Üres fészek. Csordultig telt szív.

Hajnalok hajnalán indulunk, hogy akkor is pontosan odaérjünk a kulcsátadásra, ha közbejönne váratlanul valami. Az autó megpakolva, a legkisebb résbe is, még az ülések alatti helyre is, az utolsó pillanatban is tömködünk ezt-azt. Egy pár cipőt, konyharuhát, törölközőt, ágyneműt. Kis fazekat, lámpabúrát. Egy viharvert plüssmackót. A párnának már csak az ölében jut hely. Képtelen volt aludni az éjjel, de ahogy elindulunk, ráhajtja fejét s máris mély álomba merül. Csendben vezetek több száz kilométert. Akkor is tovább alszik, mikor pirkadatkor, már az autópályán félrehúzok egy benzinkúthoz tankolni, kávézni. 

Nap végén indulok vissza, egyedül. Kirepült az utolsó fióka is. Üres fészek vár rám otthon s egy élet, mely újraformázásra szorul. Nem vagyok szomorú. Mégis elöntik szememet a könnyek, odakint is elered az eső. Egy idő után, ahogy kiérek a nehéz, esőcseppekkel teljes, földig érő szürke felhőhalmaz alól, csodálatos színjátéknak leszek tanúja. Először csak a jobboldalt elterülő, nyugaton egy sávban szinte földön túli szépségű kékre figyelek fel. Mélysége van, tágassága, magassága, eddig még soha nem látott színárnyalatban összeolvadva. A naplementét eltakarják a felhők. Egy idő után rést tör magának a fény, sugárszerűen teríti szét önmagát egy narancssárga, félkör alakú részen. Erre apró, hófehér felhők helyezkednek el. Baloldalt, keleten, a szürke millió árnyalata gomolyog felettem. De egyetlen talpalatnyi helyen s csak néhány pillanatra ugyan, mégis feltűnik egy rövid, széles szivárványrészlet. Másodpercenként változik a látvány. S míg csodálattal figyelem, észrevétlenül eláll az eső is. Odakint és idebent.

Nem marad bennem más, csak valami végtelen nagy fáradtság és hála. Szépségtől túlcsorduló égbolt terül el felettem. Susan Sontag szerint pedig a szépség mindig is része volt a vigasz történetének. (Szerinte e kettőt az idealizálás története köti össze, s ha az idealizálás arra a belső munkára való készséget jelenti, mely mindenét odaadja, hogy önmagánál szebbé, jobbá alakítsa azt, ami van, akkor szerintem is.) 

Valahol valami mindig véget ér, valahol valami mindig elkezdődik. 

A kettő közötti repedés nem szépséghiba. Nem tragédia. 

Ez a fajta, az élet élésével természetesen együttjáró szívfájdalom ajándék, melyet ugyanúgy gondolkodás nélkül elfogadnék, mindegy hányszor kezdhetném újra és újra.

A kislánya

világra jötte óta képtelenség úgy elmenni a főnöknőm mellett, hogy ne mesélne róla valami szépet, vagy ne kapná elő a telefonját, a legújabb fotót, videót közösen megtekintendő. Hát persze, hogy megnézek minden egyes fotót! hát hogyne csodálnék meg minden egyes kis videót! - még ha csak annyi is látható rajta hosszú perceken át, ahogy egy egészen kicsi baba figyelmesen néz egy színes labdát.
Ma arra gondoltam, az újdonság varázsa esetemben ugyan már kissé megkopott, de talán én is készíthetnék egy videót például arról, ahogy valamelyik kisasszony lépésszámlálót telepített a telefonjára, s mikor kiértékeltük egyik napját, amit úgy tölthetett, ahogy akart, a mindenféle órákra lebontott diagramokból kiderült, összesen talán háromszor-négyszer ha megmozdult addig, míg hazaértem. Gondolom, nagyjából akkor, mikor már annyira megéhezett, hogy ezt enyhítendő muszáj volt elmennie a hűtőszekrényig és vissza.
Nekem ez az időszak is kedves. Edzett vagyok és lelkes, még akkor is, ha folyton-folyvást egyebet sem teszek, csak keresem a bejáratot a gyermekem lelkéhez a falakon át, amiket szótlanságból, sértődöttségből, bezárkózásból épít maga köré.
Szelíd határozottsággal túrázni hívom, s ha másért nem is, a lépésszámláló miatt eljön. Egy ideig inkább csak hallgat, majd - mint annyiszor máskor és máshol - az ajtó, mi nem nyílt ki parancsra, kérésre, könyörgésre: kinyílt csak úgy, belülről, magától.
Felvételt készíteni róla nem lehet. Talán csak egy fotót kettőnkről, az én kedvemért. Emlékül. Ő egyszerűen csak gyönyörű rajta, én pedig már megint nem tudom, hova kell nézni. Majd egyszer, egy szép napon, talán megtanulom.

