Megérkezett

az esős idő, odakint egészen rettenetes és gyönyörű az ősz. Elég sokat autózom, elég sokat már a mind korábbi sötétedésekben, s ilyenkor azt szoktam gondolni, hogy az autó lámpáinak fényével, amint megvilágítom  a fényvisszaverő rúdakat a vizes, kanyargós út szélein - egy új, fejjel lefelé lógó világot teremtek, ami az enyémben tükrőződik és pont a fordítottja. Itt sötétek, kanyargósak és csendesek az utak, nagyon szeretem.
Ma pedig elvittem a gyerekeket s magamat a könyvtárba. Az Anais Nin életéről szóló könyvben (amit úgysem lesz időm elolvasni) találtam egy kis kézzel írott imát.

"7óra57perc. Szombat, 1997.10.25.

Uram és Istenem. Megköszönöm Neked a  Szent Lelket.
Jó Istenem. Kérlek segíts. Megint összevesztem a feleségemmel. Megint megszidott. Igaz, én is hibás vagyok, de mindig ő kezdi.
Ah, mi legyen...Ezért jutott eszembe, hogy imádkozzak. 
Köszönöm. Köszönöm ezt az új napot. Köszönöm, hogy megmoshattam és szépen megszáríthattam a hajamat.
Köszönöm Szent Katharina von Siena életrajzát, amire véletlenül bukkantam a könyvtárban, leírhatatlanul megérintett. Egyáltalán, köszönöm a könyvtárakat, benne a sok ingyen-könyvet és a barátságos embereket. 
Köszönöm a kutyánkat. Köszönöm a feleségemet és a gyerekeket. Szülőket, anyóst-apóst, és az egész rokonságot.
(Itt nem tudok elolvasni egy mondatot, annyira apró betűkkel írta, de az biztos, hogy az összes szentnek megköszön mindent...)
Köszönöm magunkat!"

Tökjó.

Ma vettem egy kicsi hokkaido tököt, megpucoltam, kikapartam a magvait, majd apró darabokra vágtam. Utána vettem négy szem krumplit, megpucoltam, darabokra vágtam. Felolvasztottam egy kis vajat, majd pirítottam rajta apróravágott hagymát, kevés fokhagymát, utána rátettem és kicsit kevergettem a tök- valamint krumplidarabkákat. Mindezt felöntöttem bőven, de azért nem nagyon bőven, - vízzel. Sóztam, borsoztam. Mikor minden megpuhult, botmixerrel pürésítettem az egészet. Ezzel kész is lett életem első töklevese! A finnyás társaság miatt ugyan nem mertem mással is ízesíteni, de az én levesembe facsartam néhány csepp citromot, öntöttem egy kis tejszínt, aprítottam némi petrezselymet, s ki tudja...legközelebb fogok pirítani hozzá tán néhány tökmagot is. ..

Tele van a ház

szanaszét guruló gombolyagokkal, néhány kész, továbbá rengeteg félkész és soha-el-nem-is-készülő kötött, varrt és horgolt sapkával, kesztyűvel, mamusszal, sállal, szivecskével, beazonosíthatatlan repülő és nem-repülő tárggyal.
Ez nagyon idegesítő.
Az viszont nagyon megható, ahogy itt repdes ez a sok ragyogó, kreatív, darabka gondolat.
A vége minden történetnek viszonylag egyszerű:
maradok csak én, szerény személyem, jómagam, amint mondom a magamét, s pakolok, szortírozok folyamatosan, keresem az elkallódott ollót, bontok, újrakezdek, hogy a legritkább esetben fejezzek be aztán én is bármit, ami igazán szép és jó.
Az én hibám. A gének, a rossz példa, amit mutatok, a kelekótyaság, s hogy belőlem se lett még pillangó...(De azért még eljuthatunk a derűig*...)
Egyébként van egy hímzésem, amit öt éve varrok.
Egyébként azért is varrom még így öt év után is, mert metafora ő immár az életem margóján.
Elveszítem, megtalálom, leteszem, felveszem, teszem-veszem, esetleg be is fejezhetném most már, nincs sok hátra. Senki se hinné, de ha kész lesz, nagyon szép lesz. Kivasalom, bekeretezem és kiakasztom a nappali falára.
(Hogy közben az én sok-sok megkezdett gondolat-, mondat-, terv-, tett - fonalvezetéseimből végül is mi legyen, ne tudja, de még csak ne is sejtse
senki sem.)

