Szerettem ezeket az

írással töltött reggeleket, melyek a képeslapjaim megtalálása és egy régebbi homályos tervem miatt alakultak így, ahogy. A terv így utólag is annyira homályos, hogy magam sem tudom már, mit akartam. De azt hiszem, mindenképpen van némi köze a postaládákhoz, a nyárhoz és a barátsághoz.

Szeretem az estéket is, azzal együtt, hogy minden nap végén ugyanazt a bekezdést próbálom végigolvasni, de a fáradtságtól mindig elalszom, még mielőtt a végére érnék.

Ami a kettő között van, az pedig a szokásos Kőműves Kelemenné története, ahol többnyire magam vagyok Kőműves Kelemen is, mert valahol biztosan számon tartják, mennyit épülnek és rombolódnak életünk különféle látható és láthatatlan építményei, de az biztos, ha nem tesszük bele a szívünket-lelkünket, nem is érdemes nekifogni. Mondom én kissé beképzelten, aztán csinálom, ahogy tudom.

Annyira

hálás tudok lenni, ha adatik néhány nyugodt reggeli és esti perc. Vagy csak reggeli, vagy legalább esti. Mert kell az a kis egyedüllét, hogy örömömet leljem aztán a társaságban is. Nincs meg egyik a másik nélkül.
Ilyenkor legszebbek a fények, ilyenkor válnak leginkább imádsággá vagy példázattá a cicák, a virágok, a pókhálók.
(Hogy akinek nem esik nehezére, ne csak nézze, de lássa is, hogy a cicák mindenütt otthon érzik magukat, a virágok mindenütt rövid, ámde pompás életet élnek, s a pókok mindenütt megtalálják azt a két fűszálat, melyek közé olyan alakzatokat szőnek, hogy leesik az ember álla.)

A szavak csodálatos életéből. *

Mikor folyamatosan ingadozó (élet, munka, író, fényképező, olvasó)kedvemet próbálom egy képzeletbeli, viszonylag stabilan haladó egyenes körül megtartani mégiscsak, leghűségesebb segítőim a szavak.
A szavak közül is a jelzők, a jelzők közül is a minőségiek.
Az ebéd legyen ízletes, a simogatás legyen puha, a kacagás gyakori, a hallgatás megértő, szíves a vendéglátás, az 1386-ik kérdésre is legyen türelmes a válasz.
Segítenek az értelmükkel, a hangzásukkal, a szépségükkel.

A grammatica is szabad, mindenki úgy értelmezi az életére, ahogy akarja.

* Esterházy Péter, A szavak csodálatos életéből

'Hotty ván?'

A gyerekek magyar nyelvre tanítják kis barátnőjüket, aki ahányszor csak meglát, megkérdezi, hotty vátyok.
Mikor hogy.
Mikor bevásárlás után csomagokkal, esernyőkkel, levetett kardigánokkal megrakodva araszolok felfelé a hegyre, és nagylányaim két éveseket megszégyenítő könnyáradattal zokognak, mert nem szeretném, hogy 10 centért színes rágógumit vegyenek maguknak az út szélén felállított automatából, akkor - nem annyira jól.
Aztán pár lépés után lassítok, lepakolok mégis szépen, sorban mindent az út porába. A szatyrokat. Az esernyőket. A kardigánokat. Az anyai szigorúságot. Előhalászom a pénztárcámat, a pénztárcából három tízcentest, majd jóságosan szétosztogatom őket a felragyogó maszatos arcúaknak.
Veszíteni tudni kell.

A hétfő

reggeli borongásban és csendben egy libatoll-hegyet faragok és a barátaimra gondolok. Tintába mártott sercegő libatollal nagyon szépen lehet írni, el-nem -küldendő levelet egy képzeletbeli barátnak, vagy ha nem is képzeletbelinek, mindenképpen olyannak, akit sohasem felejtek.

Van néhány üres képeslapom. Ha megtalálom őket valamelyik bontatlan dobozban, ha megtalálom a postát is, szeretném őket elküldeni szerteszét a világba. Ha elolvastad idáig ezt a bejegyzést, és szeretnél kapni egyet tőlem, - nem baj, ha nem is ismerjük egymást, - küldj egy e-mailt (cím a profilomnál) a postacímeddel, igyekszem majd írni a reggeli borongásokban és csendekben néhány szívbéli szót. Csak úgy, hogy szebb legyen a nyár.

