Kaptunk

egy csomagot a minap, volt benne alma, körte, szőlő, barack, tök, édesség, annyi üveg saját készítésű zakuszka, többféle savanyúság, nyers ételízesítő, és ki tudja még micsoda, hogy alig győztem bepakolni a kamrába, háromféle kalács - üres, diós és mákos -, de komolyan mondom, még lefagyasztott töltött káposzta is volt benne. Amikor felhívtam a küldőjét, hogy megköszönjem, már nem emlékszem pontosan, mit válaszolt, mindenesetre valami olyasmit, hogy ó fiam, nem küldött ő semmi különöset, csak amit ott ni, a kamrában, ház körül, a kertben talált, szóra sem érdemes, a kalácsot már pénteken megsütötte, reméli, nem lett közben, míg ideért hozzánk, túlságosan száraz.
#anyacsakegyvan 

Egy mondatban.

Láttam, amint egy férfi épp akkor ér oda a postaládájához a reggeli újságért, mikor az álmos gyerekekkel teli autómmal áthaladtam a kis falu központján, és láttam, amint egy kicsi mókus sértetlenül átevickél a zsúfolt utca túloldalára az iskola előtt, és új krumplis receptre találtam egy reklámújságban, és kaptam jó tanácsokat az kerthez, amit a mostani tönkretett helyett fogok létrehozni, és megfőztem az idei ősz első töklevesét, és láttam egy könyvébe mélységesen belemerült taxisofőrt az állomás előtt, és valaki takarót terített rám, mikor kimerülten elaludtam a fotelben, és én azért gyűjtöm évek óta az ilyen és hasonló pillanatokat, észrevéve, leírva vagy lefotózva őket, betöltve velük egész füzetet, szívet és elmét - bár igazából tudom, hogy csak egy játék - mert a mostanihoz hasonló embert próbáló időkben épp hogy az ilyen egyszerű, gyerekes szokások tartják egybe a világot, hitetik el, hogy az élet megy tovább, hogy az élet a legmegterhelőbb napokon is utánozhatatlanul, felülmúlhatatlanul, hihetetlenül és annyira, de annyira s z é p .

A félelem.

A félelemnek az a bizonyos fajtája, amire gondolok, nem más, mint az olyan dolgoktól, eseményektől való rettegés, melyeknek csak a biztos bekövetkezése tudható, minden más - a mikéntje, pontos időpontja, a hogyan továbbja, megoldása - nem. Olyan mint egy árnyék, ami követ az utcán. S amikor hajnalban egyszer csak megcsörrent a telefon, - mindig is így képzeltem el, hogy hajnalban fog megcsörrenni a telefon, - akkor már tudtam, hogy itt van. Eljött az idő. Megfordulhatok, szemébe nézhetek az árnyéknak, ami évek óta követ. Addig nézem, míg kicsivé válik, ismerőssé, elviselhetővé. Időnként majdhogynem fogást is találni az egészen új feladattal együttjáró terhen, örömön. Megváltozhatatlan. Az egyetlen szabad elhatározásból fakadó, az egyetlen szóba jöhető választás tehát az, hogy az egész helyzetet így ahogy van, egyszerűen csak elkezdem szeretni.
Mert egyedül a szeretetben nincsen félelem.
Sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet.
Mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.
(1 János 4:18)

Tükrök.

Az tény és való, hogy az egész házban nincs egy normális tükör. Amolyan nagy, egész alakosra gondolok, ami előtt lehetne hosszasan készülődni, iregni-forogni, amibe lehetne indulás előtt még egy utolsó pillantást vetni s aztán visszarohanni, hogy - teljesen feleslegesen amúgy, de - valamilyen kedvezőbb összhatás reményében teljesen átöltözzünk. Ilyen tükör azonban nincs, és ez annyiban azért mégsem egészen igaz, hogy valamelyik kisasszony szobájában van egy, csak mivel maga a tükör nagyon régi darab s ráadásul homályos is, valamint a tetőtéri kis szoba egyetlen ablakán beáramló fény amúgy is jótékony félhomályba burkolja a készülődéseket, ezért mi folyton azt képzeljük magunkról, hogy szépek vagyunk. Így mutatja a tükör, ezzel az érzéssel lépünk ki lobogó hajjal, felemelt fővel az ajtón.
Hogy aztán napközben valahol valamelyik neonfénnyel megvilágított fürdőszobai vagy próbafülkébe helyezett egész alakos tükör kíméletlenül szembesítsen a valósággal. Az álmatlan éjszakák s az évek nyomával az arcomon, a rakoncátlan frizurával, a plussz kilókkal s a ki tudja még mivel, aminek elbátortalanító hatásával mi nők, teljesen feleslegesen amúgy, de mégis kínozni szoktuk magunkat.

