Ő az én

kedves drága jóbarátnőm, Jutta, már majdnem egy éve, mióta itt vagyunk. (A lilakardigános vagyok én, de csaktán felismertek...:))Az elején még angolul beszélgettünk, aztán egy fura angol-német keveréken és most már csak ez utóbbit használjuk, ugyanis rettenetesen motiváltak a vele való kávézások a nyelvtanulásra.

Ez a

hatodik üveg lekvár, amit az utóbbi két-három hétben kaptam. :) Málnás, és máris megbontottam. De a kedvencem az almás-bodzás volt, pici alkohollal megbolondítva. A német fráuk, úgy látszik, szeretnek maguk készítette lekvárt ajándékozni.

Visszatérve

a vasárnapi vendéglátásra, ami előtt annyira izgultam...Volt egy olyan ötletünk, hogy grillezni menjünk, mert azt hittük, hogy mi + egy kilencszemélyes család be se férünk egyszerre ebbe a kis lakásba. Aztán olyan hidegek meg esők köszöntöttek be, hogy inkább nem akartunk kockáztatni. Meg az az igazság, hogy nem akarunk az erdész szeme elé sem kerülni egyhamar. Úgyhogy: a szombat azzal telt, hogy a nappaliba becipeltük az én összehajthatós kis asztalkámat, meg a konyhaasztalt is, és nem mondom, hogy könnyen, de végül is sikerült úgy elrendezni, hogy mindekinek lett ülőhelye is és még be is lehetett lépni a szobába.
Ez csak az asszonyokat fogja érdekelni: főztem egy nagy adag pörköltet, mert az olyan kiadós meg olyan magyaros. Aztán. Sütöttem lerben egy csomó natúr csirkemellet, ami nagyon jól sikerült, de tényleg. És még fasírtot is sütöttem. Ezt így könnyű leírni, de sokat bíbelődtem ezekkel, de nem azért, hanem mert minduntalan elkalandoztak a gondolataim meg a figyelmem. Végül készítettem egy nagy tál káposztasalátát.
Véges-végül pedig sütöttem egy kuglófot, ami úgy ahogy volt szétrepedt, így azt meg is ettük máris. Aztán sütöttem még egy kuglófot, ami nem repedt szét, és még kókuszos kockákat is. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve még egy gyümölcslepényt is gyorsan, mert sose lehet tudni.
Másnap délben pedig, mikor már ott voltak a vendégek, főztem köretként rizset párolt zöldséggel és még tésztát is főztem be. Ennyi.
Kár, hogy nem fényképeztem le az asztalt, mert nagyon szép lett és szinte minden elfogyott, és jó volt a beszélgetés is, és finom volt a kávé is, és elég nagyok voltak a csészék is, és igazából most már bármi jöhet, mert állok elébe.

A délelőttöt

Juttánál töltöttem. Meghívott reggelire egy másik barátnőjével együtt, és azonkívül, hogy jót beszélgettünk, de tényleg, most fáj a fejem, három okból kifolyólag: még mindig náthás vagyok, másrészt Juttának hatalmas kávésbögréi vannak, és mire észbe kapok, mindig teletölti nekem, és most három napig nem fogok aludni, míg ki nem megy a szervezetemből a rengeteg koffein, harmadrészt pedig még mindig fejfájdító órákon át németül értekezni. Kaptam kölcsönkönyveket, úgyhogy olvasok és jegyezgetek amennyit csak tudok...mert, mondtam már? Egyelőre nem lesz tanfolyam, pedig már mióta várok rá, mert itt helyben nincs mégsem elég jelentkező, és más városban már túl előrehaladtak ahhoz, hogy bekapcsolódjak. Illetve hát bekapcsolódhatnék, de nincs elég önbizalmam hozzá, és nem is az a célom, hogy minél hamarabb legyen egy nyelvvizsgabizonyítványom, hanem tényleg mindent meg szeretnék tanulni, amit lehet. Lógattam is az orrom emiatt egy kicsit, de majd' félév alatt így is sokat tanultam, magamtól. Beüzemeltem amúgy megint a német blogomat, és azt is úgy próbálom írni, mintha magyarul írnám, tehát nem szótárral és nem túl gondosan, hanem azon a szinten és azzal a szókinccsel, amivel pillanatnyilag rendelkezem.

