A komfortzónagyakorlatokat

- a csodák előfordulásának esélyét életemben megnövelendő - azért találtam ki , hogy tágítsák a teret bennem, alattam és felettem, tágítsák jobbra és balra, előttem és mögöttem, körülöttem:

Kölcsönadni a legkedvesebb könyveimet, s nem feltétlenül visszakérni őket.
Tizenkét hónapig nem vásárolni új ruhadarabot. (Már csak tíz van hátra.) Míg a lányaim ruhákat válogatnak maguknak, leülni a lépcsőre, gyönyörködni bennük, nézni az embereket, örülni a saját szabadságomnak.
Köszönő levelet írni egy írónak, kinek a könyve sokat segített nekem egy nehéz időszakban.
Elképzelni, hogyan fogok kinézni tíz év múlva. A gyerekek már a saját lábukon fognak állni akkor, s én még mindig elég fiatal leszek ahhoz, hogy megtanuljak egy új nyelvet, hogy belekezdjek valami teljesen másba, valahol teljesen máshol.
Az egy évvel ezelőtti hatalmas esés után felülni ugyanarra a biciklire, s dobogó szívvel, óvatosan lehajtani egy majdnem ugyanolyan meredek dombon.
Komolyan venni a saját ideáljaimat. Főleg olyankor, mikor egészen nagy a tétje.
Nem azonnal válaszolni egy levélre. A bölcs szavak formálódásának időre van szükségük.
Felelősséget vállalni egy magára maradt kis állatért.
Hajnalban kelni, s a nap első kávéjának elfogyasztása közben a balkonon halkan, szívből énekelni.
Köveket dobálni, s belegázolni, mint a gyerekek, egy hegyi patakba.
Protestánsként részt venni, otthon érezni magam egy katolikus istentiszteleten.
Elkísérni a férjemet - jaj nekem! - német fúvószenét hallgatni. Hozzá sört rendelni, majd éjszakába nyúlóan addig maradni, amíg csak ő szeretné.
Vendéget hívni egy csak mérsékelten rendbetett házba.
Megváltoztatni a véleményemet.
Hosszú eszmecseréket folytatni a szomszéd nénivel. Megtanulni tőle mindent, amit csak lehet, a rózsákról.
Saját rózsakertről álmodni.
Régi mondanivalóhoz új szavakat keresgélni.
Szív- és írásgyakorlatokat nem abbahagyni. Vagy ha mégis:
újrakezdeni.

Mindennapok.

A mindennapok akkor vannak, amikor nincs semmi különös. Amikor minden ugyanúgy történik, ahogy mindig is történni szokott.
A mindennapok az én otthonom, a titkos kedvenc helyem, az én kedves komfortzónám. Ha hinni lehet az utóbbi évek oly divatos, világszerte elterjedt kis rajzának, a csodás dolgok mindenesetre nem ott és nem akkor történnek, amikor itt tartózkodom.

De én mégis szeretem, ha reggel ugyanúgy találom a világot, ahogy azt még este hagytam volt. Szeretem a kedvenc csészémet, s azt is, hogy időnként és rendszeresen új kedvenc csészét választok magamnak. Hogy minden reggel ugyanannyi kávét töltök bele, amit mindig fél kiskanálnál több, de háromnegyednél kevesebb cukorral édesítek.
A munkahelyemig vezető út szokásosságát is szeretem, s azt is, hogy a váratlan, gyakori útjavítások s útlezárások miatt már komplett térkép van a fejemben a környékről, a folyton új útvonalak keresésének - egy, a tájékozódás képességét tökéletesen nélkülöző nőszemély számára - ijesztő és mégis izgalmas lehetősége miatt.
Szeretem, hogy tudom, hova és kihez tartozom. Szeretem a kapcsolatokat, melyek valóban kitartanak, az érzéseket, melyek változásukban is maradandóak. Szeretek utazni és szeretek itthon lenni, jó nekem elmenni és még jobb aztán hazajönni.

Néha nem tudok mit kezdeni a világszerte elterjedt, jól hangzó, divatos kis mondatokkal, rajzokkal. Mert néha semmi kedvem megtenni azt, amitől félek. És sokszor megbánok dolgokat, s mindent  másképp tennék, ha újrakezdhetném.

A velem és bennem zajló legcsodásabb dolgok pedig általában ott történnek, ahol, ha jól értelmezem az általános közvéleményt, az majdhogynem lehetetlen.
Itt, ahol a legtöbbször s a legszívesebben vagyok:
a komfortzónámon belül.

A vendég.

Tegnap délután bekopogott a konyhaablakon egy kismadár. Egy énekes rigó. Nem finoman, nem udvariasan, nem csendesen kopogott, hanem olyan kétségbeesetten, mintha az élete múlna azon, beengedjük-e vagy sem. Beengedtük, persze. Megetettük, megitattuk, éjszakára szállást adtunk neki. Kiderült, a szomszédhoz tartozik, ő talált rá két hete az erdőben. Valószínûleg kiesett a fészekből, vagy kilökték a testvérei. Ez utóbbi olyankor fordul elő, ha gyengébb valamelyik testvér, vagy túl izgága, tehát kilóg valamilyen módon a sorból. Eddig nevelgette, s mivel most már elkezdett repülni, úgy gondolta, ideje szabadon engedni. Csakhogy a madár nem akar elmenni. Itt repdes a közeli udvarok felett, s nem fél senkitől. Sem emberektől, sem kutyáktól, sem macskáktól. Halálra izgulom magam amiatt, hogy nem, nem, nem akar félni, még a macskáktól sem. Úgy jár-kel, mint aki meg van róla győződve, mindenki a barátja. A nyitott ajtó félfájának támaszkodva hosszasan figyeltem ma, mennyire tetszik neki a csendesen aláhulló nyári eső: nem keresett menedéket, hanem ide-oda sétált, ugrált a kerti ház tetején. Közben énekelt.
Tudom, tudom. Csak egy madár. Nem kell mindjárt mesét írni róla.
Mégis.
Nem minden nap kopognak be a konyhaablakomon.
Nem minden nap találkozom ennyi barátságos bizalommal, ennyi örömmel, egy ilyen aprócskánál, a tenyeremben elférőnél sokkal nagyobb, okosabb teremtményeknél sem.
Nem minden nap gondolom úgy: rendben van ez a világ. De amíg egy egész szomszédság képes azon gondolkodni, hogyan terelgesse, óvja, szabadságban s amennyire lehet, biztonságban egy egészen egyszerű, magára maradt kismadár életét, addig lehet, hogy mégiscsak rendben van egy kicsit.

