3.

Egyik legszebb német szokás amit szívesen átvettem, az az adventi kekszsütés. Négy héten keresztül a német fráuk folyamatosan adventi süteményeket, plaetzcheneket sütnek. Jutta barátnőmtől tudom, ezt úgy kell csinálni: egy ideig szemet hunyunk a süteményes dobozok megdézsmálása felett, majd egy hirtelen mozdulattal egyszer csak lezárjuk őket és úgy is maradnak Karácsonyig, mert a plaeztchenek (ejtsd: plecchhen :) akkor a legfinomabbak. A mai tea fűszerezett feketetea volt, amit én nagyon szeretek és mindig cukor nélkül, pici tejjel iszom. S mivel a sütemények legalább olyan fontosak mint a szép gondolatok, lefordítottam az egyik általam már megsütött keksz receptjét.

Vaníliás-narancsos-mazsolás adventi sütemény

Hozzávalók: 150 g rumba áztatott mazsola, 375 g liszt, 90 g cukor, 1 csipet só, 3-4 tasak vanilincukor, 1/2 teáskanál fahéj, 1/2 bionarancs, 190 g hideg vaj, 1 tojás.
Elkészítés: a mazsolát jól lecsepegtetjük, megtörölgetjük. A lisztet, cukrot, két tasak vanilincukrot, a fahéjat és a tojást jól összegyúrjuk. A narancs héját lereszeljük. A narancshéjat és vajat hozzágyúrjuk a tésztához. A mazsolát apróra felvágjuk, megint szárítgatjuk picit és azt is hozzáadjuk a tésztához. Fóliába csomagolva fél órára hűtőszekrénybe tesszük. Aztán lisztes deszkán kinyújtjuk, szaggatjuk, vanilincukrot szórunk rá és 180 fokon kb. 12-14 percig sütjük. A kész sütiket dobozba tesszük, egy ideig hagyjuk megdézsmálni, majd eltesszük szépen Karácsonyra.

2.

A mai reggelim: citromos tea és nekem díszített mézeskalácsszív.
Igazi tél van, csikorog a hó a talpam alatt és szemembe fújja a metsző szél a pelyheket, hát gyönyörű. Ilyenkor azt képzelem, valamilyen orosz regény főhősnője vagyok, és ennek valamilyen homályos módon köze van az Anna Kareninához.
Közben karácsonyi ajándékokon gondolkodom. Hogy kinek mit. Ez nagy öröm nekem, mert ezerszer jobban szeretek adni mint kapni. Ma ezt olvastam Anselm Grün könyvében: "Szerzetesként nem rendelkezem saját pénzzel, ezért nem vásárolok ajándékokat. Személyes levelekben próbálom kifejezni a számomra fontos embereknek szeretetemet, beleérezve magamat az ő életükbe és azt kívánva, hogy Isten világossága egyedülálló módon világítson rajtuk keresztül ebben a világban. Fontos, hogy a karácsonyi ajándékunk üzenetet fejezzen ki: így amilyen vagy, az megismételhetetlen. Éld meg azt az egyedi és eredeti képet, amit Isten általad alkotott." (mártafordítottaahogytudta)

1.

A mai reggel meghittsége is végül harisnyafelrángatásba és a levizezett póló eszeveszett hajszárítózásába torkollott, de ez így - gondolom én - rendben is van, mi is ezen a világon élünk. A veszekedős, sietős pillanatokban egyetlen ésszerű dolgot tehetek. Már ha eszembe jut és nem vagyok magam is túl kemény hozzá. Karomba zárni és néhány másodpercig, míg megnyugszik, úgy tartani az aktuális kis méregzsákot. A váratlan, nem érdem szerint osztogatott ölelés (már ha egyáltalán van másmilyen is) csodát tesz, legfőképp bennem.

Magam számára is készültem ezekre a napokra: vettem egy különleges adventi teásdobozt, a mai teámnak Guten Morgen Tee a neve és gyógynövénykeverékből készült. Anselm Grün "Das kleine Buch der Weihnachtsfreude" könyvében leírt jól ismert és megszokott gondolatok pedig a másik, amit magamnak szántam. Mert újat én sem tudok mondani, a legszebb karácsonyi történetet ("Az Ige testté lett és közöttünk lakott...") már megírták. A saját történetünk szépsége pedig azt hiszem, többnyire rajtunk múlik.

