Eső.

Napok óta csak esik és esik. Úgy ereszkedik le a pára a völgyre, mint a szomorúságnak valami kimondhatatlan köpenye, hordozom a vállamon én is egész álló nap. Az iroda nyitott ablakán át hallani a vizes aszfaltról ahogyan felcsapódnak a cseppek mikor csikorogva továbbindulnak az autók, ha zöldre vált a lámpa. Késő délután, miután egész nap szinte félálomban végeztem el az összes tennivalót, több-kevesebb sikerrel evickélve ide-oda a klaviatúra, a kormány, a mosogatókagyló s a tűzhely által kijelölt, személyesen rámszabott kies területen, hirtelen gondoltam egyet, felhúztam a futócipőmet, és nekiiramodtam. S csak futottam-futottam, mint valami főhősnő, az erdei utakon, belelépve a tócsákba, odatartva arcomat a csendes, kitartó esőnek: tessék, itt vagyok! Íme, fájnak a lábaim, az izmaim, a mindenem, de míg bőrig ázok lassan, közben éber is leszek. Látok, hallok, érzek. Szeretek, remélek. Dobog a szívem. Élek.

Teljes szívvel.

Megbecsülni azt, ami van, azt is, ami nem egész, mert kopott, mert törött, mert beteg, vagy a múlt emlékeitől túlzottan terhes, s nem működik igazán jól, megélni a napokat akkor is, ha csak olyanok, amilyenek: ilyesmikre vágyom, csak ennél sokkal-sokkal konkrétabban, kezdve attól a pillanattól, amikor reggel kinyitom a szemem és szemügyre veszem a fürdőszobai tükörben a párna arcomon hátrahagyott lenyomatát. Nekem kell a rendetlenség is a konyhapulton, utcánkban az épp feltört aszfalt, az újból javításra szoruló autóm, kellenek asztalomon a kinyomtatott hibák s hozzá a főnöki üzenetek - hát vagyok én ennyire fontos, hogy ennyi időt és nyomtatópatront szánjanak az okulásomra? -, kell az eső, s ahogy papucsban leszaladok a dombon a lányom elé, de az is kell, hogy ő inkább nem bújik be az esernyő alá, mert szeretne végre agyonázni, jó, nevetek, én is agyon akarok ázni, és szerintem is normálisak vagyunk. Megannyi említésre sem méltó apróságból áll össze egy-egy nap, annyit tehetek, hogy mégis megemlítem őket. Boldog élethez sok-sok boldog nap és perc és másodperc kellene, de ilyen meg egyszerűen nincs, vagy kevés van s az is elillan. Csak szív van, mely látja a lényeget, hiszi a szépet, hiszi akkor is, ha ő is tudja - mert nem annyira naiv, mint amennyire tűnik, szóval tudja - , hogy nincs, de mégis ott van, a saját szemében. Minden valamirevaló szép idézet tudja, hogy nem az a lényeg, hogy mit, hanem az, hogy hogyan. S hogy mit hogyan, ezt az egyet, ha semmi mást nem is, tényleg tudom: teljes szívvel.

Reggeli jegyzet.

Szeretek hűvös nyári hajnalon arra ébredni, hogy zuhog odakint az eső. Nyitott ablakon át hallgatni hosszasan beáramló hangját annak, ahogy a cseppek egymás után földet érnek. Arra gondolni, hogy gyermekkori emlékként talán ezt is magukkal viszik a tetőtérben lassan ébredező kisasszonyok, ezt, ahogy a cseppek dobolnak fejük felett átlósan az ablakokon. Az óra csörgéséig hátralevő kis időt ajándéknak tekintve lenyomom a gombot és felkelek. Egy csésze forró teával kiülök a balkonra esőt hallgatni. Csodálatos ez a hajnali várakozás. S ha már nem állíthatom meg itt és most az időt, mielőtt még végetér, kiteszek egy üres edényt - mintha csak saját, még így, egy átlagos, munkás hétfőn is csodára, ünnepre, áldásra váró lelkem metaforája lenne - a párkányra. Hadd teljen meg esővízzel. Jó lesz később megöntözni a virágokat vagy egyszerűen csak letenni a földre, legyen majd mit inniuk, ha megszomjaznak az udvarunkon időnként átvonuló cicák.