Ha elfelejteném,

melyik évben járunk éppen, egyszerűen csak megkérdezném a legnagyobb gyermekemet, hány éves. S ha azt mondaná, tizennyolc, akkor tudnám, kétezertizennyolcat írunk. S még azt is tudnám, egy napja nagykorú lett, ez utóbbit az agyam egyébként felfogta már, a szívem még nem. A születésnapja előtti éjszakán teleragasztottam a konyhaajtót a tizennyolc év alatt róla készült fotókkal, ezt volt az egyik ajándékom.
Nem tudnám megmondani, mikor nőtt meg, csak a teljesség igénye nélkül kiválogatott és egymás mellé tett sok-sok pillanatfelvételt szemlélve látjuk a változást, a folyamatot.

Még ennél is kevésbé tudnám megmondani, mit teljesítettem az elmúlt évben, miben fejlődtem, lettem-e egyáltalán jobb, bölcsebb, érettebb. A lélek rezdüléseiről nem készülnek pillanatfelvételek.
Ami biztos: negyven éves lettem. (Szeretek negyven éves lenni!)
Utaztam elég sokat, ha csak néhány napra is, de volt alkalmam járni Izráelben, Franciaországban, Olaszországban, Svédországban, Erdélyben, Szlovéniában.
Az évnek legalább a felét házon belüli és kívüli, tervezett és tervezetlen, pénzt és idegeket felemésztő, nagy felújításokkal töltöttük.
Ötszemélyes háztartásunk hatszemélyesre bővült.
Írtam a blogba majdhogynem kilencven bejegyzést.
Rendszeresen jártam kóruspróbákra, s az imacsoportba is újból bekapcsolódtam.
A munkahelyem ugyanaz.
A legjobb barátom ugyanaz.
Olvasni sokkal kevesebbet olvastam, mint amennyit szoktam, vagy szerettem volna. Tényleg jóval kevesebb időt szánhatok magamra.
Sokat sétáltam.
Megnövesztettem a hajamat.

Az új évre való tekintettel idén is választottam mottót, János evangéliumának az egész tizenötödik részét, mely összefoglalva így hangzik: maradjatok meg a szeretetben. 
A választás egy jóval hétköznapibb helyzetből indult amúgy, egy ajándékboltban láttam még az ősszel egy pici tálcát, amelyen az állt, hogy stay in love. Nagyon tetszett, meg is akartam venni, de aztán mégis visszaraktam, mégis a kosárba tettem, mégis, mégse, mégis, mégse, végül otthagytam, amit a mai napig bánok. Az üzenetet viszont viselem a szívemben, a kezemben, a szememben.
Nem baj, ha a szép új év végén sem fogok tudni felmutatni majd semmi különlegeset.
Csak szeretnék jó lenni. S szeretnék megmaradni, mindenféle feltűnés és pillanatfelvétel nélkül is, még egy évig a szeretetben.

Through the eyes of love.

