Apró luxusélmények útközben.

Egy többsávos úton szemben egy biciklis ahogy ég felé tárt kezekkel, széles mosollyal az arcán száguld lefelé a dombról.

Benzinkút kávé, amit máris kilötyögtetek a törtfehér színű kabátomra. Leülök a járdaszélre meginni a maradékot. Szemben velem a kék végtelenség, a távolban a hegyek, a piros benzinkút. Egy Edward Hopper festmény.

Szép olasz bélyegek. Rendelni egy csésze espressot ebéd után, képeslapot írni néhány embernek. 

Betérni az összes templomba a környéken, mindenütt elidőzni, elnézni a részleteket, hosszasan leírni a gondolataimat, amire nem volt időm az utóbbi napokban.

Az étteremben a szomszédos asztalnál egy család, ahol mindenki rajzol és színez a papír alátétekre, amíg várakoznak az ebédre.

Egy nagy, kasmír sál a táskában, amit mindig másra használok: hol a vállamra terítem, hol a hideg székre vagy kőre, amikor fúj a szél, a fejemre. Soha ne felejtsünk el vinni egy nagy sálat útközbenre. 

Fülig csokis fagyis kisgyerek a fagyizó előtt.

Megkeresni a legközelebbi postaládát.

Megvenni a könyvesboltban egy ismeretlen helyi költő kötetét.

Patina, minden helyen és formában - az épületeken, a templopadokon, az utcakövezeten, az arcokon, a saját arcomon - bizonyítva azt, hogy milyen szép maradhat az, amit, akit jól szeretünk.

Utcazenész. Levideózom, ahogy az egyik kedvenc számomat játssza, a szemem sarkából látom, ahogy egy pár, mikor ezt látja, kikerül hátulról, hogy ne "rontsák" el a felvételt. Olyan hosszasan hallgatni, amíg kedvem tartja. Nagylelkűnek lenni, tapssal, mosollyal, a kitett kalapba az aprópénzzel. 

Tágasabb álmokat szőni, mint amilyeneket otthon merészelünk. 

Egy hétvége Bécsben.

Az előttem levő ülésen egy öt-hat év körüli szőke kislány ült, s akárcsak én, ő is álmodozva nézett ki az ablakon, ahogy a villamos, mintha egy hajó vagy egy léggömb lenne, utat tört magának a szombat reggeli napfényes, még majdnem néptelen utcákon. Egyikünk sem egyedül utazott. A férjem éppen egy barátjával beszélt halkan telefonon, a kislány előtt pedig ott ült az édesanyja, időnként mosolyogva hátranézett rá, és a néhány évvel idősebb bátyja. Egy idő után észrevette, hogy lehelete párát hagy maga után az ablaküvegen, s néhány tudatosabb, mélyebb kilélegzés után belerajzolt egy copfos kislányfejet. Kicsit ide-odahajolva még létrehozott néhány páratócsát, majd hirtelen letörölte az egészet, pont akkor, mikor az egyik megállóban rájöttünk, teljesen rossz irányba haladunk, és nevetve, még mielőtt néhány másodperc múlva továbbindult volna, leszálltunk a villamosról.

Gyengéd pillanatokat kerestem és találtam a nagyvárosban. 

Egy magas, fiatal pár állt egymással szemben a Rathaus előtti korcsolyapálya mellett, közvetlenül a büfé előtt. Nem törődtek senkivel. Én éppen mentateát ittam és bátorságot gyűjtöttem, hogy visszamenjek a pályára, amit a csepergő eső miatt a szokásosnál többszörösen csúszósnak észleltem. A lány magyarázott valamit, hirtelen könnybe lábadt a szeme. A fiú meghallgatta, gyengéden megsimogatta az arcát, letörölte a könnycseppeket, azokat is, amelyek ki sem csordultak. 

Késő este a metrómegállóban egy vízvezetékszerelőnek kinéző alacsony, középkoron kissé túl levő férfi állt, a feje búbján egy kötött fekete sapka. Az ablakon keresztül láttam, ahogy viccesen széttárja a karjait, integet, miközben a velünk szemben levő ülésről egy nála magasabb, kék kabátot viselő nő izgatottan leszállt, odafutott hozzá, és ölelte, ölelte. Ők maradtak, velünk továbbindult a metró.