Hogy hogyan

találnak meg a könyvek, s hogy ők-e engem, vagy inkább én őket, hogy mit olvasok és hogyan - ha már így rákérdeztetek - őszintén szólva, nem is tudom. Addig is, míg eszembe nem jut valami, egyszerűen csak körbefotózom így épp csak hogy hazaérve, a közvetlen környezetemet. Például a táskámat. Például a konyhaablak párkányát. Mindenütt van néhány könyv. Itt tartom őket, hogy mindig kéznél legyenek. Nincs túl sok időm olvasni, de sok kicsi sokra megy, s kihasználom a csipp-csupp időket is, míg felfő (és kifut mellettem) a leves, vagy végigfuttatja a program a bérelszámolást.

Gyerekkoromban egyszerű volt. Gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe került. Ez nem volt ugyan valami sok, de nem baj, mert ha a végére értem, kezdtem előlről, vagy csereberéltem másokkal. Örök fájdalmam s örök hiányom, hogy én nem tanulhattam irodalmat magyarul, csak néhány évig, csak az általános iskolában.
Aztán volt néhány nehéz évem, amikor ugyancsak egyszerű volt, mert tanultam, s a gyerekek is megszülettek, ezért szakkönyveken kívül - mikroökonómia! makroökonómia! - nem olvastam semmi mást, ezeket is jobbára csak éjjel. Egyszerű volt, mert túlélésre játszani nem könnyű, de legalább nem is túl bonyolult.
Aztán újból elkezdtem olvasni, s mivel a könnyed, szórakoztató könyvek nem érdekeltek, egyszerűen csak sorba vettem a klasszikus világirodalmat. Egyrészt sznobságból, gondolom én. Másrészt mert biztos akartam lenni benne, hogy tényleg értéket olvasok. Engem még németül is a könyvek tanítottak meg, ők voltak az én egyetlen drága barátaim egy számomra akkor még idegen és érthetetlen világban. Tolsztoj Háború és békéjét például gyakorlatilag szavanként szótáraztam ki magamnak, most már számomra is hihetetlennek tűnő akarattal és elszántsággal.

Mostanra rájöttem, nem kell annyira félni. Nem kell mindig mást megkérdezni, mielőtt nekifogok egy új könyvnek, s írhatnak jó könyvet olyan írók is, akik nem haltak már meg legalább vagy száz évvel ezelőtt. Rájöttem, mindenkitől lehet tanulni valamit, s nem baj, ha nekem nem tetszik az, ami másnak igen, s az sem, ha nekem pont az tetszik, ami másnak nem.
Néha felkelti a figyelmemet egyetlen mondat, s utánanézek, ki írta. S néha elolvasom az egész könyvét, majd, ha találok nála utalást egy másik íróra, annak a könyvét is elolvasom, s ha ő megemlít például egy zenészt, meghallgatom a zenét, s ha a zenész megemlít egy költőt, akkor annak is utánanézek, s mind így, mert ilyennek látom az életet, mint egy kastélyt, gyönyörű átjárással egyik szobából a másikba.

Nincs olyan könyvtár a közelben, ahol lenne számomra olvasnivaló, ezért interneten rendelem a könyveket, használtan. Néhány könyvre, mint Zsuzsa Bánk Schlafen werden wir später c. könyvére is, boltban találok rá. Lapozgatok, kockáztatok, megveszem csak azért, mert van rá pénzem s mert a főszereplőt úgy hívják, mint engem, mert magyar az író, de németül ír, ráadásul nem is akárhogyan, tehát szeretném megismerni a többi írását is.
Legutoljára egy meséskönyvet vettem magamnak. És Alice Walker verseskötetet. Azelőtt egy hosszú autóút alatt elolvastam, mert példaszerűnek tartom azt, ahogy él s mert szeretem, ahogy énekel, Patricia Kelly önéletrajzi könyvét. Azelőtt elolvastam két német teológus (Christina Brudereck, Jürgen Mette) közösen írt könyvét a reformációval - mert ez is nagyon érdekes épp most nekem - kapcsolatban.
Mindig érdekel az ember is, aki az írások mögött van. Nem kell ugyanolyan hite, meggyőződése legyen, mint nekem ahhoz, hogy tetsszen, vagy tanulni tudjak tőle, de fontos, hogy összhangban legyen a szó és az élet. Kíváncsi vagyok, készen arra, hogy megváltoztassam a véleményem, vagy legalább megismerjem a másét, ha már maradok a magaménál. Reménykedem, hogy nem válok útközben beképzeltté, s hogy lassan magamtól is felismerem, ha valami jó.