Úgy érzem,

egy ideje nem tudok írni, mondtam ma egy jóbarátnak. Nem a betűket felejtettem el, vagy a szavakat, nem is a mondanivaló teljes hiánya miatt, mégis úgy érzem: ahogy régen talán igen, írni most már nem tudok.

Őrzök egy darab papírt, amire nemrég a velünk élő Mama akart valamit feljegyezni. Hogy mit, azt már sose fogjuk megtudni. Egyrészt elfelejtette, másrészt nem lehet elolvasni. Először csak a sorok kezdtek el hullámozni, majd a betűk ide-oda ugrálni, felismerhetetlenné válni, egyenként hullottak a papíron túli mélységbe, mielőtt semmivé váltak volna. Szomorú kis darab papír mindenesetre, eléggé hasonlít a saját közzé nem tett, cím nélküli, szavak nélküli vázlataimhoz.

Egyszer egy számomra akkor a világot jelentő barátságot veszítettem el azért, mert nem tudtam megérteni, amit a barátnőm sokáig hiába próbált nekem elmagyarázni. Hogy nem tud nekem már írni, nem tud mit mondani, szeretne, de mégsem tud. Aztán inkább csak kilépett az életemből, szó nélkül, s én évekig sírtam még utána. Ma már megértem őt.

Nem tudok most adni semmi mást, csak ezt a megértést.
Valahol mélyen hiszek benne, erre is szükség van, ez is érték.

A Szél arra fúj, amerre csak akar.
Friss levegő, lelkesedés, tűz és változás kezdődik észrevétlenül, érthetetlenül mindenütt, amerre elsuhan.
Nem értem egészen, hogyan működik, nem tudom pontosan, merre jár.
Csak hiszek benne valahol mélyen s mégis: fúj a Szél még mindig, s eléri célját a világban, velem is, nélkülem is.

Fölöttünk az ég.

Múlt  vasárnap istentisztelet után az egyik presbiter- egy következő, május végi istentiszteletet előkészítendő - megkért, hogy válasszak ki néhányat a fotóim közül, olyanokat, amiket más talán el sem készít, mert nem látott volna ott, ahol én igen, semmi különöset. A látás lesz a téma, ha jó értettem, s egy ilyen izgalmas, általános témát fognak az én fotóim, hozzá az én rövid történeteim egészen konkrétan bevezetni.

Míg keresgéltem, rájöttem, milyen rég nem fotóztam. Nincs időm, se kedvem magammal cipelni a kamerát. Ezért inkább csak a telefonommal kattintgatok. Honvágy fogott el azután a régi szenvedély után, melynek önmagamban adtam otthont annyi éven át, melyet, mint egy gyermeket, nevelgettem, úgy vigyáztam rá, úgy óvtam és szerettem. Mert általa tudtam megtanulni szeretni a életemet is mindig éppen ott, ahol voltam: a konyhában, a kertben, a mindennapokban. A kamera mindig csak eszköz, de mégsem mindegy, elég-e csak egy gombot megnyomni, s kész, vagy időt szánok rá, s egyenként gondolom végig a beállításokat. Mindig is inkább a lassú életben voltam érdekelt, bár választani tényleg nem mindig lehet.

Szóval a fotók. Kiválasztottam néhányat: törött tojáshéjról, konyhapulton lisztbe írt üzenetről,  vízcseppekről, amint lefolynak az üveg oldalán, miniatür gombákról az erdő mélyén, egy szép kézről, csupa ilyesmiről.

S elhatároztam, letörlöm a port a kameráról, le a régi, elfeledett utakról, szembenézek a mostani életem azon feladataival, mikről nem is tudom, szeretem-e őket, csak azt tudom: mivel itt vannak, s mivel az enyémek, egyszerűen csak szeretném szeretni őket.

Egy hosszú, nehéz hét végén néha minden porcikám csak arra vágyik, hagyjon mindenki egy kicsit békén. Leülök valamilyen képernyő elé, felteszem a fülhallgatót, belemerülök egy fiktív történetbe. A képernyő olyan jó. Nem felesel ugyanis, nem zárkózik be a szobájába, nem követel, nem vádol, nem éhes folyton, nem érezteti velem, hogy nem vagyok jó.  Megpihenhetek. Nem vagyok más, csak egy néző, egy fogyasztó, az életem pedig nem más, mint egy second hand élet. Aminél az én reális, fáradságos, frusztrált sajátom mégiscsak fontosabb, ezért felállok, s megpróbálom a pillanatnyilag szinte lehetetlent: összegyűjteni önmagunkat egy szépen megterített asztal köré. Vacsorát sütünk magunknak parázson, gyertyákat gyújtunk, mindenkit összeterelünk. Órákig üldögélünk együtt, eszünk, beszélgetünk, nevetünk. Előveszem a kamerát, megpróbálom néhány felvételben megőrizni azt, amit úgysem lehet máshol, csak a szívben. Fölöttünk az ég hűvös és tiszta, felragyognak rajta lassan a világon a legszebb csillagok.

