nyomok a hóban

annyi úton jártam feleslegesen.
szótlan kis kőhalom lett a szívem
odafönt a hegyen,
a templom tövében.

csillaggal álmodott fölöttem az ég.
fagyos tavon vág apró rést,
reszkető ölelést
hajnalban az ébredés.

hómintákat látni amerre kanyargok.
ragyogó mezők közt csordogál az út,
szépségük céltalan.
némely út csak úgy van.

jó lenne elindulni egyszer gondtalan,
s menni, csak menni lassan, súlytalan
az őzikék nyomában.

2017. január 31.

tisztán

emlékszem, ahogy egyik reggel még koromsötét világba autóztunk bele a falu fényeit elhagyva, másnap pedig - ugyanabban az órában és ugyanott - valami halvány derengés fogadott szemben a keleti dombok mögött, pici vöröses árnyalat, inkább csak sejtelem, kósza remény, a tavasz legelső félénk gondolata így télvíz idején.
így ébresztem hajnalonként a szívem is míg teszek-veszek a konyhában, várva, hogy felfőjön a teavíz, elkészüljön a kávé, reménykedve a derengésben itt legbelül is, itt, ahol a dolgok általában és végső soron eldőlnek.
semmi sem biztosabb annál, mint hogy minden reggel felkel a Nap, és elárasztja lassan fénnyel az egész tájat.
csak mi, emberek büntetünk szavakkal és csenddel, csak mi haragszunk, állunk bosszút, fordulunk el könyörtelenül attól, aki hibázik, feltételezzük mindig a legrosszabbat, mi nézzük le és beszéljük ki egymást, mi vonjuk meg másoktól a szeretet éltető fényét, melegét.
mert az eső esik, és felüdít igazakat és hamisakat egyaránt.
a Nap pedig felragyog, gonoszakra is, jókra is.
s én csak azt tudom, hogy nem vagyok jó, és azt, hogy fény sugárzik rám, mégis, mégis, mégis, mégis...

hétköznapok

reggel az irodában megrepedt szélű csészét választok véletlenül a teámhoz. mondják rögtön, cseréljem csak ki, úgyis ki akarták már dobni. megtartom mégis. nekem is van szépséghibám - így legalább illik hozzám.
                      -----------------------------------
nem igazán látom mostanában az eget. sötétben megyek, sötétben jövök. a kettő között pedig olyan kicsi, egészen nevetséges dolog tartja néha bennem a lelket, mint mondjuk egy csokor virágról szőtt édes álom. meg is veszem magamnak a bevásárlóközpontból, hova betérek még munka után kenyérért, tojásért, tejért, a vajat elfelejtem. hazaérve pedig ünnepé válik a néhány perc, míg vizet eresztek, míg rövidebbre vágom, s egyenként elrendezem a szálakat. mert nem csak kenyérrel él az ember, de szépséggel is, s álmokkal, még ha csak oly egyszerűen elérhetőkkel is, mint egy csokor fehér tulipán egy kimerítő nap legvégén.

utak

behavazódnak az utak. a világ a hó alatt puhán elterül. behavazódnak az utak lélektől lélekig is, itt legbelül. s míg havat lapátolok, sejtem, jó lenne valahogy inteni, köszönni, kezet fogni, mielőtt egészen befagyok. nincs új módszer, stratégia, trükk. új parancsolat nem adatott. el lehet indulni a régi úton, vagy továbbra is helyben toporgok. a talaj keménnyé, szép tájak kietlenné közben észrevétlen válnak, szívtelen szívekben a reménymagok lassan mind elhalnak.
lapátolom egész napon át a csodaszép, fehér, puha havat.
a szeretet járhatóvá tehet sok kicsi, elfeledett, behavazott utat.

(íródott ma este az 1János 2:7-11 csodálatosan szép, reményteljes szövege alapján)
 

tíz év.

