Odakint

köd telepszik a tájra, idebent lassan fütyülni kezd a teáskanna: készül a szokásos délelőtti termosz mentatea.
Összeszedem magam innen-onnan. A szétdobált ruhákkal, a reggeli tányérokkal, a maradék kenyérdarabkákkal együtt megérkezem én is valami elfogadható rendbe, megállok két lábbal a földön,  majd elindulok.
Lassan, nagy vargabetűs kitérőkkel, de elszántan haladok, lett légyen szó bármiről az életben.
Felülről határ a csillagos ég, alulról Isten szigorú, jóságos keze.
De most, ebben a pillanatban, elég lesz csupán csak ennyi, merthogy többre nem is futja:
tölteni egy csésze forró teát, majd elkezdeni olvasni agyonjegyzetelt finánckönyveimet,
egyik lapot a másik után,
történjék bármi.

A húsvéti

szabadság lassan véget ér, s vele együtt az éjszakába nyúló olvasások is - például a régi konyhánkban, vagy most, kicsit megpihenve útban hazafelé, egy apró osztrák szálloda nappalijában, miközben alszik az egész világ, s én egy hokedlin üldögélek, kissé fázom, de nem vesztegetem az időt még azzal sem, hogy megkeressem a kardigánom, vagy odahúzzak egy másik széket lábfelpolcolás okán. Boldog vagyok az új, Bonhoefferről írt Eric Metaxas könyvemmel, mert hogy mindig is magával ragadott minden amit írt vagy amit róla írtak, s ez az új könyv tele van történelmi, valamint teológiai fejtegetésekkel, s nekem egy ilyen könyvet nagyon nehéz letenni, nagyon, és csak ha muszáj, márpedig muszáj. A lelkiismeretesen magammal cipelt finánckönyveimet  érintetlenül viszem vissza ugyan, de jövő héten lesz még néhány nap a következő vizsgáig, s akkor aztán.
Sose öregszünk meg. Addig mindenesetre nem, míg ezekben a ritka belefeledkezésekben, lenyűgöződésekben, rajongásokban, felelőtlenségekben villanásnyi időre rá nem ismerünk arra a fiatal lányra, akik valaha voltunk, vagyunk és leszünk, mindörökké.

Barátkozom

az új kamerával,
és barátkozom ritkán látott, kicsi unokahúgaimmal,
s e két teljesen független történést összeköti a gondolat, hogy
az élet rövid,
és értékes,
benne minden egyes pillanat
csodálatos ajándék.

Nagyon drága

kamerát kaptam ajándékba, - nem kértem, csak vágytam rá titokban, és gyűjtöttem rá, tényleg, - de ezt mindig újra kellett kezdeni, mert például az énekléssel megkeresett aprópénzt is hiába rakosgattam félre nagy boldogan: az első adandó alkalommal az utolsó centig ajándékokra költöttem.

A nagyon drága kamerától aztán úgy megijedtem, hogy napokig alig mertem hozzányúlni. Megijedtem a drágaságától, a sok megapixeltől, a vastag kézikönyvtől, hogy túl kevés vagyok, hogy leejtem, hogy poros lesz, hogyhogyhogy. (És azon felfedezés is mérsékelt elkeseredésbe kerget, hogy rájöttem: régimódi képernyőmön mások a színek, a kontrasztok, mint a többin. Szeretném, hogy mások azt lássák, amit én, de ahány képernyő, annyi kép, szín és árnyalat. Kétségbeejt, hogy nincs ennek az egésznek semmi értelme. És a világ nagyságához képest tényleg nincs.)

Akárhogy is, lett légyen bármi: ha valami fontos, azzal naponta kell foglalkozni. A fényképezőgép hosszú évek óta a  mindennapi társam, mint egy barát, mint egy testrész. Manapság már mindenki fotós, de akkor is. Sehova sem megyek nélküle. Mert csak.

Egyébként kevésbé kiegyensúlyozottak a napok, mint az jó lenne. De én szeretem az életemet mindenestül, a dimbes-dombos tájakat a lelkemben, az arcomon, a mindennapokban. Az öröm forrása ezeknél valamivel mélyebben van. Egyenetlenségeimen túllátó, közeli és távoli, akár sosemlátott, szerető arcok rámragyogása éltet.

A gyerekek szerint mindenesetre elég gyakran vagyok hektikus és idegesítő, s ebben van is szemernyi igazság. Hát még amikor negyed óráig várok indulásra készen az autóban egy-egy hosszasan készülődő kisasszonyra! Akkor aztán!