Elég.

Mikor  néhány hete elromlott a kazán s egy ideig nem volt itthon meleg víz, kénytelen voltam megtanulni, hogy egy vízforralónyi forró vízzel vegyített hideg víz éppen elég az esti mosakodáshoz. Hasznos tudás. Hajmosáshoz, igaz, két kancsónyi forró víz kell.

Körülbelül egy hónapja eldöntöttem, egy évig nem vásárolok magamnak új ruhákat. Nem mintha olyan gyakran tenném amúgy. Vagy rossznak tartanám, vagy sajnálnám magamtól - másoktól meg főleg nem sajnálom - a szép dolgok okozta örömet. De így új szépséget látok meg a kicsit régebbi ruhadarabokban, új öröm tölt el, mikor mosás után összehajtogatom s a szekrénybe teszem őket.
Mikor nemrég egy buszra várva mindenki tülekedett és számítgatott, hova kellene állni, hogy a busz ajtaja pont előtte nyíljon ki, nem kevés önuralmamba került, hogy én csak álljak nyugodtan. Ne tülekedjek, ne számítgassak. Végül a busz pont úgy állt meg, hogy az ajtaja előttem volt. Amint kinyílt, csak be kellett lépjek.

Ez is mind-mind szívgyakorlat, gyakorlása annak, amit amúgy tudok, csak megélni nehéz mégis, hogy van itt helyem, s hogy van mindenből elég: ruha, étel, pénz, munka, olvasnivaló, szabadidő, másoktól kapott figyelem, elismerés, komment, dicséret, barátság, hit, remény, szeretet. Egyszerűen csak elég az, ami van, s ha mégsem, akkor gyakoroltatom egy kicsit a szívemet.

Olyan nehéz úgy írni bármiről is, ami foglalkoztat s ami nekem fontos, hogy ne tűnjön közhelynek vagy olyasminek, amit mindenki már rég tud. Folyton evvel küszködöm. Pedig jól emlékszem még, milyen óriási örömet éreztem, mikor hetedik osztályos koromban magamtól rájöttem és bebizonyítottam, hogy egy körbe rajzolt háromszög szögeinek összege mindig 180 fok. Olyan öröm volt ez, amit az se tudott elhomályosítani, hogy a következő mértanórán a tanár teljesen közömbösen felírta a táblára azt, amiről azt hittem, én találtam ki. Nem mondtam el se akkor, se később senkinek. Nem azért, mert úgy gondoltam, úgysem értenék. De az öröm, az igazság, a szívből jövő megelégedettség mindig annyira személyes. Elmesélhetetlen. Bebizonyíthatatlan. Mégis hűségesnek lenni hozzájuk egy életen át tartó szép feladat: naponkénti szívgyakorlat.

Felszaladva

a parkolóból a munkahelyem utcájára vezető lépcsőkön inkább csak sejtettem, mint láttam, hogy közeledik balról valaki. Egy ötven év körüli nő volt, nagyon bizonytalanul, lassan lépkedett, s futólag ránézve valószínûleg mosolyoghattam kissé, mert felderült az arca, visszamosolygott rám. Megkérdeztem, jól van-e. Szomorúan ingatta a fejét, hogy nem, nincs jól. Tudja ő, elrontott mindent, de nincs ereje jóvátenni. Korán kellene kelnie, s ebédet főznie, gondoskodnia a családjáról, de nem megy. Megfogtam a kezét, kicsit mentem vele, beszélgettünk. Attól féltem, ha magára hagyom, elesik. Közel lépve hozzá éreztem, erős italszag árad belőle. Semmiképpen sem akarta, hogy mentőt hívjak. Csak mondta és mondta, mit és hogyan kellene tegyen, magára véve a világ összes hibáját, alázattal, tehetetlenül. Valószínüleg sokszor hibáztatták már, minden bizonnyal sokszor elmondták már, mit rontott el, mit kellene egészen máshogy csinálni. Nem vagyok bolond - bizonygatta nagy szomorú szemekkel. Tudom, mondtam.  S magamban még azt is tudtam, hogy nem segíthetek. Hogy a legtöbb, amit akkor és ott, a reggeli forgalomban, a jobbról is, balról is közlekedő autók mellett tehetek, az az, hogy elbúcsúzom, s hogy búcsúzóul - soha életemben még ilyet nem tettem - egyszerűen csak átölelem.
Délután vettem magamnak egy nagy csokor liliomot. Olyan szép, olyan fehér, olyan illatos! Nézegetem, gyönyörködöm benne, s képtelen vagyok elhinni, hogy lennének emberek, kiknek az esete reménytelen. Míg létezik a világban irgalom és létezik ennyi szépség, addig nem. Majd ha már nem lesz, majd akkor, esetleg.

Elmo day.

Eugene H.Peterson As kingfishers catch fire című könyvében olvastam az Elmo dayről. Elmo egy kisváros az író lakhelyétől nem messze. Azt mondja, nincs ott semmi különös. A házak felújításra szorulnak, nincs mozi, nincsenek üzletek, se munkahelyek, s az évente egyszer megrendezésre kerülő vásárt leszámítva nem történik soha semmi. Mikor egy ornitológus barátjával átautózott a városon, az megkérdezte tőle: nos, Eugene, hányféle madarat láttál? Ő igazából nem látott egyetlen egyet sem, de a barátja összesen kilencfélét számolt meg. Ami igazán nem kis dolog egy olyan városban, mint Elmo, ahol nem történik soha semmi érdekes.

