éjféli zsoltár

csendes már a ház és benne a lakók, ki mit vacsorázott, sajnos
nem tudom. nem is voltam itthon, nem is magyarázom, s köszönöm, hogy
egyáltalán nem is kérdezed, inkább csak tegyünk az asztalra még
néhány már félig leégett gyertyát.

vacsorám szerény: ebédről maradt fél csészényi leves, hozzá néhány
vers s e hiány, mit nem értek. ne is kérdezd kérlek, legyen elég az, hogy
ez van: e perc, e csend, e havazás, s hogy szelíd fény világítja be
az éjszakát - igen, jól értetted, tényleg havazik!

nem kérek semmit. elüldögélek itt, nem soká, csak míg
kiöntöm e kockátlan papírra lelkem. de közben, most látom, ma lett már a holnap,
no, nem baj - eszembe juttatnád majd, ne is törődjek a kevés alvás miatti
karikákkal a szemeim alatt?
  
#hétköznapok #azéletem #éncsakúgyírogatokígyéjféltájt #jóéjszakát

női logika

...
írtam ma egy levelet,
kockás papír hátoldalára
mégpedig
odabent az irodában,
nem is tudom már,
mi volt az elején,
elrontott bérelszámolás, gondolom így utólag,
nos, újraírtam vagy hatszor,
ha még kétszer újraírom,
gondoltam magamban,
lehetne vers is belőle akár,
újraírtam hát még kétszer,
p e d i g
tudtam előre,
tudtam én azt nagyon jól,
hogy útban a parkolóhoz
apró darabokra tépve
fogom majd bedobni
a lépcsőlejárat után
máris jobbra található
sárga szemetesládába
úgyis
úgyis
úgyis
...

azt ugyan

sehogysem tudtam megoldani, hogy ne kelljen pont ma túlóráznom, és azt sem, hogy kilátás legyen egy akármilyen késői közös ebédre, de azt igen, hogy valamikor éjfél és reggel háromnegyed hat között elkészüljön egy születésnapi reggeli s az az igazság, vagyishát elképzelhető, hogy életemben semmilyen teljesítményemre ilyen büszke én még nem voltam
#boldogszületésnapotKicsi #haAlbertSchweitzernekelégvoltháromórányialvásegynapnekemiseléglesz

Mi a csoda?

Csoda az, - figyelembevéve feledékenységem, fáradékonyságom és túlterheltségem, valamint a klímaváltozást, a gazdasági élet bizonytalanságait, az autóbalesetek statisztikáját plusz a menekültváltságot - hogy azért még megvagyok.
Csoda, hogy ily okos, jó és világszép gyermekeim lettek. Nekem.
Csoda a könyv, a vers, a tanulás, s hogy elfér pár mondattani szerkezet a fejemben.
Csoda minden találkozás. Csak némelyik sokkal csodább, mint a többi.
Csoda, hogy van két lábam, s vannak mindenféle útak az erdőben. Lehet menni sétálni, biciklizni, futni. (Ha már nem szokott megnyílni kedvemért az ég, mikor szomorú vagyok. Vagy ha túl sok csokoládét ettem volna este 7 után.)
Csoda a változás, a megtérés és megbocsátás. A szépség és az ölelés. A két szép szemed.

Csoda, hogy ezzel együtt beleunok, belefásulok és keseredek, hogy mégis feladom vagy egyszerűen csak várok - piros, jó puha takaróba burkolódzva - a tapsra, a sült galambra, vagy valakire, aki megoldja, de az az igazság, hogy megvan az égvilágon mindenem. S ami mégsincs, attól vagyok a leggazdagabb. Valami egészen csodálatos módon kicsit a legeslegeslegboldogabb.

A virághagymákat,

miket még múlt ősszel vettem volt, elfelejtettem elültetni. Hogy egészen őszinte legyek: azt is elfelejtettem, hova raktam el őket. Az elmúlt évek munkájából él a kicsi kert a ház előtt. A néhány szálat, mit van szívem leszedni, oda teszem, hol hétköznapias küzdelmeim legádázabbja zajlik: a mosogatókagyló mellé. De tehetném a fürdőszoba padlójára is akár, a ledobott koszos ruhák mellé. Vagy a konyhaasztalra, mit képtelenség üresre takarítani. Vagy a gyerekek által hazahozott bizonyítványok mellé. Vagy az irodába. Legalább egy szálat az autómba, ha már ott töltöm az életem felét. Vagy a határidőnaplóm közelébe. Vagy ki tudja. Soha ennyi esélyem a kudarcra még nem volt.

