Thursday, October 29, 2020

Rend.

Kakuzo Okakura „Teáskönyv“ című művében van egy történet Rikyu-ról, aki figyelte, hogyan sepri tisztára fia, Shoan, a kerti ösvényt. „Nem elég tiszta“ – adta fel újból neki a feladatot, mikor végzett. Majd miután újból és újból felsepert, felmosott s mindent egyes levelet, ágat felszedett, az apa kilépett a kertbe és megrázta a fákat. Az ösvény tele lett aranyló és bíborszínű levelekkel. Amit Rikyu szeretett volna, az nem a makulátlan tisztaság és rend volt, hanem a természetesség. És a szépség. A természetes szépség. 

Minden életszakasznak megvan a maga utánozhatatlan bosszúsága. A lakás millió pontján szétszórt legodarabkák, gombolyagok, színes ceruzák, szennyes ruhák, tinédzserkori éjszakai éhségrohamok utáni reggel a konyhapulton a morzsák, s a kint felejtett sajt, a gyerekek kedvéért beszerzett háziállatok szőre az ágyterítőn, a megrágott szőnyeg, a fehér székpárnára ömlött zöld akrilfesték - nem rendetlenség. Áldás, ha megadatik. Természetes szépség. Mint őszi tájban erdei ösvényre hullott falevélrengeteg, úgy tartozik a jól megélt élethez.


 

Wednesday, October 21, 2020

Asztalok.

Visszanézve a telefonomon a fotókat, két állandó téma húzódik végig piros fonalként a napokon. Először is a kutya. Az legtöbb kép egyértelműen a kutyáról készül. Aztán jönnek az asztalok. Ki tudja miért. Csak úgy, saját magamnak. Ha meg van szépen terítve, néha meghívásként. Sokszor pedig - egy kép többet mond ezer szónál - így válaszolok egy-egy hogylétem felől érdeklődő üzenetre. 

Boldoggá tesz ez a mindenféle előzetes terv nélküli virtuális fotókiállítás. Olyan színes. Benne van szavak nélkül is az összes igyekezet, egy hasznos életre irányuló sok-sok apró törekvés. Benne vannak a reggelek, a nappalok s az éjszakába nyúló csendes esték. Benne van egy egész élet, egy egész ősz. Az enyém.

Szent Benedek három, egyenlő mértékben fontos alapra helyezte a kiegyensúlyozott életet. Sajnos ezekből csak kettő lett igazán híres. Ora et labora. Imádkozni és dolgozni. De van egy harmadik is, ez pedig az olvasás. A híres mondás tulajdonképpen így hangzik: ora et labora et lege. Imádkozni és dolgozni és olvasni. A napokon, mikor nem megyek be az irodába dolgozni, reggel órákig olvasok. Fél órát mindenképpen akkor is, ha bemegyek. A Szentírást, Tolsztojt, Thomas Mannt. Olyan szépségben vagyok érdekelt, mely kicsit mélyebben van a felszínnél. Amiért meg kell dolgozni. Nekem, a türelmetlen olvasónak, szükségem van erre a gyakorlatra, erre a mélységre, mely csak lassan adja meg magát. Ehhez egyébként nem kell különösebb elhivatottság vagy tehetség. Mint minden mást is, amiért érdemes erőfeszítéseket tenni, csak akarni kell. Csak tenni kell.

Friday, October 9, 2020

Szilvásgombóc elsőbbségivel.

Ó, ti túlórák abban a világ végi irodában, a neoncsöves lámpák alatt, ti, semmi sem választhat el tőletek, csak a Gesundheitsamt. 

Ülök a konyhaasztalnál, már egy napja várom, hogy csörögjön a telefon. Várom, hogy folytathassam a gyönyörűszép, szürke hétköznapi életemet.

Véleményem szerint a köztes időkben a legnehezebb szépen élni. Amikor egy telefonhívásra várunk, ami eldönti a továbbiakat. Vagy egy késlekedő válaszra. Egy felvételi- vagy egy orvosi teszt eredményére. Ilyenkor a legnehezebb nem valahol a múltban tartózkodni, ahol még lehetne más döntéseket is hozni, s nem valahol a jövőben, ami a tervezettől még teljesen máshogy is alakulhat.

