A konyhaasztalomról. Meg a repceföldekről.

Úgy szeretném, ha lenne egy olyan módszer vagy valami, ami anélkül biztosítaná a rendet a lakásban, hogy állandóan kelljen azt csinálni. És még azt is szeretném, hogy legalább a konyhaasztal ne működjön mágnesként ha lehet. Tudományosan megfigyeltem ugyanis, ha valamelyikünk akármit is letesz rá, egy darab papírt vagy ilyesmit, rövid időn belül egy egész kisebbfajta hegynyi valami halmozódik fel oda. Könyvek, ceruzák, rajzok, kis játékok, szóval mindenféle. S ha nem számolom fel minden nap a hegyet, egy hét alatt maga a Mount Everest képződik oda. Na mindegy.

Amúgy ebben a szépséges kisvárosban és a környékén már hónapok óta valami elképesztő útelterelések vannak. Mondjuk én nem bánom, mert most miért érjek oda valahova öt perc alatt, ha húsz perc alatt is lehet, nem? És különben is, ha nem így lenne, nem fedeztem volna fel ma új kis falvakat a környéken és nem láttam volna annyi sok szépséges, szelíden elterülő repceföldet ameddig a szem ellát. Csodálatos látvány, de tényleg.

Szóval, csak

meg akartam említeni, hogy mennyi minden szép és jó dolog ér amúgy, de ugye hogy milyen hálátlan is az ember! - nemcsak hogy észre sem veszem őket, de egy perc alatt képes vagyok elfelejteni, mit akartam velük. Felsorolni, azt akartam.
Tehát, örülök hogy:

1. olyan szél fúj kint, hogy kétszer is felborult a balkonon a ruhaszárító és a lenti, amúgy szappanbuborékra allergiás szomszéd volt olyan kedves, hogy szépen bedobta a postaládába a hozzá lerepült zoknit. Örülök, hogy zoknit fújt le a szél, és nem például valami mást.

2. annak is örülök, hogy még egyszer se jött át semelyik szomszéd azért szólni, mert túl hangos a zene. Ugyanis Zuccherot nem tudok halkan hallgatni.

3. ma vettem egy mangót, mert még soha nem ettem és elosztottam öt felé, így mindegyikünk kapott egy falást és nagyon finom volt.

4. örülök a közelgő anyák napjának is, mert én bármilyen kis ünnepnek örülök és még az is jó, hogy itt nincs ilyen kötelező műsorféle, hanem otthon köszöntik fel a gyerekek az anyukákat. Annától már kaptam egy saját készítésű kis naplót és szerintem még sok szívvel-lélekkel készült apróságot fogok kapni.

5. mert kb. húsz év után ma újra festettem vízfestékkel egy kis csendéletet. Egy bögrét és egy kis teáskannát amúgy.

6. mert Enikővel olyan jól tudunk együtt túrósgombócot főzni.

7. mert a kertben az egyetlen kis salátámat megették ugyan a csigák, de a borsó az kezd nagyon ígéretes lenni.

8. mert olyan jó illata van a földnek munka közben és mert újravetettem a retket és a zöldhagymát. Meg hát a salátát is.

9. a végtelenségig tudnám most ezt folytatni, de mindennek saját ideje van, tehát a listák befejezésének is. Ennyi.

Mivel

mostanában érzelmi világomat illetően nem a kiegyensúlyozottságot nevezném meg fő jellemzőként és mivel ez nem az a hely, ahol különböző nyavajgásokat szándékoznék megosztani a tisztelt publikummal egyszerűen azért, mert sajnálom ilyesmikre pazarolni a betűket (bár kétségtelenül lenne ennek egy bizonyos szórakoztató jellege számomra is, ugyanis ha egy pillanatra megpróbálom ilyenkor kivülről nézni magamat, az azért elég nevetséges szokott lenni, de mindegy.) Szóval nincs nyafogás, mert túl rövid hozzá az élet. S most töröm erősen a fejem, és húzom-vonszolom itt a témát, ugyanis határozottan emlékszem, hogy akartam valamiről írni, illetve hát nem a semmiről akartam írni, mert annak semmi értelme - de az van, hogy nem jut eszembe, miről. Csak egy ilyen bevezetőfélét akartam elé gyorsan fabrikálni, s hát nem elfelejtettem közben, mit akartam... Ó, du meine güte! Nos, ha eszembe jut s még mindig akarok róla írni, akkor majd bevezetés nélkül publisolom. Szóval, szerintem ne nagyon számítsatok már semmire. S most mielőtt még azon is elkezdenék tipródni, hogy ezt tegyem-e közzé vagy ne, gyorsan rákattintok erre a narancssárga gombra itt...