Belefirkálok a könyvekbe, színezek, aláhúzok, kiírok egy-egy szebb mondatot, gyönyörködök benne, boldog leszek tőle. Továbbajándékozom a könyveimet, vagy kölcsönadom és elfelejtem visszakérni. Közben egészen biztosan leutánzom a legújabb kedvenceket, s még csak észre sem veszem.
Így olvasok én, így írok, s ha tudtam valaha is adni valami keveset ezen a téren, az egészen biztosan nem tőlem van, s még azt sem tudom pontosan, ki(k)nek köszönjem meg.
Csak azt tudom, semmink sincs itt, amit ne kaptunk volna, s még azt is, csak az marad meg, amit továbbadunk.

Összetett.

Időnként azzal játszom, hogy míg egyrészt egészen hosszú számolásokat végzek egy kisváros apró irodájában valahol a világ legvégén, másrészt a háttérben szavakat gondolok ki. Egyszerűen csak szavakat, de a lehető legszebbeket, amik csak léteznek.
Családanya, vadvirág, macskabarát, csodaszép, zongorajáték, vacsorameghívás, adókedvezmény.
Esthajnalcsillag, szójáték, könyvmoly, jégtörő, csillaghullás, cseresznyevirágzás, felhőszakadás.
Csodavárás, csodabogár, házisárkány, konyhatündér, bőgőmasina, jószívű, jókedvű, jóérzésű, csokoládémáz, habcsók.
Időnként nem futja semmi többre.
Nincs egész történet, nincs se eleje, se vége, csak egy-egy hozzám illő szó van, megannyi külön és összetett világ, megannyi szó és kincs, tehát szókincs, ami az enyém, egyetlen mesebeli gazdagságom.
Időnként szavakat gondolok ki, összeteszem őket, vagy szétszedem, magamhoz illesztem, teszem-veszem, s a legvégén egyetlen pazarló mozdulattal mindet, szóról-szóra egyszerűen csak szélnek eresztem.

Szösszenetek

Mivel már nem először fordul elő, hogy túl hangosan hallgatván a zenét - fülhallgatóval - a telefonomról egyszerűen nem hallom meg, mikor valaki belép a konyhába vagy ahol vagyok, kaptam egy bluetooth-box-ot, én sem tudtam eddig, mi ez, lényeg, hogy kivehetem végre a fülhallgatót és egy hordozható erősítő segítségével jó minőségben hallgathatom a zenémet akárhol. Gyorsan ki is próbáltam, betettem egy kis U2-t, egy kis Michael Patrick Kelly-t, egy kis The head and the heart-ot, egy kis Skillet-et, Jonas Myrin-t, s ahogy tettem-vettem, mosogattam nagy boldogan tovább, egyszer csak azt mondja valamelyik kisasszony: Anya, te vagányabb vagy, mint mi valamennyien itt együttvéve.

A kenyérszaporítás újabb csodáját élhettem át - schon wieder! - mikor valamelyik este öt tojásból, egy fél paprikából, hozzá egy negyed salátából és öt centiméter átmérőjű téglalapnak megfelelő feta sajtból annyi rántottát tudtam sütni, hogy abból öt ember jól is lakott és még valamennyi maradékot is félretehettem. Egyrészt a csoda az csoda, misztérium, nem kell feszegetni, sem magyarázni, másrészt elő lehet készíteni az útját jókedvvel, szép tálalással, szolgálatkészséggel, egyszerűen csak azzal, hogy szívesen teszed a dolgod. Valamelyik kisasszony meg is jegyezte: Anya, belőled nagyon jó nagymama lesz majd egyszer. És anyának? Milyen vagyok anyának? - érdeklődtem kíváncsian, hátha végre megtudom. De csak annyit mondott: Azt még alaposan végiggondoljuk és majd eldöntjük.

