Ezt kedden akartam megírni, de.

Vagy mindig akadt valami más tennivaló (mi lehet fontosabb a csocsózásnál?), s mikor éppen nem, inkább csak hallgattam. Néha nem érzem illendőnek a beszédet. Egyszerűen csak túl sok fájdalom van ezen a világon, s én épp elég hibásnak érzem magam, hogy legtöbbször nem tudok mit tenni ellene. Mindig is sejtettem, s mindig is mondom: a virágok vigasztalásul adattak. Mert hűségesek mindhalálig,/isteniek egyedül a virágok,/egyszóval a növényi lét,/velünk szemben, kik jövünk és megyünk. (Pilinszky János: Mi és a virágok)
A virágoskertem pont olyan szép, mint amilyennek elképzeltem, mikor tavasszal földet hoztam erre a talpalatnyi területre és jól beültettem. Sűrű, zöld, kúszik, virágzik, illatozik, él. Száraz időben, locsolás után lehet hallani, ahogy a föld csak issza és issza boldogan vizet.
Ez a kert az én háládatos imádságom a kényelmes, másokhoz képest pihekönnyű életért, amit élek. Remélem, odafentről még szebbnek látszik. Akkor is virágzik a nevemben, mikor én idelent nem nagyon tudok mit mondani.

Senkise fogja elolvasni, annyira hosszú.

Keveset és lassan olvasok ezekben a napokban, ámde mi haszna, ha aztán hosszasan írok róla!
Egyébként most éppen Henri J.M.Nouwen naplójáról, amit abban az - egy trappista kolostorban eltöltött - hét hónapban írt, amit imádsággal, munkával, magánnyal és elmélkedéssel szeretett volna eltölteni, telefon, látogatók és levelek nélkül.

(Hogy leveleket aztán mégis írt,  az csak annak a jele, hogy ugyanolyan emberi volt ő is, mint a többség: szerette volna, - s ennek elismeréséhez azért kell egy kis alázat, - ha számon tartják, ha hiányzik, ha szeretik, még akkor is, ha valaki olyan látványosan vonul ki a világból, mint ő tette volt.
" ...ugyanolyan mértékben leszek csalódott, mint amennyire boldog vagyok, mikor  postaládába dobom a leveleimet, -  ha ehhez képest kevés válasz érkezik. Ilyenkor egyszerűen csak elfelejtettség- és elhagyatottság-érzéssé zsugorodnak bennem  arra vonatkozó hősies erőfeszítéseim, miszerint nem fogok többé írni a barátaimnak.
Ilyesmik jártak az eszemben, mikor a Bernhard von Clairvaux és Wilhelm von St-Thierry közötti figyelemreméltó barátságról olvastam; mindketten nagyon érzékeny, de nagyon különböző karakterű emberek voltak. Wilhelm, egy bencéskolostor apátja, nagy csodálattal és szeretettel viseltetett Berhard irányában. Rengeteg levelet írt neki, de Bernhard nem válaszolt mindig olyan gyorsan, mint ahogy azt Wilhelm elvárta. Egyszer, sok válaszolatlan levél után, azt írta Wilhelm: "Plus amans, minus diligor" ("jobban szeretek, mint amennyire engem szeretnek"). Ezzel aztán sikerült elérnie, hogy Bernhard hosszú és szenvedélyes levélben válaszoljon:
 " Csak akkor lehetsz a vendégem, ha figyelembe veszed, ki vagyok; annyiszor jöhetsz hozzám, ahányszor csak akarsz, feltéve ha megelégszel azzal, amilyen én vagyok és nem csak azzal, amilyennek szeretnéd, hogy legyek."
Ezzel a mondattal és még sok másikkal válaszolt Bernhard arra a szemrehányásra, miszerint az ő szeretete kevesebb lenne a Wilhelménél."
 (Henri J.M.Nouwen, Ich hörte auf die Stille) 

A levélírás művészet és fontos szolgálat, írja Nouwen, és nem hiszem, hogy csak az Új Testamentumban található hosszú levelekre gondolt. Bár  a múlt évi projektet sehogysem tudom megismételni, azért szeretnék - válasz és bármiféle hasonló elvárás igénye nélkül - néhány jóbarátnak igazi, postaládába puhán huppanó levelet küldeni a nyáron. Nem azért, mintha reménytelenül azt hinném, lassan eltűnik a világból ez a szép "művészet" és "szolgálat", de minek kockáztatni.