Nos, úgy néz ki,

hogy tényleg van itt egy barátnőm. Ő az, akiről már meséltem (öt lánya van, kettő Down-szindrómás...) Mert mondjuk, van olyan, hogy az ember idegen egy adott helyen, plusz a nyelvet is csak hellyel-közzel beszéli - és azért vannak kedves emberek, akik meghívják egyszer, de aztán másodjára már nem. Ez teljesen érthető, a nyelvi akadályok nem lebecsülendőek. De Juttával már elég rendszeresen látogatjuk egymást, egyszer én őt, aztán ő engem - és van türelme kivárni, míg kinyögök egy mondatot, és szerencsére beszédes, mert én magyarul sem vagyok túlságosan az...szóval jó. Jól érzem magam vele, és érzem azt, hogy nem csak udvariasságból keresi a társaságomat, és ez annyira melengeti a szívemet. Amúgy vannak közös tulajdonságaink is, mert mindketten kétbalkezesek vagyunk, már ami a varrást illeti - de most elhatároztuk, hogy együtt el fogunk végezni egy varrótanfolyamot. S akkor majd felavathatok egy új címkét is, azt hogy: mártavarrnifog. Szuper.

Eléggé

összeszedett napom volt, minden téren, már ha érdekel valakit. Mert eszembe jutott, hogy három lányom van, és nem engedhetem meg magamnak, hogy szétfollyak. Persze, attól még szétfolyok néha, de azért ne azt vigyék magukkal "örökség"-ként, hogy "ahogy esik, úgy puffan...". Értitek. Meg például hiába mondom nekik, hogy szedjék már össze magukat, és ne órákig írják a félórás házifeladatot, ha tőlem azt látják, hogy ennek is, annak is nekifogok, aztán lesz valami. Valami mindig lesz, de nem mindegy hogyan és mi, ugye. Szóval, ez rámnehezedett, hogy én példa vagyok, ha akarom, ha nem - és mint ilyen, hatásom van az eljövendő generációra, aminek egyes tagjai nem is fognak ismerni engem, csak a jó vagy rossz példám gyümölcseit "élvezik" majd valamennyire.
Nem is arról van szó, hogy nem végzem lelkiismeretesen azt, ami most a dolgom...mert igyekszem, de tényleg. Csak nem túl hatékonyan talán, vagy nem is tudom.
Olyanokra gondolok, hogy szinte minden napra van valami extra-takarítgatás: például hűtőszekrény kipucolása, kamra-polc rendebetevése, szekrények újrarendezése,(mert a benne levő ruhák mindig összegubancolódnak valahogy), a mosógép tetejének letakarítása (mert oda is állandóan ruhakupacok halmozódnak), ésatöbbi, ésatöbbi, végeláthatatlanul. De ezek a dolgok annyira kárász-életüek, hogy néhány nap múlva kezdhetem előlről. Szóval nem tudom, nem tudjuk megtartani azt a kis rendet.
És én valami olyasmi rendszert, vagy szokást, vagy valamit szeretnék megtanítani a gyerekeknek, amivel majd könnyebben boldogulnak, mikor nekik lesz saját háztartásuk. Hogy aztán nyugodtan jöjjenek a kérők megnézni engem, mielőtt őket akarják elvenni. Csak viccelek.
Azért is van jó napom, mert arra gondolok, hogy holnap elmehetek a múltkor kinézett hárfa-koncertre (most már muszáj lesz, mert megvettem a jegyet is:), meg arra is gondolok, hogy holnaputánra vendéget hívtam, aki el is jön, és még az is lehet, hogy lesz itt egy barátnőm.

Tegnap felhívott

Sára osztálytársának édesanyja, (már meséltem róla, neki vannak Down szindrómás gyermekei, csak nem akarom mindig emlegetni, mert ez nem fontos, illetve bizonyos szempontból persze az, de amúgy meg nem kell állandóan hozzátenni.) Na, és meghívott ma reggelire, és végül náluk voltunk egész délelőtt. Valami irtó mulatságos német-angol keveréknyelven beszélünk, én igyekszem németül, de mikor nem megy, átváltunk angolra, sőt a mondatok is simán fele így, fele úgy...:) Ő is azt hazudta, hogy sokat fejlődtem nyelvileg mostanság...:) Szükségem volt már nagyon erre, hogy valakivel ne csak az időjárásról váltsak néhány szót. Itt azért a legtöbb ember nem nagyon nyitott, és hát én sem vagyok nagyon nyitott, de hát ilyen is kell legyen valaki. Fura az ember: ha nincs lehetősége, vagy nem tud kapcsolatot teremteni másokkal, egy idő után nem is csoda, ha lógatja az orrát. Végül is ezért mondják azt, hogy társas lények vagyunk. Ezt itt ezerrel tapasztalom. Szóval, hálás vagyok nagyon a mai napért, a barátságért is, amit Juttától kapok és a jó példáért, amit az életével mutat: hogy lehetséges, hogy nem tudsz semmit tenni egy nehéz helyzet ellen, de igenis tudsz tenni valamit vele.