'Volt egyszer egy Mari nevű szekrény.' *

Az itthagyott kopott, kicsit dohos, ámde moccanthatatlanul masszív szekrény sokáig pont úgy nézett ki, mint egy rakás szokásosan kusza gondolat a fejemben.
Súrolgatások, lakkozások, fényesítések során lassan mégis otthonunk egyik legkedvesebb bútordarabjává válik. Kopottas-fényesre suvickolt patinás kulcsokkal, barna csomagolópapírral borított polcokkal, a polcokon napon szárított, hajtogatott lepedőkkel.
Hiszen elkerülhetetlen: amivel törődünk, azt a szívünkbe zárjuk.
A bútoraink, holmijaink csak tárgyak, mégis, történetük van, hasonlítanak hozzánk. Ez a szekrény olyan, mintha a hosszú mondataim egyike lenne, hát hogyne szeretném.

* Mosonyi Aliz, Szekrénymesék

Játékos.

Az utcában lakó gyerekek hamar észrevették, hogy új lakók érkeztek. Egy adott pillanatban mind a négyen itt álltak az ajtónk előtt, három fiúcska és egy kislány, addig mind álldogáltak, míg Anna véletlenül ki nem nyitotta az ajtót. Azon nyomban be is csukta, annyira megszeppent a díszes kompániától. Ez így ment egy darabig, nyitották-csukták az ajtót, attól függően, mikor melyik volt a nagyobb: a szeppentség vagy a kíváncsiság. Gondoltam, nem szólok bele. 'Szeretnénk megismerni titeket' - mondták szép érthetetlen nyelvjárásban a bajor gyerekek. Erre már csak kimerészkedtek a mi lánykáink is. Azóta délutánonként már heten kergetőznek, görkorcsolyáznak, vagy csak úgy üldögélnek az utcán.
(Az egyetlen bajor cica pedig, akit ismerek, azt képzeli: az ágyneműket csakis a móka, játék és kacagás kedvéért teregetem ki. Igaza van.)

A vihar

alaposan megtépázta szegény almafánkat, az éppen megtisztított ablakot pedig úgy bevágta, hogy az virágostul lesodorta a vázát a párkányról.
Ezért vannak most bicebóca rózsák és éretlenül lehullott kis almák az asztalon.

Tökéletlen, ámde gondolat-ébresztő díszei a háznak.

Talán

azzal fogom itt megünnepelni az új (épp felújítás alatt álló) otthonunkat, ezt a nyarat, meg úgy egyáltalán,
- hogy minden nap megragadok csak egy pillanatot, szépen elrendezek csak egy apró zugot.
Ez lelassít és eszembe juttatja:
a ház lakói és vendégei, köztük jómagam, mindig fontosabbak, mint maga az épület.

Váróterem-blues.

A végtelenségbe nyúló átmeneti időszakomat, - ami mellesleg szinte felemésztett,- a vége felé már olyannak vizionáltam, mint sok párhuzamos egyenest, melyek bármennyire is vágyódnak találkozni, mégsem metszik soha egymást, mert az ellentmond az Euklideszi geometria törvényeinek.
(Múlt év őszén volt néhány olyan hetem ugyanis, mikor minden szabad időmet a Bolyai-féle geometria sikertelen magam elé való képzelésével töltöttem.)
Egymást a végtelenben metsző párhuzamosok márpedig vannak. Kell hogy legyenek, egyrészt mert úgy sokkal szebb a világ, másrészt mert itt vagyok például én is, mint valaki, aki megérkezett.
Semmi nélkül a semmiben, ugyanakkor csordultig telve a mindenségben.

 (A geometria szabad. Mindenki úgy értelmezi a saját életére, ahogy akarja.)

Van egy

rész Salman Rushdie Harun és a mesék tengere c. könyvében, ami egy olyan országról szól, ahol az időjárás leképezi az emberek érzéseit. Wetterwendisches Land. Nem is tudom, mi lenne a leghívebb magyar fordítás. Nincs nálam a szótár.
Hát ilyesmi időjáráshoz van szerencsénk. Avagy: ami idebent, az odakint. Amúgy én szeretem, nem adnám semmiért az élményt, hogy időnként bőrig ázhatok. A léleknek pedig javára válik a változatosság.
Számolom a napokat. Még két hét, és új életet kezdünk. Elég hosszú és elég rövid idő ahhoz, hogy minden egyes perc számítson. Hogy három év óta először két percnél hosszabb beszélgetést folytassak a könyvtárossal, aki mindig kedves volt hozzám. Hosszasan és büszkén magyarázza az új könyvkikölcsönző rendszert, én pedig mindent megdicsérek, szépnek-jónak tartok. Oooh, das finde ich sehr-sehr schön. Sajnálom, hogy már nem tudom igénybe venni.
Most, hogy egyelőre szó sem lehet róla, rettenetesen vágyom rá, hogy messzi, érdekes tájakra utazzak. Merem remélni, nem csak azért, mert mindig az kellene, ami nincs.
Életemben először jut eszembe, hogy őszintén köszönöm a felszínes kapcsolatokat. Amelyek boltban, iskolában, templomban, kiállításon, kávézóban, blogon, s ki tudja még hol...akárhol jönnek létre. Összességében és külön-külön is fontosak, időnként életmentőek.
(S ha meg kell válni tőlük, mégsem szakad meg a szív.)

