Ez az ünnep.

Ez az ünnep az egyik  legdrágább nekem. Magányos sétákban, agyonolvasott evangéliumokban ünneplem már hetek óta, s ha esténként összeterelem az enyéimet, vigyáznom kell, ne érzékenyüljek el minduntalan a nagyheti események olvasása közben. Vagy nem tudok megtekinteni egy juhászokról szóló egyszerű dokumentumfilmet, mert képtelenség végignéznem, ahogy a bárányok némán szenvednek. Olyan szeretetről szól, amit lehet elfogadni vagy nem, közömbösen elmenni mellette vagy nem, elutasítani vagy nem. Kérdések feltevésére késztet, nem arra a kérdésre, hogy kell-e nekem ez a szeretet, mert már rég tudom, hogy kell. Hanem örökösen foglalkoztató kérdésekre arról, kiért és miért akarok élni, hogyan akarok szeretni, s a láthatókon szeretnék-e, akarok-e túllátni... (Tell me, what is it you plan to do with your one wild and precious life? Mary Oliver)

Egy interjúrészlet részletével, valamint néhány egyszerű, kissé homályos lencséjű 58 mm 1:2  Zenit objektívvel, ámde lelkesen és szeretettel készített fényképpel kívánok szép, jó, áldott ünnepet mindenkinek, aki szeretné.

" A 21. században mit jelent a húsvét? Lehet-e például a húsvétot korszerűsíteni?

Nem érdemes, nem szükséges korszerűsíteni, mert olyan üzenete van, ami minden kor embere számára nagyon fontos. Például az, hogy létezhetnek-e halálon túlmutató életcélok? Vagy például, hogyan látom azt, hogy a halál az életnek vége vagy csak része az életnek? Vagy hadd tegyek föl egy újabb kérdést, ami, azt gondolom, minden kor emberét foglalkoztatja: elég vagyok-e magamnak? Vagy pedig ahhoz, hogy a teljes emberségem ki tudjon bontakozni, a maga teljességében meg tudjam élni, hogy ki is vagyok én, ahhoz szükségem van-e másokra?

Ezekre a kérdésekre a vallásnak válaszokat kell adni, vagy segítenie kell elgondolkodni?

 Mind a kettőt. Fontos, hogy legyenek válaszok, mert nem egyszer valamilyen szilárd kapaszkodóra van szükségünk. Igen ám, de akármennyire is vannak jó válaszaink, akkor is igazából a hitünk vagy a reménységünk, vagy a meggyőződésünk, vagy az életszeretetünk akkor tud elmélyülni, ha újból és újból rátalálunk olyan kérdésekre, amelyek itt és most bennünket igazán mélyen foglalkoztatnak és indítanak valamilyen kutatásra. Ezért nagyon jó, ha vannak válaszaink, de az is jó, ha bátorítjuk magunkat és másokat, hogy tegyék föl a maguk nagyon személyes kérdéseit, és ne válaszoljanak rá gyorsan.

 A hívőket ma ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint néhány ezer éve? Az alapvető kérdések ugyanazok?

Szerintem igen, az alapvető kérdések ugyanazok.

Mik ezek?

Főleg akkor, ha a szív mélyéből fölfakadó kérdéseket tesszük föl, mert a felszínen nyilván nagyon sok kulturális adottságra tudunk rákérdezni, nagyon sok gazdasági kérdésünk lesz, nagyon sok mai, 21. századi kérdésünk. De ha a kérdések mögé megyünk, akkor végül olyan kérdésekig jutunk el, hogy mi az életem értelme, illetve hol találom azt? Érdemes-e egymáshoz tartoznunk, lehetek-e boldog, érdemes-e valakiért szenvedni? Például itt van húsvétnak az üzenete. Virágvasárnap a gyerekeket arról kérdeztem, hogy jó dolog-e szenvedni, mit gondolnak a szenvedésről? Ez egy alapvető kérdés. A gyerekek azt mondták, szenvedni nem jó dolog. Kértem őket, tegye föl a kezét, aki azt mondja, hogy szenvedni nem jó dolog, és persze, hogy mindenki föltette a kezét. De kérdeztem egy másikat: tudnátok-e valakit vagy valamit mondani, akiért vagy amiért érdemes szenvedni? Annyi válasz született, hogy előbb abba kellett hagynom a válaszok meghallgatását, mert olyan hosszúra nyúlt volna a vasárnapi mise. Érdekes ez a kettősség: egyfelől azt mondjuk, nem akarunk szenvedni és a szenvedés nem jó dolog, és ezzel egyet lehet érteni. Másfelől szinte gondolkodás nélkül tudunk mondani olyanokat, akikért mégis érdemes szenvedni. Ez például egy alapvető életkérdés: meg tudjuk-e mondani, hogy kiért érdemes áldozatot is vállalni. "