Tegnap délután

Sára osztályának záróünnepségén voltunk (Abschlussfeier), ahova a szülőket + testvéreket is meghívták. Végül is semmi extra, mindenki elvolt, a gyerekek játszottak, a szülők társalogtak, és volt persze saláta, virsli, ilyesmi. Reméltem, hogy Tibi is el tud jönni, de hát csak a legvégére sikerült odaérnie. Szóval, én nem vagyok valami nagyon jó társalgó. Magyarul még elmegy, ha van kivel, de hát itt...Van néhány szülő, akivel köszönőviszonyban vagyok, van olyan, aki hol köszön-hol nem, és van, akivel semmilyen viszonyban sem vagyok. Az, hogy kevesen állnak szóba velem, ezt megértem, mert ami-aki ismeretlen, attól mindig tart az ember. Nekem is nehéz bárkihez odamenni csak úgy. Ha van kérdésem, akkor megteszem, de amúgy nem tolakszom. Szóval, így mentem én ünnepségelni. Aztán nagy örömömre mégsem egyedül üldögéltem, mert a Down-szindrómás kislány, (Anna) anyukájával szóba elegyedtünk, és még angolul is tudott valamennyire, és szívesen beszélgetett velem. Megtudtam, hogy összesen 5 lánya van: három tizenéves, és két kisebb Down-szindrómás. Merthogy miután Anna lánya megszületett, örökbe fogadtak még egy ugyanilyen beteg kislányt. Mesélt az életükről, a nehézségeikről, mindkét kicsi szívbetegségéről, arról, hogy meg kell naponta tanulják elhordozni a bizonytalanságokat és én még most sem térek magamhoz, hogy milyen teherbírásuk van egyeseknek. És úgy látom, az, aki átél valamilyen nehézséget, másságot, akármilyen fajta kirekesztettséget, az valahogy sokkal érzékenyebbé válik mások iránt. És lelkileg sokkal gazdagabbá. Remélem, hogy sok embert meg fogok még itt megismerni, és tanulni tőlük,- ami figyelembe véve antiszociális adottságaimat - nem könnyű, de végülis nem is lehetetlen. Szerintem. (Holnap Annához kell menni Abschlussfeier-re...:)

Most már

látom, hogy akárhogy is, de egy ideig reménytelenül magányos leszek itt. Sokszor elszomorodok emiatt. De máskor meg azt látom, hogy mégsem leszek itt reménytelenül magányos. Végülis az én hozzáállásom kérdése valahol. Ma például nagyon jól éreztük magunkat az óvodai Frühlingsfesten. Jobbára egyiptomiakkal beszélgettünk, (Tibi kollégái + feleségek), és meg kell, hogy mondjam, az arab nők nagyon szépek. És talán most először tud valaki angolul is itt. Szóval: magyarként angolul beszélgetni egy arab nővel Németországban...mi ez, ha nem multilingualizáció?

Szomszédok

(Én szerettem annak idején ezt a sorozatot...)A szomszédainkról még nem írtam. Hat lakás van a házban, látásból mindenkit ismerek, mondhatni, köszönőviszonyban vagyok a népekkel, ennél nem több. Nemcsak a nyelvi akadály miatt (milyen jó, hogy van mit okoljak mindig), de amúgy sem vagyok nagyon haverkodós, itt meg pláne óvatos vagyok, mert nem ismerem a helyi szokásokat, hogy mit illik, mit nem...A szembeszomszédék fura család. Még nem sikerült megállapítanom, hogy pontosan hány gyerek van, mert van, hogy csak kettő, de van, hogy négy-öt is. Szerintem vannak előző házasságból való gyerekek, és van közös is, de nem tudom, ki kinek a mije. Tegnap ugye sütöttem a kifliket, és gondolván egyet, vittem át nekik is belőle. Még jó, hogy nem gondoltam kettőt, mert akkor biztos nem vittem volna. (Én mindig meggondolom a jó döntéseimet, és átváltom őket rosszakra. Ilyen is kell legyen valaki...) Örültek neki, meg minden, és ma visszahozták a tányért, de nem üresen. :) Szóval bonyolult az élet, és bonyolultak a kapcsolatok is, de két ember között legrövidebb és legegyszerűbb út ... a süti. :)