majdnem tíz éve írom a blogot.
őszintén szólva - önmagam legkönyörtelenebb kritikusaként - legalább kilencven százalékát szemrebbenés kitörölném.
de nem teszem, mert tudom, akkor a maradék tíz százalék sem létezhetne.
mert látom már minden igazán jó szöveg mögött a sok-sok átlagos, említésre sem méltó, felesleges irkafirka szükségességét.
látom a hibák, a botladozások fontosságát.
a múlt ajándék, a maga összes szép és szívszorító emlékével együtt.
nem lehet mindig mindent előlről kezdeni, csak folytatni valamiképpen ugyanazt a történetet.
megfordulok és szembenézek tíz évvel ezelőtti önmagammal ezen a ki tudja melyik hegyi túrán készült régi fotón.
a hátizsákomban konzervek, edények, kicsi gázfőző, esőköpeny, s egy vékony könyv, talán Dsida Jenő vagy Tóth Árpád-kötet, a kettő közül valamelyik.
a nyakamban fényképezőgép - ez legalább nem változott.
talán a mosoly is ugyanaz, nem tudom.
a többit már mintha megkoptatta volna kissé az idő.
szembenézek, s innen most egy kedvesnek tűnő személyt látok, akivel szívesen beszélgetnék, szívesen járnám a hegyeket, hogy közben lelkére kössek néhány, az azóta eltelt évek tapasztalatai alapján megfogalmazódott jótanácsot. hogy ne kelljen neki elkövetnie ugyanazokat a hibákat.
de nem teszem. inkább nem, ha lehetne sem. talán csak annyit mondanék: 
ne félj. jó útat, szép életet. tíz év múlva találkozunk.

s az egész napos

munka, jövés-menés, sütés-főzés után végül úgy lépek ki a ház elé, mintha egy másik világba.
mint aki a holdról pottyant ide.
bakacsom alatt hó ropog, arcom bőrét metsző hideg hasogatja, s míg járunk egyet a bajtársammal az erdőben, képesek vagyunk behozni még ide is, akár még ebbe a lélegzetelállító szépségbe is a mindenféle hétköznapi, munkahelyi küzdelmeket.
én inkább csak hallgatnék. inkább csak majdhogynem boldog lennék, egyszerűen csak attól, hogy létezem. hogy élhetek, fájhatok, dolgozhatok, szerethetek.
hazaérve üzenet érkezik a telefonomra.
a főnöknőm írja, hogy rájött, még ennél is több túlórára lenne szükség, mint amennyire már amúgy is, ha kérhet tőlem ilyet.
s én valamiért úgy gondolom, erre a kérésre itt és most az egyetlen szóba jöhető válasz csakis a sehr gerne lehet.
mert ha már, akkor ne csak szívesen. akkor legyen inkább nagyon szívesen. 

mindennapi kenyér

csak egy marok lisztecske a vékában
s egy kevés olaj a korsóban
dadogó szavak a tollamban
üres lapok, aláhulló kezek:
ennyi maradt

csak egy kis fát még szedegetek
egy-két jó szót hiába kérek
elmondanám, mennyire szeretlek
mielőtt hazamegyek
megsütni egyetlen kicsi kenyeret
azt még megenni
majd lefeküdni
s elaludni örökre

álmodom: nem fogy el a liszt a vékában
nem fogy el mégsem az olaj a korsóban
tollamban betűk, szavak, virágok nyílnak
lesz újra szép, és lesz újra holnap

(íródott ma este saját kenyérsütési próbálkozásaim, szívbéli küszködéseim, egy-két kölcsönvett gyönyörű szókapcsolat s az 1 Királyok 17:12,16 szépséges, reményteljes szövege - figyelem: Károli fordítás! - alapján)

 

attól még,

hogy képtelennek érzem magam az egész élet, az egész ház s az egész konyha rendbetételére,
még megpróbálhatom széppé tenni csak a párkányt,
összehajtogatni csak a törölközőket,
csak ezt, csak azt,
s míg hagyom, hogy ily praktikus kedvességek építsék újra, mit lerombol bennem a reménytelenség,
úgy épül fel kicsit mindannyiszor Isten országa is,
mert minden kovászban ott van a kenyér ígérete, vagy a kakaós csigáé,
s minden csipet sóban az étel íze, ma például a brokkoli krémlevesé,
s minden apró mustármagból lehet még terebélyes fa,
majd egyszer, egy szép napon,
s égi madarak szállnak akkor alá, hogy fészket rakjanak az ágakon

( íródott ma este, a konyhámban uralkodó áldatlan - vagy éppen nagyon is áldott - állapotok s a Máté evangéliuma 13:31-33 csodálatosan szép szövege alapján)

Winterfreude.