 (Forrás: inforadio.hu ; Pál Ferenc, Hogyan lehetek boldog )

Senkiben.

Valami szomorúság-szerűség az, ami betölt, pedig milyen szép nagy hó esett az éjjel is, pedig mint a mesében, még a születésnapom utáni napra következő nap másnapját is megünnepeljük, és elvisznek engem (köszönöm! köszönöm!) drága szép növények közé, kaktuszok és orchideák, óh! - de. Hiányoznak a barátaim. Sokkal jobban hiányoznak, mint hittem volna. Ez jó. Jó érezni, hogy hiányzik, hogy fáj, hogy élek, hogy szeretek.

A mai napra pedig csak egyetlen mondat:
Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.

Odakint

a fagy és a hó, idebent meg valami csüggedt lendületvesztés akadályozná a Húsvét örömét. Igyekszem én, de hát fáznak a virágaim és fázom én is. Kis pihenőket tartok néha, például nézem a tájat hol egyik, hol másik ablakból, vagy hazaérek a vásárlásból, s még ülök egy ideig az autóban, végighallgatva az éppen játszott dalt.

Csak a remény fénylik, akármilyen pislákolva, a szívem mélyén. Olyan, mint egy kis dacos lámpás, bevilágítja nekem kócos-vidáman az utat. Hogy végig tudjam járni, hogy ki tudjam bírni, mikor elárulom, elhagyom, eltemetem azt, ami drága, amire vigyázni kellene.
Pedig van feltámadás. Az élet győzhet a halál felett. Ennyi. Egyszerűen csak ennyi.

Éjjelenként

olyan szépeket, pihentetőket álmodom!
Hogy mondjuk iparkodom megtalálni azt a fényértéket, mellyel egy félig árnyékban, félig napsütésben levő csodaszép emberi arcot lefotózhatok, s ehhez külön megmérem a napsütötte rész fényvisszaverő képességét, külön az árnyékban levőét, majd a kettő közti fényértékkülönbség közepét már nem tudom kigondolni, mert felébredek.
Vagy mondjuk éneklem a kórussal egyik legkedvesebb dalom  alt szólamát,  majd felébredek, s éneklem magamban tovább.
Hogy azt se tudjam, ébren vagyok vagy álmodom.
Hogy így is jó, úgy is jó...

Egyrészt Elizabeth

épp a Pemberley kastélyt látogatja meg Mr. és Mrs. Gardinerrel, s ez alkalomból véletlenül találkozik Mr. Darcy-val.

Másrészt, mivel már nincs messze Húsvét, mi is elkísérjük az Urat utolsó útjára, mint ahogy az asszonyok mindig is ott voltak láthatatlan kedvességgel és tettrekészséggel, elpazarolva a drága nárdusolajat, vacsorát készítve, vagy a kereszt alatt sírva, vagy a temetés után az illatos füveket válogatva.

Ezek fontos dolgok. A felolvasással és beszélgetéssel töltött időt a kisasszonyokkal nem kell beírnom a piros határidőnaplómba. Feledékenységem okán minden mást igen.
Minden nap végén ( lett légyen az bármily viharos, mert azért mesélhetnék...)  - egy tálcára teszem az esti vizet, a Szentírást, a Büszkeség és balítéletet, a maradék erőmet, s felmegyek a padlástérbe, hogy szépen engedjünk útjára egy újabb napot, ami véget ér.