S mikor néha valahol valaki, valami számomra egészen érthetetlen elfogultsággal egyszer csak azt mondja: olyan szép vagy! - olyankor én tudni szoktam, nincs szükségem még arra az egyetlen homályos tükörre sem.
Csak szerető emberek szerető szemeire van szükségem.
Olyan szép minden egyes barát szeme, mint megannyi aranyszínű ablak. Mint megannyi égő gyertya. Mint megannyi ragyogó lámpás. Mint megannyi kicsi, kristálytiszta tükör.

Ősz.

Az Ősz a legeslegkedvesebb évszakom. Tudom-tudom. Már milliószor elmondtam. Idén Svédországban találkoztam vele először. Láttam az erdőkben, a tavakon tükröződő hajnali fényekben, s egy hajó fedélzetén vagy a mólón, ahogy kifújta belőlem a maradék szomorúságot is a szél. Láttam a pirosra festett faházak függönytelen ablakainak párkányán esténként felkapcsolt lámpák fényében. Ott volt a vendéglátóink kedvességében, az éjfélig is elhúzódó beszélgetésekben egy-egy pohár bor mellett, az egymással megosztott történetekben, s abban is, hogy süthettem köszönetképpen egy tortát a konyhájukban.
Svédországban borongósak az őszök s végtelen hosszúságúak a telek. Ilyenkor születnek az új ötletek, az új dalok, versek, ebben a látszólagos semmittevésben, ebben a növekedéshez oly szükséges megpihenésben. 
A végigdolgozott nyár után jó volt messzire repülni, szépet látni, s most jó, nagyon jó újból belesimulni a hétköznapokba. Hiszen itt vagyok a legtöbbet, itt történnek az igazi csodák is: itthon, a konyhámban, az íróasztalnál, és leginkább bennem, itt legbelül.
Ha közben túl nagy lesz a szürkeség, ha mind korábban száll le az éjszaka: én is lámpást gyújtok, ahogy a svédektől tanultam.
Világítson minden ablak, legyen fényes minden tekintet, ne legyen mégse olyan sötét az éjszaka...

Útközben.

Ma úgy esett, hogy egyedül utazom Magyarországról Németországba. Otthonról haza. Vonattal. Útközben vagyok. Az utolsó kilométereket az erdőn át már lehetetlen ilyen későn tömegközlekedési eszközzel megtenni, várom hát a lassú sötétedésben, egy még nagyobb lassúsággal elfogyasztott kávé mellett, hogy értem jöjjön valaki.
Útitársaim s köztük jómagam sokszínűségére viszont, egy rossz szó, nem sok, annyi sem lehet. A következő személyek és személyiségek társaságában töltöttem a mai napomat: egy fiatal angol szerelmespár, egy enyhén ittas roma családapa, aki felváltva hol nótázott, hol nemlétező angol nyelvtudását csillogtatta, aztán később Bécsben leült velem szemben egy hangosan telefonáló nő, akinek így végül sokkal többet megtudhattam a magánéletéről, mint ahogy én azt valaha reméltem vagy szerettem volna, aztán egy kutya és a hozzá tartozó gazda, s végül egy iszonyúan ápolatlan, magában beszélő őrült. Miután a következő állomásnál jegy hiányában letessékelték a vonatról, egy két idősebb hölgyből s egy orrkarikás tinédzser lányból álló alkalmi társaság, kiknek fél füllel, akaratlanul kihallgatott értelmes, kedves társalgása órákon át magával ragadott, meghívott, hogy üljek át én is közéjük. Hamarabb is odaülhettem volna, mondták, hisz még ők is szenvedtek a szagtól, látványtól. De én elég élhetetlen vagyok s nem is akartam megbántani szegényt, hisz van baja így is épp elég, gondoltam, ezért nem ültem el a közeléből. Aztán még beszélgettünk egy ideig így négyesben, a két idősebb hölgy, az orrkarikás lány és én. Magamat fogalmam nincs, egy szóban minek nevezzem. Legbelül mindenki kortalan. Szép volt.
Jó utat, viszontlátásra, köszöntem el leszálláskor mosolyogva.
Jó utat, jó utat, köszöntek el útitársaim is mosolyogva. Jó szórakozást, tette hozzá az orrkarikás lány.
Még hallottam, ahogy hátam mögött egyikük megjegyezte: mennyi, mennyi színes találkozás!
Ahogy élünk, úgy utazunk, s ahogy utazunk, úgy élünk. Csak önmagunkat tudjuk adni, semmi mást. Mindenesetre, vannak ilyen napok. Nem teszünk semmi hőstettet, nem születnek tanulságos történetek. Nem marad meg belőlük más, csak néhány futó, véletlen találkozás...egy-egy ablakból megpillantott, tovarohanó állomás, peron, hideg kávé, végeláthatatlan várakozás mielőtt estére hazaérkezünk.