Szeretem a téli hajnalokat. Pedig jóval hamarabb kell munkába indulni, s előtte még havat is lapátolunk. Közben néha az ég felé fordítom arcom, s ami ráhull, az olyan, mint az áldás. Hópelyhek üldögélnek mindenütt: a szempillámon, a hajamon, az autómon, az utcákon, az utcalámpákon, az egész világon.
Úgy indulok útnak, hogy nem tudom, megérkezem-e. Nem tudom, sikerül-e majd bevenni az utca végén a kanyart. Fel tudok-e jutni a kaptatókon.
Egyszerűen csak sose lehet tudni.
Egyszerűen csak el kell indulni.
Az utak, amelyeken én járok legalábbis, sokszor akkor épülnek, amikor teszek rajtuk egy-egy félénk lépést.
S életem legértékesebb, legmélyebb, legfájdalmasabb, legörömtelibb tudása is utakhoz kötődik - mert tudom, a szeretet is utakat keres, és utakat talál, előbb vagy utóbb, bár az is lehet, hogy sohasem.
Szeretem ezeket a napokat, mikor behavaz a tél.
S ha felnőttnek lenni azt jelenti, ugyanúgy bosszankodom, félek és panaszkodom az extra küszködések miatt, mint a legtöbb ember, akivel ma találkoztam, akkor sose akarok felnőni.
(Csak legközelebb óvatosabban lépek ki az autóból a behavazódott garázscsempére. Nagyon csúszós. Kérlek, ne kérdezzétek, honnan tudom ennyire pontosan.)

Az év legelső

sétáján csodálatosan szép az erdő, napsütötte és csendes, s néhány álmos kutyasétáltatót leszámítva tulajdonképpen magunk között vagyunk. Egészen bonyolult útvonalat találok ki ma, hogy minél tovább maradhassak.

Millió párhuzamot vélek felfedezni szokásos erdei sétáim s a szokásos életem között.
Mindig minden a szokásos, csak én nem vagyok az, s ha visszatekintve az elmúlt évre nem is tudok felsorolni túl sok objektív, felmutatható teljesítményt, én látom, mekkora utat jártam be itt legbelül, s már nem zavar, hogy ezt bebizonyítani viszont senkinek sem tudom.
Nincsenek ma különleges újévi ígéretek, esküdözések, elhatározások, vagy fogadkozások...
Inkább kivülről is rátekintek erre a botladozó, kóborló személyre, aki vagyok, s kicsit a zsidó újévkor ünnepelt rosh hashanah szellemében is nézve magam, elengedem mindazt a tartozást, amivel mások felé szeretetben, kitartásban vagy őszinteségben tartoztam, s amiről úgy bánt, hogy teljesíteni nem mindig, és nem igazán tudtam.

Fagyott, jégfödte, gyönyörű levelek borítják az árnyékos ösvényeket, amerre járok.
Óvatosan lépegetek. Vigyázni akarok a szépre, védeni szeretném, még ha néha saját magamtól is kell.
Felemelek egyetlenegyet, megcsodálom, majd félreteszem az út szélére, nehogy eltapossa valaki.

egyszer csak

elkezdett nyílni a konyhaablak párkányán az amaryllis, s én azóta nézem, ahányszor elmegyek előtte, meg-megállva, csodálva, hogyan bontja, teríti ki szirmait egyenként, fehéren, kedvesen, amolyan lassan ideérő karácsonyi ajándékként nekem, mintha azért a pár szeretetből odaszánt, ráadás óráért a tűzhely mellett ráadás szépség is járna, virág és öröm, extra luxus, titkos remény - nem is vette észre senki más, egyedül csak én

plusz egy meghívás...

...ha szeretnétek szép dalokat hallgatni jó emberek előadásában, s valami egészen gyönyörű felolvasásban az adventi hajnalok csendjében fogant gondolatokat, szeretnélek karácsonyi koncertre hívni titeket...
én sajnos nem lehetek ott, de akinek távolságilag elérhető...
ó, menjetek!
menjetek imádni az Úr Krisztust!

24.

Hallottam valahol, hogy minden szöveg csak ötven százalékban azé, aki írta. A másik ötven százalékot az olvasó teszi hozzá. Úgy gondolom, igaz ez minden beszédre is, igehirdetésre, festményre, versre, mindenre, ami kapcsolat.
Köszönöm szépen a másik ötven százalékot!
Szívemből kívánom, legyen mindenkinek szép és jó a karácsony.
Legyen békesség a szívekben, nagyvonalúság, megbocsátás, ragyogás, jóság és öröm. Talán lehetséges mindez. Én mindenesetre hiszek benne. A saját ötven százalékomért pedig még tehetek is.

Boldog karácsonyt!

Szeretettel: Márta

23.