Két szóban az élet:
Mosatlan és virágok. Koszos ruhák és gyerekek. Sírás és nevetés. Sok-sok veszteség - sosemlátott gazdagság. S ha rohanó vonatút az életem épp, akkor hozzáteszem, az igazság kedvéért, azt is: örök útitársam az öröm.

Nemrég egy tengerparton állva visszadobtam a vízbe a legszebb kicsi követ*, mit találtam.
Mint aki megértette végre: ami az enyém, nem tarthatom meg.
Ami az enyém, nem veszíthetem el.

* az mit jelent vajon, hogy mostanában mindenről eszembe jut egy-egy Pilinszky-vers?

József

Attila születésnapját tűzhelyre kifuttatott tejjel s ezzel egyidejüleg legszebb versének homályos folyosónk falának nekitámaszkodva való olvasásával ünnepeltem.  
(2011)

Ezt kereken öt éve írtam volt, de - s milyen jó, hogy van, mi nem változik - én ma is és mindörökké pont így valahogy...
Boldog magyar költészet napját!

a nagyobb

köveket egy ausztriai folyóból cipeltük haza, a kisebbek egy részét a horvát tengerpartról, másik részét - a Krisztus sírjának bejáratától elhengerített követ szimbolizálandó s ünneplő ruháinkat fehéres porral összepiszkolandó - a húsvéti istentiszteletről, a kövirózsákat három éve kaptam egy jóbaráttól.
szeretek mindenféle kicsi világot létrehozni, ha már a nagy olyan, amilyen...
élő naplót, afféle betűtlen feljegyzést itt-ott, amerre járok, kelek.
adj nekem egy növényt, s ígérem: nem foglak elfelejteni
soha, soha, soha, soha, soha...

helymeghatározás

bal szemem belső sarka miniatür Holt-tenger
helye elalvás előtt az egyetlen cseppnek
mit engedélyezek kicsordulásra
titkos, sós pici terület reggel a fürdőszoba tükrében
a belső szemöldökhatártól kissé dél-nyugati irányban
közvetlenül a tekintet mellett, mely úgy néz vissza rám
ahogy volt alkalmam azt megszeretni ennyi év alatt:
kedvesen, bátran, gyönyörűszép barnán

szavak nélkül

mit is mondhatna, nem is veszed észre létezését, nem is jársz arra, amerre él, az erdő legeslegmélyén,
hol nincs más elvileg, csak nedves moha és árnyék
de van, virág is van, egészen apró, pár centis virág itt-ott az avarban
nem érdekli, ki látja, ki érti, ki csodálja, csak van
színesen, harmatosan, kedvesen
látványától újraéled a magányos vándor szívében
a remény

14245 napja vagyok a Földön,

s nem tudom, lettem-e napjaim utolsó megszámlálása óta okosabb, szebb, vagy ha már e kettő nem, kicsivel jobb legalább.
Akkor, egy eget-földet megrengető katasztrófa után éppen, ezt írtam:

Nekem amúgy napok óta érezhetően fáj a szívem, mikor országomat (is) ért tragédiára gondolok. Mi is szoktunk repülni, az én gyerekem is lesz cserediák, neki is van repülőjegye nyárára, hát hogyne félnék, hogyne fájna, hogyne éreznék együtt.
S mégis. Vagy pont emiatt. Ajándék minden mozdulat, gesztus, illat, fény, szín. Még a konyhából kiszűrődő veszekedés is az. Egyenként csodálok, egyenként köszönök meg mindent. Boldognak lenni a bátorság egyik legkézenfekvőbb formája, azt hiszem. (2015)

Egy év után ugyanitt, újabb eget-földet megrengető katasztrófa után, a gyerekem jövő hét után utazik, újra félek, fájok, érzek. Mennyi-mennyi déjà-vu...
S mégis. Vagy pont emiatt. Még mindig úgy érzem: ajándék minden, köszönök mindent.
Köszönöm, hogy nem csak terror van, nem csak sírás, de van végtelen szeretet is. És bátorság, hősiesség, erő, nevetés, szabadság, kedvesség, kultúra, versek, könyvek, baráti gesztusok itt-ott, munkakedv egy-egy esős hétfő reggelen.