Ma reggel felkeltem, és mint oly sokszor már, megállapítottam magamban, hogy Elmo day lesz. Ma is. Mert Elmoban ugyan még nem jártam, de a faluban, ahol lakom, s a városban, ahol dolgozom, hát itt sem történik - hogy gyermekeimet idézzem - soha, de soha semmi. Csak a szokásos.

Reggel korán kelek, elmegyek dolgozni, utána orvosnál van időpontom, aztán bevásárolok, felcipelem - mert még mindig aszfaltozzák az utcát - a szatyrokat a dombra, újból spagettit főzünk ebédre, aztán már majdnem este van, utolsó pillanatban eljutok még énekórára, majd lefekszem.

De még mielőtt elalszom, eszembe jut a történet, és elkezdek gondolkodni, nem-e láttam mégis itt-ott egy madarat. Reggel láttam az unalmas kisváros főutcáján, míg vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, egy türelmes anyukát, aki addig álldogált óvodás gyermekével egy üzlet kirakata előtt, amíg csak az akarta. Az orvosi váróban fél órát olvashattam. Az ebédnél mindenki beszédes volt, és hatalmasakat nevettünk egészen apró dolgokon. Kinyíltak a nárciszok a parókia falának tövében. Kaptam egy mosolyt. S bár elkéstem a próbáról, mégis elmehettem, és elkezdtünk tanulni egy új dalt is. Mindeközben itt-ott írtam néhány mondatot a naplómba is, egészen unalmas, egyáltalán nem eredeti mondatokat, csak úgy, magamnak. Emlék ez is. Talán egyszer visszanézek, s akkor látni fogom:

Minden nap figyelmes voltam. Minden nap fontos volt. Minden nap madarak repkedtek körülöttem. Még azokon a napokon is, sőt, talán főleg akkor, mikor nem történt semmi, de semmi, csak a mindig szokásos.

Szívgyakorlatok.

Az utóbbi időben mind kevesebben járunk szerdánként próbára. Nehéz idők járnak kedves kis gospel kórusunk felett. Egyesek betegek, mások folyton foglaltak, vagy érdektelenek, vagy nem tudom, s van olyan is, aki rendszeresen elfelejtkezik a próbákról. Néha csak haton vagyunk, de az elég is, mert így ketten-ketten énekelhetünk a szopránban, az altban és a tenorban is. Egyedül tényleg nehéz lenne, de ha már ketten-ketten vagyunk, az más. Az már kórus. Addig még létezünk, addig még nem adtuk fel.

Születésnapomra a kollégáim nagy szeretettel és hosszas tanakodás után azt találták kitalálni, hogy meglepnek egy olyan gyertyával, melyet le kell először égetni ahhoz, hogy előtűnjön az igazi ajándék. Amiről ők úgy gondolták, hogy valamilyen ékszer legyen. A gyűrű gondolatát azért vetették el, mert nem tudták az ujjméretemet, a karkötő gondolatát ezért, a nyaklánc gondolatát amazért, száz szónak is egy a vége: miután kíváncsiságomból kifolyólag még azelőtt kikapartam az alufóliába csomagolt kis valamit, mielőtt a gyertya teljesen leégett volna , végül egy szép pár ezüst fülbevalót tarthattam a tenyeremen. Tetszik? - kérdezték reménykedve. Nagyon tetszett. Persze, soha életemben nem viseltem fülbevalót. Persze, másnap munka után az első utam egy füllyukasztással is foglalkozó ékszerészhez vezetett. Hiába, ajándékot elfogadni tudni kell. De azért remélem, jövőre nem valami piercing-et kapok majd! Vagy bungee jumping utalványt! Csak tán nem!

Múlt hétre kitaláltuk, repüljünk el három napra Görögországba. A repülőre sajnos csak elszórtan kaptunk helyjegyeket. Ami azért jó, mert ha nem én élem át, el sem hinném, ami történt. Az egyik kisasszony mellett ülő hölgy, mikor látta, hogy egymáshoz tartozunk, kedvesen felajánlotta, hogy helyet cserél velem. A mellettem ülő fiatalember ezen felbátorodva megkérdezte a velem helyet cserélő hölgyet, nem-e cserélne helyet a valahol a repülőgép leghátsó részén ülő barátnőjével. Helyet cserélt vele is, persze. Az új helyemen az ablak mellett ülő lány, amikor látta, hogy több kisasszony is van, aki hozzám tartozik, felajánlotta, hogy helyet cserél, hadd üljünk együtt. Így történt, hogy öt perc leforgása alatt majdnem mindannyian egymás mellett vagy egymás közelében ültünk, mindezt anélkül, hogy bárkitől is bármit kértem volna. Csak elfogadni kellett a felajánlásokat, csak kinyújtani a kezem értük. Így indíthat el egyetlen személy egyetlen kedvessége, mint egy kis dominó, egy egész hosszú sorozatot.

A görög tengerpartnak azon a részén, ahol mi laktunk, hallottuk, néha nagy teknősbékák úsznak ki egészen közel a parthoz. Annyira szerettem volna látni őket! De hiába néztem, nem láttam semmit. S a szívem mélyén, bár hittem én, hogy léteznek, hiszen mások látták őket, valahogy mégsem gondoltam igazán, hogy én is megpillanthatnék bár egyetlen egyet. Egyszerűen csak, mint valami csoda, vagy Isten létének valami kézzel fogható, mindenki számára megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka: túl szép lett volna, hogy velem is megtörténjen. Aztán, még mielőtt vissza kellett volna jönnünk, láthattam őket. Kettőt is. Csodaszépek voltak, óriásiak, és tényleg léteztek, számomra is.