Ha lehetne választani, sokszor leginkább tó szeretnék lenni. Tiszta vizű, békés, akármilyen kicsi tónak lenni lenne jó valahol a világnak a végén vagy egy kerek erdőnek a szélén vagy egy zajos városnak a közepén, mindegy, csak ott legyen, ha valakinek valahol épp szüksége lenne rá, hogy leüljön néhány percre megpihenni egy tónak a partján.
Alfred Sisley-ről azt hallottam, s a képein láttam is, hogy nagyon szeretett vizet festeni, s mindegyik festményét úgy kezdte, hogy először megfestette az eget, majd utána minden mást.
Neki ez csak egy festési technika volt. Számomra pedig egy olyan mondat, amitől már ott a múzeumban megállítottam az audioguide-ot és feljegyeztem magamnak egy fecnire, mint életet adó, a mindennapokban egyszerűen csak élni segítő gondolatot.

Merthogy tényleg tó szeretnék lenni leginkább. Tiszta vizű, békés, akármilyen kicsi tónak lenni lenne jó, felettem ott ragyogna, mintha egy impresszionista festményen, mindig az Ég, s ha zavarossá válna a vizem, csak felnéznék rá. Addig mind nézném, míg lassan letisztulnék, míg lassan visszatükrözném az egyetlen szépet, biztosat, méltót, amit visszatükrözni érdemes.

Otthon.

Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a jó, hogy nincs honvágyam.
Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a rossz, hogy nincs honvágyam.
Az otthon mindig ott van, ahol éppen vagyok. Otthon érzem magam, ha magamban vagyok, otthon a zsúfolt városi tömegben, otthon az erdőkben s a hegyeken, melyek tetejére templomot építettek.
Otthon vagyok minden vidéken, melyekre gondolva a keserű számban édessé ízesül.
Otthon vagyok itt legbelül.
Szeretek utazni. Ilyenkor főleg az egyszerű szállások kicsi, egyszerű konyháiban érzem jól magam. Körülnézek, s könnyen el tudom képzelni, milyen lenne ott berendezkedni, valaki kedvessel ott egy csésze kávét reggel meginni. Mindig kíváncsi vagyok, milyenek máshol az emberek, a kertek, a növények, milyen a tenger, a forróság, s még arra is, milyen egy társasház balkonjáról hallgatva reggel egy igazi olasz veszekedés. Útinaplót is mindig írok, de ezek inkább csak nekem érdekesek. Képeslapokat, múzeumi belépõket, városi parkban gyűjtött virágmagvakat, ötleteket, a telefonomon fotókat, utcazene részleteket szoktam hazahozni.
És szeretek hazajönni. Legyen akár éjfélkor az érkezés, még megnézem sötétben is, hány új virág nyílt a rózsabokron, átnézem a postát, teát főzök. Érdemes csak azért elmenni, hogy legyen hova visszajönni, otthon érezni magam azonnal itthon, otthon mindig ott, ahol éppen vagyok.

Nincs itthon semmi

ennivaló, közölte velem kritikus pillantással a hűtőszekrény tartalmát ki tudja már hányadjára átvizsgáló kisasszony, s nekem, szegény fejemnek, épp hogy csak belépvén a házba egy hosszú munkanap után, mint mikor az utolsó csepp után egyszer csak túlcsordul a pohár, ott és akkor tört össze végérvényesen a nap. Amolyan méltósággal, emelt fejjel fürdőszobába vonulósan, majd ott hangtalanul sírósan tört össze.
Aztán úgy döntöttem, ha már kritika, akkor én azt megszívlelem. Kinyitva a hűtőszekrényt első pillantásra nekem is úgy tűnt, hogy valóban, nincs túl sok minden benne, de egy kis rendet rakva a polcokon találtam: tojást, tejszínt, salátát, répát, uborkát, egy paradicsomot, petrezselymet, néhány körtét, sajtot. És a kamrában krumplit, lisztet, cukrot.
S még azt is eldöntöttem, hogy maximumra tekerem fülemben a rockzenét, s megszívlelem kedvenc énekesem, Bono szavait is. Grace makes beauty out of ugly things...A kegyelem mindenben talált valami jót. A kegyelem a csúnya dolgokból is kihoz valami szépet.
Mert a kegyelem soha nem valami távoli, homályos fogalom. Ott van ő minden házimunkában, lusta tinédzserben, a körtés pite receptjében, a majdnem üres hűtőszekrényben, s ott minden egyszerű dalszövegben és versben, amik segítenek élni. Úgy gondolom, egészen otthonosan érzi magát a konyhámban is, itt, ahol életem legfontosabb eseményei zajlanak. S érjek én el bármit ebben az életben, a legjobban még mindig akkor szoktam örülni, ha a semmiből is tudok valami finomat főzni, s ha a konyhaasztal körül lassan ragyogóvá válnak a mindennapok küzdelmeibe folyton belefásulni akaró szívek.