S ha már így

belelendültem...valami igazi "ungarisches" ajándékot akartunk vinni a házigazdáknak... Szerintem aranyos lett.

Szóval a délutánt

Jutta családjával töltöttük, és mivel most kedvem van mesélni, hát ez fog következni.
Egy picike kis faluban laknak, egy olyanfélében, ahol mindenki köszön mindenkinek. A falu központja az egy csodaszép kis evangélikus templom. Ez:


Tavaly nagy megtiszteltetés érte a falucskát, ugyanis a világhírű Matt Lamb festő épp ezt a kis templomot választotta ki arra, hogy festményeivel egyedülállóvá tegye. Egyenesen Amerikából hozatta ide az egyedi, élénk színű festékeit, aztán ő is eljött és szépen kifestette a templom belsejét. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egyedül, hanem mindenki mehetett és ment is a faluból, aki akart és így együtt kifestették. Csodálatos lett, de tényleg. Az a sok szín és furcsa forma...abszolút imádságra hangol.



Matt Lambről, aki még nem hallott róla, azt kell tudni, hogy régebben nagyon gazdag volt (most is az) és nagyon iszákos. Aztán, mikor nagyon beteg lett, abbahagyta az ivást és elkezdett festeni és rájött, hogy ez nagyon megy neki. Megígérte Istennek, ha meggyógyul, akkor sokat fog tenni a művészet eszköveivel másokért. Hát a jelek szerint meggyógyult.


Na, szerintem vagány lehetett ilyen közel lenni egy igazi művészhez, együtt dolgozni vele, bár Jutta a mai napig fájlalja, hogy ő nem igazán mehetett festeni, mert többek között ő volt az, aki a vendéglátást, a főzést, mosogatást rendezte - de szerintem, és én azért ritkán tévedek :), igenis hogy látni lehet az ő munkáját is a templom festményein.

Ő az én

kedves drága jóbarátnőm, Jutta, már majdnem egy éve, mióta itt vagyunk. (A lilakardigános vagyok én, de csaktán felismertek...:))Az elején még angolul beszélgettünk, aztán egy fura angol-német keveréken és most már csak ez utóbbit használjuk, ugyanis rettenetesen motiváltak a vele való kávézások a nyelvtanulásra.

Itt csak

jövő vasárnap lesz anyák napja, de én ma köszöntöttem Anyukámat, hiszen erre a napra csak Rá gondolva tudok ünnepként nézni...főleg ha arra gondolok, mennyire pocsék anyának is érzem magam időnként, most hadd ne menjünk bele mélyebben az okokba, de emelje fel a kezét az, aki nem érezte még soha, hogy valami nagy tévedés történhetett, mikor őt szülőnek képzelte el odafönt Valaki. Nehéz napunk volt nevelés szempontjából na, de ezt a képet most készítettem a balkonról, és ez azért szép. Örülök, hogy hárman vannak és ott vannak egymásnak akkor is, mikor jóban vannak, akkor is, mikor nem, és akkor is, mikor anyjuk nem áll a helyzet magaslatán.



Ezek pedig a petúniáim, ennyire megsokasodtak és ilyen szépek lettek és muszáj ezt is megmutassam "borzongattatás" céljából. :)

Egy kis hangulatos várrész...