Az élet értelme.

Nemrég azt találtam válaszolni, gondolkodás nélkül egyébként, valakinek arra a kérdésére, hogy mi az élet értelme, hogy: a kapcsolat. Istennel, magammal, másokkal. Így utólag úgy gondolom, még a sorrend is stimmel. Így utólag még azt is gondolom, ez egy bölcs mondat, sokkal bölcsebb, mint amilyen én magam vagyok, vagy amilyennek esélyem van valaha is lenni. Mondhatom így is: nálam egy mérettel nagyobb. Ott van rá az egész életem, hogy belenőjek.

Új naplót kezdek. A régi, csodaszép, bőrkötésű, aranyozott szélű barnát, amit nagyjából egy éve kezdtem el írni, teleírtam, telesírtam. Egy napló a saját magammal való kapcsolatot segíti, ezért nem lehet másféle, csak olyan, mint amilyen én vagyok és amilyenné apránként válok. Engem nem zavar, hogy tele van firkával, félbeszakadt mondatokkal, hogy van benne kávé- és könnyfolton át minden, hogy vannak oldalak, amiket csak úgy áthúztam, hogy nem néz ki túl szépen, hisz én sem nézek ki túl szépen, így illünk is egymáshoz, a naplóm és én. Most újat kezdek, a borítója ennek is nagyon szép, a színe törtfehér, rajta aranyozott pöttyök. A régit akár el is dobhatnám, egyszer talán meg is teszem, hiszen nem tartozik a tartalma senki másra. Ha kidobom sem vész el, ha kitépem a lapjait sem vész el, mint ahogy az életem sem válik értelmetlenné csak attól, hogy lassan elmúlnak a napjai, s hogy egyszer én is meghalok. Ha csak kicsit is jobb emberré váltam, hogy írhattam bele, nem vész el. Ha csak kicsit is szebb a világ attól, hogy én is vagyok, nem élek hiába.

Csomagolok amúgy.  Utazunk. Egy 42x32x25 cm-es táskába kellene bepakoljak úgy öt napra való ruhát és mindent, amire még szükség lehet. Szögezzük le: a könyveimre szükségem van. Csak az a baj, hogy én mind a négyet, ami most érdekel, szeretném magammal vinni. De akkor nem fognak beférni a ruhák. De ha valamelyiket is itthon kellene hagynom - hiszen tudom-tudom, hogy öt nap alatt akkor sem fogok tudni ennyi könyvet kiolvasni, ha nem alszom, nem eszek, nem beszélek senkivel, nem nézek meg semmit -, az nekem olyan érzés, mintha el kellene döntenem, hogy a jobb kezemet vágják le, vagy a balt. Nem túlzok túlságosan túlzottan, sajnos. Help me. Segítsen valaki, ha csak egy kicsit is, de normálisabbnak lenni...

A hegy.

Ha akkora hitünk volna, mint egy mustármag, és azt mondanánk ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nekünk lehetetlen.*
Én azt szeretném, ha megmaradna szépen minden hegy a saját helyén. Szeretném legközelebb is megtalálni őket, ha arra járok, Retyezát, Parãng, Kékestető, Zugspitze, de még ez a kis domb is a házunk mögött maradjon csak ott, ahol van.
De ha lenne bár mustármagnyi hitem, nem gondolnám azt, amit gondolok változhatatlannak vélt emberekről, kőbe vésett szokásokról, zsákutcába jutott kapcsolatokról, s nem lenne annyira nehéz megbocsátani századjára is ugyanazt a hibát, nem fejezném be helyette senkinek a mondatát, nem gondolnék senkit sem javíthatatlannak, nem vélném senki betegségét gyógyíthatatlannak, senki történetét reménytelennek, senki véleményét az egyetlennek, főleg a saját magamét nem.
A hegy az egyáltalán nem is hegy.
A hegy az én vagyok, a saját konok mozdíthatatlanságomban vagyok az.
S nincs nagyobb csoda annál, mint mikor én magam képes vagyok megmozdulni, innen oda menni, változni, gyógyulni, újrakezdeni, élni, remélni, szeretni. Főleg szeretni. Mert nem marad meg csak a hit, a remény, a szeretet, e három, ezek közül pedig legnagyobb nem a hit, nem a remény, hanem egyedül a szeretet.
#vasárnapigondolatok

* Máté evangéliuma 17:20

Tükör által homályosan.

