Csakis csokis

tortát süssünk, mondta a kicsi, s mi másat, kérdeztem költőien magamtól én is, ha semmilyen alkalomból sütjük, csak úgy, mert szeretjük a mindennapjainkat - amikor nem történik semmi, nincs születésnapja senkinek, nem látogat meg senki, nem látogatunk meg senkit - egyszerűen csak együtt vagyunk s az élet egyszerűen csak jó, nagyon jó.

Ilyen

ez az ősz. Hideg, nyúlós, esős, vacog bele még a lelkem is. Ma mondjuk nem, ma éppenhogy nem, mert kisütött a Nap és főztem egy termosz forró teát, majd elmentünk a kicsivel akármit gyűjtögetni.

Az én történeteim nagyon érdekesek: mindig arról szólnak, hogy elmegyünk teát inni az erdőbe.

Már tudom, hogy csinálni kell együtt valamit, mondjuk palacsintát sütni, vagy szilvásgombócot gömbölyíteni, vagy krumplit pucolni, - mert csak valamicsinálás közben tud mesélni. Szeretem, amikor mondja-mondja, és közben kisimul a lelkünk. Hogy aztán legyen erő elhordozni a koránkelést, a fáradtságot, a kedvetlenséget - hát ki tud mindig csak kedv-es lenni, mert én sem.

S ki borít be engem, mintha jó nagy puha meleg takaróval, ha szótlan vagyok, és nehezen érthető és nehezen elhordozható? Néha senki. Mert halandó emberfia nem tud mindig csak jó lenni. Senkinek se legyenek irreális elvárásai.
Maximum annyi, hogy megosztunk egymással néhány felbecsülhetetlen pillanatot, néhány igazi találkozást. De erről beszélni nem lehet, nem szabad, ragaszkodni sem hozzá foggal-körömmel... Ami ajándék, hadd ragyogjon szabadon, mi pedig csak sétáljunk tovább a csodálatos őszi erdőben, süssük tovább a palacsintát, csináljuk tovább a valamit.

Mindenkinek

olyan kevés kell a remény újraéledéséhez, mint nekem? Talán elég csupán annyi, hogy újból meghirdetik a tanfolyamot, ami tavasszal a túl kevés jelentkező miatt maradt el? S nem számít, hogy most is túl kevés lehet a jelentkező, mert bennem már él a remény, s én már örülök, hogy tanulhatok valamit, ami eléggé praktikus. Ebben a világban meglehetősen praktikusnak kell lenni. Fontos, hogy legyen minden napra feladat és erő. Hogy legyen mindennapi kenyér. Amit - eldöntöttem - mostantól újból magunk sütünk. Nem nehéz, kell hozzá: boldog szív, csillogó tekintet, munkakedv, idő, s esetleg egy kis liszt, egy kis élesztő, só, víz. Ennyi.

Ma:

1. Az idei első esküvő a kórussal. A menyasszony végig duzzogott, de mivel az ifjú pár háttal ült az ünneplő tömegnek, ezt csak mi, a pap és a ministránsok láttuk. Úgy éreztem, nem tehetek mást, minthogy a tőlem telhető legszebben énekeljek, s közben áldásért imádkozzak számukra, hogy mindenek ellenére, a szeretet soha, de soha ne múljon el. (Csodálkozni ugyan szabad, de ítélkeznie csak annak, aki még sohasem duzzogott alkalmatlan pillanatban...)
(Csak magamnak jegyzem fel, hogy ezeket énekeltük: Baba Yetu, Hail Holy Queen, Hallelujah, The Rose, 500 Miles (a katolikus liturgiához illő német szöveggel), I sing holy, I will follow him, Oh happy day)
2. Gyönyörűen virágzik az udvar közepén a bokor, tele van rózsaszín virágokkal. Annyira boldoggá tesz, majd' kiugrik a szívem a helyéről.
3. Óriásit sétáltunk az egyik kisasszonnyal az erdőben. És ez is annyira boldoggá tett, hogy majd' kiugrott a szívem a helyéről.

Az év

eddigi legforróbb napjából 5 órát alvással, 9 órát autóvezetéssel - s ebből 5 órát gyakorlatilag dugóban való álldogálással és araszolással -, 7 órát pedig nem tudom mivel töltöttem. Főzés, locsolás, pakolgatás, na de hét órán át? A maradék 3 órából egy fél órát tartott az az általam éppen magánüggyé nyilvánított történet, ami miatt az egyik kisasszonnyal Erlangenbe utaztam, a hátralevő 2 és fél órát pedig a kellemest a hasznossal való összekötés jegyében városnézéssel töltöttük. Megnéztük a botanikus kertet - elnézést, de botanikus-kert-rajongó vagyok... -, megnéztünk néhány utcát és megnéztünk egy önfeledten fürdő verebet a szökőkút vizében.
Nem érdemes egyébként számolni az órákat, mert mindig túl keveset alszom.
És túl hamar telnek el egyetlen életem értékes napjai.
De ha már ilyen gyorsan, lehetne-e, hogy mindegyikben legyen valami kis értelem, valami kis maradandó, valami kis önzetlen? Légyszí.