Boldog májust

kívánok mindenkinek, remélem, jól sikerült idén a majális...:) Hát mi is nekiindultunk úgy dél körül - ahogy előre megbeszéltük, szépen - kirándulni, meg új türingiai várakat felfedezni. Azért csak délben, mert mi egyszerűen képtelenek vagyunk bárhová is elindulni reggel avagy idejében, ha nem muszáj. A probléma, ha egyáltalán annak lehet nevezni, csak abból szokott adódni, hogy öten hatféleképpen érezzük és látjuk az ilyen nem-muszáj-féle "idejében"-eket. Szerintem még soha nem tudtunk úgy normálisan megejteni az elindulásokat, szóval bármiféle morgás meg egymásravárakozás nélkül, de szerintem kicsit túltárgyaltam már ezt a témát.
Szóval miután elindultunk és szóval oda is értünk és mivel nem vállaltam, hogy magammal cipelem az elemózsiás kosarat arra a kis kezdeti félórás sétára a folyó mentén - a gyerekek majdnem éhenhaltak mire visszaértünk az autóhoz enni. Aztán megnéztünk két gyönyörű várat, és néztünk csónakázókat, és még nagyon sok érdekes dolgot csináltunk, de ez igazából most így utólag tűnik ilyen szépnek és érdekesnek és ÉLMÉNYnek, mert külön-külön ugyan mindegyikünk tudja értékelni a szép és érdekes dolgokat, de ha együtt vagyunk és főleg, ha az égadtavilágon semmi, de semmi okunk bármiért is morogni, hát akkor biztos, hogy valamelyikünk igenis hogy be fogja vállalni ezt a feladatot. Na mindegy. Vas formálja a vasat, vagy hogy is van ez, hát én nehezebben formálódom, mint a vas, de legalább biztosabban is, bár az nem biztos, hogy biztosabban, csak remélem.
Amúgy megvan az a nem feltétlenül jó szokásom, hogy rengeteget fényképezek, amiben viszont az a jó, hogy tényleg valahogy a szép dolgok, a szép pillanatok örökítődnek meg. Ugyan nagyon ritkán nézem vissza a képeket, lehet, hogy soha nem is fogom, ezért nem is értem ezt a mániámat, de akkor is, jó a tudat, hogy ha akarnám, akkor ott van nekem egy csomó szépséges pillanat megőrízve. Egyelőre - idő meg miegymás hiányában - bőven elég, ha a memóriámra hagyatkozok, és arra gondolok közben, hogy micsoda jó dolog is, hogy az enyém az szelektív...

Mellesleg

gyönyörűen kizöldűlt a város, egyszerűen nem tudok betelni vele. Szerintem azért is van olyan hogy szépség a világon, hogy könnyebben vigasztalódjon a szívünk, ha úgy adódik. Ezért is mutatok ilyesmi képeket ahelyett, hogy az időnként rám törő honvágyról beszélnék.:)



Amúgy nem is erről akartam írni, hanem a változatosság kedvéért a ...kertről. Amihez tartozik egy pici házikó is. Ez:



Eddig csak a kinti munkákat végeztem, ami mellesleg állandó és soha nincs vége, de tegnap - esős idő lévén - kimentem a gyerekekkel és kicsit rendbe tettem a házat belülről is. Kiporszívóztam, hazahoztam a kimosandó cuccokat (ugyanis a régi tulajdonos mindent otthagyott, aminek én nem nagyon örültem az elején...) és szerencsére nem találtam egeret sehol, mert tudat alatt ettől nagyon féltem. Egész kis lakályos hely lett.



Sára a teát készíti éppen...Szeretném, ha ez egy olyan hely lenne, ahol ők is nyugodtan rendezgethetnének. Tervezünk kihozni festéket, színes ceruzát, papírt, társasjátékokat - és az udvar egyik gazos, elhanyagolt sarkába szeretnék egy kis bungallót összehozni nekik, Apa segítségével persze.
.