Miközben felaprítom a túlérett barackokat a süteményhez,  
és kissé hamarabb indulok el itthonról reggelente, hogy lassan autózhassak végig a dombok között,
és miközben látni vélem az út mentére potyogott almákon ahogy megcsillannak az ellenfényben a harmatcseppek,
s ahogy szeretettel és nagyon fáradtan elkészítek még késő este egy nagy fazék levest a másnapi ebédhez,
és előveszem a tornamatracomat a felújítási káosz ellenére, hogy elvégezzek, ha csak néhány gyakorlatot is,  
és olvasok, elég sokat, Zsuzsa Bánk, Orhan Pamuk és Arundhati Roy könyvei a legjobb barátaim idén nyáron,
s míg megsimogatok egy kórházi takarón nyugvó ráncos kezet,
míg meglepetéseken töröm a fejem, s igyekszem teljesíteni, ha teljesíthető, valakinek a kívánságát,
s miközben folyton lefotózok, többnyire csak úgy, magamnak, minden szépet és jót, amit csak utaimon észreveszek,
s míg hallgatom a konyhából éppen kiszűrődő edénycsörömpölés és nevetés hangjait - palacsinta készül! -
közben én milliószor is azt érzem, hogy ezek közül egyetlen egy is elég lenne.
Egyetlen ennyire kedves és jó dolog létezése is elbizonytalanít, torkomra forrasztja a panaszkodó szót.
Hiszen olyan szép a nyár!

A mennyországnak egy-egy darabkáját itt a Földön ha észreveszem, ha azt a magam vagy mások számára megteremtem, az képes megőrizni a honvágyat, s nem engedi kialudni a reményt arra nézve, hogy létezik valahol az egész is. Az eredeti. Az igazi.

A mindennapi emberi élet töredezettségében is annyira, de annyira szép. Persze, szépségében is pont annyira töredezett.
S mégis képes, ha csak homályosan is, ha csak részlegesen is, visszatükrözni - mint ahogy egy törött tükör egyetlen darabja is képes visszatükrözni - az egész végtelen eget.

A tartalék.

Az igazán mély, tartós, mindenre elszánt, visszavonhatatlan, felemelő, erőt adó kapcsolatok - Istennel, önmagammal, másokkal - el tudják viselni az erőt próbáló, borús, hideg napokat is.
Tudják hordozni úgy az árnyékot, mint a fényt, a közelséget s távolságot, a jót is, a rosszat is.
Ha mindannyian kapunk és adunk, bőséges, jóhiszemű, nagyvonalú, pazarló odaadással ha adjuk másoknak mindig saját magunkat, akkor jöhet az élet gondja is.
Rohanás, csend, felcsattanó türelmetlenség, félreértés, csalódás, időhiány, erőhiány, kedvhiány, belefáradás, mittudomén: legyen szó csupán csak egy egészen egyszerű fürdőszobafelújításról a hétköznapok ráadásaként... - mindegyiket ismerem, személyes jóbarátom mindegyik.
Mégis. Van elég tartalék. Jut is, marad is. Ne féljünk! Fenségesen megélünk belőle míg csak el nem fogy, de ha jól beosztjuk, még utána is megélünk belőle addig, ameddig.

Vasárnap reggel.

Hajnalonként szokott rámtörni. Mintha leplet borítanának rám, amitől összeszorul körülöttem a tér, eltűnik lassan fölöttem az ég, s egészen apróra húzza össze önmagát idebent a szív. Attól félek, hogy nem leszek elég. Hogy csalódást okozok. Hogy nem fog sikerülni, nem fogok tudni fontos kérdésekre válaszolni, nem leszek hiteles, s egyáltalán nem fogom tudni megoldani, az életet nem, de még egy egyszerű vacsora elkészítését sem, hiába hogy annyiszor megoldottam már. Olyan ez, mint mikor néhány hete egymagamban levezettem 1500 km-t négy különböző országon át, de ha sokáig töprengek, s elkezdem végiggondolni, mikor melyik pedált is kellett lenyomni, már nem vagyok benne biztos, tudok-e hát én egyáltalán autót vezetni. Nem értem ezt az időnkénti megtorpanást, ennyi év után meg végleg nem értem, hogy hova tűnik a rutin adta biztonság, a tapasztalat s a bölcsesség hogy hova tűnik, de tény, hogy eltűnik, s én úgy állok a dombok mögött lassan felkelő Nap felé fordítva gyűrött arcom, mint egy kezdő, bizonytalanul, gyengén, félve, majdhogynem rettegve a feladat ragyogó nagyságától. Időm legnagyobb részében just do it alapon egyszerűen csak teszem a dolgom, mint mindenki más, jól-rosszul, az éppen soron következőt, anélkül, hogy különösebben belegondolnék. Hajnalonként szokott csak néha rámtörni, az élet hihetetlen szépsége és nagysága ilyenkor késztet leborulásra, s nem tud felemelni semmi más, csak egy mondat, életem legfontosabb mondata, a legrövidebb és legszebb igehirdetés, amit valaha hallottam: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. (2 Kor 12:9) 
 

Kelekótya.