Ma

alászálltunk a hegyről - vissza kellett vinni a könyveket a könyvtárba ugyanis, - s láttuk, a völgyben már virágba borultak a fák. Bevallom, a könyveimet jobbára olvasatlanul vagy félig-olvasottan vittem vissza, nyilván nem azért, mintha sokkal foglaltabb lennék mostanában, mint máskor, csak kevésbé használom ki innen-onnan összegyűjtött darabka időimet. Nem jó érzés, de tavasz van, s a világomban sokkal nagyobb jelentősége van egy meglepetésszerűen kinyíló rózsaszín virágnak, mint bármi másnak. Ülök a növényeim előtt, és csodálom őket.
Ezért a márciusi könyv-listámon csak a Finanzbuchführung, Ruth Pfau könyvei,  Ansel Adams jónéhány albuma, valamint a Szentírás szerénykedik. Mennyiségileg szerénykedem, de minőségileg már csak az olyan mondatok miatt sem tehetem, mint: " ha közösségben maradtok velem, és szavaim ott élnek bennetek, bármit kérhettek az Atyától, megkapjátok".*
A helyzet pedig az, hogy nekem megvan mindenem, s én nem szeretnék kérni semmit, csak azt, hogy míg élek, itt éljenek a szavak is bennem. Ennyi.

* János evangéliuma 15: 7, saját fordítás németből

Mi nők

azt képzeljük, a mi felelősségünk minden. Hogy rend legyen, és tisztaság, az ebéd mindig már majdnem készre sülve a lerben. A gyerekek közben mindahányan úgy nevelve, hogy elpakolják maguk után a rumlit, nem tenyerelnek ablakpucolás után máris az üvegajtóra,  nem hozzák be a melegedő idő miatt szőrét erősen hullató macskát. S főleg nem unatkoznak.
Egy unatkozó gyereket viszont, aki eldöntötte magában, hogy semmi se jó, azért elég nehéz szórakoztatni.
Aztán elfáradunk, belefáradunk.
Senki sem óvodás már. Ha már rend van, s az ebéd tényleg majdnem készre sülve, eldöntöm, hogy nem törődöm az azóta keletkező rumlival, a tenyérfoltokkal, s a macskát szépen kitessékelem. Az unatkozókat pedig megkérdem: jösztök ásni?
Aztán választ sem várva kimegyek és nekigyürkőzök néhány régi s új gondolatnak.
Az apró kis üres területre a ház előtt rózsabokrokat és levendulát szeretnék ültetni, de a föld nagyon kemény,  tele van gyökerekkel és kövekkel. Centiméterről centiméterre haladok, tenyeremet feltöri az ásó nyele.
A régi hátsó teraszos részen levő fél zsebkendőnyi területen csak a gazt kell kigyomlálni, majd ásóval kissé megpuhítani a talajt. Húsvét után beültetetem majd virágokkal és fűszerekkel. A nárciszok és  százszorszépek viszont máris nyílnak, rügyezik a vadszőlő s a múlt héten átültetett kis orgonabokor, a friss snidlingből pedig bőven szórunk vajakenyérből álló uzsonnánkra.

A nyaggatásnál, kérlelésnél, szentbeszédeknél legtöbbször többet ér, ha egyszerűen erős vagyok és nyugodt, egyszerűen teszem a dolgom, - de azt olyan kedvvel, hogy fényében eltűnjék apránként a rosszkedv és unalom, s igazán széppé, tartalmassá váljon egy közönséges, itthon, munkával töltött szombati nap.

Avagy: egy gyertyának éppen elég, ha önmaga ég. Ahhoz, hogy eltűnjön a sötétség, nem kell folyton azon iparkodnia, hogy lángra lobbantsa a többi gyertyát.

Nem tudom, mi

ütött belém. Nem emlékszem, hogy - a gyerekkori zsúrokat leszámítva - bármikor is késztetést éreztem volna vendégeket hívni a születésnapomra. Gyanítom, most is inkább csak Polcz Alaine Főzzünk örömmel - jének a kelleténél többet való olvasgatása, - a madártej készítésének művészetét, mert nem tudom hogy máshogy nevezni, tőle tanultam - vagy néhány szépen kigondolt mondatnak a leírása motivált: Ne vegyétek magatokra valamilyen ajándék vásárlásának a kötelezettségét. A társaságotok önmagában számomra a legnagyobb ajándék. Ha mégis örömet akartok szerezni, hozzatok egyszerűen egy kis cserép fokföldi ibolyát ( Santpaulia ionantha.)
Készítettem: zserbót, kókuszos kockát, tiramisut, túrós pogácsát, körtés pitét, almás pitét, túrós süteményt, gyümölcslevest és madártejet. A madártejnek nagy sikere volt. Volt gyümölcs, kávé, tea. És voltam én, a családom, a barátaim. Kevés olyan barátom van, aki gyökeret ereszt a szívemben, de azért a többiek is jóbarátok, és nagyon szeretem őket. Különben nem tudom megmagyarázni, miért szerettem volna  társaságukkal édesíteni az én életem felett is ott lebegő mulandóság kesernyés ízét...

( A recepteket apránként kijegyezgetem majd a másik helyre.)

13514.