Az angyal.

Útközben valahol, az idők folyamán, hozzánk szegődött egy fekete kiskutya. Jön-megy, bosszantja szegény Micit, játszik a gyerekekkel. Van rendes gazdája is, de időről-időre odaszegődik másokhoz is, például hozzánk.
Én nem barátkoztam vele, direkt nem, már csak Mici iránti szolidarításból sem.
Aztán egyszer csak utánam eredt, mikor sétálni indultam. Nehéz volt a szívem éppen, nagyon nehéz. Igazából jó lett volna egyszerűen csak világgá menni.
S akkor csendben utánam jött. Hiába küldtem el, nem tágított mellőlem. Hiába nem vettem figyelembe, akkor sem tágított mellőlem. Ha megálltam, megállt ő is, ha leültem egy padra, leült ő is, s mikor visszafordultam, visszajött velem ő is.
Azóta gyakran sétálunk együtt, egy bozontos, kicsi fekete kutya és én.
Néha megállok, gyanakodva végigmérem, s titokban arra gondolok: csak úgy tesz, mintha kutya lenne.
Igazából sokkal inkább valami angyalféle.

Az örökség.

Apai nagyapámat nem ismertem, mert már három évvel születésem előtt meghalt.
Aput szoktam kérdezgetni, mikor eljön hozzánk, mégis milyen ember volt.

Tata olyan ember volt, aki egész nap az asztalosműhelyében dolgozott, hogy kilenc gyermekének meglegyen a mindennapi kenyere. Guzsalyokat készített. Soha nem veszítette el a türelmét. Nem bánta a gyermekzsivajt. Bármennyi dolga volt, megköszörűlte a falusi asszonyok kését, majd ha kérdezték, mennyibe kerül, csak legyintett egyet.
Apu azt a hat évet, amit mellette tölthetett a műhelyben - legalábbis így mesélte nekem, mikor néhány éve is eljött segíteni felújítani a fürdőszobát - élete legboldogabb éveiként tartja számon. A többi is nagyon szép volt, mondja, de azok az évek mégis a legszebbek.
Mélységes hite volt. Szeretett olvasni. S mivel máskor nem is ért volna rá, evés közben olvasott.
A második világháborúban orosz hadifogságba került, négy év után tudott hazajönni. Két társa utólag mesélte, hogy ő volt az, aki tartotta bennük a lelket, bíztatta őket, bátorította, hogy ne adják fel, mert haza fognak jutni.
Ha beteg volt, nem panaszkodott. Így volt ez az utolsó betegségénél is, nem akarta, hogy szóljanak a messze lakó gyermekeinek, nem akarta, hogy megijedjenek, alapvetően optimista és reményteli ember lévén azt hitte, úgyis meg fog gyógyulni. Tata is ember volt, milyen kár, hogy néha ő is tévedett.

Úgy sajnálom, hogy nem ismertem. Sajnálom, hogy ő sem ismerhetett engem.
De örökségét - s itt nem csak arra gondolok, hogy én is ellenállhatatlan vágyat érzek az evés közbeni olvasásra - mégis őrzöm. Saját, mondatok csiszolgatásával foglalkozó műhelyemben róla írni igazi megtiszteltetés. Amúgy nem hiszem, hogy valaha is megfordult a fejében, vajon mit fog gondolni róla az utókor. Ő csak élt, tett-vett a műhelyében, s igaz emberként viselkedett akkor is, ha nem látta senki más, csak az a hallgatag kisfiú, aki később az én apukám lett.

A kert.