Mikor az elmúlt hétvégén megérkeztünk Bécsbe, félretettem a telefont. 

Nem készítettem egyetlen fotót sem. 

Át akartam élni - csodálatos szívgyakorlat! - a szabadságot, a teljes jelenlétet. 

Néha, várakozás közben, vagy a múzeumban egy-egy festmény előtt állva szavakkal próbáltam megfesteni azt, amit látok, érzek. 

És rájöttem: a legszebb dolgok, gesztusok egyébként is lefényképezhetetlenek. 

Az emberek fáradt, gyönyörű arca a zsúfolt metróban, a színek, a zene, az ízek, s az érzés, mikor a saját szívem is egyszer csak, mintha angyal szárnya érintette volna, felenged, elenged mindent, ami nyomaszja - mindezt lehetetlen visszaadni, megőrizni. 

Azért én mindig megpróbálom, legalább így utólag, néhány többé-kevésbé ügyetlenül, de nagy szeretettel és hálával összerakott szóval.

Nyaralni voltam.

Részletes útinaplót régimódi, klasszikus módon töltőtollal írtam szép tintával titkos füzetbe. Néhány fényképet a napi kávéfotóimat több-kevesebb érdeklődéssel figyelemmel kísérő nagyközönséggel az Instagram-on osztottam meg. Ide a legelső, még itthoni fotó kerül - a kezemben egy táska, melybe nyolc könyvet pakoltam, de került bele utána egy kilencedik is -, s a legutolsó, ami Zágrábban készült, ahol éjszakai pihenőt tartottunk a hazafelé vezető út utolsó szakasza előtt. Még az sem feltétlenül fontos, hol jártam. S ott mit láttam. Én magam is védekezem a mindenhonnan rám ömlő információk ellen, s nem kevésszer gondolok rá, mielőtt bármit, bárhol közzéteszek: valóban szükséges-e nekem még valamit hozzátenni a közös kincshez?

E néhány nap alatt megtanultam, ahogy újra és folyton megtanulom, hogy minden történetet legalább százféleképpen el lehet mesélni. Mert minden úton, amin járunk, szorosan egymás mellett van a szép, a csúnya, a felemelő, a kétségbeejtő. Azt hiszem, az nevezhető érzelmileg felnőttnek, aki mindent lát, átél, majd képes eldönteni - anélkül, hogy valaki másra tenné az ezzel járó emocionális terheket -, mi az, amire figyel, amit kiemel, amit valóban irányadónak tart. 

Apró példa a sok közül: mikor hosszú utazás után megérkeztünk Kotorba (Montenegro) s átvettük a belvárosi apartmant, amit három napra kibéreltünk, észrevettem, nem volt kitakarítva az előző lakók után. Még mielőtt elment volna a közvetítő cég alkalmazottja, kértem, hogy szerezzen tiszta ágyneműt, törölközőt, ezek voltak a legfontosabbak. Utána fél óra alatt kitakarítottunk a férjemmel, porszívóztunk, vécét pucoltunk, felmostunk, elmosogattam azt a néhány edényt, amit terveztem használni, majd élveztük a nyarat. Nagyszerű volt! A város, az ország, a tenger, a lakás! Csak egy ember volt, aki nem vette komolyan a munkáját, de ez máshol is előfordul. 

Egy másik történet: este nyolcra el kellene érjük a hegyekben levő szállást, de ránk sötétedik s csak nagyon lassan tudunk haladni a szűk, kanyargós, felfele vezető úton. Jóval később érkezünk meg, kimerülten, szakadó esőben. Két nap múlva más, kellemesebb úton is mehetnénk tovább, de én feltétlenül szeretném napvilágnál is látni azt a félelmetes hegyi utat, ezért kerülővel indulunk visszafele. Soha életemben nem láttam olyan szépet! Egyszerre volt vad és szelíd, hóborította hegyek s finom árnyalatú kikericsmezők egymás mellett, akárcsak a lélek titokzatos tájai. Elővesszük a kis gázfőzőt, kávét, teát főzünk, s mikor hosszas időzés után továbbindulunk, szembejön velünk egy hazai rendszámú autó. Úgy integetünk egymásnak, mintha rég nem látott, kedves ismerősök lennénk.