Természetesen - ha az emberi gyarlóságokat nem venném észre szívesebben inkább másoknál - megemlíthetném azt is, hogy folyamatosan elúszok a tennivalóimmal, hogy nem fekszem le időben, ezért mindig álmos vagyok, hogy meghúztam az autót, hogy majdnem letörtem a tükrét is, s hogy rémesen nézek ki az új jogosítvány-fotón.
Ehelyett inkább főzök magamnak egy termosz mentateát.
Majd indulhat a nap.
Melynek végén  (de még mielőtt maradék erőmet összeszedve tálcástól stb. felmennék a padlástérbe) kóruspróbára megyek. Beléptem ugyanis a helyi kórusba. Nem biztos, hogy szeretnétek hallani...

Remélhetőleg

állják a sarat az újfent beköszöntő fagyokkal és hóeséssel szemben szegény, a néhány napig tartó, tavaszinak vélt napsütés hatására előmerészkedő sárga kis virágaim. Nem merem őket téltemetőnek ( Eranthis hyemalis) nevezni, bár hitem szerint én azt ültettem volt annak idején, de amazok szirmai, mint a réti boglárkáé, emezeké meg nem.

Szeretnék virág lenni a saját kertemben. Senkise csodálna, senkise szeretne engem úgy, mint én.

Merthogy nem is tudnék választani: a virágaim ugyanazt a saját tönkrement történeteim feletti vigasztalást, ugyanazt a napi útravalót adják, mint a betűk. A hervadás előtt (s néha utána is) minden pillanatnak saját ragyogása van.

Ézsau pedig emelt fővel kiment, és az óra teljes büszkeségével a sátor elé lépett, és mindenkinek, aki a közelben volt, hangos szóval hirdette pillanatnyi dicsőségét. Mert a történetek nincsenek egyszerre készen, pontról pontra történnek, fejlődési szakaszaik vannak, és hibás volna egészben siralmasnak mondani azokat, amelyek siralmasan végződnek. Siralmas befejezésű történeteknek is megvannak a maguk dicsőséges órái és állomásai, és méltányos, hogy ezeket ne a vég szempontjából nézzük, hanem tulajdon fényükben, mert jelenvalóságuk semmivel sem kisebb erejű a vég jelenvalóságánál."
(Thomas Mann, József és testvérei) 

Életem

eseményeinek csupáncsak egy gombnyomásnyi, automata üzemmódban való megörökítésének kényelmét magam mögött hagyva most mélységélességek, záridők és blendék bűvöletében élek. S mikor arról ábrándozom, milyen is lehet az az 50 mm-es fókusztávolságú, úgynevezett normál objektív, akkor gyermekeim apja előkeres nekem valamelyik doboz mélyéről egy ilyet, hogy ugyan nem túl jó, de legalább lássam, hogy néz ki. Azóta, szóval majd' egy hete tart ez a lencse-szerelem. Mert - mivel képalkotása perspektíva szempontjából megfelel az emberi szem képalkotásának - a normál objektívvel készült képek a legtermészetesebbek a világon. S én úgy gondolom, ez csodálatos. Mint ahogy az is, hogy kinyíltak az első hóvirágok a ház előtt, s ezzel - minden önmagában értékes és szép dolog képviseletében - értelmet nyer kopott, drága kis objektíveim mindennapi eszközként való használata.

(Az első két kép 50 mm fókusztávolságú objektívvel, a harmadik 35 mm fókusztávolságú makrolencsével készült.)

Szia, Március!

Az én társaságomat választotta a lányom - (gyerekek és kutyák híján egyébként, de nem vagyok nagyon sértődékeny) - némi tegnap délutáni sétához, s én megígértem, hogy elég jó társaság leszek, s még teát is vittem magammal termoszban, meg kekszet a zsebemben.

Egyszerű, figyelmes életet próbálunk teremteni itt magunknak.

A fotótanfolyamon - aminek egyébként annyira örülök, hogy majd' kiugrik helyéről a szívem -  éppen az a feladat, és ennek megoldásán iparkodom, hogy válasszunk egyetlen tárgyat a háztartásunkból, nézzük meg, vegyük a kezünkbe, simogassuk meg az ujjainkkal, majd helyezzük valamilyen fény, kontraszt, színek és kompozíció által meghatározott környezetbe. Aztán fényképezzük le, amilyen jól csak tudjuk.
Én egy ceruzát választottam. A mögötte levő gondolat abból a figyelmes életmódból ered, amiben élek és élni szeretnék. Amely szerint érdemes jegyzetelni, mert semmi sem unalmas, semmi sem magától értetődő.