Nemrég egy csütörtöki munkanap végén úgy köszöntem el az irodában, hogy mindenkinek szívből szép hétvégét kívántam, majd elindultam hazafelé.
- Ugye tudja, Fráu Prodán - szólt utánam a főnök -, nincs még hétvége, holnap még be kell jönnie dolgozni!
Ma, egy pénteki munkanap végén úgy köszöntem el, hogy viszlát, végeztem minden munkámmal, holnap reggelre legyenek szívesek kikészíteni valami újat az asztalomra.
- Ugye tudja, Fráu Prodán - így a főnök -, hétvége van már, holnap nem kell bejönnie dolgozni!
De amúgy rendben vagyok, eléggé megbízható és pontos szereplője a precíz német munkaerőpiacnak, csak az időt érzékelem egy egészen kicsit másképp, mint a kalendárium, s ha békén hagynának, még ez sem lenne világvége, hisz amit emitt lecsippentenék, azt amott becsülettel, tisztességgel hozzá is adnám.

Valamelyik

kisasszony már időtlen idők óta szeretne raszta-frizurát. Attól még hogy mi felnőttek ennek semmi értelmét nem látjuk, hogy sajnáljuk rá a pénzt, az oda-vissza öt óra utazást a legközelebbi nagyvárosba, ahol hozzáértő afrikai asszonyok készítenék el, hogy egyáltalán nem értünk hozzá, s ezért aggódunk, nehogy tönkremenjen a gyönyörűszép haja, hogy vitatkozunk felette és miatta, hogy szerintünk nem praktikus és nem is szükséges, attól még ő szeretné. Kitartóan, sóvárogva, nagyon-nagyon. Sokba kerül, persze, s hát mennyi szegény gyermeknek segíthetnénk helyette! - kiált fel utolsó, mind erőtlenebbé váló érveléssel az apja. Segítünk rajtuk is, nem is keveset. De én már tudom egy ideje, hogy meglesz az új frizura. Még akkor is, ha az én szempontomból nézve ez csak ürügy. Hisz bár szerintem is szép, túl sokáig nem fog tartani. Elmúlik, mint a divat, mint a nyár, mint a reggeli köd a dombok fölött. Ami megmarad, az egy érzés. Hogy ő fontos. A vágyai, az elképzelései, az ízlése, a stílusa, az egyedisége, az egyénisége, egyszóval ő maga a fontos, mindenestül, ahogy van. A fonat-rengeteg a fején csak drága. A fontosság tudata a szívében viszont egyenesen megfizethetetlen.

Eső.

Napok óta csak esik és esik. Úgy ereszkedik le a pára a völgyre, mint a szomorúságnak valami kimondhatatlan köpenye, hordozom a vállamon én is egész álló nap. Az iroda nyitott ablakán át hallani a vizes aszfaltról ahogyan felcsapódnak a cseppek mikor csikorogva továbbindulnak az autók, ha zöldre vált a lámpa. Késő délután, miután egész nap szinte félálomban végeztem el az összes tennivalót, több-kevesebb sikerrel evickélve ide-oda a klaviatúra, a kormány, a mosogatókagyló s a tűzhely által kijelölt, személyesen rámszabott kies területen, hirtelen gondoltam egyet, felhúztam a futócipőmet, és nekiiramodtam. S csak futottam-futottam, mint valami főhősnő, az erdei utakon, belelépve a tócsákba, odatartva arcomat a csendes, kitartó esőnek: tessék, itt vagyok! Íme, fájnak a lábaim, az izmaim, a mindenem, de míg bőrig ázok lassan, közben éber is leszek. Látok, hallok, érzek. Szeretek, remélek. Dobog a szívem. Élek.

Teljes szívvel.