A tegnap esti nagypénteki áhítaton azt a részt olvasta fel a lelkész, mikor Jézus - ki tudván-tudta, számára nem lesz azon az éjjelen se oltalom, se szabadulás - s a tanítványai zsoltárokat énekelve mentek ki az Olajfák hegyére. A zsidók hálaadó zsoltárokat énekelnek a húsvéti vacsora után, a 115.-118. zsoltárt, melyek egytől-egyig Isten kegyelméről, oltalmáról és szabadításáról szólnak.
Nekem ez elég.
S én ugyan nem tudom, mi vár még rám, de személyes válaszom arra, mi idebent és odakint történik ott van annak a hajdanvolt, maroknyi, fáradt csapatnak a hegyre tartó lépteiben valahol, miközben zsoltárhangok simulnak bele lassan az olajfák fölött a legutolsó éjszakába.

enyém

az erdő, a mező és fölötte az égbolt.
enyém az ábécé összes betűje, a hanglétra összes lépcsője, a pixelek a fényképezőgépben, a színek a szivárványban, a vaníliás cukor a süteményben.
a világ összes kincse, a világ összes bánata.
s hogy mégsincs kedvem - mint valami elkényeztetett gyermeknek - se írni, se énekelni, se fotózni, se festeni, se süteményt sütni,
attól még írok, énekelek, fotózok, festek és sütök süteményt is.
ma reggel olvasni sem volt kedvem persze, de attól még elővettem a majdnem teleírt kék kicsi füzetet, életem legtitkosabb, legfontosabb írását az egyetlen olvasónak, kinek véleménye igazán számít.

656. köszönöm, hogy van, ki szomorúságot okozzon
805. elküldetlen sms a telefonomban
928. nekem szóló #bestmom hashtag
983. utolsó szem Mon Chéri a táskámban, vészhelyzet esetére
1128. köszönöm a reggeli kávét és igét, e kettőt, mely megtart 
1141. bűneim bocsánata
1154. hosszú telefonbeszélgetés Ulrike-vel, a tanácsai, a vigasztalása 
1162. a boldogság, mikor tudok írni a blogba
1165. szeplők valaki arcán, aki kedves
1180. a gyerekek foglaltak nekem helyet a buszon 

ragasztottam egy apró szép vagy! cetlit valamelyik kisasszony tükrére. folyton panaszkodik, hogy néz ki reggelente.
ilyesmi cetliket látok én is, - a látásom jó! - rajtuk mindig ugyanazzal az egyetlen üzenettel, bárhova nézek.
...akiért ennyire odavannak, mint értem, mint mindenkiért, az nem élhet kedvetlenül, visszahúzódva,
 nem élhet úgy - mert hogy lehetetlen lenne - mintha nem lenne szeretve...

Megtörvén

a hétköznapok monoton ívét - lévén szegény, öreg autóm újfent a szerelőnél - ma busszal mentünk be a városba. Én életemben először. A buszon úgy tettem,  - bár nem volt hol máshol álljak, csak mellettük - mintha a kisasszonyokhoz semmi közöm nem lenne, lévén egyöntetűen kissé cikinek ítélték meg a helyzetet. Hát hogy anyával együtt utazni az iskolabuszon. Én ugyan tudom, hogy nem ciki, s hogy egyszer ők is tudni fogják, s azt is, hogy tudni fogják, hogy tudtam, hogy majd tudni fogják, csak az nem biztos, hogy én ezt megérem.
A buszok nagyon zsúfoltak errefelé. Hiába az aláírásgyűjtés, a kérvényezés, képtelenség egy második járat elindítását is elérni. Ülőhely csak a kiváltságosoknak s tülekedőknek jut. Az utasok, néhány szegény, öreg, gyakran lerobbanó autóval rendelkező felnőttet leszámítva, mind kamaszok.
E környéken a gyerekek nagyon korán kelnek s ilyen túlzsúfolt buszokon teszik meg azt a lassan kanyargó negyven percet az iskolába. Álmosak, nyűgösek. A három, kihez, bár épp letagadjuk, van némi közöm, csak hallgat, néz ki a fejéből. 
Mások, főleg a fiúk, s ők vannak többen, túl hangosan beszélnek, jobbára sületlenségeket, nagyokat nevetnek, birkóznak, buta játékokat játszanak a telefonjukon. Nem adják át a helyüket a lányoknak. Nincs is mihez kezdeni velük még néhány évig.
Beérve a városba én hamarabb leszállok, s mert tartom magam a megállapodáshoz, nem biccentek, nem szólok. Épp csak a tekintetemmel simogatom meg kicsit a nekem fontos szempárokat búcsúzóul, s csak én látom egyedül, hogy visszamosolyognak rám.
Ez itt kérlek, egy nemtökéletes világ. Nemtökéletes autókkal, buszokkal, rendszerrel, nemtökéletes felnőttekkel és gyerekekkel, túl korán kezdődő reggelekkel, s tudom-tudom: úgy borzasztó az egész, ahogy van.
Csak azt nem értem mégis, mitől tör rám pont ilyenkor, ennyire hirtelen s mindenféle épkézláb ok nélkül is valami oly érthetetlen életkedv, mit nem tesz tönkre az a tény sem, hogy később, a nap folyamán valamikor egy egész havi fizetésemet ott kell hagynom a szerelőnél.