* Pilinszky János

Az elrontott fényképek boltjában.

Legkedvesebb objektívem tönkremenetele fölötti bánatomat felettébb enyhítette a tudat, hogy a kellő gyászidő letelte után kaptam egy ugyanolyat. Az ugyanolyan abban különbözik a régitől, mikor az még működött, hogy most emezt csakis tágra nyitott rekesszel tudom használni. A lehetőségek igencsak nagymértékben való leszűkülése, már ami a mélyélességek közötti válogatást illeti, felfedezésre váró, izgalmas kis világokat nyit meg előttem.
 Nem új az elv, mégis meglepő: minden szűk-ségben ott van a végtelen. Egyelőre ugyan csak néhány elrontott fénykép formájában, de mit lehet tudni, mit hoz a jövő...
Minden lehetséges.

Észrevétlenül

érkezett hozzám az Október, ma reggel pedig nagy örömömre az első dér is. A kökény csak akkor finom, ha megcsípte kicsit a dér.  Azért mondom amúgy, hogy észrevétlenül, mert az elmúlt napokban, azt a néhány esetet leszámítva, mikor sapkámat jól a szemembe húzva kiszédelegtem ide-oda elfuvarozni a gyerekeket - nem jártam odakint. Két éve nem voltam ilyen elesett, de milyen jó, hogy néha eszünkbe juttatják, mekkora kincs az erő és az egészség, mikor csak úgy van.
A kis világom otthonos és kicsit magányos. Mert mitől is ne lenne magányos. Engem egyébként lenyűgöz ez a nagy világ, úgy ahogy van. Rájöttem, hogy a leghíresebb író és költő is akár, vagy kedvenc blogger, akit mindig is csodáltam, szóval bárki elérhető egy kattintással. Mindenki megszólítható, és ha nekem fontos, meg is szólítok bárkit, sőt választ is kapok talán, és ez mekkora öröm már...
Míg kénytelen voltam semmit csinálni, azon gondolkodtam, van-e nekem igaz barátom. Nyilván, inkább csak arra vágytam nagy magányomban, főzzön nekem valaki egy csésze mentateát, de ezen túl meg olyasvalakire is gondoltam, aki és akinek olyan leveleket lehet írni például, mint amilyeneket (egy könyvre valót!) Dietrich Bonhoeffer írt a fogságból barátjának. (Többedjére is örömmel olvastam ezeket. Csak ez maradt nekünk egy nagyszerű embertől, ő már nem tért haza soha. Most pedig újból olvasom a "Követés"-t is, amiből elsőre magyarul sem sokat értettem. Sokat húzgálok alá, teszek sok kérdőjelt a margóra, meg felkiáltójeleket, majdnem készen állva rá, hogy teljesen másként lássam amit eddig csak egyféleképpen tudtam.)
Egyébként igen, van néhány igaz barátom, és senkinek sem a hibája, hogy most mégis úgy gondolom, van olyan másság, idegenség, szakadék, ami emberileg nézve nem győzhető le. Vagy az is lehet, csak ilyen van, de ezt a legapróbb kiábrándultság vagy ilyesmi nélkül mondom, és sok hibám van ugyan, de az nem tartozik közéjük, hogy ne tudnám megbecsülni a kedvesség bármily apró, felém történő megnyilvánulását.
A facebookra többek közt az a néhány német ismerősöm, barátom miatt is költözködtem vissza, akikkel találkozom néha, itt-ott. Egyikük - és mennyire örültem neki! - megdicsérte a fotóimat, nem is tudta, hogy ez a hobbim. Tetszettek neki a gombáim, s kérdezte, portrékat is készítek-e, de mondtam, hogy nem, azt nem. Ahhoz egy nyílt személyiség kellene ugyanis, de én nem vagyok az.
Én nyíltan szoktam beismerni a zárkózottságaimat, a gombáim pedig tényleg csodaszépek.

Boldog Októbert!

Ma

túl betegnek és nyomorultnak éreztem magam ahhoz, hogy (porlevesen és rántottán kivül mást is) főzzek, hogy takarítsak, hogy futni menjek, - de annyira azért mégsem éreztem magam se betegnek, se nyomorultnak, hogy ne olvassak egy kis Dietrich Bonhoeffert, és nem menjek el a lányokkal egy rövid sétára. Mindenáron fára akartak mászni ugyanis.

