Cologne 3.

Estére nem nagyon marad már semmire másra erő, csak céltalanul egyik buszról a másikra szállni, s nézni szótlanul kifelé az ablakon át a nyüzsgő várost.
Egy boltban apróságokat veszünk magunknak s másnak, aztán már a vonatra várva az állomáson, két kezembe veszem egyik duzzogó kis copfos arcát, ( aki valami szebb, nagyobb ajándékra vágyott,) s szentbeszédet tartok: "Őrizd meg mindig, leányom, az egyszerűséget."
Kinevetnek, én is magamat, pedig igazam van.

Cologne 2.

Egyetlen nap alatt nem lehet megismerni egy várost.

Köln óriási, a hozzám hasonló falusi lányok meglehetősen elveszettnek is érzik magukat benne. Mindenkinek zene van a fülében, nyomogatni-nézegetnivaló  a kezében - s mint rengeteg külön kis világ lebegnek egymás mellett az emberek, a másik felé irányuló bármiféle figyelmesség hiányában. Végig attól féltem, elsodródnak mellőlem a gyerekek. Ők is, én is túlságosan megszoktuk az erdők-dombok szabadságát.

De az épületek!
De a Dóm és a Rajna, s a múzeumok!
A könyvesboltokat pedig kérlek szépen, szívfájdalmam mérséklése okán, egyáltalán ne is emlegessük...

Cologne 1. - ( mindenféle gondolatok )

Rendszeres időközönként elfog a nagyváros utáni érthetetlen vágyakozás. Nézem a térképet s kíváncsi leszek, mi lehet egy név mögött. Távolság nem számít, praktikus szempont nem szempont, nem félek a csalódástól, mindegy milyen az időjárás.

Néha annyira szeretünk valakit, hogy elutaznánk a világ végére is meginni vele csupán egy csésze teát.

A messzi utakra való elindulás készsége, mit nem tör le annak  valószínűsége sem, hogy nem is vár rám senki - egyébként, azt hiszem, egyik  legnagyobb kincsem ezen a világon.

Az utazás,

melynek érdekében négy egész napot kértem és kaptam itthonról, - mert nincs mit tenni, két napig tart az oda és ugyanennyi ideig a vissza is, - hosszú, változatos, továbbá Thomas Mann és David Garrett urak társaságában meglehetősen szórakoztató volt, egyébként meg egyszerű és keresetlen is, hisz szép kerek születésnapján azzal gondoltuk meglepni (sikerült!) Anyut a testvéremmel együtt, amink éppen volt. Önmagunkkal.

Oculis, mente, corde, per visibilia ad invisibilia.

Egy nagy kövön olvastam ezt a mondatot tegnapelőtt, a horvát őszi hegyi tájban tett sétánk során. Nem vagyok biztos a jelentésében, bár elég sokat bíbelődtem a fordítással, de nekem akkor is tetszik, ha igazából nem ez: Szemmel, ésszel és szívvel, a láthatóktól a láthatatlan felé. Amolyan vándoroknak való útmutatás-féle, amiért érdemes volt ennyit utazni. Nem ugyanúgy fogadom és szívlelem egy kényelmes fotelből olvasva, mint így, elindulva és számtalanszor eltévedve, izzadva és szomjazva és elfáradva. Úgy ismétlődik bennem minden ilyen egyszerű felismerés, mint ahogy az őszi színek mindig barnák és sárgák, rozsdák és zöldes-pirosas megunhatatlanok: mindig olyan érzés, mintha most látnám őket először.

A mindenit a jódolgunknak.

Egyetlen kéz ujjai is elegendőek már, hogy megszámoljuk rajta - ha akarnánk, de nem akarjuk, - az utolsó vakációs napokat. Kezdődik majd az iskola. De, elég szerintem minden napnak a maga baja. Amúgy a mai napnak nincs is semmi baja, mert itt és most szép a táj, szép a tenger, s készséggel elismerem, hogy mind jobban hiányzik Mici és a nyulak, a mindennapok és a virágaim, ésésés, de például az itteni fenyőknek pont olyan illata van, mint a Parang hegységben a száraz borókáknak, amikből este tüzet raktak a fiúk, (mert hegyet mászni is voltam, de arról nem is akarok írni, annyira szép volt)...Kora reggel gyalogosan bejártunk néhány környező horvát hegyi falucskát, vissza is értünk, mire felébredtek a gyerekek.
Amúgy még negyvenhét oldal van hátra Simone de Beauvoir önéletrajzi regényéből, és tetszik.
És előre örülök az ősznek, múlt évben is annyira szép volt.
És ezennel én is, én is, mint minden magára valamit is adó blogger, beléptem az év legszínesebb, leggazdagabb évszakát méltató, csodáló hangok sorába, és ez így van jól. Minden rendben.