A sötétség tettei előtt a világban, a sötétség előtt saját magamban nincsenek szavaim.
A szomorúság mindig kicsit inkább hallgatag, azt hiszem.
Elfogynak lassan az adventi hajnalok. Meggyújtok ma is minden gyertyát, melegszem egy kicsit fényüknél, aztán elkezdem a napot.
Szembenézek a sötétség realitásával. Hogy itt van, hogy itt marad, a világban is, bennem is.
De itt van a világosság is. Fénylik a sötétségben, és a sötétség nem győzheti őt le.
Csak nézem a majdnem csonkig égett, fehér gyertyák fénye által teremtett kedves kis világokat a konyhaasztalon, és megvigasztalódom.
Az élet nem mesebeli. Az enyém legalábbis nem. De élhető.
S ha élhető, akkor én élni fogok ma is.
Szeretettel, örömmel, valami csendes, legyőzhetetlen adventi reménységgel.

22.

van egy hosszú asztal, melynél mindenkinek jut hely
mellette áll a létező legkedvesebb vendéglátó
a házigazdák gyöngye, s hivogat:

jöjjetek - mondja - egyetek, igyatok
ingyen kenyeret, vizet, bort és tejet

tudja, a lelket, hogy élni tudjon, táplálni kell
jó szóval, szépséggel, hittel, reménnyel
s hasonlatok, metaforák, történetek útján fedi fel
hogy mi is megértsük, saját gyönyörűszép szívét

nem fenyeget - hivogat
nem követel - elfogad
nem veszik el tőle - szívesen odaadja
végül önmagát is odaadja 
a  szó, mely alapja minden tápláló történetnek
a búzaszem, mely része a mennyei kenyérnek

időtlen idők óta hivogat,
asztalt terít az egész világnak

( íródott ma hajnalban az Ézsaiás 55:1-2 és a János evangéliuma 1 szépséges szövegei alapján)

21.

mint megállóban várakozó, ki addig is, míg meg nem érkezik a busz, szóba áll egy utassal, megtanul néhány új spanyol szót, ír egy verset, vagy csak úgy magában gondol valami szépre
mint angyalra váró kisgyerek, ki számolja a napokat, s hogy hányat kell aludni még addig, míg előre örülhet annak, hogy elkezdhet előre örülni a karácsonynak
mint az a néhány elszánt ember, ki egy Sarajevo-i repülőtér melletti ház pincéjétől kiindulva 800 méteres alagútat épített a háború ideje alatt, hogy élelmiszert, gyógyszert, információt juttassanak a megszállt városba, s kihozhassák onnan a sebesülteket - Tunnel of Hope, így hívják, a Reménység alagútja, jelképe annak, hogy mindig lehet tenni valamit, ha mást nem - láttam egy fotón - megállni, mint az idős bosnyák hölgy, s friss vízzel kínálni az alagúton át érkezőket
mint Ábrahám, Izsák és Jákób, mint József, mint Mózes, mint Erzsébet és Mária
mint Martin Luther King, Dietrich Bonhoeffer, mint Nelson Mandela

valami nagy belső tartással, kitartással,
de daccal is, kis lázadással,
figyelmesen és udvariasan,
pazarlóan és találékonyan,
törékenyen, esendően, emberien,
mindennapian, időnként ünnepien,
imádsággá formálva veszteséget, fájdalmat,
leülni néha, átbeszélni Istennel az álmokat,
tervezni, rajzolni, jegyzetelni,
papírt-tollat mindig kéznél tartani,
mint a reménység hétköznapi harcosai, kik megváltoztatják maguk körül a világot, s ha mégsem, a saját szívüket legalább

talán így érdemes várni
- örökös adventben -
arra, aki eljön, aki már itt is van, aki soha el sem ment,
s ki nem ígért olyat, hogy nem ér minket bánat,
csak azt, hogy velünk marad,
míg világ a világ, s még két nap

20.

Megteszem, amit tudok.

Ha írok valamit, azt nagyon lassan, nagyon gondosan teszem. Megválogatom a szavakat. Írok, törlök, újraírok, kihúzom a felesleges szavakat, kitörlöm az egészet, újraírom, ahányszor csak kell, végül elengedem. 
Ha elengedtem, már nem olvasom vissza. Nem javítom. Nem bánkódom, hogy most sem lett tökéletes. Kis papírrepülőként hagyom, hadd fújja a szél, tegye hozzá mindazt, amit én nem tudok: lelket, értelmet, befogadó szíveket.

Ha vendégeket hívok, elkezdek lapozgatni a receptjeim között, majd bevásárlólistát írni, bevásárolni, főzni, asztalt teríteni, tányérokat, poharakat szépen elrendezni, poharakba citromkarikát tenni, a tányérok mellé egy-egy diót, vagy mandarint, kis vázába virágot, fenyőágat, s gyertyát is gyújtok mindig.
Ha megérkeznek, akkor leülök. Hagyom, hadd fújjon a szél, tegye hozzá igyekezetemhez mindazt, amit én nem tudok: barátságot, megértést, vidám beszélgetést.