Egy másik történet: autózunk, nincs különösebb cél, meglátunk az út szélén egy táblát, hogy harminc kilométer után lesz egy kolostor. Szeretem a kolostorokat. Letérünk, autózunk amerre mutatja a nyíl, de utána sehol egy tábla. Harminc kilométer után sincs nyoma semmiféle kolostornak. Viszont a táj! Egy idő után, ott, ahol már a madár sem jár rajtunk kívül, nárcisz- és íriszmezőkre bukkanunk. Mikor már nem lehet továbbmenni, visszafordulunk. Amit kerestünk, nem találtuk meg. Találtunk helyette valami mást, amit nem hirdet útszéli tábla, amiről nem írnak az útikönyvek. S amire, míg élünk, emlékezni fogunk.

 

Június van. Itthon megkönnyebbülten nyugtázom, nem hervadtak el a muskátlik s nem maradtam le a bazsarózsák virágzásáról. Néha arra gondolok, nem kellene annyi mindent megosztani magamról. Kit érdekelnek a kávéscsészék? S hogy hol jártam, s közben mire gondoltam. 

De nézem a virágokat a kertemben, s azt hiszem, mégiscsak a nyár a kedvencem. Nem az ősz, nem a tavasz. A nyár! Mindig éppen az, ami van. 

A szívem egy szép nyári virág. 

Nyitott a napsütésre, a szitáló esőre, s a viharra is, ami megtépázza. 

Virágzik, mindennek ellenére. 

Ott van, ha esetleg valakinek valami reménykeltőre lenne szüksége. 

S ha néha azt kérdezem magamtól, valóban szükséges-e nekem hozzátenni még egy fotót, még egy gondolatot a többiekéhez, remélem, a válasz ezután is, még sokáig az lesz: igen, feltétlenül. 

Egy csokor virág.

Mikor öt nappal ezelőtt megérkeztem a Keleti pályaudvarra, nem siettem túlságosan leszállni a vonatról. Ráértem. Magam elé engedtem mindenkit. Nem nézegettem az arcokat. Senki sem tudott itthonról elkísérni, s az eszembe sem jutott, hogy várhat rám esetleg valaki. Annyira nem, hogy amikor megpillantottam a tömegben egy virágcsokrot tartó, szép, fiatal lány arcát, pillanatokig fel sem merült bennem, hogy esetleg ismerhetem. Hogy netalántán épp a saját gyermekem az, aki egy nappal előtte érkezett Berlinből repülővel csak azért, hogy várhasson rám, s hogy ne egyedül induljak majd kicsivel később életem egyik legizgalmasabb eseményére.

Készült már rólam nem egy, nem két olyan kis videó, ahol meglepnek egy-egy váratlan hírrel vagy hazaérkezéssel, s én teszem magam, hogy nem veszem észre, ahogy titokban lefilmezik a reakciómat. De eddig talán ez volt a legkedvesebb. A legkülönlegesebb. A legnevetősebb. S a legkönnyezősebb is.

 

Mert igaz az, amit valahol valaki - talán éppen én? - írt egyszer:

Csak az elindulás a miénk.

Minden más ajándék.

Repülõtérgondolatok.

Miután két és fél napig széltében-hosszában bejártuk Koppenhága utcáit és csatornáit, tegnap este találtunk egy eddig még nem látott, kivilágított templomot. A nagy, díszes faajtóhoz mécsesekkel jelzett ösvény vezetett. Bent istentiszteletre vagy áhítatra készülõdtek, s minden, az ajtó közeléig elbátorkodó érdeklõdõnek kezébe nyomtak egy meghívással egybekötött leírást. Míg kis csapatunk többi tagja inkább sétálni akart, én maradtam. S valahogy ez lett az egyik legkedvesebb emlékem. Ez a csendes óra, ez a külön világ, melyet - hiszen az emberi test törékenységében is a Szent Lélek temploma - én is hordozok, én is jól ismerek, nekem is drága. Míg odakint az éttermekben a pincérek vacsorát szolgáltak fel, s míg az utcákon turisták sétáltak, árusok árultak, zenészek zenéltek, addig odabent egy másféle megterített asztalhoz szólt a hívás. Mikor a többiek mentek, mentem én is, vettem a megtört kenyérbõl én is, belemártottam a kehely borba, s megköszöntem a nekem is mondott szavakat, melyeket nem értettem, csak tudtam, mit jelentenek: érettem is megtöretett, érettem is kiontatott.
Az utazások utolsó estéje mindig keserédes. Mindig maradnék is, mindig mennék is már.
Ezen a tegnapi utolsó estén olyan ajándékot kaptam, amire itt és most nem számítottam. Eledelt, közösséget, váratlanul várva-várt békét. Még mielõtt eleredt volna az esõ s bõrig áztunk a metróhoz igyekezvén a szállásra menet, kínzó mélypontjaim kicsit kisimultak. Úgy éreztem, lesz erõm, kedvem a mindennapokhoz, mégis.