Megbecsülni azt, ami van, azt is, ami nem egész, mert kopott, mert törött, mert beteg, vagy a múlt emlékeitől túlzottan terhes, s nem működik igazán jól, megélni a napokat akkor is, ha csak olyanok, amilyenek: ilyesmikre vágyom, csak ennél sokkal-sokkal konkrétabban, kezdve attól a pillanattól, amikor reggel kinyitom a szemem és szemügyre veszem a fürdőszobai tükörben a párna arcomon hátrahagyott lenyomatát. Nekem kell a rendetlenség is a konyhapulton, utcánkban az épp feltört aszfalt, az újból javításra szoruló autóm, kellenek asztalomon a kinyomtatott hibák s hozzá a főnöki üzenetek - hát vagyok én ennyire fontos, hogy ennyi időt és nyomtatópatront szánjanak az okulásomra? -, kell az eső, s ahogy papucsban leszaladok a dombon a lányom elé, de az is kell, hogy ő inkább nem bújik be az esernyő alá, mert szeretne végre agyonázni, jó, nevetek, én is agyon akarok ázni, és szerintem is normálisak vagyunk. Megannyi említésre sem méltó apróságból áll össze egy-egy nap, annyit tehetek, hogy mégis megemlítem őket. Boldog élethez sok-sok boldog nap és perc és másodperc kellene, de ilyen meg egyszerűen nincs, vagy kevés van s az is elillan. Csak szív van, mely látja a lényeget, hiszi a szépet, hiszi akkor is, ha ő is tudja - mert nem annyira naiv, mint amennyire tűnik, szóval tudja - , hogy nincs, de mégis ott van, a saját szemében. Minden valamirevaló szép idézet tudja, hogy nem az a lényeg, hogy mit, hanem az, hogy hogyan. S hogy mit hogyan, ezt az egyet, ha semmi mást nem is, tényleg tudom: teljes szívvel.

Reggeli jegyzet.

Szeretek hűvös nyári hajnalon arra ébredni, hogy zuhog odakint az eső. Nyitott ablakon át hallgatni hosszasan beáramló hangját annak, ahogy a cseppek egymás után földet érnek. Arra gondolni, hogy gyermekkori emlékként talán ezt is magukkal viszik a tetőtérben lassan ébredező kisasszonyok, ezt, ahogy a cseppek dobolnak fejük felett átlósan az ablakokon. Az óra csörgéséig hátralevő kis időt ajándéknak tekintve lenyomom a gombot és felkelek. Egy csésze forró teával kiülök a balkonra esőt hallgatni. Csodálatos ez a hajnali várakozás. S ha már nem állíthatom meg itt és most az időt, mielőtt még végetér, kiteszek egy üres edényt - mintha csak saját, még így, egy átlagos, munkás hétfőn is csodára, ünnepre, áldásra váró lelkem metaforája lenne - a párkányra. Hadd teljen meg esővízzel. Jó lesz később megöntözni a virágokat vagy egyszerűen csak letenni a földre, legyen majd mit inniuk, ha megszomjaznak az udvarunkon időnként átvonuló cicák.

Hogy hogyan

találnak meg a könyvek, s hogy ők-e engem, vagy inkább én őket, hogy mit olvasok és hogyan - ha már így rákérdeztetek - őszintén szólva, nem is tudom. Addig is, míg eszembe nem jut valami, egyszerűen csak körbefotózom így épp csak hogy hazaérve, a közvetlen környezetemet. Például a táskámat. Például a konyhaablak párkányát. Mindenütt van néhány könyv. Itt tartom őket, hogy mindig kéznél legyenek. Nincs túl sok időm olvasni, de sok kicsi sokra megy, s kihasználom a csipp-csupp időket is, míg felfő (és kifut mellettem) a leves, vagy végigfuttatja a program a bérelszámolást.

Gyerekkoromban egyszerű volt. Gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe került. Ez nem volt ugyan valami sok, de nem baj, mert ha a végére értem, kezdtem előlről, vagy csereberéltem másokkal. Örök fájdalmam s örök hiányom, hogy én nem tanulhattam irodalmat magyarul, csak néhány évig, csak az általános iskolában.
Aztán volt néhány nehéz évem, amikor ugyancsak egyszerű volt, mert tanultam, s a gyerekek is megszülettek, ezért szakkönyveken kívül - mikroökonómia! makroökonómia! - nem olvastam semmi mást, ezeket is jobbára csak éjjel. Egyszerű volt, mert túlélésre játszani nem könnyű, de legalább nem is túl bonyolult.
Aztán újból elkezdtem olvasni, s mivel a könnyed, szórakoztató könyvek nem érdekeltek, egyszerűen csak sorba vettem a klasszikus világirodalmat. Egyrészt sznobságból, gondolom én. Másrészt mert biztos akartam lenni benne, hogy tényleg értéket olvasok. Engem még németül is a könyvek tanítottak meg, ők voltak az én egyetlen drága barátaim egy számomra akkor még idegen és érthetetlen világban. Tolsztoj Háború és békéjét például gyakorlatilag szavanként szótáraztam ki magamnak, most már számomra is hihetetlennek tűnő akarattal és elszántsággal.