Mellesleg Thomas Mann, Tolsztoj és Simone de Beauvoir könyveket, ráadásul Meister Eckhart Ewigkeit inmitten dieser Zeit c. meditációit hoztam haza a könyvtárból, mert annyi év után még mindig azt képzelem, lesz idő mindenre a röpke nyár alatt. Ezt az egy illúziót nem adom, ezt megtartom magamnak.

Szeretem

ezt a vacogós, borús időjárást, mikor csakis meleg takaróba burkolózva esik jól meginni odakint a balkonon a mentateát. Hosszú, keskeny, kicsit ferde balkonunk van. Néhány napja elkészült néhány virágtartó polc, egy régi asztalka pedig lecsiszolva-újralakkozva nemcsak szép, de hasznos is. Most éppenséggel van rajta egy általam hímzett, régi tulipános terítő, a terítőn egy bögre virág, fölötte a falon egy ajándékba kapott rajz. Anna festette az udvaron talált természetes színekkel: földdel, levelekkel és pitypanggal. A virágok már csak ilyen észrevétlenül lakják be napjaink minden zeg-zugát.

Az egyébként

jól ismerni vélt erdőben új ösvényt tudtak mutatni nekem a gyerekek. A kanyarban apró kápolna, pad, a kőfalon borostyán. Engedtessék meg örökös zöldjét kicsi biztatásnak értelmeznem a reményre nézve, mely szerint a szeretet nem múlik el soha. A minden barátság, szerelem, gyermek születésénél ott ragyogó kíváncsiság, megbecsülés és csodálat későbbi megkopottságában is egyetlen kincsünk a világon. Nem lenne szabad, azt hiszem, ezt elfelejtenünk elhagyatott belső vidékeinken való jártunkban-keltünkben.

Ma reggel

olyan nehéz a szívem, ezért jól esik a hajnali teendők után, virágszedés okán, szemerkélő esőben körbejárni a kertet. A kis kertdarabkákat, mert ide is, oda is vetettem, ültettem, tettem-vettem - mint a brac-i asszonyok az évszázadok során - néhány magot, palántát, követ. Meglocsolom az eresz alatti faragott dísz-szekéren - apukám faragta nekem hosszú hónapokon át, annyira szépnek látom! - szomjazó növényeimet, majd szedek néhány szál virágot. Kezdődhet a nap.

( Hogy valami kis zene is legyen: a gyermekeim is énekeltek abban a kórusban, mely múlt vasárnap előadta John Rutter Mass of the Children c. művét egy közeli, gyönyörűszép templomban. Nekem ez a rész tetszett legjobban, már csak azért is, mert fél éve számtalanszor hallom itthon is felcsendülni...)

Blue.

Az alkonyati fényben szokásosnál kékebb volt a tál, a kardigán, a kötény és a kedvetlenség.
A távolság miatt megszakadt barátságok bánata nem sokkal kisebb csak azért, mert gyermekszívet érint. Mi nők, mégis milyen szerencsések vagyunk! Bármikor elővehetjük a gyúródeszkát,  bármikor süthetünk egy kis szív alakú csokis kekszet. Nem sok ez, nem is kevés, annyira épp elég, hogy kicsit mégiscsak derüsebb legyen az este.

Azért

a Mici milyen kis finoman simul bele abba a három gyerek között hullámzó, a vonzások és taszítások közötti keskeny mezsgyén is barátságos otthont építgető képesség légkörébe, melyet egyébként mennyire pontosan rajzol meg például a "ha nincs ott velem Anna az iskolabuszon, akkor unatkozom, ha meg ott van, akkor nagyon bosszant" mondat!
 