Fontos lenne

észben tartani, hogy minden egyes emberben végtelen lehetőségek vannak.
Egy tenyérnyi nagyságú, szürke elefánt tanított meg rá, aki először csak egy formátlan lapos kő volt.
Azért választottam ki amúgy, mert oldalról nézve meg egy Petőfi-fejet láttam benne, hogy aztán teljesen mássá váljon a kezeimben.
Csiszoltam véletlenül egy kutyafülű elefántot a gyerekeknek.

( Manapság modern példázatokba mártóznak a kövek, hogy mi emberek megértsünk ezt-azt, mégiscsak.)

Nem érdekes. Ne olvassátok el.

" a köveket akkor is jó bedobálni a vízbe, ha egyetlen hullám se jön a lábadhoz."
Váltig állítom, hogy ilyesmi kölcsönkért mondatok éltetnek egyik napról a másikra a világ(háló)nak ezen csöppnyi sarkában, ahol én lakom.
(Nem tudom, mindenki egyik napról a másikra él-e, vagy csak én vagyok ilyen bátortalan.)
Számomra a virtuális lét ugyanolyan szép és veszélyes, mint a kézzel-fogható, szemmel-látható.
Négy nap hálótlanság után hazafele autózva arra gondoltam ( s nem állítom egy szóval sem, hogy nem jut eszembe sok-sok bejegyzésem, levelem előtt-közben-után), minek egyáltalán visszajönni, minek írni a sok-sok üzenetet a palackban.
Minek köveket dobálni.
Egy dolog miatt:
mert jó.
(Ennél bonyolultabb válasz úgysem tudna meggyőzni.)

Az elfáradt bogarak mind hazatalálnak.

Nem baj, hogy egyáltalán nem tudok tájékozódni, térképet, útjelző táblákat, gps-t értelmezni.
(Sokat utaztam a múlt napokban ugyanis.)
Édes barátaim.
Mindannyiszor (el)tévedni merni: tudni kell.
Mindannyiszor (el)tévedni tudni: merni kell.
(Tökéletlenkedéseimet azért becsülöm-tisztelem, mert ők az én leghűségesebb tanítómestereim.)

A régi koffer

mindig erre az időszakra fog emlékeztetni. Az összes kincsem belefér.

 Egyszer azt mondta valaki: a fénykép ablak a múltba. Mostanában meg szoktam kérni az embereket, hadd fényképezzem le őket. Ez azért nagyon nehéz, mert bizalom kell hozzá, mindkettőnk részéről.

Sokkal könnyebb a virágokat fotózni.

Csakhogy az emberek fontosabbak.

( A szem körüli kis ráncokat szoktam legszebbnek látni az arcokon, mert benne vannak azok a kacagások és sírások, amiket a számunkra fontos emberek okoznak.
Mire öreg leszek, csakis ezért fogom végérvényesen megszeretni az arcomat.)

Egy esős délután egyszerű mesét írtam magamnak és mindenkinek, akinek szüksége lehet rá.

Volt egyszer egy csodaszép, bársonyos hangú, szomorú lány. Annyira szomorú volt, meg sem tudott szólalni a bánattól. Eljöttek a barátai látogatóba, kérdezgették, mi búja-bánata, de ő csak hallgatott. Próbált néha ugyan mondani valamit, illendőségből, de a szavak makacs falként tartották magukat mélyen a gondolatokban, majd, mint széteső téglák, betűkre bomlottak. Egy idő múlva mindenki azt hitte, maga a csodaszép lány is úgy gondolta:

" Nincs többé mondanivalóm senkinek."

Az érdeklődők közben megunták, hogy nem történik semmi. Ezért  ki később, ki hamarabb, de - elmentek dolgukra.

"Vigyázz magadra, majd jövünk még!", mondták, és így is gondolták talán, de mégsem jöttek.

Aztán már nem várt senkit, nem gondolt semmit.

Ült naphosszat magában, és nem tudta, mihez kezdjen. Minden kósza gondolat  szavakra, majd betűkre esett szét, s bárhogy próbálta újból összerakni őket, nem sikerült.

Egyetlen dologban volt biztos, valami olyan, mind fénylőbbé váló, kimondhatatlan tudással, mely talán csak a legszomorúbb lelkekben és csak akkor tud előtörni, mikor minden más tudás semmivé válik: valahol mélyen, talán a világ legmélyén, van egy patak, melynek kristálytiszta vize és csobogó hangja van. Aki elindul a mentén, és megtalálja a forrást, az meggyógyulhat.