Rég nem írtam Miciről.

Pedig mindig lenyűgöz, hogy annyira más mint én, és mégis ő az én legjobb macska-barátom.
Mikor reggel enni viszek neki, soha nem lát neki azonnal, ha mégoly éhes is lenne. Először gondosan körbejár, hozzám simul, köszön, mintha azt mondaná: nemcsak húskonzervvel él a macska. Nem szereti, ha ölbeveszem, morog, ha dédelgetem, s ha nem hagyom abba, fogai közé veszi finoman a kezemet, fenyegetésképpen. Soha nem harapna meg. És mikor nyaranként hetekre elutazunk, mesélik a szomszédok, hogy keservesen nyávog napokig az ajtónk előtt, s az ételt még úgy-ahogy elfogadja, de simogatást, vigasztalást mástól, köszöni szépen, nem kér.
Lehet egy macska hűséges?
És amúgy nagy vadász, akkor jön-akkor megy, mikor csak eszébe jut, időnként benéz az udvarról a konyhába megnézni, ott vagyok-e. Ott vagyok.
Nagyon szabad, vele én is szabad vagyok, és valami olyat segít megérteni a barátságról, amit sokáig nem tudtam és még most sem tudok.
Igaz, hogy csak egy macska, de a legmacskább macska a világo(mba)n ám!

Ilyen

ez az ősz. Hideg, nyúlós, esős, vacog bele még a lelkem is. Ma mondjuk nem, ma éppenhogy nem, mert kisütött a Nap és főztem egy termosz forró teát, majd elmentünk a kicsivel akármit gyűjtögetni.

Az én történeteim nagyon érdekesek: mindig arról szólnak, hogy elmegyünk teát inni az erdőbe.

Már tudom, hogy csinálni kell együtt valamit, mondjuk palacsintát sütni, vagy szilvásgombócot gömbölyíteni, vagy krumplit pucolni, - mert csak valamicsinálás közben tud mesélni. Szeretem, amikor mondja-mondja, és közben kisimul a lelkünk. Hogy aztán legyen erő elhordozni a koránkelést, a fáradtságot, a kedvetlenséget - hát ki tud mindig csak kedv-es lenni, mert én sem.

S ki borít be engem, mintha jó nagy puha meleg takaróval, ha szótlan vagyok, és nehezen érthető és nehezen elhordozható? Néha senki. Mert halandó emberfia nem tud mindig csak jó lenni. Senkinek se legyenek irreális elvárásai.
Maximum annyi, hogy megosztunk egymással néhány felbecsülhetetlen pillanatot, néhány igazi találkozást. De erről beszélni nem lehet, nem szabad, ragaszkodni sem hozzá foggal-körömmel... Ami ajándék, hadd ragyogjon szabadon, mi pedig csak sétáljunk tovább a csodálatos őszi erdőben, süssük tovább a palacsintát, csináljuk tovább a valamit.

Helyzetjelentés.

Szombat délelőtt van, és nekiveselkedtünk némi szekrényösszeszerelős, edénysúrolós,ablakpucolós, nagytakarítós aktivításnak, miközben azt az új éneket gyakorlom, amit három hét múlva a szomszéd falu templomában fogunk énekelni istentiszteleten, igaz, még nem igazán megy, de majd menni fog, legfeljebb úgy járunk, mint a legutóbbi esküvőn, ahol az utolsó előtti dalnál a tenor két másodperccel később ért finisbe, mint a szoprán és az alt, de nem baj, mert mi addig mind nyújtottuk a végső hangot, míg ők is! ők is! végre valahára célba értek.

Az erdő, ahol

futni szoktam, az egy mesebeli erdő és Narniában található. Tényleg. Múlt vasárnap magamra húztam az itthon található legszakadtabb nadrágot, pulóvert, vállamra kaptam a fényképezőgépet és az állványt, majd anyósommal ketten, mi nők, nekivágtunk a rengetegnek. Akikkel találkoztunk, mindenki kedves volt, csak nem tudták, mi fán terem Narnia. Megálltak, nézték, mit csinálok, majd megkérdezték: de hát mi a csudát látok, mi olyan érdekes ott a földön?