Gondosan

előkészített spontaneitással végül - ha a dugóban elmúlatott időt is beleszámolom - oda-vissza nyolc órát autóztam, hogy aztán ennél jóval kevesebbet időt töltsek Jutta és Bärbel társaságában, akik ugyanezt tették meg az én kedvemért, miután a térképet áttanulmányozván megtaláltuk, hol is van a fele a jelenlegi lakóhelyeink közötti óriási távolságnak. Hármunk közül az egyiknek egész napra dadust kellett otthonra fogadnia, hogy el tudjon jönni, a másiknak akkora bánata van, hogy képtelen volt beszélni róla, a harmadik pedig, nos a harmadik, az semmi különös.
(De jó, hogy egész nap magammal cipeltem a nagy melegben ugyan, de elfelejtettem odaadni nekik szépen becsomagolt kis ajándékaimat. Legalább tudhatom, hogy nem azért szeretnek.)

Ami van:

kétségtelenül kedd. Aztán: néhány szál harangvirág és levendula, bokormetszésből maradt zöld ágak, vihar utáni kicsi éretlen gyümölcsök az almafa alatt. És rózsák, rózsák, rózsák...Elkértem azokat is, melyeket megtépázott és földre döntött a szél, a majdnem hervadtakat is. Olyan szépen mutatnak a tökéletesek és erősek között.

(S ami még van: Comptine d'un autre été. Szép.)

Vasárnapi gondolatok.

 Az Úrvacsora egyszerűsége, ahogy mindenféle ceremónia nélkül körbeadjuk a kenyeret, a kelyhet,
( Das Brot, deine Kraft. - Das Wein, deine Freude. ) - olyan, mint egy ceruzarajz, mely érthetetlen módon mélyebben megérint, mint bármelyik pompás festmény. A kenyér, a bor Krisztus szeretetből fakadó szenvedéstörténetének szimbólumai, mely mindannyiszor eszembe jut, ha a gabonaszem aranyára, a malomkerék forgására, a szőlőfürtöt lemetsző kés suhintására, a prés nyikorgó hangjára gondolok. Kezdetben napról napra, házanként törték meg a kenyeret (Ap. Csel.3:46) Így őrződött meg, egyszerű mozdulatok milliónyi ismétlése által mindeddig, így őrizzük és adjuk tovább, hogy halálunk után se felejtse el soha senki. 

Egyetlen falat kenyér, egyetlen korty bor: a te erőd, a te örömed.

(Nem-e ad ez mélyebb értéket és értelmet a saját földhözragadt, mindennapi ismétléseimnek is?
 Nem-e képtelen ötlet pont attól félni, lesz-e vajon valaha unott bennem a késztetés, mely akar fűnek, fának, virágnak, gyerekeknek, szép épületeknek örülni...? Egy falat kenyér, egy korty bor majd visszahozza szépen a szenvedés árán megszerzett öröm ízét.
Nem-e kell vajon nekem mindenek előtt mindent jól megértenem?
Nem. Csak menj és éld, amit nem értesz.
Just do it.)

A magyar mondatban nem kell mindig lennie igei állítmánynak.

A harangvirágok kékje halk és harmatos.Az elálló nyuszifülek vidámsága puha és fehér.
Létezésük értelmének renoméja viszonylag szerény: apró, jólelkű biztatások ők csupán a rosszkedvű emberek világában.

Drága Bambi.

Enikő hófehér nyuszijánál (aki egyébként, ha jól sejtem, a Rémusz bácsi meséiben szereplő Nyúl megtestesítője is) péntek délután vettük észre, hogy egyik hátsó lábacskája úgy fityeg minden irányba, mint egy kis letört ág. Az állatorvos két lehetőséget ajánlott fel: elaltatni - ezt választja ilyen esetben szinte mindenki, mert csak egy nyúl, mert gyors, olcsó és kíméletes - vagy műtéttel megpróbálni jóvá tenni a talán jóvátehetetlent. Hétvége lévén, csak egy ide 70 km-re levő állatklinikát tudott ajánlani, ahol legalább egy röntgent tudnának készíteni.

Én is érzékelem, hogy ez egy nagyon apró része a világ nagy fájdalmának, jelentéktelen kis történet a történelem sodrásában - de aki szeret, még ha csak egy kis állatot is, nem adja fel olyan könnyen. Nem mintha nem hinnék a szeretetnek azon formájában is, mely elenged, ha kell. Összetört szívek vagy összetört lábak - igazán, nem olyan nagy a különbség...