Mielőtt

teljesen rászoknék arra, hogy csak úgy magamnak, jegyzet- továbbá vázlatszerűen őrizgessem itt az élményeimet (mert arra gondolok, mindenkit inkább csak a maga élete érdekel, s ezek a dolgok csak nekem jelentenek sokat), így utólag csak útjára engedek még néhány képet. Mielőtt eljöttünk, még meglocsoltam a virágokat, összeszedtem az almát a kertben, s csomagoltam, amennyi csak még befért az autóba, az anyu finom befőtteiből.
Mikor búcsúzásra került sor: kicsit erőltetett vidámsággal, mint mindig.
( Ez itt Hunyad, itt jó emberek élnek s én itt nőttem fel. Jó, hogy van kihez hazajönni.)

A kisöcsém és én

annyi év után, mikor eszünkbe sem jutott nosztalgiázni, elmentünk megnézni, hol is kezdtük-végeztük annyi éven át az iskolapad-koptatást. A régi általános iskola kívülről megmaradt olyannak, mint amilyen a mi időnkben is volt. A líceum  vöröses épületei viszont lassan, de biztosan válnak olyanná, mint aki senkinek sem fontos már. Egyedül a fák-bokrok hűségesek - velünk ellentétben -, s szépítenek meg gondozatlanságukban is mindent.
(Nem tudom, kinek mondjam el, - nem mondhatom el senkinek, mondjam hát el mindenkinek? - hogy köszönök mindent, amit itt kaptam. Panaszkodni, kritizálni, hiányosságokat emlegetni mennyivel könnyebb... Pedig ezek az alapok (is) tettek olyanná, amilyenek most vagyunk, s ha magamra különösképpen nem is, de az öcsémre nagyon-nagyon büszke vagyok.)

Szeretek útközben autóból fényképezni.

Nem mintha nem tudnám és nem látnám, hogy itt-ott koszos és hangos és máladozik és szegény, de.
Ez itt egy csodálatos ország.
Megérdemli, hogy szeressék.

Úton.

(Két éve jártam utoljára Erdélyben, senki sem sejtette akkor még, hogy ilyen szívet tépően fog hiányozni.)
Néhány napig csak úgy kószáltunk, s ahogy legjobban szeretjük: ahol ért a naplemente, ott kerestünk szállást éjszakára. Egyik helyen este apró kóborcica nyávogott keservesen, de a gazda váltig állította, neki van már macskája, nem óhajt még egyet. Este román cujkával, majd reggel kávéval és gyümölccsel kedveskedtek nekünk, - ebben a néhány napban ki nem fogytunk  amúgy a csak úgy, Isten nevében kezünkbe nyomott körtéből, almából, szilvából - s hát látjuk, immár két kóbor kismacska nézelődik az udvaron.
- Váj de kápul méu! - mondta tanácstalanul a gazda.
- No, nem baj, meglásd, majd összefogják az egereket. - mondta a gazda felesége.
- Nem, nem, mindjárt elviszem innen őket! - fogadkozott a gazda.
- Dehogy viszed .- így a gazda felesége.
Útra keltünk, még mielőtt megtudtuk volna, kié lett az utolsó szó.

Volt ott

még hegy, szél, fenyves, sziklák, juhok, pipacsmezők, hullámok, a kék hétféle árnyalata, ha az égszínt nem számolom hozzá. Olajfák és rózsák, s növények, növények, növények. Bor, gyantaillat, kövek, kagylók.
Emlékszem, egyszer mélységesen megbántódtam valami apróság miatt, - ("...és megköszönöm melankolikus alkatomat..." Váli Dezső) - reggeltől estig mind csak szomorkodtam, teljesen értelmetlenül természetesen, s a lehető legrosszabb példát mutatva mindeneknél drágább, szeretett gyermekeimnek. Emlékszem, olyan nevetségesen egyszerű dolgok szelídítettek aztán meg, mint: egy pohár tea, a finom vacsora, egy kis viccelődés.
Másnap hideg szél fújt, én pedig boldog voltam, hogy milyen sok szép cserépdarabkát találtam a néptelen tengerparton.