Dánia

olyan ország, amiről szinte semmit nem tudtam. Eddig. Mert most itt vagyunk néhány napig, ma még a vidéki részén, holnaptól a fővárosban.
Esik az eső. Fúj a szél. Ma elindultunk csak úgy, a környező falvakba, egyszerűen csak nézelődni. Láttam szélvédőn apró patakokká képződő esőcseppeket, kis téglaházakat, takaros kerteket, elsuhanó pipacsmezőket. Láttam templomtornyokat s a gyakori széltől féloldalasra nőtt magányos fákat. Láttam csupa olyasmit, amit akár otthon is láthattam volna, ha nem lenne ott bennem a kíváncsiság, a folytonos fernweh. Mi is vidéken élünk, otthon sem történik - a gyerekek szerint legalábbis - soha semmi érdekes, de ilyen nyugalmat mint itt, sehol nem láttam még. Egyetlen kicsi múzeumot találtunk nyitva. Szinte csak egyetlen festő - Jens Sondergaard, soha életemben nem hallottam róla.  - művei voltak kiállítva. Némelyik nagyon szép volt, szerintem. Az épület ablakait kitartóan verdeste az eső, a kertben orgonabokrok virágoztak. A múzeum konyhájában aprópénzért lehetett kávét, teát venni. Mielőtt eljöttünk volna, már csak azért is kérdezgettem mindenféléről a jegyárusító hölgyet, mert hihetetlenül vonzott a nyugodt beszédmódja, a szerénysége, a kedvessége. Majdhogynem bocsánatot kért a esőért, annyira sajnálta a rossz időt, mintha az ő hibája lenne. De én szeretek utazni, szeretem az esőt, szeretek idegen konyhákban bundás kenyeret sütni, szeretem ezt az országot, mert legyek otthon vagy máshol, nézzek valami egészen hétköznapit vagy rendkívülit: a szerető szemek fénye széppé, különlegessé tehet mindent.

Ház a domb tetején.

Egyszer olvastam egy olyan könyvet, melyben arra próbáltak rávezetni, hogy képzeljünk el magunknak egy belső házat. Egy hajlékot, amolyan menedékfélét a lelkünknek. Ahova visszahúzódhatunk, ha éppen zavaros a világ odakint. Egy belső kamrát. És nem tudtam elképzelni. Akartam, de elakadtam már ott, hogy nem tudtam eldönteni, hova építsem.

Kibéreltünk Toszkánában egy házat, illetve egy háznak egy részét, néhány napra. Ez a ház külön is volt, meg nem is. A legközelebbi falu néhány kilométerre, oda autóztunk be kenyérért, sajtért, tojásért, dinnyéért. Amúgy a ház az erdőben állt, egy domb tetején. S akkor eszembe jutott, hogy a szülői ház is, ahol felnőttem, egy domb tetején áll. S utána sok helyen laktam, mindenféle tömbházban, sorházban, mikor mire telt, de sehol sem voltam olyan boldog, mint itt, ahol most. Az otthonunk, a ház, amelyben élünk, egy domb tetején áll. Úgy gondolom, most már annyival közelebb lennék annak a belső háznak az elképzeléséhez is, hogy tudom: egy dombra építeném, egy erdő közvetlen közelébe. Nem tudok annál szebbet elképzelni, mint amikor hajnalban kilépek a balkonra, s még így nyáron is kicsit dideregve, szorosabbra húzom magamon a kardigánt, közben pedig lenézek a völgyre.

Frances Mayes Napsütötte Toszkána című könyvét egy könyvesbolt kirakatában pillantottam meg, Sienában. Megvettem, s míg hazaértünk, ki is olvastam. Egy asszonyról szól, egy házról, egy felújításról, és ennél sokkal többről. Úgy szerettem olvasni! Új kedvet hozott a főzéshez, a kerthez, a ház szebbé tételéhez.