Érettségi tabló helyett úgy döntött annak idején az osztályunk, hogy mindegyikünk kap egy-egy saját fényképalbumot. Még emlékszem, hogy rólam egy rettenetesen hideg reggelen készült fotó, talán kémiaóra előtt, egy társunk készítette, mert a mi osztályunk hivatalos fotóst sem akart, meg semmit sem, ami amúgy szokásos volt. Arra is emlékszem, hogy egyáltalán nem éreztem jól magam abban az osztályban, mert számomra úgy tűnt, mindenféle szempontból kilógok onnan, s nem csak azért, mert mindenkit sokkal jobbnak, menőbbnek, okosabbnak és szebbnek láttam magamnál. Én az albumban is csak úgy gyorsan átlapoztam a saját fotómat tartalmazó oldalon. Hogy ne is lássam.
De a gyerekeim most ráakadtak, s ők egyszerűen csodálatosnak látnak engem. Olyan kis helyesnek. Teljesen rendben volt szerintük - s nekem csak az ő véleményük számít - a ruhám, az arcom, a mindenem.
Én máshogy emlékszem. Akkor úgy gondoltam, nincs nálam jelentéktelenebb személy ezen a világon.
Nos, úgy tűnik, tévedtem.

Mikor

el kellett mennem a minap itthonról két egész plusz egy fél napra, a gyerekek gondoskodtak mindenről és mindenkiről, aki akkor éppen nálunk volt.
Felosztották maguk közt a házimunkát, főztek, takarítottak, sütöttek palacsintát, rendeltek pizzát, elmentek sétálni a nagymamával, odafigyeltek rá, hogy közösek legyenek az étkezések, s hogy meg legyen gyújtva a gyertya is ilyenkor az asztalon.
Amint hazaértem, abban a pillanatban visszaadták a felelősséget. Hangosabbra tekerték a zenét a fülhallgatójukban, eltűntek a szobájukban, azóta újból otthagyják reggeli után a tányérjukat az asztalon, s szólnom kell megint, hogy segítsenek megteríteni ebédre, továbbá szinte soha sem jut eszükbe visszarakni a sajtot a hűtőszekrénybe, mikor megeszik éjféltájban a második vacsorát.
Csak közben én már tudom, hogy sokkal többre képesek, mint amit bárki is kinézne belőlük, hogy a szavaim lehet, mind egy szemig falra hányt borsóként pereg le mellettük, de a példámat - akarják vagy sem - hordozzák.
S még azt is tudom, amit mindig is tudtam.
Hogy m é l t ó a k a beléjük vetett rendíthetetlen bizalmamra.

Mikor még kicsik voltak,

emlékszem, korán keltek szünidőben is, és ujjongva örültek, ha játszótérre vagy kirándulni vittem őket.
Mikor még kicsik voltak, olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.
Akkor még rámcsodálkoztak az ismerősök, ha véletlenül nélkülük jelentem volna meg valahol. Most jutott eszembe először, hogy te önmagadban is létezel. Önálló személy vagy. Én nem gondolkodtam túl sokat azon, mi vagyok, ki vagyok. Ha az ember teljesen átadja magát, akkor nem foglalkozik semmi mással.
Most már nem kicsik. Egyikük zsebében frissen sült jogosítvány, s lévén, hogy év végéig még én vagyok a hivatalos kísérője, már sokszor átadom a kormányt és a helyemet. Ülök mellette, figyelek, tanácsolok, pánikot oldok fel, s próbálok úgy készenlétben lenni, hogy ne vegye észre, mennyire féltem őt. Annyira azért nem, hogy ne bíznám rá a saját életem is.
Szünidőben akár délig is elalszanak, kirándulni jönni velem pedig semmi kedvük. Ebédidő környékén üzenetet írnak a munkahelyemre, hogyan kell elkészíteni a tarhonyát. Ehetetlenre sikerül az aprólékosan megírt egyszerű recept ellenére is. Az egyetlen szabadnapomon - ellenállhatatlanul kedves kérésemre - eljönnek végül a kedvenc helyemre, oda, ahonnan ellátni akár a Dunáig is, egy reggeli piknikre. Utána a napjaink többségére jellemző gyors ebédkészítést ellensúlyozandó, főzünk. Együtt, és hosszasan, és gondosan, és jókedvűen.
Az utcánk végében, ott, ahol kezdődik az erdő, ibolyaillat csap meg egyetlen kósza pillanatra, ha nyugatról fúj a szél, mikor arra járunk.
Ilyen kószán, borzosan, ilyen édesen, ilyen egyetlen pillanatra hozta vissza ez a mai nap a gyermekkoruk illatát, mikor még olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.