Ez a hónap, amit úgy szeretek, hozott némi  könnyet és aggódást is magával, de nem akarok válogatni: ha elfogadom a jót, elfogadom a kevésbé jót is. S  tűnjön bár utolsó mondatom fatalistának , nem az.

Mindig

olyan házifeladatot kérek, amiben benne van azért némi kis kínlódás ígérete, bár tudom előre, hogy pont emiatt nincs is kedvem aztán neki sem fogni az egésznek. Tíz percnyi időtartamra beállított csörgőórával szokom odaráncigálni fülönfogfa magam a zongorához. Tíz perc végtelenül több mint semmi, s ahhoz épp elég, hogy apránként eljussak az 1:30-nál kezdődő részig, majd ott megcsodáljam a két kéznek más-más ritmust diktáló hangok mögötti gondolat szépségét.

Amúgy, ahogy Tolsztoj is írja az 1856. február 5.-ei naplóbejegyzésében: Hála Istennek, második napja rendes vagyok. Én is, mindig csak egyik naptól a másikig.
Hogy egészen pontos legyek: egyik nap estéjétől a másik nap reggeléig.

Valamikor egy hónap múlva születésnapom lesz, s én még (nem túl sok évig ugyan, de) nem negyven, viszont amit ma reggel olvastam, az számomra is szóról szóra igaz.
 De leginkább az utolsó mondat igaz, szóról szóra s még azokon is túlra.

Az ember negyven után kezdi érezni, hogy kifele megy. - S különös, mint mikor valaki kifelé hajózik egy városból - ahol valamikor talán hosszú és keserves esztendőket töltött -, ahogy távolodik a kikötőből, az elszakadó város egyre szebbnek tűnik a szemében. - Belenőni a halálba: szerintem sokkal intenzívebb élet, mint fiatalnak lenni. A költészet a kimondhatatlant ostromolja. Nos, az öregség jelentése kimondhatatlan. A nagy öregek készek ma meghalni, és készek akár ezer évig élni még.
Én még csak ott tartok, hogy szorgalmasabban tanulok, mint bármikor eddigi életemben.
(Pilinszky János, Új ember, 1965. november 7.)

Még próbálkoznom

kell, hogy - még mielőtt elfogynának - néhány pont olyan kis szőtt darabot készítsek maradék zöld és szürke mohair fonalaimból, aminőt én kigondoltam. De addig is. Nem tudom eldönteni: a magyar szöveg és szövet,  vagy a német der Text és das Textil fejezik ki jobban a szavak és fonalak közötti rokonságot, s nem csak azért, mert egyik nélkül sem tudom elképzelni az életemet. Ami az elsőt illeti: múlt évben mintha az orosz írókat részesítettem volna előnyben, de idén egyértelműen és előreláthatóan a Thomas Mann által szőtt szövegeket, például ilyesmik miatt, mint a József és testvéreiben, mikor arra a kérdésre keresi a választ, miért nem stabil városban, miért inkább sátorban és pusztaságban lakott Jákób a fiaival:

"Így kellett lennie, mert oly Istent szolgáltak, akinek lényege nem a nyugalom és a fészket vert kényelem volt, oly - jövendőt tervező - Istent, kinek akaratában nagy és homályos és messzire ható dolgok voltak keletkezőben, aki tulajdonképpen vajúdó szándékaival és világterveivel együtt maga is csak keletkezőben lévén, a nyugtalanság Istene volt, Gondisten, aki azt akarta, hogy keressék, és akiért mindig szabadon, mozgékonyan és útra készen kellett állni."

Egyébként ma estére nagyon elfáradtam. Kimentem hát a csontokig hatoló hidegben a domb tetejére, mert ilyen közel, csak egy karnyújtásnyira vannak erőforrásaim - hallgatni a csöndet, megnézni a naplementét, megköszönni mindent.
 