Viszont, ha már

tündérkert, akkor hadd mutassam meg a levendulaültetvényemet...:) A nagyobbik bokor itt volt, nekem csak meg kellett metsszem néhány hete és most már ilyen szépen kizöldült. A kisebbik bokrot tegnapelőtt ültettem, remélem, hogy megmarad, mert az nem lehet, hogy nekem semmi se maradjon meg. De a balkonon van egy csomó kis levendulapalántának való is elvetve, mert az a tervem, hogy talán tényleg sikerül felnevelnem egy olyan mennyiségű virágot, aminek jobban megfelel majd az "ültetvény" szó...Majd lesz nekem itt egy külön bejáratú kis Provence-em, hogy addig se üljek tétlenül, míg el nem jutok álmaim (egyik) helyére, a csodálatos Franciaországba.



Ez pedig a legfrissebben kinyílt virágom, ráadásul lesz egy ugyanilyen tiszta fehérben is. Kis gyönyörűségeim...:)

Nos, ezek

lennének a melegágyásban kikelt növénykék, szóljatok, ha felismerhető olyan, hogy paradicsom vagy paprika...Amúgy szerintem ezt elrontottam, mert most vagy túl korán vetettem el a magvakat, vagy túl sokat öntöztem, vagy túl keveset, vagy nem tudom. De sebaj, mert ez a kísérletezés éve. (Vagy a kísérletezés első éve...:)) A többi cucc is, amit elvetettem... hát én mindennap nagyítóval vizsgálom végig az ágyásokat, de egyelőre nem sok jóval biztatnak na. Egy pár miliméteres salátafejet vettem észre eddig valamint a borsóágyásban is két ilyen icuri-picuri borsólevélkezdeményt. Én nekik is szívből örülök, mert ha ez van, akkor ennek kell örülni ugye.

Mind

szebb és otthonosabb kezd lenni a kis erkélyünk és én ennek annyira örülök. Ha időm van, kihozom ide a kis dolgaimat és elvagyok, már ha engedik, de általában nem engedik egyes sárga ruhácskába öltözött egyének:)...




Amúgy még mindig a Momo-t olvasom, - különböző okok miatt lassan haladok vele - és például most is olyan szépet találtam benne, hogy megpróbálom lefordítani...Szóval ez akkor van, mikor Momo Meister Horánál van, aki elviszi őt egy fantasztikus utazásra a saját szívébe ( mondtam már, hogy ez egy felnőtteknek való meseregény, ugye...), és Momo szeretné elmondani a sok szépséget amit látott, a barátainak. A baj csak az, hogy tudja, ugysem találna rá szavakat.
" Várjál, Gyermek, mint a magocska, mely a földben alszik egy egész évszakon át, mielőtt szárba szökne. Ilyen sokáig tarthat, míg a szavak benned is megnőnek..."
Ó, ez olyan szép már megint. Hogy a szavaknak is időre van szükségük, mielőtt kimondjuk vagy leírjuk őket. És még annak is örülök, hogy végre németül is teljesen élvezni tudom a mondatokat, már csak ezért is érdemes volt legyőznöm a német nyelv iránt érzett ellenszenvemet ( mellesleg rá lettem kényszerítve :), hogy eredetiben tudjak elolvasni könyveket, mert az mégiscsak más, de tényleg.

Valami

Hamupipő hagyhatta el az erdőben ezt a bakancsot. Azóta a moha is benőtte, és ha én egy egérke lennék, ami jó, hogy nem vagyok, ebben a bakancsban rendezném be a lakásomat.






A gyerekek remekül bírták a sokkilométeres gyalogtúrát, büszke is vagyok rájuk nagyon. Amúgy talán még soha nem élveztem ennyire a természet mindenféle megnyilvánulását, ami nyilván nem így van, mert minden egyes kirándulás után ezt állítom és az nem lehet, hogy ennyire rossz legyen a memóriám. Ez pedig egy pillanatfelvétel a testvéri lét csöppet sem könnyű folyásából, illetve azon ténynek nagyon szép illusztrációja, hogy milyen nehéz is egyidőben boldoggá tenni az összes csemeténket... (kattintsatok a képre, mert az arckifejezések a lényeg...:))

