2.

A bizalom - ami a hozzám hasonló falusi, félős lányokat illeti legalábbis - olyan banális dolgoknál kezdődik, mint hogy akkor is beautózom a nagyvárosba a gyerekekkel részt venni a Nacht der Lichter nevezetű, Taizé-dalokat éneklős misén, ha amúgy teljesen meg vagyok rémülve egy sor, mások számára talán aprónak, nevetségesnek tetsző dolog miatt. Például hogy sötétben kell autózni, hogy nem a saját autómmal - már megint szerelőre szorul - , zsúfolt lesz az autópálya, talán köd is lesz, eltévedhetek, s nem találok parkolóhelyet, nem találok parkolóhelyet, nem találok parkolóhelyet. Az már csak ott, a kétezres tömeg közepén jutott eszembe, íme, egy ideális hely valamilyen terrorista színezetű cselekményhez. De igazából a parkolóhely miatt rettegtem a legjobban, és valóban: a belváros összes nagy parkolóháza tele volt, s én csak keringtem-keringtem a zsúfolt utcákon, míg végül jóval később és jóval távolabb találtam helyet, de aztán véletlenül pont onnan és akkor indult egy busz is, amivel beutazhattunk a dómhoz. A bizalom valahol itt kezdődik, ilyen dolgoknál, amit egyesek becsukott szemmel is abszolválnak, én pedig majdnem belehalok. De attól még elindulok, mert a vágy, hogy együtt énekeljek másokkal például, a félelemnél sokkal, de sokkal nagyobb.

A Nacht der Lichter attól a fények éjszakája, hogy ilyenkor mindenki kap egy gyertyát, és ahogy sorban meggyújtjuk az egymásét, lassan leoltják a villanyokat. Majd énekelünk, hallgatjuk az Igét és imádkozunk. Vagy egyszerűen csak hosszasan csendben vagyunk. A legvégén pedig előre lehet vinni a gyertyánkat s letenni az oltár elé. A lángját itt őrzöm továbbra is a szívemben, a sajátomat viszont én is otthagytam, hadd égjen a többi között. Senkinek sem tűnne fel, ha egy gyertyával kevesebb lenne. De én tudok róla, s ez elég, ez egyáltalán nem jelentéktelen, mert Isten országában semmi és senki sem jelentéktelen.