A kert reggelenként már fél hét körül megnyitja mostanában láthatatlan kapuit, s még munkába indulás előtt vendégül lát.
Eláraszt illattal, felüdít harmattal, s megszűri, majd átereszti a fenyőfa ágai között a reggeli napfényt.
A kis kőfal, mire vadszőlőt futtattam, s még futórózsával is próbálkozom immár harmadik éve, omladozik. A gyönyörű fenyőfa hátralevő néhány napja - egy föld alatt futó vízvezeték esedékes felújítása miatt - éppen megszámláltatik.
Nézem ezt a szép világot közvetlenül körülöttem, minek teremtésében én is munkatárs lehetek. Teszek-veszek, virágot ültetek. Az eszem tudja, hogy múlandó, a szívem is tudja, hogy múlandó, nem fájdulna bele különben minden kis veszteségbe. Kit érdekel, ha meghal egy virág, egy fa? Engem érdekel.
Közben a kert csak úgy van, hálásan minden ügyetlen, szeretettel teljes törődésért.
Virághagymákkal teleültetett földje nem más számomra, mint a remény tündöklő követe.
Annyi mindent ad: beszédtémát, munkát, palántát, s utánozhatatlan hangját a szomjúságnak, ahogy az esti öntözésnél beissza a vizet kannám alatt a föld. 
Szépségét úgy őrzöm meg, hogy írok róla, s úgy, ahogy bármi mást is, minek értékét ezen a világon megfizetni nem lehet.
Mennyibe kerül a mosoly, a jó szó, a vers, a szeretet?
Mindent, mi megfizethetetlen, megőrizni csak szétosztogatással lehet.

Minden

október huszadikán - egy titkos, általam meghonosított és csakis rám vonatkozó évfordulós hagyomány keretében - a főnököm asztalára teszek egy csokoládét egyetlen mondat kíséretében: Danke für die Arbeit. Köszönöm a munkát.
És gyűjtöm a bátorságot, hogy írjak néhány köszönő sort annak a nem túl ismert német költőnek, kinek vékony verseskötetét mindennapi kenyérként hordtam a táskámban a múlt év egész hosszú, keserves nyarán át, s minden szabad percemben csak olvastam és olvastam.
De írnék legalább egy képeslapot az összes többi kedvenc könyvem írójának is. Megköszönnék szavakat, egy-egy gondolatot, mondatokat, amelyek éltetnek s miket mindig kiírok magamnak az aktuális, barna bőrkötésű naplómba.
Megköszönném Polcz Alaine-nek, ha még lehetne, szakácskönyvében azt az ötletét, hogy a krumplilevest kedvvel kell fűszerezni. Tényleg finomabbak így a leveseim!
És megköszönném a kedvenc szoknyáim, blúzaim tervezőjének, hogy olyan ruhadarabokat gondolt ki, melyekben otthon érzem magam, és szépnek.
A szemben lakó szomszédnak, hogy mindig dúdolgatva, jókedvűen jár-kel a világban.
Annak a néhány blog írójának, akiket olvasok, s akik még nem adták fel az írást, hogy követik a szívüket, s taps nélkül is teszik a dolgukat.
A macskámnak, hogy létezik, s hogy olyan kis fehér, puha és vicces.

Amúgy nem vagyok egy hálátlan személy, tényleg nem. Reggelente első dolgom, hogy megköszönjem Istennek az új napot, az életet, és mindent, amit ad vagy elvesz. Általában észreveszem és hálás is vagyok minden apróságért, amit a mindennapi életben bárkitől is kapok.
De néha eszembe jut, de jó lenne csak úgy, mindenki másnak is, aki - bár talán nem is tud róla, de - valamilyen módon széppé teszi az életem, váratlanul, szokatlanul és meglepően egyszerűen csak annyit mondani, hogy:  
köszönöm.

Néha

mintha magától és akarattal, csak úgy, messzire elkerülne az öröm. Bármennyire is igyekszem, elmegy mellettem, cserben hagy. Hogy aztán ne legyen kedvem felkelni, reggelit készíteni, munkába menni, hazajönni, főzni, virágot ültetni, olvasni, írni, imádkozni, sétálni, lenni.
De azért csak felkelek persze, reggelit készítek, munkába megyek, hazajövök, főzök, virágot ültetek, olvasok, írok, imádkozok, sétálok, vagyok.
Minden dolgos, ég felé kitárt kéz jelzőfény. Minden öröm után vágyódó szív leszállópálya.
S én igazából, és egészen hétköznapi, kézzelfogható módon csak annyit szeretnék, hogy találtassak valamiképpen méltónak.
Legyek elérhető.
Találjon írás közben, ha mégiscsak erre jár hozzá az ihlet.
Találjon munka közben, ha ideér hozzá a kedv.
S találtassak az élet kellős közepén, ne valahol szomorúan félreállva, ha megérkezik - mert megérkezik! - hozzá a mindent szépséggel, fénnyel bevonó öröm.