 Elindultunk tehát gondolkodás nélkül (és én kicsit büszkén is, hogy ilyen melegszívű, csöppet sem praktikus családom van) a klinikára, ahol kiderült, hogy szilánkosra tört az a csöpp láb. Előtte megegyeztünk, ha így lesz, engedjük őt elaltatni - de most azt egyszer arra is büszke voltam, hogy előzetes megegyezésünket azon nyomban elfelejtettük. Kollektív emlékezetkiesés, van ilyen. Így esett, hogy most van egy szó szerint lábadozó, kicsi lábában kicsi vasrudat viselő nyuszikánk.
(Azt hiszem, nem baj, ha nevetséges leszek, miközben arra kérem minden melegszívű, nempraktikus barátomat, drukkoljon egy kicsit Bambi gyógyulásáért.)

Mademoiselle

kedvéért - hadd legyen neki olyan takarója, amilyenre a szíve vágyik!- tettem ki már jó ideje egy logót az oldalsávra, majd ennek jegyében horgoltam jómagam is két, még eztán elküldendő koczkát, s ami a játék utolsó feltételét illeti: közben Annácskával éppen matematikát tanultunk, némi sikerrel igyekezvén megcáfolni ama városi legendát, hogy nem jó korrepetítora a szülő saját gyermekének. De jó.
( Szeretem az emberek játékossága mögötti életkedvet - ezért is támogatom, általában egy-egy titkos lájkkal a mindenféle pályázat-, nyaklánc-, rajzverseny, koncertjegy-, fonal-, wellness-belépő-nyerési iparkodásokat.
Amélie-nek lenni annyira könnyű manapság.)

Akármilyen

kevés, teljesen hétköznapi emberrel is vagyok én itt éppen kézzelfogható napi kapcsolatban, mindenkiben látok mégis valamit, ami lenyűgöz, amiért ő megérdemelné, hogy az egyik legkedvesebb nézni-olvasnivalómban  (nyilván messze lakunk mi New York-tól, de ...) szerepeljen: a szemben lakó pék azért, mert fáradtan is mindig dúdolgat valamit; a kedvesnéni azért, mert minden héten ad nekem rózsát a kertjéből; Tanja azért, mert soha nem veszi komolyan, hogy én csak harmincperces óráért fizetek, s mert jövő keddre megkeresi nekem az Amélie-filmzene kottáját ; Joao azért, mert még senkit sem láttam ilyen alázattal és méltósággal viselni az elkeserítő tényt, hogy olyan régóta hiába keres munkát.

********

Az említett legkedvesebb nézni-olvasnivaló egyik legszebb történetének  pedig a google fordításnál kissé érthetőbbé tétele feletti igyekezetem szóra ugyan nem érdemes, de tegyük fel, hogy van akinek hasznos.

A Park Slope-ban találkoztam ezzel az emberrel,  a 7th Avenue-n. Nehézkesen támaszkodott a botjára, szemeit lesütve, eltorzult arccal. Megsajnáltam, ezért mosolyogtam és intettem neki, mikor elmentem mellette. Teljesen megváltozott az arca. Felragyogott, széles mosolyra derült, majd szívélyesen üdvözölt. Nem volt benne semmi kényszeredettség. Olyan embernek tűnt, mint aki úgy éli az életét, hogy közben megkeresi a boldogsághoz elegendő legkisebb kifogást is.

50 lépés után megfordultam, visszamentem hozzá. "Szeretném lefényképezni", mondtam, " mert olyan hatalmasat mosolygott rám, mikor elmentem ön mellett."

Azt válaszolta:" Nos, láttam amint valaki, akit még csak nem is ismerek, rámmosolyog. Az ég szerelmére, gondoltam, jobb lesz, ha sürgősen teszek valamit!"

**********

A minap,

alighogy kiléptem az ajtón, az egyik szomszéd magától kölcsönadta az ütvefúróját (mert mi éppen nem boldogultunk a miénkkel), a másik pedig, a "kedvesnéni", a következőket adományozta: három tojást, egy csokoládét és egy kis csokor rózsát. Csakis ennek köszönhető tán, hogy nem hal ki máris frissiben elkezdett keddi sorozatom.
Visszafogad engem ez a táj, talán.