Én pedig tökéletes német kiejtésemmel mind csak mondtam-mondtam a magamét: hát nézzék csak, mennyire szép ez a moha! mennyire szép ez a gomba! mennyire szép ez a táj!

Hétvégén

olyan jó korán kelni, mert ilyenkor egyáltalán nem kell, és olyan jó kávét főzni a csendben, felét még úgy forrón felhörpinteni, majd felhúzni az esőnadrágot, a piros kockás gumicsizmát, aztán kimenni a harmatos dombra, lehasalni a fűbe és csak nézni, hogyan ébred a reggel.  Felfelé és mindenfelé határtalan a tér. Az elnyílt pittypangok, a kis semmilyen fűszálak, amik mellett máskor figyelmetlenül el - mind csillog és ragyog, én is ragyogok, s egy felcsillanásnyi időre elhiszem: minden lehetséges.

Miután

egy röpke hét leforgása alatt másodjára olvasom különböző helyeken a kérdést, hogy : Hahó, nincs itt senki, emberek?! Mármint a blogvilágban. - csak annyit szeretnék mondani, hogy hahó, de igen, én itt vagyok, ugrálva integetek éppen, s lengetem a kockás kendőmet. Maradok is, fészbuk ide vagy oda. Tudom, hogy mind kevesebben olvasnak, de most ez az általános tendencia, s engem ez nem bánt. Nem sok elvárásom van egyébként sem, ami van, inkább csak magam felé, és még a gyerekek felé is lenne az a reménytelen követelődzésem, hogy pakoljanak el maguk után, miután naphosszat alkotnak ezt-azt. Ez utóbbit csupán csak azért, mert a történetemben én királylány szeretnék lenni, s nem naphosszat zsörtölődő boszorkány.

Amúgy semmi különös. Ritkán süt ki mostanság a Nap, de amikor! Akkor aztán! Ősz van, s a napok pont olyan hosszúak, mint amilyenek. A mindennapok kemény héját át-áttöri időnként egy ismerős gondolat: ezzel a kis darab múlandó életemmel, - és mindenki a magáéval - hordozói vagyunk a végtelennek. Erről szól a meghívás, engem ez lelkesít, valami ilyesmi lenne a feladat. Erről írok és fogok írni, míg világ a világ.
Hahó! Hahó!

Mi nők.

 Mi nők a következők miatt szoktuk szégyellni magunkat: a szarkalábaink, a szeplőink, hogy göndör a hajunk, hogy nem göndör a hajunk, hogy kövérek vagyunk, hogy soványak vagyunk, hogy csak háziasszony, az ősz hajszálaink miatt, a nemkívánatos szőr miatt, hogy van diplománk, hogy nincs karrierünk, hogy van akcentusunk, hogy butaságokat beszélünk (mert összekeverünk két hasonló szót mondjuk), de csak jóval később döbbenünk rá. Mi nők egyszerre írunk önéletrajzot és ragasztunk albumba képeket a csodálatos évekről, mikor majd' belegebedtünk  a mindennapokba s egyáltalán nem volt időnk fényképezésre, meg semmire se. Mi nők igényesek vagyunk, mindig akarunk valamit, majd sírva fakadunk pont akkor, mikor semmi értelme. Másnap reggel bedagadt szemekkel ébredünk. Mi nők ráérünk mindenre, aminek semmi látszata. Fárasztóak vagyunk. Mi nők nem adjuk fel. Igenis megyünk futni ma is, közben belehalunk és maximumon hallgatjuk a rockzenét, majd hazaérve gyorsan ebédet főzünk hét személyre. Majd elmegyünk szedret szedni a gyerekekkel az erdőbe, és főzünk egy kis üveg lekvárt karácsonyra. Az edényt nem mossuk el azonnal, majd hosszasan súroljuk lefelé az odaszáradt maradékot. Tudjuk, melyik gyerekünknek van szüksége rengeteg minőségi időre. Mi nők sokat kínlódunk feleslegesen, jódolgunk van, éjjelenként sokat gondolkodunk, viszonylag rengeteget olvasunk, nehezen tanulunk, hamar felejtünk, gyönyörűek vagyunk és elég jó a humorunk.
Mi nők. Csak ennyit akartam mondani.