Szeretem ezt

a személyt, ki megpróbálja kihozni ebből a ködös, esős szerdából is, amit csak lehet. Lassan tovatűnik a tegnapi gyönyörű hó. Ám tűnjön.
Szeretem, hogy nem egyik hétvégétől a másikig él, s hogy jól érzi magát bárhol, bármikor.
Szeretem benne, hogy kiflit vesz ebédre útban hazafelé a gyermekeinek, de hazaérve nekiáll órákon át lasagnet sütni, többfélét.Nem siet, hogy túl legyen ezen is.
Szeretem, hogy van egy kis füzete, miben külön lapokat szentel a kérdéseknek, melyekre nem tudja még a választ.
Szeretem a béketűrését, a csendjét, a mosolyát. Hogy reggel megteríti az asztalt, és kedvesen ébreszt mindenkit, pedig neki is korán kell elindulnia.
Kivülről nézem, és lassan megszeretem.
Annyit bántotta magát éveken át azért is, miért pedig nem volt hibás. Annyiszor hitte magáról, hogy nem elég szép, nem elég jó.
Épp ideje volt megérkeznie erre a helyre, hol kicsit megpihenve elhiszi már: elég szép és elég jó.
Boldog szerdát, boldog márciust. Ez utóbbi a  kedvenc hónapom.

előbb-utóbb azért

fel kell kelni, venni az ágyat s elindulni. kedv nélkül is, egyedül is, ha eleredt volna közben az eső is.
megvan mindenem, nem kérek semmi mást, csak hogy lássak.
de még ezt sem kérem, mert ehhez is van két szemem, két kezem: egyikkel tartom a fényképezőgépem, másikkal felette az esernyőt.
télvégi szürkeség ellen jó ötlet egyébként még a: csokoládé, ablakpucolás, kenyérsütés, hosszas hallgatás, hosszas szomorkodás, félig átolvasott éjszakák, szem alatti sötét karikák másnap, s egy cserép tavaszi virág az ablakpárkányon.
egyetlen dolog mindig is nehezemre esett: másvalakit terhelni önmagam nem-éppen-legjobb verziójával. tudom, nem lennék teher, de mégis, és mégse.
nem azért, mert csak a szépet, csak a jót akarom mutatni.
bár, ha jobban belegondolok, de igen. azért, mert csak a szépet adni lenne szép, csak a jót adni lenne jó.
és ezek forrása mindig valahol nagyon mélyen van, vagy nagyon magasan, de ha egyiket sem találom, egyszerűen csak a piros gumicsizmámban végigjárt esős erdei ösvényeken valahol, útközben.

S mert

nekik köszönhetően a dolgozó anyák sem esnek kétségbe, hanem, kitekintvén az ablakon át a pénteki szürkeségbe inkább kedvet kapnak, s nem-is-olyan-nagyon-késői ebédet tesznek az asztalra saját s (a véletlenül idekeveredő) mások gyermekei örömére,
- ezért, de csak úgy is -
Isten áldja a spagetti s a fagyasztott pizza s a mosogatógép s az okostelefon s minden olyan tárgy, ötlet, érdekesség, kedvesség feltalálóját, minek köszönhetően én is úgy érezhetem, ura vagyok az életemnek, de ha annak nem is, legalább a mindennapi ebédnek, ami mindig jó, ha elkészül végül is.
Most és mindörökké. Köszönöm.