A tavasz érkezése

ugyan még a messzi távolba vész, - bár egy ideje külön füzetet vezetek a leendő régi-új kertemről, virágágyásokról rajzolok görbe kis rajzokat, fűszerekről készítek jegyzeteket, továbbá sokkal több magot szereztem már be, mint amennyire évekre előre szükségem lenne erre a zsebkendőnyi területre - viszont a folyamatosan újrainduló havazás, valamint a télnek ez a szürkés-kékes árnyalata még mindig ugyanolyan ámulatra képes késztetni, mint a múlt októberben leszállingózó első meglepetés-hó.
A dolgok megunásának csodálatos képtelensége kísér életem minden napján.
Meg a csészék...
A konyhakredenc polcán elnézegetve őket: nincs kettő egyforma. Mindegyik kedves, a legtöbbje ajándék, mindegyiket használom, s az eközben szerzett apró tökéletlenségek ellenére sem tudnék megválni tőlük, mert az kicsit olyan lenne, mintha elhagynám azt, aki adta. Legújabb kedvencem postán érkezett a minap.
Színe: mint a februári ég odakint. Olyan kicsi, olyan kerek, s ha a hüvelykujjammmal tartom a fülét, úgy simul bele a tenyerembe, mintha a részem lenne,
mintha én lennék.

Meg nem mondom

hol olvastam, s azt sem, hogy igaz-e, miszerint egy gyermek nevelése tizenhárom éves korában lezárul, - mindenesetre egymástól pont ennyi évre készült a két kép, s hiába tudom én, milyen lassan-fáradságosan telik egyik nap a másik után, ha egyszer a tizenhárom-évek közben meg egyszerűen elrepülnek, s én úgy nézek egyik képről a másikra, mintha nem is én, nem is velem, nem is általam...

Minden nap,

-mondom hébe-hóba fejcsóválva magamnak, - sokkal több képet készítek, mint amennyire a világnak szüksége van. Szavak és képek, mik boldogan lebegnek ég és föld között, mindig ugyanazon téma mentén, végtelen sok variációban...
Hat éve írom ezt a blogot.
( S boldog vagyok, hogy van ilyen. Hogy az olvashatja, aki akarja, hogy ez remélem nem tolakodás, nem zavarok talán vele senkit, s nem kell fákat kivágni miattam, de mégis írhatok, és olvashatok, és adok, és kapok.)

Közben:
Idebent apró szívességeket készítek a rendberakott fonalakból, az újfent magával ragadó horgolás szeretetétől hajtva. Egyetlen szabályhoz tartom magam: nem vásárolok új fonalakat, új gombokat, s a szakadt nadrágokat sem dobom ki addig, míg a valamelyik kisasszony el nem dönti, szeretni fogja-e a felújított ruhadarabot. Szeretek foltozni. Sok szakadt nadrág van, mert zajlik az élet, de az úgy van jól, ha a gyerekeknek nem a ruháikra-való-vigyázás a legfőbb gondjuk.

Odakint pedig gyönyörű hó van, s a valamelyik erdő valamelyik tisztásán van egy ház, benne lakik egy nyugdíjas erdész a feleségével. Szeretnek szóba állni a túrázókkal, s aki kíváncsi rá, annak elmesélik, hogy ez az erdő a legszebb a környéken. Én elhiszem nekik, az egész életüket ott élték le.
Aki a saját életében éli le az életét, természetesen azt látja a környéken a legeslegszebbnek.

A

gyerekek napi fél órát utaznak iskolába, majd ugyanennyit haza. Ez minden nap egy óra, egy héten már öt, egy hónapban több, mint húsz óra, s míg leérettségiznek, ki tudja mennyi-mennyi számolatlan idő... Közben megtanultak háborítatlanul olvasni vagy horgolni bármilyen zsúfolt buszon, bármilyen ide-oda kanyargó utakon.
A saját dirib-darab időcskéimben én gyakorolni szoktam. Mert minden kottában van két-három különösen nehéz sor, de ezeket öt perc alatt háromszor is el lehet gyakorolni. A múltkori házifeladatot is így tanultam meg, a mostanit is így fogom.
( Tonči Huljić darabjai olyan nehezek és szépek. Már a kották nézegetése is - mintha rajzok lennének - egyszerűen magával ragadó.)