Minden történet, ami bárkivel történik, méltó az megemlítésre, méltó az egymással való megosztásra. Nem felesleges. Mindegy, hogy van-e tanulsága. Csak észre kell venni, el kell valakinek mesélni, s ha lángra lobban tőle valahol egy egészen kicsi remény, akkor van helye az ég alatt.
Minden történet, ami bárkivel megtörténik, szívhez szól.
Minden történet: szívgyakorlat. 

14975.*

Hogy úgy tűnik - remélem, csak átmenetileg, de - cserben hagynak a szavak, azért nem tölt el különösebb aggodalommal, mert ismerem a földbe vetett, elhaló kis magvak reménységét, ismerem a tél és tavasz törvényét, s tudok a szél útjának kiszámíthatatlanságáról.

Hogy visszanézve az elmúlt évemre nem tudok, már megint nem, beszámolni semmi különösebb újdonságról vagy teljesítményről, azért nem tölt el különösebb szomorúsággal, mert egyrészt ismerem a fák növekedésének észrevehetetlenségét, másrészt annyiban nem érdekelnek a teljesítmények, hogy az egyetlen, amire ezekben az időkben valóban büszke vagyok az az, ha sikerül minden nap megoldani, hogy - figyelem, a következő mondat minden egyes szava elengedhetetlenül fontos - m e l e g    é t e l    k e r ü l j ö n    e g y   s z é p e n    m e g t e r í t e t t    a s z t a l r a .

Hogy már rég nem vagyok veszélyeztetett célcsoportja az olyan tv-műsoroknak, mint például a Heidi Klum-féle Germanys next topmodel, azért nem tölt el semmiféle bántódottsággal, mert egyrészt soha nem is voltam az, másrészt öreg, elégedett agyamat teljesen hidegen hagyja, vannak-e a szépségnek standardjai, s ha igen, meg tudok-e ezeknek felelni. (Az ugyan valóban nem hagyná hidegen, hogy akarnak-e a lányaim ezeknek megfelelni, de nem akarnak.)

S hogy képes vagyok mégis kedvetlenné válni, ha úgy érzem, nem értenek, félreértenek, túl kevés vagyok, túl sok, nem elég okos, nem elég szép, nem elég ez, nem elég az, s hogy küzdök én is, mint az összes többi halandó, az önvádnak millió formájával és árnyalatával, azért nem tölt el különösebb elkeseredettséggel, mert tudom:

Ezek a kezek, ezek a szemek, s a szavak, amiket mondok, fontosak. Néhány embernek számítanak. (Kezdve azokkal, akik múlt éjfélkor viháncolva berontottak a szobába, felébresztettek, és extra-borzasra öleltek.)
Ennek a testnek, ennek a léleknek jelentősége van.
Otthont ad egy utánozhatatlan, megismételhetetlen életnek**. Az enyémnek.

*  Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk...(Zsoltárok 90:12)
** Nayyirah Waheed: "be softer with you. you are a breathing thing. a memory to someone. a home to a life."

Isten asztalánál.

Fagyosan, korán, gyönyörű szürke-fehér-halványkék színkombinációval indulnak a márciusi reggelek. Március. Már a neve is olyan vidám, s már csak azért is szeretem, mert a születésnapom hónapja. A hideg már nem téveszt meg, én tudom, hamarosan kinyílnak a virágok, reményem szerint mind a százhetvenöt virághagyma előbújik majd, amit november legvégén, közvetlenül a fagyok érkezte előtt már nem tudom, pontosan hova, de még a földbe ide-oda eldugtam.
A szombat reggelek, a mai is, engem egészen biztosan az erdőben találnak, legnagyobb valószínűséggel azon az ösvényen, ami elvezet a kis kápolnához, aztán el az őzeknek felállított etetők mellett, végül pedig el azon pont mellett, ahonnan véleményem szerint a legszebb, megunhatatlan kilátás nyílik a völgyre.
Ott megállni olyan érzés, mint Isten asztalánál elidőzni. S az pedig, ahogy egy-egy pillanatra előbújik a Nap a felhők mögül olyan, mint Isten arcának rámragyogása.
Visszatérve a saját, kicsit mindig keszekusza, ámde otthonos konyhámba kávét darálok, teát főzök, rántottát sütök és sonkát, végül pirítóst készítek.
Talán minden szeretettel megterített asztal mása annak a másik öröknek.
Talán minden arc, melyen mosoly ragyog fel, ha meglát minket - akaratlanul is, hitetlenül is képmása annak a másiknak, örökkön-örökké áldónak.
(Az ároni áldás miatt van az, hogy egy ideje tudatosan figyelek rá: egészen biztosan rámosolyogjak a gyerekekre, mikor értük megyek az iskolába, vagy reggelizni jönnek. Hogyan máshogy értsék meg, mit jelent az a mondat, hogy ragyogtassa rád orcáját az Úr?)
Nehéz kifejezni a megajándékozottságot. Csak töredezett tükörként homályosan visszatükrözni lehet, tökéletlenül leutánozni, s ha sokkal kisebb méretekben is, de továbbadni, mindig továbbadni.

Zsoltárok.