Ebben a

negyven napos böjti időszakban János evangéliumát olvasom, a változatosság kedvéért: most angolul. Le vagyok nyűgözve. Ugyanaz a régi szöveg, ugyanaz a régi üzenet, ugyanaz a régi én, s mégis. Míg olvasok, előjönnek a múlt heti rövidke utazás emlékei. Nem is ott, nem is akkor érintettek meg - inkább csak most, így utólag, de annyira, hogy a sírás kerülget. Mert ott jártam, ha csak három napon át is, ha kétezer év után is, s el tudom már képzelni - ami pedig mások fotóin olyan unalmasnak tűnt - mi szerethető annyira, de annyira abban az országban, abban a népben.
Egy tizenkét ágyas hostelszobában aludtunk, s a mellettem levő ágyon lakó, már hetek óta az országban időző kaliforniai nő csak annyit mondott: It's overwhelming. Believe me: it's overwhelming.
Egyszer, mikor újból fiatal leszek, visszamegyek s megtanulok egy új nyelvet. Az azt követő böjti időszakban pedig héberül fogom majd olvasni János evangéliumát.
(A hatodik képen levő erkélyen, a Hurva Zsinagóga legfelső szintjén minden péntek este kisfiúk állnak körbe, s az Énekek Énekét - Isten és az ő népe közötti szerelmes költeményt - éneklik, míg lemegy a Nap. Annyira gyönyörű. It's overwhelming. It's really overwhelming.)

hagyj békén.

van nekem is épp elég bajom, vagyok én is épp elég fáradt, meg lusta, meg szégyenlős,
ráadásul még mindig nem tudok elég jól németül,
van puha, piros takaróm, mibe beleburkolódzni könyvvel-teával,
van hallgatásom, mibe belesüppedni, ha úgy vélem, bántanak,
felcsattanásom, jogaimat védendő
...és vagy te.
te drága.
te esendőségedben, sértettségedben, szomorúságodban is gyönyörű.
s mert csupán csak puszta léted is elég ok rá, hogy felkeljen keleten reggel a Nap,
h á t   j ó .
összeszedem magam.
veszek cserépnyi nárciszt, neked, kezemben tartom, míg becsengetek megkérdezni, jók lettek-e az orvosi leletek, s nem nézek félre, ha koldulsz az utca sarkán, s nem hagyom leveleid választalan, indulásod öleléstelen, a jót, mit adsz, köszönet s a rosszat bocsánat nélkül.
nem akarok már semmi mást, - maradjunk annyiban: hosszú volt a nap - csak jó lenni, jó mindhalálig, vagy ha ez így túl drámai, mint ahogy tényleg túl drámai, kezdetnek az is megfelel, ha elég jó leszek vagy nem túl rossz
ma estig.

Válentájn.

Jó reggelt. Vigyázz magadra. Vezess óvatosan. Éhes vagy? Átmehetek hozzád? Hiányzol. Miért vagy szomorú? Elkísérhetlek? Szólj, ha segíthetek. Kérsz te is egy csésze teát? Ne haragudj. Hívj fel, mikor odaértél. Érezd jól magad. Légy boldog.
Mennyiféle út és mód és lehetőség kifejezni azt, mit alig-alig mondok ki hangosan, bárkinek is.
Azt, mivel pedig csordultig van a szívem,
szóval, hogy
szeretlek. 

Szeretem

a korai kelést, szeretem az esőt és dolgozni is szeretek.
Csak így egyszerre nem szeretem őket.
Olyan ez, mint egy mondat, minek külön-külön minden egyes szavát érteni vélem. Csak magát a mondatot, na azt nem értem, sehogysem.
Korán és esőtől ázottan kezdődnek mostanság a napok.
Majd hallgatagon,  kanyarogva folytatódnak a város fele be, hogy ott vegyem fel végül a - nyugodt kis lényemnek annyira érthetetlenül - rohanó ritmust a munkában, hol tegnap abbahagytam volt.
Délután viszont - paprikás krumpli kevergetése közben történt éppen! - visszajött a hegyre a Tél.
Mert nekem nem számít, tényleg nem. Ha esik, ha fúj, felhúzom a piros gumicsizmám és megyek.
De erdőben barangolni, gondolkodni, csodára várni, s rájönni arra, mennyire szeretlek,
mégiscsak hóesésben a legszebb.