Tudom,

nem azért vagyunk a világon, hogy minden a mi jókedvünket és boldogságunkat szolgálja, de néha mégis így alakul. Például ma ilyen szép napsütésben nem lehet nem boldognak lenni szerintem. Meg is jött a kedvem a főzéshez ebben a nagy boldogságban, mert lássuk be, ez azért nem mindig magától értetődő, mármint a főzéskedv. Szóval reggelire készítettem egy kis tejbegrízt - mert alapvetően szeretem a megszokott, egyszerű ételeket - és mert alapvetően csak most jöttem rá ( jobb későn, mint soha ugye...), mégpedig Katának köszönhetően az oda-nem-égetett tejbegríz titkára: csak a végén kell beletenni a cukrot, és így nem ég oda egyáltalán, de tényleg. Én az itt közkedvelt Rote Grützével ettem...



...de a gyerekek maradtak a jól megszokott fahéjas ízesítésnél.



S ha már konyhaművészet, fő a húslevesem is immáron - mégpedig úgy, hogy itt is kicsit változtattam, innen inspirálódva, - egyszerűen más sorrendben tettem oda a hozzávalókat. Általában ilyen apró dolgokon múlnak nagy dolgok.

Szóval, legyen egy szép napotok, de ha sikerül elmennünk délután kirándulni - amit nagyon szeretnék, - akkor úgysem bírom majd ki, hogy ne mutassak képeket.

Hát akkor...

..."induljon a banzáj, essen szét a ház, legyen úrrá rajtunk az aktuális láááz..."


Fontos party-kellékek: mindenféle zöldség meg gyümölcs meg egy kis rém egészségtelen gumicukor


Kész a meglepi...Ott van ám a könyv is, amit most nemzetközileg jól megünneplünk


Azért az ugrálólabda is ott kell legyen, mert Enikő nem tud sokáig meglenni ugrálás nélkül.

Óóó, már megint

van egy kis ünnepelnivaló, ugyanis ahogy az óvodai üzenőtábláról néhány napja megtudtam, ma van a Nemzetközi Könyvnap, vagy a Könyv nemzetközi napja vagy nevezzük bárhogy, a lényeg a KÖNYV, de a nemzetköz is fontos persze. Lehetett ma vinni olyan megunt könyvet, amit ki lehetett volna cserélni más gyerek megunt könyvével, de hosszas vívódás után arra jutottunk, hogy ebben a lakásban nincs olyan, hogy megunt könyv, mellesleg ha lenne is, abban a szent pillanatban nemmegunttá válik, ahogy oda kellene adni valakinek.
Szóval lesz ma itt megint ünnep és hejehuja, azt hiszem nem úszom ma meg a szokásos két Anne Shirley-részfelolvasással, minimum öt vagy hat lesz belőle, tessék csak nyugodtan előre együttérezni a hangszálaimmal...

Eddig nem is

vettem észre, hogy ennyi fajta tulipán létezik. Egyszerűen gyönyörűek. Ezeket a kertből szedtük a tegnap szülinapi csokorba kötendő és muszáj megmutassam, mert lehet, hogy például más sem látott még ilyen recés szélű szépséget.





Ez pedig a felpetúniázott erkélyünk, ezt is muszáj megmutassam persze:

Nem is tudom, mihez

kezdenék, ha egyszer csak véletlenül lenne egy saját, különbejáratú házunk. Ahol az ember azt csinál, amit akar, olyan hangosan hallgatja a zenét, ahogy csak akarja, oda ültet akármit, ahova csak akar...Nem biztos, hogy jól érezném magam. Mennyivel jobb most, amikor itt élünk a jó kis albérletben, alattunk is-felettünk is szomszédok. Például tegnap is, alig tettem ki a lábam a balkonra, hogy elültessem a frissen szerzett petúniapalántáimat, máris nem éreztem egyedül magam. A fenti átellenben levő szomszédasszony arra figyelmeztetett, hogy...na azt nem értettem kristálytisztán, hogy mire, de az a fontos, hogy szólt hozzám, valamilyen jótanácsot akart adni. A lenti bácsi pedig, ő is, máris jött szólni, hogy nem lehetne-e, hogy a gyerekek azonnal abbahagyják a szappanbuborékfújást, mert ő allergiás vagymilyen rá. Azelőtt meg, mikor még csak a balkonládákat raktuk ki, akkor is, milyen jó, hogy máris jött szólni a néni, hogy ne rakjunk ki annyi ládát, mert akkor pont az ő száradó ruháira fog csöpögni a víz, mikor meglocsolom majd a virágokat. Na jó, igaz, én akkor sértődötten be akartam szedni az összes ládát, de Tibi nem engedte, mert szerinte ezzel a hozzáállással már rég éhenhaltunk volna ebben a rohanó világban, és igaza van. Szóval variálgatunk inkább a ládákkal, és örülünk, hogy legalább azért nem szólnak, hogy miért dübörgünk annyit a lakásban, mert igazán nem tudom, hogy tudnám rávenni a gyerekeket arra, hogy eztán lebegve közlekedjenek idebent.