az anyáknapját

pedig úgy ünneplem, hogy négy órán át araszoltunk például a két nagyobbik kisasszonnyal templomból hazafelé jövet étlen-szomjan a bedugult autópályán, miközben - az évek óta elromlott klímaberendezés révén tövig lehúzott ablakok mellett -  énekeltünk, amennyire szorult helyzetünk engedte, táncoltunk is, valamint az égvilágon mindent megbeszéltünk, már ami a fiúk, tönkrement legjobb barátságok, hit, álmok, bizonyítvány, hivatás, a világ megmentése, s hogy mit eszünk majd, mikor végrevalahára hazaérünk témákat illeti.
s akkor a milliónyi szelfiről még nem is szóltam egyetlen szót sem.

Megtörvén

a hétköznapok monoton ívét - lévén szegény, öreg autóm újfent a szerelőnél - ma busszal mentünk be a városba. Én életemben először. A buszon úgy tettem,  - bár nem volt hol máshol álljak, csak mellettük - mintha a kisasszonyokhoz semmi közöm nem lenne, lévén egyöntetűen kissé cikinek ítélték meg a helyzetet. Hát hogy anyával együtt utazni az iskolabuszon. Én ugyan tudom, hogy nem ciki, s hogy egyszer ők is tudni fogják, s azt is, hogy tudni fogják, hogy tudtam, hogy majd tudni fogják, csak az nem biztos, hogy én ezt megérem.
A buszok nagyon zsúfoltak errefelé. Hiába az aláírásgyűjtés, a kérvényezés, képtelenség egy második járat elindítását is elérni. Ülőhely csak a kiváltságosoknak s tülekedőknek jut. Az utasok, néhány szegény, öreg, gyakran lerobbanó autóval rendelkező felnőttet leszámítva, mind kamaszok.
E környéken a gyerekek nagyon korán kelnek s ilyen túlzsúfolt buszokon teszik meg azt a lassan kanyargó negyven percet az iskolába. Álmosak, nyűgösek. A három, kihez, bár épp letagadjuk, van némi közöm, csak hallgat, néz ki a fejéből. 
Mások, főleg a fiúk, s ők vannak többen, túl hangosan beszélnek, jobbára sületlenségeket, nagyokat nevetnek, birkóznak, buta játékokat játszanak a telefonjukon. Nem adják át a helyüket a lányoknak. Nincs is mihez kezdeni velük még néhány évig.
Beérve a városba én hamarabb leszállok, s mert tartom magam a megállapodáshoz, nem biccentek, nem szólok. Épp csak a tekintetemmel simogatom meg kicsit a nekem fontos szempárokat búcsúzóul, s csak én látom egyedül, hogy visszamosolyognak rám.
Ez itt kérlek, egy nemtökéletes világ. Nemtökéletes autókkal, buszokkal, rendszerrel, nemtökéletes felnőttekkel és gyerekekkel, túl korán kezdődő reggelekkel, s tudom-tudom: úgy borzasztó az egész, ahogy van.
Csak azt nem értem mégis, mitől tör rám pont ilyenkor, ennyire hirtelen s mindenféle épkézláb ok nélkül is valami oly érthetetlen életkedv, mit nem tesz tönkre az a tény sem, hogy később, a nap folyamán valamikor egy egész havi fizetésemet ott kell hagynom a szerelőnél.

Inkább ne firtassuk,

mekkora erőfesztítés és harc oly helyet találni az utolsó utáni pillanatban,
(de még mielőtt rájönnénk, üres a hitelkártya s újfent beteg a nyúl s nem elérhető átmenetileg az állatorvos, szóval oly helyet, ahol legyen wlan, de ne kelljen túl nagy hegyet mászni, ne legyen túl közel, de se túl messze, tehát, oly helyet) 
ahol eltölthetünk két egész napot együtt, így, ilyen gyönyörűen, amilyenek külön-külön s együtt is vagyunk, ilyen hajszoltan, ilyen elkényeztetetten, ilyen kamaszodóan...
Hadd legyen még két napunk, mielőtt beállít a tél ide fel a hegyre, lapátolhatjuk aztán tavaszig a havat egész álló nap.