Ha tudom, vagy úgy gondolom valakiről, hogy szomorú, beteg, vagy rosszkedvű, esetleg elkeseredett, akkor én vagyok az a személy, aki megpróbálja őt felvidítani. Levelet írok, vagy képeslapot, ajándékot készítek és elküldöm postán, ebédet főzök, látogatóba megyek, közös programot szervezek, mesélek, túl sokat beszélek, vigasztalok, bátorítok - ha akarja ezt a másik fél, ha nem.

Néhány napja egész délután csak ültem és szomorkodtam. Semmi különösebb okom nem volt rá, esetleg csak annyi, hogy sokkal jobban fájt a jobb karom, mint eddig bármikor, de ez még nem ok a szótlanságra vagy a teljes visszahúzódásra. (Végre orvoshoz menni vele, ehhez talán már elég ok, valóban.) És emlékszem, mennyire hálás voltam, hogy senki sem próbált meg mindenáron felvidítani. Nem arról volt szó, hogy nem vették észre a rosszkedvem, vagy közömbös lett volna a bánatom - egyszerűen csak érezték, nem mástól várom el, hogy boldoggá tegyen, s kaptam néhány órát, amikor lehettem annyira szomorú, amennyire csak akartam.

Rólam amúgy nem sokan tudják, ha problémáim vannak. Betegen is elmegyek dolgozni, s csak egészen ritkán panaszkodok. Egyrészt azért, mert valóban derüs hozzáállásom van az élethez, másrészt pedig tudom, ebben a szenvedésekkel teli világban, másokhoz képest kivételesen könnyű életem van. Nincs jogom siránkozni.

Az elmúlt hétvégén elolvastam a zsoltárokat, mind a százötvenet. Körülbelül hat-hat és fél óra kellett hozzá. S a flow-szerű, folyamatos olvasása ezeknek az imáknak teljesen kimozdított az egyensúlyomból. Arra jöttem rá, hogy panaszkodni lehet és szabad. Soha életemben ennyi bosszúálló, irigykedő, kesergő, haragvó, önigazult kijelentést, mint amennyi itt egy helyen van, még nem olvastam, nem hallottam. És persze, vannak ujjongó, kérlelő, bűnbánó, Istent magasztaló mondatok, az előbbieknél sokkal több. Mégis. Az emberi szív mélyéből előtörő érzelmek leplezetlensége meglepett. És az is, hogy ezeknek helye van a Szentírásban. S ha ez így van, akkor lehetséges, az én hasonló érzelmeimnek is helye van valahol ebben a világban.

Minden második hét hétfőjének az estéjét az imacsoportommal töltöm. Ez így azért nem egészen igaz, mert néha csak minden második hónapban jutok el. Időnként csak négyen ha vagyunk, máskor akár tízen is. Nem zárt társaság, nem is különösképpen baráti, s annyira különböző korúak, származásúak és érdeklődésűek vagyunk, hogy amúgy biztosan nem sok közünk lenne egymáshoz. Amit a legjobban értékelek magunkban, az az őszinteség. Egy kegyetlen világban, ahol elvárják, hogy mindig erősek legyünk, ne zavarjunk, ne öregedjünk meg, ne legyünk negatívak, ne legyünk passzívak, léteznek helyek, ahol lehetek gyenge. Zavarhatok. Elmondhatom azt is, ha pillanatnyilag képtelen vagyok hinni, s rendben van, ha a beszélgetés végén sokkal több kérdés van bennem, mint az elején volt.

Egy-egy ilyen este egészen konkrétan és praktikusan úgy zajlik, hogy teát főzünk, énekelünk néhány dalt, röviden mindenki elmondja, hogy mi történt vele az elmúlt két hétben - minek örül, mi miatt bánkódik -, ezután imádkozunk - egymásért és a világért -, végül elővesszük a Szentírást, és egyszerűen csak beszélgetünk egy adott szöveg mentén. Egy ideje a Lukács evangéliumát olvassuk.
Az elmúlt hétfő este úgy alakult, hogy éjszakába nyúlóan csak arról beszélgettünk, mi nyomja a szívünket. Ó egek, nagyon-nagyon sok minden nyomta a szívünket. Mikor azon gondolkodtunk, inkább ne is vegyük elő a Szentírást ma, hiszen olyan késő van, akkor egyikünk azt mondta: de hát akkor csak magunk körül forogtunk! Emeljük fel a tekintetünket valamire, ami több önmagunknál.

Olvastam egy történetet egy burmai újságíróról, akinek hosszú időt kellett börtönben töltenie. Az elején minden erejét elvette a félelem, a harag, az aggodalom. Aztán eldöntötte, élni akar. Ezért elkezdte reggel rendbetenni az ágyát. Összehajtogatta a takaróját, lassan, odafigyeléssel fogyasztotta el a reggelijét. Minden reggel elénekelte az összes dalt, amire csak emlékezett, és felidézte élete szép emlékeit. Ebéd után mindig panaszkodott, sírt, zokogott. Megengedte magának, hogy kiöntse a lelkét, de határt szabott a sírásnak. Késő délután mindig a jövőre irányította a gondolatait, terveket szőtt arra vonatkozóan, hogy mit szeretne még elérni az életben. Este pedig, közvetlenül elalvás előtt elképzelte a legapróbb részletekig, milyen lesz majd hazaérkezni. Elkezdte megünnepelni a vasárnapot, mint különleges napot. Ehhez kérelmezett egy gyertyát, amit meg is kapott négy hónap után. Mikor rájött, hogy gyufát nem adtak hozzá, azt is kérelmezett, egy hónap múlva azt is megkapta. Így minden vasárnap reggel meggyújtotta a gyertyát, ez volt az ő istentisztelete, ez adott neki reményt arra nézve, hogy egy szép napon szabad lesz újra.