Egy dolgot

sehogysem tudunk megoldani mi felnőttek, sehol a világon - pedig végigültem már e témában jónéhány szülői értekezletet hol itt, hol ott - éspedig: az elviselhető súllyal bíró tankönyvek feltalálását. Szabadidőmben vékony vagy legalábbis szétszedhető matematikakönyvekről ábrándozom. Túl nehéz az iskolástáska, s nem minden gyerek erős, izmos és magas. Ezért vélem úgy, hogy nem minősül elkényeztetésnek, ha minden reggel autóval viszem iskolába a kicsit, s - hogy én is hasznos tagja legyek a társadalomnak - a szabad helyek erejéig útközben többször is megállok, felvenni néhány lassan baktató, táska alatt görnyedő osztálytársat, kis barátnőt. Ismerem és szeretem őket, gyakran jönnek játszani is. Egyiküktől kaptam egy rajzot, úgy értelmezem, hogy köszönetképpen, van rajta: egy fenyő, madarak, felhők, néhány gomba s egy narancssárga hőlégballon.
Bezzeg a mai gyerekek már csak ilyen udvariasak és figyelmesek.

Kezeink munkáját tedd maradandóvá.*

Az esték szomorúságát - mikor nyugtalanul gondolok életem újabb napjának újfent különösebb teljesítmény hiányában való elmúlására, - megtörik egyetlen, kicsi drága útitársammal való sétáink az erdőben, ahol kökényt és galagonyát is szedünk, meg csipkebogyóvesszőt, - a csipkebogyóvessző nagyon jó koszorúkészítéshez, könnyen hajlik! - hogy aztán hirtelen ötlettől vezérelve egyszerű őszi díszbe öltöztessük szegény, árva postaládánkat: hadd fogadja méltón eztán azon néhány jóbarát küldeményét, akik számára ok nélkül is fontosak és szeretettek vagyunk.

* (Zsoltárok 90:17)

Annak az

az egyszerű, megérdemelhetetlen, mindent felülíró ténynek az örömteli léte, hogy gyermekeink vannak, kitörölteti velem az összes mondatot, melyben esetleg szerepelhetnek olyan kifejezések is, hogy "csüggedten szemlélem", "életem romjait", "anyai türelmem és leleményességem látványos csődje okán", mert hogy születésükkel akkorára tágult a szívem, mint amekkora a világ, az nem is kérdés, de ennyi idő után tán megtanulok lassacskán önmagam felé is némi irgalmas nagyvonalúsággal viseltetni, és ez jó, nagyon jó, ( írom mindezt köszönettel annak a kilenc évvel ezelőtti megható napnak az emlékére, mikor harmadjára is valaki anyukájává válhattam.)

Annyira sok

minden azért nem kellett hozzá: fonalak, gyapjú, kötőtűk, a kezeim és jónéhány estém, hogy a velük létrehozott kötött játékok most szerény állatfarm formájában, fehér selyempapírral bélelt, piros szalaggal átkötött cipősdobozban várják ki az ablakon bekukucskálni annyira szerető copfos kislány születésnapi ajándékává nemesülésének pillanatát, ami jövő héten lesz, és amiről talán fogok majd írni egy másik, remélhetőleg rövidebb mondatban, talán nem.

(A játékok elkészítésének módjáról Freya Jaffke, Spielzeug von Eltern selbst gemacht c. könyvéből inspirálódtam, millió köszönet érte, hogy megírta.)

Csütörtökön

Enikőnek általában csak két órája van, szóval miénk a délelőtt fele. Elhatároztuk, hogy mindig csinálunk valami érdekeset. Például ma megengedtem neki, hogy felseperje a konyhát. Aztán rózsaszín cukormázzal és arany meg ezüstgolyócskákkal díszített tündérmuffint sütöttünk, a nővéreinek szánta a délutáni tea mellé. Aztán elmondta vagy húszháromszor egymás után a németórára tanult őszi verset.
Szeretem a csütörtököket.

Hadd meséljem

el a tegnapi fejösszedugós kép történetét. Mert igazán nagyon szép. Anna kitalált egy játékot: cetlikre felírta ötünk nevét és a játék szabályainak megfelelően addig kell kihúzni egymás után a cetliket a csészéből, míg csak egy marad. Akinek a neve ezen az utolsó cetlin van, az pedig majd kap egy csodálatosan szép ajándékot tőle. Apa lett a szerencsés, de akkor Anna elárulta, hogy ő igazából csakis nekem akart ajándékot készíteni, ezért már nem érvényes a játék. Az igazat megvallva, kézzelfogható ajándékot azóta sem kaptam, de ez nem számít, mert én ugyis sokkal jobban szeretem az ilyen szeleburdi történeteket.

S ami pedig az áprilishuszadikát illeti: Isten éltesse a drága kicsi Enikőnket.