Mostanra rájöttem, nem kell annyira félni. Nem kell mindig mást megkérdezni, mielőtt nekifogok egy új könyvnek, s írhatnak jó könyvet olyan írók is, akik nem haltak már meg legalább vagy száz évvel ezelőtt. Rájöttem, mindenkitől lehet tanulni valamit, s nem baj, ha nekem nem tetszik az, ami másnak igen, s az sem, ha nekem pont az tetszik, ami másnak nem.
Néha felkelti a figyelmemet egyetlen mondat, s utánanézek, ki írta. S néha elolvasom az egész könyvét, majd, ha találok nála utalást egy másik íróra, annak a könyvét is elolvasom, s ha ő megemlít például egy zenészt, meghallgatom a zenét, s ha a zenész megemlít egy költőt, akkor annak is utánanézek, s mind így, mert ilyennek látom az életet, mint egy kastélyt, gyönyörű átjárással egyik szobából a másikba.

Nincs olyan könyvtár a közelben, ahol lenne számomra olvasnivaló, ezért interneten rendelem a könyveket, használtan. Néhány könyvre, mint Zsuzsa Bánk Schlafen werden wir später c. könyvére is, boltban találok rá. Lapozgatok, kockáztatok, megveszem csak azért, mert van rá pénzem s mert a főszereplőt úgy hívják, mint engem, mert magyar az író, de németül ír, ráadásul nem is akárhogyan, tehát szeretném megismerni a többi írását is.
Legutoljára egy meséskönyvet vettem magamnak. És Alice Walker verseskötetet. Azelőtt egy hosszú autóút alatt elolvastam, mert példaszerűnek tartom azt, ahogy él s mert szeretem, ahogy énekel, Patricia Kelly önéletrajzi könyvét. Azelőtt elolvastam két német teológus (Christina Brudereck, Jürgen Mette) közösen írt könyvét a reformációval - mert ez is nagyon érdekes épp most nekem - kapcsolatban.
Mindig érdekel az ember is, aki az írások mögött van. Nem kell ugyanolyan hite, meggyőződése legyen, mint nekem ahhoz, hogy tetsszen, vagy tanulni tudjak tőle, de fontos, hogy összhangban legyen a szó és az élet. Kíváncsi vagyok, készen arra, hogy megváltoztassam a véleményem, vagy legalább megismerjem a másét, ha már maradok a magaménál. Reménykedem, hogy nem válok útközben beképzeltté, s hogy lassan magamtól is felismerem, ha valami jó.

Belefirkálok a könyvekbe, színezek, aláhúzok, kiírok egy-egy szebb mondatot, gyönyörködök benne, boldog leszek tőle. Továbbajándékozom a könyveimet, vagy kölcsönadom és elfelejtem visszakérni. Közben egészen biztosan leutánzom a legújabb kedvenceket, s még csak észre sem veszem.
Így olvasok én, így írok, s ha tudtam valaha is adni valami keveset ezen a téren, az egészen biztosan nem tőlem van, s még azt sem tudom pontosan, ki(k)nek köszönjem meg.
Csak azt tudom, semmink sincs itt, amit ne kaptunk volna, s még azt is, csak az marad meg, amit továbbadunk.

Összetett.

Időnként azzal játszom, hogy míg egyrészt egészen hosszú számolásokat végzek egy kisváros apró irodájában valahol a világ legvégén, másrészt a háttérben szavakat gondolok ki. Egyszerűen csak szavakat, de a lehető legszebbeket, amik csak léteznek.
Családanya, vadvirág, macskabarát, csodaszép, zongorajáték, vacsorameghívás, adókedvezmény.
Esthajnalcsillag, szójáték, könyvmoly, jégtörő, csillaghullás, cseresznyevirágzás, felhőszakadás.
Csodavárás, csodabogár, házisárkány, konyhatündér, bőgőmasina, jószívű, jókedvű, jóérzésű, csokoládémáz, habcsók.
Időnként nem futja semmi többre.
Nincs egész történet, nincs se eleje, se vége, csak egy-egy hozzám illő szó van, megannyi külön és összetett világ, megannyi szó és kincs, tehát szókincs, ami az enyém, egyetlen mesebeli gazdagságom.
Időnként szavakat gondolok ki, összeteszem őket, vagy szétszedem, magamhoz illesztem, teszem-veszem, s a legvégén egyetlen pazarló mozdulattal mindet, szóról-szóra egyszerűen csak szélnek eresztem.