Elindult a lány megkeresni a patakot. Mikor már ott állt a partján, levette cipőjét és belépett a sekély vízbe. Fáradt lábainak jól esett a hűvös tisztaság. Néhány lépés után hirtelen mélyülni kezdett a víz, folyással ellentétes irányú szelíd sodrással késztetve őt arra, ússzon csak bátran, akkor is, ha nem tud és nem akar. Úszott hát, vitte magával a sodrás, színes halak kísérték útját, haja kibomlott és hosszan lobogott utána a csodaszép víz alatti világban. Félelme lassan és sokára kezdett szűnni, s azt is csak sokkal később vette észre: kimondhatatlan bánata úgy oldódott fel közben, mint forró vízben a szokásos reggeli instant-kávé.

Valaki várt rá a forrásnál, aki nem kérdezett semmit. Egyszerre volt idegen és szívbéli barát. Takaróval, száraz ruhával, kenyérrel várta. Díszes csészében gőzölgő gyógyteát nyújtott át, majd magának is töltött. Míg megitták, időjárásról és kalapdivatról beszélgettek,  később kötésmintát, mézeskalács-receptet cseréltek, szappant főztek, ruhát varrtak,  mesét írtak és verset olvastak, mosogattak, főztek, mostak, vasaltak, gyermeket ringattak.
( Az élet öröme ilyen hétköznapi tevékenységeknek álcázza magát ugyanis. Többek között.)

Igazából

fa-faragó kések és szerszámok után keresgéltem a mai bolhapiacon, hogy végül aztán festett, virágos pici fadobozzal, szomorú szemű bólogató-kutyával és egy régi, ütött-kopott kofferrel legyünk gazdagabbak. Természetesen.
Egy ideje nem alszom túl jól, de hogy ne a pohár üres részét nézzem: ami keveset alszom, azt jól, az ébrenlét óráiban pedig olvasok, sokat. Közben halkan rádiót hallgatok. Hemingway, Fitzgerald, Salinger, Doris Lessing, aztán eddig teljesen ismeretlen észak-európai szerzők, s ami még teljesen lenyűgöz, a Bauhaus története. Ez utóbbit Weimar miatt vettem meg, búcsúképpen, hogy elolvassam, még mielőtt elmegyek. Nem akarok szentimentális lenni, mégis, menthetetlenül az vagyok. És a Biblia, mint mindennapi kenyér, ami erőt ad, mikor felkelni sincs kedvem.
Volt néhány szabad napunk, sokat kirándultam a gyerekekkel. Tegnapelőtt bodzát szedni mentünk. Készült belőle: szörp, egy részéből megfázás elleni tea télire, és néhány virág a limonádénkat izesitette. Ez utóbbit nagyon egyszerűen készitem, szinte naponta. 3 liter vizhez teszek 6 evőkanál cukrot, 3 bio-citrom levét és a lereszelt héj egy részét. Hűtőbe teszem, majd néhány óra múlva leszűröm. Annyira finom, hogy a gyerekek emiatt azt hiszik, én vagyok a legügyesebb anyuka a világon. Hagyjuk meg őket, édes barátaim, ezen meggyőződésükben.

Hogy miért szeretem az életemet. Avagy

egy régi adósság törlesztése.Avagy, szokatlanul tágra nyitom az ablakot.

1. Mert ha virágokat látok, megszűnik körülöttem a világ.

2. Mert mindig történik valami olyasmi, ami aztán felejthetetlen emlék lesz.

3. Mert vannak gyermekeim.

4. Mert van, akivel jóban és rosszban.

5. Mert én éltem már akkor is, mikor csak fekete-fehér képek készültek.(A morcos, masnis kislány vagyok én. A széplány az anyukám.)

6. Mert vannak tárgyaim, melyek egy olyan időszakra emlékeztetnek, ami kimondhatatlanul hiányzik.

7. Mert olvasni jó.

8. Mert egyszer rájöttem, hol a fényképezőgép önkioldó-gombja, aztán elfelejtettem, aztán megint eszembe jutott. Ez pont bolondok napjára esett.

9. Mert van néhány ember, aki néhanapján meghiv kávézni.

10. Mert mikor átvettük az új ház kulcsát, és még minden idegen és hideg volt, arra járt egy vendégcica és adtunk neki tejet.

11. Mert ahol lakni fogunk, esténként a táj szeliden simul a domboldalba.

12. Mert nagyon szeretem a postaládákat. Mert van egy csodaszép mese, ami piros postaládáról szól.

13. Mert jó volt három évig olyan város közelében lakni, amelybe egyszerűen beleszerettem.

14. Mert vannak tökéletes napok.

15. Mert vannak helyek, ahova visszavágyom.