Mindennek, aminek köze van ahhoz, hogy emberek vagyunk és emberi érzéseink vannak, helye  és ideje van az ég alatt. Nem az az igazi imádság, amit azután mondunk el, miután valamennyire ráncba szedtük magunkat. Panaszkodni szabad. Kell. Mint ahogy határt is szabni neki.

Olyan fárasztó vagyok, mikor mindig mindent rendbe akarok hozni. Mikor mindig mindenkit boldoggá akarok tenni. Magamat is. Mintha rajtam múlna.

Töredezetten írtam, túl hosszasan. Pedig egyetlen mondat is kifejezthette volna, amit gondolok:

Nem kell ahhoz mindig boldog legyek, hogy boldog legyek.

Könyvek.

A nappalink ütött-kopott kis asztalán gyűjtöm a könyveket, amiket ebben az évben már elolvastam, s azokat is, amiket éppen olvasok. Itt időzöm a legszívesebben, ha jut rá időm, s ha nem, akkor is. A legközelebbi barátaim folyton kinevetnek, hogy sose találom például az autókulcsom, ha kellene, s míg keresés okán kipakolom túlzsúfolt táskám tartalmát éppen ott, ahol vagyok, legalább két-három könyv is előkerül mindig. Van időd ezeket olvasni míg napközben ide-oda mész? - kérdezik. Persze nincs, de sose lehet tudni, és nekem van igazam, mert a kicsi időrések is értékesek, s egészen apró lépésekkel is messzire lehet jutni.
Kicsit szomorúan állapítom meg amúgy, hogy alig olvasok magyarul. S míg egy évvel ezelőtt még figyelemmel kísértem, milyen új magyar könyvek jelennek meg, ezt mostanára valahogy feladtam, elengedtem. Ugyanakkor sokat olvasok németül, angolul, olyan könyveket, amelyek számomra itt elérhetőbbek - használtan veszem őket, interneten. Nehéz elfogadni, egy egész élet is túl rövid hozzá talán, hogy mindent nem lehet. Az ember itt véges, a lehetőségek száma pedig majdhogynem végtelen, s nem is tudom...csak nekem jut eszembe olyan könyvek miatt bánkódni, amiket soha nem fogok elolvasni?
Februárban mindenesetre - és többek között - egy számomra teljesen új íróval ismerkedtem meg, a neve Eugene H. Peterson. Ragyogó mosolyú teológus ő, lelkész, író, költő és fordító. A határidőnaplójában olyan nevek találhatóak bejegyezve, mint Karl Barth, Jean Calvin, Fjodor Dostojewski, Sören Kirkegaard - s ezek a találkozások nem mást jelentenek, mint egyszerűen csak háborítatlan olvasási időt. Arra bíztat, hogy legyünk igényesek abban, amit olvasunk. Menjünk vissza a forráshoz. Keresztényként olvassuk magát a Szentírást, ne csak valakinek a Szentírásról való magyarázatát. Ne féljünk a nehezen érthető szövegektől. És még arra is bíztat, hogy mindenki állítsa össze a saját könyv-listáját, azt, ami neki fontos volt, hogy azzá váljon, akivé lett. Vagy - és ezt már én teszem hozzá magamnak - válasszam ki azokat a könyveket, amiket ezután elolvasva közelebb kerülhetek ahhoz a személyhez, akivé válni szeretnék. Hiszen soha sem mondhatom, már mindent értek, s hogy köszönöm, de már nem akarok változni. Dehogyis értek mindent, változni pedig mindig-mindig szeretnék tudni, amíg csak élek, amíg csak szükséges.

Képeslapok.

De jó lenne mindenkinek képeslapot küldeni, akit szeretek! Csak úgy. Mert ugyan még havasak az utak, de mégis, én tudom és érzem, közeleg már a tavasz. Tavaszköszöntő képeslapot még soha nem írtam, senkinek. Eddig.
Persze, nem tudok mindenkinek küldeni, akit szeretek. Ezért kiválasztok csupán csak hat személyt. Egyik ezért különleges, a másik azért.
Valaki azért, mert ő a legkedvesebb. Valaki azért, mert sokkal fiatalabb nálam, és jól esik olyasvalakinek üzenni, aki egy teljesen más életszakaszban van, mint én. Van aki azt sem tudja, hogy létezem, csak én tudom, hogy ő igen, de szeretném megköszönni, hogy inspirál, s hogy szélesíti a világomat, a gondolkodásomat. Van, aki példakép. Van, akit csodálok, a bátorságáért, őszinteségéért, küzdeni tudásáért, nagyvonalúságáért.
Írok németül és írok magyarul, lassan, kézzel, személyeset.
Eugene Peterson egyik könyvében olvastam, hogy levelet írni a mai világban olyan, mint lovaskocsival közlekedni autó helyett.
Ezért, pont ezért, mert ennyire ritkaság, megadom a módját. Különleges képeslapokat rendelek, különleges személytől, messzi földről. Aztán várom napokig a postást, mikor hozza őket. Aztán főzök egy csésze teát. Utána leülök, kibontom a csomagot, nézegetem a képeslapokat. Kiválasztok egyet, és megírom. Minden nap csak egyet, vagy kettőt.
Tervezgetés, várakozás, megérkezés, meglepetés, s ez a folyton fel-felbukkanó késztetés bennem, hogy örömet szerezzek valamiképpen, ha tudok...így válik ünneppé számomra a hétköznapok rohanásában egy apró gesztus - a tavasz, a lovaskocsik, s a barátság ünnepévé.