Hát itt van

újra a tél...napok óta havazik, olyan szép minden. Advent van és idén nem csináltam koszorút, viszont vasárnap mi is meggyújtottunk mindenféle felhajtás nélkül egy darab kis mécsest. Az egyszerű ünnep is szép.
Ha medve lennék most tán elvonulnék téli álomra, olyan lassú és hallgatag vagyok, de mivel nem vagyok, arra gondoltam, holnaptól kezdve 24 napon át adventi kalendáriumot készítek itt a blogon. Egyszerű dolgok,  egy-egy fotó vagy néhány szó minden nap, ilyesmi, remélem sikerül. Köszönetképpen gondolom, hogy itt vagytok.
Boldog decembert!

Bejegyzés. És ez egy kéményseprőnek köszönhető.

Vannak kicsi részletek az életben, melyek szembejönnek velünk és attól kezdve vágyakozni fogunk az egész után. Gyerekkoromban láttam egy kis fekete-fehér rajzot egy könyvben, majd felnőttként megint rátaláltam és elolvastam a könyvet is. Két évvel ezelőtt találkoztam egy kéményseprővel az utcán, igazi cilinderes kéményseprővel, én azt hittem manapság már modernebbek lettek ők is, de szerencsére nem...szerettem volna akkor látni hogyan sepri ki a kéményeket, de nem sikerült. Aztán múlt héten teljesen véletlenül akkor léptem be a konyhába, mikor a szemközti ház tetején egy cilinderes úriember seperte a kéményt...ilyen apró részletek, de engem ezek éltetnek.

Szeretek arra gondolni, hogy minden történetdarab egyszer csak folytatódik valamikor.

Egyszer ráakadtam a neten egy könyvrészletre, már seholsem találom, de azt a néhány sort kiírtam akkor magamnak, mert nagyon szeretném valamikor az egészet elolvasni. Keresem a könyvet is, de azt sem találom persze...egyszer majd elém hozza az élet, remélem. Egy világítótornyon írt napló a könyv és ezt karácsonykor jegyezték fel:

"Martin meggyújtotta a konyhában az összes tartalék lámpát. Tiszta abroszt terített az öreg asztalra. Komoly arccal, figyelmesen tüsténkedett. Ha rátapasztottuk fülünket rádióra, felszedegethettünk néhány morzsát a monacói székesegyház éjféli miséjéből. Orgonaakkordokat. Egy énekhangot: »Tengeri szörnyek, vizek mélységei, tűz és jég, hó, köd, dübörgő vihar, mely teljesíti akaratát, hegyek és halmok, fák és cédrusok, vadak és minden állatok, csúszómászók és szárnyasok, dicsérjétek Őt...«
Az asztalnál kifogástalan udvariassággal viselkedtünk. Martin omlettet készített, sültkrumplit, rizskochot, és mivel az üveg alján még volt egy kis rum, megpróbáltunk – a szigeten szokásos – aszalt szilvás teát főzni. Kicsit kénesre sikeredett. Jól éreztük magunkat. A rádió teljesen elhallgatott, elővettem hát a szájharmonikámat. Eljátszottam az összes régi dalt. Martin többször is kérte ezt vagy azt a szomorú dallamot... Mókás arckifejezéssel hallgatta őket.
Bizalommal voltunk egymás iránt, miért kellett volna beszélgetnünk?"
(Jean-Pierre Abraham, Armen)

Most úgy

gondolom, nem szeretnék egy ideig ide írni. Azt nem mondom, hogy soha, mert ilyet soha nem mondanék:), senkire és semmire.
Csodaszép novembert továbbra is.
Szeretettel: M.

Múlt héten

új helyre tettem a madáretetőt, mert annyira nagy sikere volt, hogy ahogy kapkodták ki a magvakat a verebek meg a cinkék, fele lepotyogott a szomszéd területére és akkor baj ne legyen belőle, inkább új helyre tettem, az ablakpárkányra. Nem vették észre egy ideig vagy nem tudom, de most, ahogy itt ültem az asztalnál és olvastam valamit, megfigyelhettem, ahogy egy kékcinke végre felfedezte az új helyet és ahogy pillanatokon belül idecsődítette egy nagy csapat társát. Nem mondom, jó nagy hűhót tudnak csapni, és állandóan takarítani kell utánuk, pont olyanok mint a gyerekek, én pedig nem bánom sem a hűhót, sem a rendetlenséget illetve hát legyünk teljesen őszinték, néha szívesen világgá mennék, de mivel a világ kerek, úgyis mindig ide érnék vissza.

Most inkább

csak képek inkább csak magamnak, hogy sose felejtsem el, milyen volt ebben az évben a novemberem. Különben is sokkal inkább szemlélődni szoktam, mint okosakat mondani, ilyen is kell legyen valaki.