Tegnap este

úgy alakult, hogy magamra maradtam. Gyermekeim apja ügyeletben, férjem gyermekei pizsamapartin, és én? Én majdnem behívtam társaságnak a Micit, ha ugyan nem mászkált volna ő is épp most el valamerre.
A kezdődő ősz néhány szerény életvitelemre szabott terv szövögetésére késztet amúgy. Olyan leszek lassacskán, mint Egon az Olsen-bandában ("Van egy tervem!"), vagy mint a hátsó bejárat felett élő pókunk, aki egy időben minden nap kétszer is új káprázatos háló-rengeteget szőtt úgy fejmagasságban, én pedig állandóan nekimentem.
Ezek a tervek annyira mindennapiak. Egy tanfolyam (beiratkoztam), egy részidős munka (nekiláttam önéletrajzot írni, de bizonyos szempontból nézve annyira borzasztóan néz ki az önéletrajzom!), egy új fényképezőgép ( ez erős összefüggésben van az előző ponttal), egy kis sport. Ez utóbbiban vagyok a legsikeresebb: ma reggel, két év után először, elővettem a futócipőmet. Tele volt pókhálóval.
De leginkább csak boldog szeretnék lenni, mint ahogy vagyok is, és kitartó, miképpen vagyok is (még mindig zongorázom, csak nem írok róla), és hűséges barát meg mindenféle, mint ami vagyok is. Ennyi. És még van itt egy komplett konyhafelújítás is, de egyelőre inkább csak megfőzöm a mai ebédet. (Kicsit későn. Joggal hal éhen a családom.)

                                              (fotó: Eszter)

A természet

szépsége mindig, de mindig megvigasztal. Akkor is, ha nem bánkódom én semmi miatt, csak éppen nem látom, már megint nem látom, ki vagyok és mi legyen. Gondolkodom, elégedetlenkedem, tervezek, papírgalacsint gyártok, aztán kezdem előlről. Majd belefáradok, és kimegyek a hátsó kertajtón át a dombra, megbékéléseim állandó színhelyére.
A dombon fúj a szél, fázom, megy le a Nap és egyedül vagyok. Egyetlen elnyílt pittypangot hozok be a konyhába magammal, legyen mégis valami virágféle idebent. Idén nem voltam annyira gondos, mint más években, a kertemmel - nincs is annyi szép virágom. A kertnek lelke van ugyanis, és meglehetősen bántódékony.
Láttatok már közelről elnyílt pittypangot? Tökéletes.

Vége van a nyárnak. - Travel diary 4.

Mikor már közeledtünk hazafelé, - így mondom, hogy hazafelé, egészen könnyedén mondom jónéhány helyre, hogy hazamegyek, - de ki ismeri azt az érzést, mikor kicsit nagyobbakat dobban a szív, ahogy közeledünk a helyhez, melyen berendeztük az otthonunk, s ahol egy fehér cica is vár ránk az ajtóban? - érzékeltem, hogy hűvösen fogad ez a német ősz, ideje előkeresni a meleg zoknikat.
Az utolsó nyári beszámolóval megköszönök mindent: az utazást, a hazaérkezést, a találkozást, a búcsúzást, a tengert, a hegyet, a hiányt, a teljességet, a múlandóságot, az öröklétet.

Mikor (kissé beképzelten mondom:) hegyet mászok, - mindig csak csapatban - mert így biztonságos, mert mindig mindenkit bevárunk (szóval bevárnak), s mert csoportképen szerepelni jó. Ezen belül viszont mindenki maga keresi s találja meg a saját útját, maga hozza meg a saját döntéseit. Nem érdemes vakon követni az előttünk járót, mert ő lehet magasabb, erősebb, fiatalabb. Én pedig én vagyok. Kicsit alacsonyabb, gyengébb, idősebb. De azért én is megérkezem. Nincs fontosabb a megérkezésnél.

A hosszú autóuton hazafelé egy Zelk Zoltán kötetet olvasgattam:
"Kell az osztozás, kell az ajándék,
jóból-rosszból kettétört karéj,
azzal, aki a kaptatón zihál még,
azzal, aki már a csúcsra ér."
(Zelk Zoltán, Férfiszivek próbája)

Ennyi. Viszlát Nyár! Szia Ősz!