A kislánya

világra jötte óta képtelenség úgy elmenni a főnöknőm mellett, hogy ne mesélne róla valami szépet, vagy ne kapná elő a telefonját, a legújabb fotót, videót közösen megtekintendő. Hát persze, hogy megnézek minden egyes fotót! hát hogyne csodálnék meg minden egyes kis videót! - még ha csak annyi is látható rajta hosszú perceken át, ahogy egy egészen kicsi baba figyelmesen néz egy színes labdát.
Ma arra gondoltam, az újdonság varázsa esetemben ugyan már kissé megkopott, de talán én is készíthetnék egy videót például arról, ahogy valamelyik kisasszony lépésszámlálót telepített a telefonjára, s mikor kiértékeltük egyik napját, amit úgy tölthetett, ahogy akart, a mindenféle órákra lebontott diagramokból kiderült, összesen talán háromszor-négyszer ha megmozdult addig, míg hazaértem. Gondolom, nagyjából akkor, mikor már annyira megéhezett, hogy ezt enyhítendő muszáj volt elmennie a hűtőszekrényig és vissza.
Nekem ez az időszak is kedves. Edzett vagyok és lelkes, még akkor is, ha folyton-folyvást egyebet sem teszek, csak keresem a bejáratot a gyermekem lelkéhez a falakon át, amiket szótlanságból, sértődöttségből, bezárkózásból épít maga köré.
Szelíd határozottsággal túrázni hívom, s ha másért nem is, a lépésszámláló miatt eljön. Egy ideig inkább csak hallgat, majd - mint annyiszor máskor és máshol - az ajtó, mi nem nyílt ki parancsra, kérésre, könyörgésre: kinyílt csak úgy, belülről, magától.
Felvételt készíteni róla nem lehet. Talán csak egy fotót kettőnkről, az én kedvemért. Emlékül. Ő egyszerűen csak gyönyörű rajta, én pedig már megint nem tudom, hova kell nézni. Majd egyszer, egy szép napon, talán megtanulom.

A hivatásról

beszélgettem egy kedves baráttal, aki tanárként pontosan vissza tudott emlékezni, mikor, sőt, azóta pontosan tudja azt is, mire hivatott el, sőt, meg is él belőle. Én egyébként se visszaemlékezni nem tudok, se pontosan nem tudom, se azt, hogy mikor, se azt, hogy mire, és egészen biztosan - bármekkora szeretettel is készítgetem nap mint nap a könyveléseket, bérelszámolásokat a világ eme behavazott, csendes sarkában működő kis adótanácsadási irodában - nem abból élek meg, amit a hivatásomnak tartok.

Egy nagy fazék gőzölgő lencseleves az asztalon. Egy blog, amit hosszú évek óta írok, nagy-nagy kedvvel, csak úgy. Anyósommal a lassú séták. Az ajándékok, amiket postán küldök. Titkos elhatározások, a csak magamnak való írások, másokért való imák, dolgok, miket a világ nem tart számon,  s csak nekem fontosak. Hétköznapi életet élni nem mindennapi módon. Hirdetni az evangéliumot - a hozzám hasonló csetlőknek, botlóknak, csodabogaraknak. Valaki anyukájának lenni. Barát, társ, bajtárs, képmás. Ezek a hivatásom töredezett, a teljesség s határozott tudás igényét nélkülöző darabkái, részei egy nálam sokkal nagyobb, egy a határaimnál sokkal szélesebb képnek.

Régebben azt hittem, a hivatás olyasmiről szól, amit tenni a világon csak én vagyok egyedül képes.
Nem tudom már mikor kezdtem sejteni, erről szó sincs.
Az elhivatás arra vonatkozik, amit bárki más is meg tud tenni, de ahogy én teszem, úgy senki. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem úgy.
Ez olyan egyszerű, és olyan nehéz: lenni csak az, aki vagyok én, a legmártább Márta, egyetlen kedves, reménykeltő gondolat Isten ceruzájának a hegyén.

A lépcsőház

falára kiragasztott világtérképet már úgy megszoktam, hogy szinte soha rá sem nézek. Néha leválik a mind inkább szárazzá váló gyurmaragasztó, amivel a falhoz még évekkel ezelőtt odaerősítettük volt. Mindig a jobb felső sarka válik le amúgy, s mikor visszanyomkodom, meg-megállok. Nézegetem a világot, az országok, városok neveit, nézem, hol lakhatunk körülbelül mi, hol lakhatnak körülbelül azok, akiket szeretek.

Van egy világtérképünk a falon, jegyében a gondolatnak, hogy otthonunk az egész világ. Nézem, milyen szép és nagy és széles, addig nézem, míg ezzel egyidejűleg én magam kisebbé nem válok, s szomorúságaim, gondjaim - eme nagysághoz képest legalábbis - valamivel kevésbé fontossá, önmagammal éppen arányossá.

Ha örömöm van, az más. Akkor fordítva működik minden. Hatalmassá válik a tál, a cukor, a liszt, a tojás s a tej. Óriásivá a jókedv, a mosoly és az éhség. A palacsinták jókora csészealjként repkednek fordulás közben a levegőben. Elengedhetetlenül fontossá válik az együttlét. Míg készül a vacsora, főzünk magunknak egy-egy nagy csésze teát. A mellécsepegett tésztából megpróbálok - sikertelenül - rajzolni egy méretes rókafejet. S miután mindenki jóllakott, s magamra maradok, oly irdatlan lassúsággal törlöm tisztára a konyhapultot, amennyire csak lehet. Még őrizném e kicsi, kedves világot. Mielőtt emlékké válik, még megállítanám. Egészen óriásira nagyítanám, nagyon-nagyon fontossá, önmagammal éppen fordítottan arányossá.