Hazaérve aztán persze egyszerűen csak örülök néha, hogy élek. Hogy úgy-ahogy, de a legfontosabb dolgokat azért elvégzem. Minden nap van főtt étel az asztalon, van tiszta ruha és tiszta ágynemű. Van jó szó, vannak álmok, dúdolgatós főzések a konyhában, új receptek, kedv és mosoly, és persze könnyek.

Van egy asszony itt is, ja, az lehet, hogy én vagyok, egy ház, s ennél van, remélem, sokkal-sokkal több. És mindez valahol, valakiknek akkor is nagyon fontos, ha erről egészen biztosan nem fog könyvet írni senki.

Ötperc.

Csak öt perc reggel, egy csésze kávéval a kezemben, a balkonon, míg újból végiggondolom, még mielőtt elkezdődik a nap, hogy ki vagyok. Hogy mit akarok.
Öt percnyi szünet, mielőtt hozok egy döntést, vagy írok egy levelet, vagy kiadom magamból a dühömet, vagy elindulok lefelé egy csúszós lejtőn.
Öt tudatosan eltöltött perc a kegyelem társaságában, mikor szerethetetlennek és elutasítottnak érzem magam.
Öt perc az igazság társaságában, mikor tévedhetetlennek képzelem magam.
Sok-sok ötperc, mint megannyi kicsi saját Toszkána, csak úgy, szétszórva a nap folyamán, a káosz közepén, az elvégzendők mentén, ebédszünet előtt, vagy főzés közben, nagylelkűen és tervezetlenül, csak addig, míg elzongorázok egy-egy rég elfelejtett dalt, vagy lejátszunk egy-egy kártyapartit, vagy elolvasok két oldalt a megkezdett könyvből, vagy kifejezetten és szándékosan semmire se pazaroljuk a drága időt: így jó előre elhatározom őket.
Mielőtt újból belevetem magam a hétköznapokba, a nyári szívemet őrzendő: ünnepélyesen megfogadom őket.
Nem tologatom el a kimerülés szélére. Nem hagyom a munka, vagy a nap legvégére.
Mi emberek, vagy legalábbis én, sokszor azzal vagyunk a legjobban elfoglalva, hogy elfoglaltak legyünk. Mintha ez bárkit is igazán érdekelne, vagy ettől bárki is jobban csodálna, szeretne.

Az ötperc nem hosszú. Nem sok köze van az óramutatóhoz, mivelhogy nem idő-, hanem szívegység.
Az ötperc nem sok. A különbség néha mégis az egész világot jelenti.

Sommerherz.

Úgy vártam ezt az öt napot, s úgy számoltam, hányat kell még aludni indulásig, mint ahogy csak a gyerekek és a gyermekszívűek tudnak várni és visszafele számolni.
Először is előkerestem a világjáró kalapomat, azt, amelyiknek akkor szakadt be kissé a széle, mikor két évvel ezelőtt akkorát estem a hegyen.
Aztán kölcsönkértem néhány könyvet, s elővettem azt a néhányat is, amit féltve őriztem - eddig és emiatt - önmagamtól.
Elvégeztem minden határidős munkámat az irodában. Itthon rendet raktam, főztem valamennyit előre, s megszerveztük, ki vigyáz távollétünkben a Mamára.
Aztán elindultunk.
S bár azóta vissza is jöttünk, a nyár attól még tart. A nyár még nem ért véget!
Abban reménykedem, megőrizhetem az ilyenkor rám jellemző könnyedségnek és vidámságnak legalább egy kis részét, s amihez nem kell tulajdonképpen semmi más, csak annyi, hogy néhány napig annyit alhatok s annyit olvashatok, amennyit csak akarok. Néhány napig elég annyi is, hogy egyszerűen csak vagyok.
Slow-food, coffe-to-stay, hosszú-hosszú séták, ennél nem sokkal több. De ennyi elég ahhoz, hogy érezzem:
önmagát utolérve, kicsit megpihenve, ritmusát a szélhez, a faleveleken átcsillanó napfényhez, a kanyargó utak porához, s a nyári esők illatához igazítva kicsit másképp dobog, a szívem átmenetileg kicsit másképp ragyog, s elhatároztam, míg be nem köszönt majd az ősz, marad még egy kicsit
S  o  m  m  e  r  h  e  r  z  .