Olyan

zongorakesztyűt akart, ami illik hozzá. Legyen benne lila, mert a sapkája is lila, legyen rajta kicsi virág, picit legyen csipkés, de ne nagyon persze és hát egyáltalán. Jól van. Anna inkább kéket szeretne, mert kék a horgolt sapkája, zöld virággal, azazhogy kék volt, mert tegnapról mára virradólag lába kelt. Kéket horgolok mindenképpen, ha netalán mégis előkerülne a fejfedő (elő szokott), meg amúgy is, mert akkor legfeljebb készítek egy második sapkát s mind így, míg világ a világ s még egy nap, vagy míg ki nem tavaszodik...
Boldog novembert!

Csemege.

Hazahoztam a kertből egy nagy kosár birsalmát. Enikő szereti csak úgy nyersen enni, én szeretem csirkemell mellé mézesen megsütve és a birsalmasajtot pedig, úgy tűnik, mindegyikünk csak úgy csipegetni, módjával, ahogy illik. Egy kg birsalmát felaprítottam (férfimunka volt...) majd citromos, citromhéjas vízben megfőztem. Botmixerrel összekevertem, hozzáadtam egy fél kg cukrot, majd fél óráig folyamatosan kevergetve főztem még. Tepsibe öntöttem és a sütőbe tettem, alacsony hőfokra, hogy száradjon. A német recept szerint ezt hét órán keresztül kellett volna hagyni, de én egy óra múlva kivettem és hagytam a levegőn száradni.
Ha picit begyógyul az elvágott ujjam, még készítek mindenképpen, mert hosszú lesz a tél és a birsalmás karácsonyi gyümölcskenyér is finom lehet, gondolom én.

Anna - most már

tudja, hogy nem így van - de mikor még nem tudta, azt képzelte (de csak most mesélte el), hogy a gyerekek csak úgy potyognak lefele az égből, az anyukák pedig kiállnak az ajtó elé és elkapják majd jól megölelgetik azt a gyereket, amelyik az ő ölükbe pottyan.  Én nem tudom mit mondjak, de szerintem pont ott állhattam, ahol a nagyon rendetlen gyerekek szállingóztak és ha már így, azért nagyon jó mégis nekem, mert kárpótlásul ilyen történeteket hoztak magukkal ezek az égbőlpottyant gyerekek.

A reggeleim

mind ugyanúgy néztek ki: a csendes, erdő közepén levő házban főztem magamnak egy kávét, és addig mind néztem ki az ablakon, míg fel nem ébredtek a többiek. Néztem a cinkéket és reméltem, hátha előjön az erdőből egy őzike, az én kedvemért, de nem jött. Míg ott voltunk, egy ember se járt arra. Sokat főztem és nagyon finom pizzákat sütöttem. Néha elmentünk felfedezni a környéket. A kicsi városokban mindig vannak olyan olcsóbb éttermek, ahol úgy zajlik az élet, mint a folytatásos filmekben. Mindenki ismer mindenkit és távozáskor tőlünk is megkérdezik, amire kíváncsiak. Én szerettem. Hoztam madárlátta képeket, s azért is szeretek sokat fényképezni, mert utólag visszanézve hiába tudom hogy nem, mégis úgy emlékszem vissza, de szép volt minden. Pedig az élet sose csakis idilli, jól is néznénk ki, ha az lenne...

"mindig szeretni

fogják a könyvet azok, akik fáradságos munkával eljutottak oda, hogy könnyedén olvassanak", írta K. Vonnegut már nem tudom melyik könyvében, hát nem tudom, nekem beletörött a bicskám Thomas Mann Varázshegyébe...olvasatlanul vittem vissza a könyvtárba, valami könnyedebb (és könnyebb), vékonyabb könyveket hoztam el, amik jól beleférnek a hátizsákom zsebébe. Joan Aiken nevén akadt meg a szemem, meg a könyvei címén, olyan ismerőseknek tűntek ( Lady Catherine nyaklánca például...), aztán láttam, hogy a Jane Austen könyvek mellékszereplőiről írt regényeket. Ezek jók lesznek most. Nem esik le a karikagyűrű a kezemről ha elismerem, nem vagyok annyira kékharisnya sem, nem tudok annyira németül sem, s nem bírok olyan nehezet cipelni sem, mint képzeltem magamról. Jól van.
Én most kicsit veszem a csigaházamat és visszahúzódom bele, de majd jövök, perszehogy.
Boldog őszt továbbra is.

Az ujjánál

túl rövid, a vállánál túl keskeny, a derekánál túl hosszú, kicsit túl vastag fonalból, kicsit rosszul számoltam ki az arányokat, s a színe sem teljesen az enyém, csak azt tudtam előre, hogy szeretni fogom. Hozzám hasonlóan tökéletlen kardigánt kötöttem magamnak, itthonra jó lesz. Legalább nem fogok fázni ebben a mind hidegebb őszben.