Van, amiért érdemes harcolni.
Feladva már sok hiábavaló harcot is van, amiért érdemes.
Az együttlétért. Néhány újabb szép emlékért. Néhány közös szelfiért a tó partján. Reggeli napfény csillanásáért a zsemlémre kent lekváron. Hogy, akármily apró időre, de kiderülhet, milyen vagyok igazából: vicces, okos, nevetős, cool s úgy süvít szerteszét álló hajszálaim közt a szél - miközben dicsőségesen száguldozom kölcsön-kerékpáron a gyerekek mögött - mintha húsz éves lennék, vagy annyi sem.

Aranyló homokszemek peregnek át kis edénykét formálni igyekvő ujjaink közt akaratlanul, megállíthatatlanul.
S még ha csak ennyink is lenne - de ennél sokkal-sokkal több és szebb - s ha mégis, akkor is, ez is, bizony, egyáltalán
n  e  m     l  e  n  n  e    k  e  v  é  s  .

Nem.

Szó sem lehet róla, mondtam volt, mikor azért kezdett el nyaggatni valamelyik kisasszony, hogy fogadjuk be mi néhány hétre magunkhoz azt a portugál cseregyereket, melynek már jó ideje keresett  családot a gimnázium vezetősége.
A gyerekeknek mindig támad valamilyen meghökkentő ötletük. Igen, meghökkentő, mert nem boldogulok én három gyerekkel sem, nemhogy néggyel. S nem tudom, van-e itt nálunk elég érdekesség, normális-e a családunk egyáltalán  - nem mondom, egy-egy röpke látogatás erejéig össze tudjuk kapni magunk, na de hetekig!

Ma érkezik. Próbálom utolsó simításként nem a megszokott szemekkel nézni a házunkat: a macskát, a virágba borult bokrot, a serpenyőt, benne a gombapaprikást, a szerény, de takaros berendezést. Tetszik.
Egy kukkantás a szívembe: jó meleg, tele szeretettel, kíváncsisággal.
Másra nincs is szükség.

Vagyis hát...nem bánom, emlékszem, mondtam volt az érdeklődő kisasszonynak, meggondolva magam, mégiscsak.
(S így járok én olyan utakon, amikről soha nem is álmodtam. Így lesznek nekem olyan gyermekeim, kik milliószor bátrabbak az édesanyjuknál. Valami ilyesmi lenne a cél is, egyébként.
Igen. Igenigenigen.)

Meglepetés

fondant-tortákkal kelünk-fekszünk már két hete, vagy inkább három? - ki számolja,
elég annyit tudni: kicsi szívben sok szeretetet elfér,
s nekem tulajdonképpen nem is volt semmi dolgom, csak
jelen lenni, dicsérni, inspirálni, bátorítani,
észrevétlenül s  folyamatosan
törölgetni asztalról, súrolgatni padlóról, kapargatni falról a
lisztet, cukrot, kakaót, ragacsot, habot, tésztát,
hálásan, hogy ez a kevés, amit adni tudok, tökéletesen elég
a meglepetéshez, a csodához, az élethez.

fogkrémet

és fésűt venni mentünk be így kettesben a drogériába - az előbbi épp elfogyott itthon, az utóbbi mindenkihez méltatlan, jó kis reggeli ordibálások tárgya minden áldott nap - végül a legdrágább parfüm illatával a csuklómon és egy ajándék szappannal jöttünk ki, válassz egyet Anya, megveszem neked! - mondta kedvesen a Kicsi, s én kiválasztottam a legvaníliásabbat; a könyvtárba visszavinni az elkallódott és megtalált könyvet, valamint kifizetni a tetemes késedelmi díjat, a ruhásboltba pedig csupán néhány létfontosságú selfie érdekében tértünk be, amúgy mindenünk megvan, amire szükségünk lehet:
neked ott vagyok én, nekem pedig itt vagy te