Április 20.

Óvodába indulunk...Gyönyörű, mint egy kis hókirálylány (nyilván elfogult vagyok, természetesen :)


Óvodából jövünk :)


Ilyen is ritkán van : Apa is jött oviba értem, de hát az ember csak egyszer PONTOSAN 6 ÉVES ! :))

Sokszor

vagyok úgy a gondolataimmal, mint Beppo, az utcaseprő, akit mindenki kissé gyengeelméjűnek tartott, mert hosszasan gondolkozott minden egyes kérdés válaszán, és akkor felelt rájuk, mikor az emberek már rég elfelejtették a kérdést. Miközben lelkiismeretesen seperte az utcákat, gyakran jutott eszébe egy-egy nagy és szép gondolat, de ezek szavak nélküli gondolatok voltak, melyekről nem lehetett csak úgy beszámolni, sokkal inkább hasonlítottak egy illatra vagy színre, amit aztán nem lehet elmesélni pontosan másoknak.

Nekem gyakran vannak ilyen szavak nélküli nagy gondolataim, csak eddig nem tudtam ilyen szépen megnevezni őket.

Szóval egyszer olvastam valahol erről a Momo (Michael Ende) c. könyvről, ezért ki is kölcsönöztem a könyvtár gyermekrészlegéről magamnak. Még nem értem a végére, de az eddigiek alapján pont annyira tartom gyermekkönyvnek, mint például a Kisherceget, szóval semennyire. Olvassátok el, nekünk felnőtteknek szól. ( S ha jelentkezne nálatok valamelyik szürke öltönyös úr, be ne engedjétek...:)

(A képen levő könyv csak illusztráció :)

Jobban

jártam volna, ha maradok a hangulatok színezésénél, vagy pedig kellene nekem is ide egy Marilla néni, aki visszarángat a földre, ha elszállok, ami velem sajnos gyakran előfordul (...és már megint nem bírom ki, hogy ne utaljak az jelenlegi olvasmányokra...) Szóval újra fahéjat tettem jó bőven bors helyett a gombapaprikásba. Állandóan ezt csinálom, de csak akkor, ha gombát főzök.
Polcz Alaine-nek ilyesmire az volt a javaslata, hogy ne dobjuk ki az ételt, ne is mentegetőzzünk miatta, hanem adjunk neki valamilyen exotikus nevet. Mellesleg azért akartam mindenáron még ma este elkészíteni, hogy tudjak tenni belőle holnap Tibinek az ügyeletbe, de ha nem találok ki addig valami frappáns nevet, azt hiszem, csomagolok inkább egy kis közönséges sajtos tésztát. Hja, az élet nagy vívódásai...

S ha már

illatos hangulatok (mert nincs kedvem nekifogni megfőzni holnapra a tejszínes gombát...), akkor ez a kép egyik kedvencem, és ez nem zöld, hanem piros.

Zöld illatú hangulatok

Végre

megtaláltam ezt a számot, amit nemrég hallottam először... Majdnem annyira jó, mint Anne Shirleynek az a mondása, hogy : "itt tágabb tere nyílik a képzeletnek" - már ha lehet egyáltalán összehasonlítani egy szófűzést egy dallal, de szerintem lehet.