Szösszenetek

Mivel már nem először fordul elő, hogy túl hangosan hallgatván a zenét - fülhallgatóval - a telefonomról egyszerűen nem hallom meg, mikor valaki belép a konyhába vagy ahol vagyok, kaptam egy bluetooth-box-ot, én sem tudtam eddig, mi ez, lényeg, hogy kivehetem végre a fülhallgatót és egy hordozható erősítő segítségével jó minőségben hallgathatom a zenémet akárhol. Gyorsan ki is próbáltam, betettem egy kis U2-t, egy kis Michael Patrick Kelly-t, egy kis The head and the heart-ot, egy kis Skillet-et, Jonas Myrin-t, s ahogy tettem-vettem, mosogattam nagy boldogan tovább, egyszer csak azt mondja valamelyik kisasszony: Anya, te vagányabb vagy, mint mi valamennyien itt együttvéve.

A kenyérszaporítás újabb csodáját élhettem át - schon wieder! - mikor valamelyik este öt tojásból, egy fél paprikából, hozzá egy negyed salátából és öt centiméter átmérőjű téglalapnak megfelelő feta sajtból annyi rántottát tudtam sütni, hogy abból öt ember jól is lakott és még valamennyi maradékot is félretehettem. Egyrészt a csoda az csoda, misztérium, nem kell feszegetni, sem magyarázni, másrészt elő lehet készíteni az útját jókedvvel, szép tálalással, szolgálatkészséggel, egyszerűen csak azzal, hogy szívesen teszed a dolgod. Valamelyik kisasszony meg is jegyezte: Anya, belőled nagyon jó nagymama lesz majd egyszer. És anyának? Milyen vagyok anyának? - érdeklődtem kíváncsian, hátha végre megtudom. De csak annyit mondott: Azt még alaposan végiggondoljuk és majd eldöntjük.

Ha lehetne választani, sokszor leginkább tó szeretnék lenni. Tiszta vizű, békés, akármilyen kicsi tónak lenni lenne jó valahol a világnak a végén vagy egy kerek erdőnek a szélén vagy egy zajos városnak a közepén, mindegy, csak ott legyen, ha valakinek valahol épp szüksége lenne rá, hogy leüljön néhány percre megpihenni egy tónak a partján.
Alfred Sisley-ről azt hallottam, s a képein láttam is, hogy nagyon szeretett vizet festeni, s mindegyik festményét úgy kezdte, hogy először megfestette az eget, majd utána minden mást.
Neki ez csak egy festési technika volt. Számomra pedig egy olyan mondat, amitől már ott a múzeumban megállítottam az audioguide-ot és feljegyeztem magamnak egy fecnire, mint életet adó, a mindennapokban egyszerűen csak élni segítő gondolatot.

Merthogy tényleg tó szeretnék lenni leginkább. Tiszta vizű, békés, akármilyen kicsi tónak lenni lenne jó, felettem ott ragyogna, mintha egy impresszionista festményen, mindig az Ég, s ha zavarossá válna a vizem, csak felnéznék rá. Addig mind nézném, míg lassan letisztulnék, míg lassan visszatükrözném az egyetlen szépet, biztosat, méltót, amit visszatükrözni érdemes.

Otthon.

Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a jó, hogy nincs honvágyam.
Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a rossz, hogy nincs honvágyam.
Az otthon mindig ott van, ahol éppen vagyok. Otthon érzem magam, ha magamban vagyok, otthon a zsúfolt városi tömegben, otthon az erdőkben s a hegyeken, melyek tetejére templomot építettek.
Otthon vagyok minden vidéken, melyekre gondolva a keserű számban édessé ízesül.
Otthon vagyok itt legbelül.
Szeretek utazni. Ilyenkor főleg az egyszerű szállások kicsi, egyszerű konyháiban érzem jól magam. Körülnézek, s könnyen el tudom képzelni, milyen lenne ott berendezkedni, valaki kedvessel ott egy csésze kávét reggel meginni. Mindig kíváncsi vagyok, milyenek máshol az emberek, a kertek, a növények, milyen a tenger, a forróság, s még arra is, milyen egy társasház balkonjáról hallgatva reggel egy igazi olasz veszekedés. Útinaplót is mindig írok, de ezek inkább csak nekem érdekesek. Képeslapokat, múzeumi belépõket, városi parkban gyűjtött virágmagvakat, ötleteket, a telefonomon fotókat, utcazene részleteket szoktam hazahozni.
És szeretek hazajönni. Legyen akár éjfélkor az érkezés, még megnézem sötétben is, hány új virág nyílt a rózsabokron, átnézem a postát, teát főzök. Érdemes csak azért elmenni, hogy legyen hova visszajönni, otthon érezni magam azonnal itthon, otthon mindig ott, ahol éppen vagyok.