Ha karácsonyra készülök, előtte mézeskalácsot sütök, kekszet, gyümölcskenyeret és zserbót. Ablakot pucolok, kalendáriumot készítek, adakozok, jótékonysági koncerten énekelek, ajándékot csomagolok, képeslapot írok, kottákat nyomtatok, és felolvasásra váró történeteket.
Ha ideér az ünnep, leteszek mindent: kötényt, tollat, fakanalat. Hagyom, hadd fújjon a szél, hozza el azt, amit én nem tudok: örömet, jóakaratot, békességet.
Rábízom magam arra, ami kiszámíthatatlan. Engedem magam meglepni, apró dolgoktól is lenyűgöződni, s nem elkeseredni, ha valami mégsem úgy sikerül.
A kegyelem szépségre talál mindenben. 

Csak azt teszem meg, amit tudok.
Minden mást, a ragyogást, áldást - valahonnan egészen máshonnan várom.

19.

soha ily irgalmatlan időket nem éltünk
nem őrzik már az álmokat
ilyen sötét még nem volt az éjszaka
valahol valaki rója az utcákat

lépései tartják egyben a világot
nem kiált, nem lármáz, csak megy csendesen
ő látja jövőjét a megrepedt nádszálnak
lát valami jót a füstölgő mécsesben

grace finds beauty in everything - énekli Bono 
a kegyelem szépségre talál mindenben 

s én keresem-keresem egy életen át
végül mégis ő az, ki megtalál engem

( íródott ma hajnalban, az Ézsaiás 42:2-3 gyönyörűszép, kegyelemmel teljes szövege alapján)

18.

Bemondta a rádió, hogy baleset miatt torlódás és húsz perccel hosszabb utazási idő várható az A3-as autópálya Passau felé vezető oldalán. A húsz percből el is telt már majdnem ötven, de én még mindig ott araszoltam centiméterenként a sötétben. Éhes voltam, kissé elgyötört, s egy hosszú nap végén egyszerűen csak haza akartam érni valahogy.

Lehúztam kissé az ablakot, s felnéztem az égre. Odafent egyetlen csillag ragyogott, de fénye elég volt, hogy eszembe juttassa, nem vagyok egyedül.
Karácsonyi zenét kerestem a telefonomon, s elkezdtem dúdolni, halkan, csak magamnak.
Az elém besorolni akaró autókat mind beengedtem, oly udvariasan és szívesen, amennyire csak adott körülmények között az tőlem telt.
Táskám mélyén összelapult müzliszeletre találtam, szívemben váratlanul felbukkanó örömre, lelkemet elárasztó vigasztalásra:
Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!

Az ünnep nem válogat. Apró, szinte említésre sem méltó történetek szárnyán érkezik, s percek alatt érzi magát otthon bárhol, hol bár résnyire, de megnyitják a szívet és az ablakot.
A karácsony ajándék, s csak úgy megtörténhet, bárkivel, bármikor, bárhol.
Lehet, hogy épp velem, lehet, hogy egy fárasztó munkanap végén, s ha épp zsúfolt autópályán várakozom egy végeláthatatlan sorban, akkor hát, azt hiszem, pontosan ott.

17.

Szemüveget hordanak, kapucnis kardigánt, miniszoknyát, fülhallgatót, szakadt farmert, magassarkú cipőt, némelyikük  42-es bakancsot.
Megnevettetnek, elgondolkodtatnak, s szemembe mondják az igazat, amikor az szükséges.
Képeslapot küldenek Párizsból, postán csokoládét, könyvet, emailben receptet, szép idézetet, aktuális kedvenc dalt.
Egyikük rendszeresen kis szívet karcol hajnalban az autóm szélvédőjén nyíló jégvirágmező szélére.
Manapság már ritkábban énekelnek betlehemi mezők felett, ily modern időkben inkább csak kihangosított telefonba a messzi távolból, miközben rendbe rakom még nap végén a konyhát.
Jó hírt hoznak, óvnak, intenek, féltenek. Őrzik az álmokat, a verseket, lehetőnek látják azt is, amiről úgy vélem, nem lehet.
Otthon vannak itt is, ott is, összeér a szívben a lent és a fönt, a menny és föld egyszerűen csak attól, hogy léteznek.
Nincs nekik szárnyuk, fejük fölött glória nem ragyog.
Én mégis tudom:
köztünk járnak-kelnek ma is a karácsonyi angyalok.