Egész

délután régi fotókat nézegettünk, a szőnyegen ki erre, ki arra elnyúlva, és régi hangfelvételeket hallgattunk, ugyan egyik sem az én érdemem, sem a fotók, sem a hangfelvételek, mert kamerát én úgy hét éve vettem először a kezembe, addig nem volt időm, nem érdekelt, mert arra összpontosítva minden erőmmel, hogy szép sorban elvégezzem a legfontosabb tennivalókat annyi eszem nem volt, mert nem is gondoltam rá, hogy hát ez volt a legfontosabb, ezek az emlékek, miket majd egy ködös januári délután jó lesz elővenni s nézegetni a szőnyegen, ki erre, ki arra elnyúlva, míg világ a világ, s még két nap.

Megígértem

neki, hogy minden egyes tűszúrásért (vérvétel, infúzió) kap egy könyvet.
Már kapott négyet s még tartozom eggyel, mindezt nem egészen két hét leforgása alatt.
Ez jó.
Márhogy nem a szúrás jó - az is, mert gyógyulást hozott és hoz, vagy legalábbis kezelhető gondokat.
Hanem az a jó, ahogy egy egészen kétségbeejtően induló történet ennyi szépet hoz az életünkbe:
a kórházban töltött idő alatt eldöntötte, orvos szeretne lenni,
a hosszú autóutak a klinikára pedig, s a hosszú beszélgetések csak vele, az odafigyelés csak őrá mind-mind arra késztették, hogy nemes versengésbe szálljon velem például - melyikünk olvas el több könyvet idén;
s az érzés a jó, hogy anyaként inspirálni tudom a kicsinyemet - engem ez boldoggá tesz, végtelenül,
s az a jó, bármelyikünk győz, mindketten nyerünk,
míg világ a világ,
s még két nap.

Még az is jó, hogy ma jártunkban-keltünkben észrevettem, néhány ember mosolyog, mikor rámnéz:  egy tükröződő ablaküvegre vetett futó pillantásból rájöttem, azért, mert bújkáló, pici mosollyal a szám szögletében jövök-megyek, s még csak nem is tudok róla.  
Jön a tavasz, azt hiszem. Majd egyszer, egy szép napon.

Szóval,

megengedtük neki, hogy egyedül vonatra üljön, majd háromszori átszállással néhány száz km-t utazzon, hogy az év utolsó öt napját máshol - jó társaságban - töltse, majd ugyanezen útvonalon hazautazzon, még épp időben, hogy a kelleténél egy nappal később, de megünnepeljük a születésnapját, majd együtt lépjünk át a szép új évbe.
Talán csak bátrak vagyunk, vagy inkább vakmerőek, netán felelőtlenek, mindenesetre én jobban szeretem azt a változatot, hogy lassan, a neki megfelelő ritmusban felnő, és érdemes nem elvenni tőle a pont általunk benne elültetett hitet, miszerint a nagy világ odakint érdekes és szép.

Nem szeretem a mai fiatalokat lenéző mondatokat.
Nem szeretem a világot megbélyegző apokaliptikus kijelentéseket.
Nagyon könnyű kirekesztő módon élni, s észre sem venni, hogy nem minket rekesztenek ki, hanem fordítva.

Mire hazaért - miközben, hála a végig működő kapcsolatnak ( I ♥ Internet ) a vonat ablakából készített és elküldött képekkel, a szép sorban érkező sikeres átszállásokról érkező üzenetekkel párhuzamosan a szív mélyén azért ott kuporgó félelmet mind jobban kiszorította a megkönnyebbülés - a testvérei a google segítségével talált receptek alapján csokoládétortákat sütöttek ajándékba. Tudom, ennél modernebbek már nem is lehetnénk.

Utólag így mesélte: mikor beérkezett a vonat az állomásra, és már messziről láttam, ahogy ott állsz készenlétben azzal a nagy kameráddal, már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Hazaértem.