Az iskolakezdés után végül is tudhattuk volna, csak idő kérdése, hogy elterjedjen a vírus a gyerekek között. Mióta három napja egy osztálytársról kiderült, hogy beteg, az évfolyam összes gyereke karanténban van. A családok pedig valahol a semmiben, a köztes időben. Az elvégzett tesztek eredményei apránként derülnek ki, ahogy az egészségügyi hivatal mindenkit egyenként felhív egy hírrel, amitől aztán többek között az is függ, hogy mi, a család többi része is karanténba kerülünk-e vagy sem.

Ebben a semmiben nehéz élni. Nehéz nem félni. Nehéz nem lelkiismeretfurdalással gondolni az emberekre, akikkel az utóbbi héten találkoztunk, s esetleg akár meg is fertőztünk. Nehéz több tervet is kigondolni az eshetőségre, ha a mostaniak semmiképpen sem megvalósíthatóak. Nehéz írni. Sokkal biztonságosabb egy történetet akkor elmesélni, mikor már jól-rosszul, de túlvagyunk rajta, s nyilvánvalóvá válik a tanulság, a hőstett, az utolsó mondat.

De az igazság az, a legtöbb történet olyan hétköznapi, hogy érdemtelennek tűnik elmesélni. Vagy nincs benne tanulság. Vagy van, de az nem passzol bele az általánosan elfogadott irányzatba. A legtöbb történeten még nem vagyunk túl. Még nem kerek. S a konyhaasztalnál ülve, összeszorult szívvel egy telefonhívásra várva ezt jobban értem és érzem, mint bármikor.

Hogy hogyan kerül a címbe a szilvásgombóc?

Hát úgy, hogy ezek a köztes idők arra azért jók, hogy nekifogjunk valami olyan feladatnak, aminek se vége, se hossza. Például szilvásgombócot főzni. Majd az utána keletkezett káoszt összetakarítani. Majd kis műanyagdobozba néhányat becsomagolni, s még mielőtt bezár a posta, s adott esetben talán elkezdődik a karantén, elsőbbségivel útnak indítani valakihez, akinek jól esne egy kis hazai íz.

Monday, September 28, 2020

Az ötágú gyertyatartó,

amit a bolhapiacon vettem néhány éve s azóta is a vacsorák központi fényforrása az őszi-téli estéken, általában akkor kerül le a szekrény tetejéről, ahova még tavasszal tettem, amikor először kapcsoljuk be nyár után a fűtést. 

Fehér gyertyákat veszek elő hozzá, az asztal közepére teszem. 

Mikor odakint már majdnem besötétedett, s mindenki sorban, éhesen nyitogatni kezdi a hűtőszekrényt, csak egy fél órányi időt kérek. Meglepetést tervezek. Tejberizset főzök. Vaníliával, barna cukorral, fahéjjal ízesítem. Narancsos teát készítek és előveszem hozzá az esküvőnkre kapott porcelán csészéket. Majd meggyújtom a gyertyákat. S bár nem érzem - csak tudván tudom -, hogy különösképpen jelentőséggel teljes lenne ezekben a napokban az életem, de vannak ezek a kicsi, fényes, extravagáns gesztusok, amire még most is, még mindig képes vagyok, amiket ha apránként összeadok, lassan megtartó szeretetté válnak. 

Mert mindenki ugyanarra vágyik: szeretni és szeretve lenni. 

S hogy legyen valaki, legyek én magam az a valaki, aki visszaszereti az életbe azt, ami útközben valahol folyton elveszni, kihunyni fenyeget.

Saturday, September 26, 2020

Mikor

múlt hétvégén egy hirtelen ötlettől és meghívástól indíttatva meglátogattam a lányomat, a kis hátizsáktól eltekintve, amibe néhány ruhadarabomat csomagoltam, egy nagy papírtáskával és indulás előtt a kertben szedett virágcsokorral szálltam fel a vonatra. A táska tele volt kis ajándékokkal, mindenféle praktikus és felesleges dologgal, amit az elmúlt hónapok alatt, mióta nem találkoztunk, neki vettem, kötöttem, készítettem. Mindegyiket egyenként becsomagoltam, szalaggal átkötöttem. 

Vagy még ezelőtt, mikor végre rászántam magam, hogy nagytakarításba, napokig elhúzódó általános szortírozásba kezdjek a kis szobában, ahova olyan régóta mindent csak úgy nagyjából beteszünk - a kezdeti bosszúság lassan szinte karácsonyi hangulattá alakult, vagy egy-egy bolhapiaci kincskeresés izgalmává, ahogy egymás után kerültek elő rég elfelejtett mécsesek, gyertyák, emlékek.

Néha attól tartok, nem lesz már több meglepetés. Egyik nap olyan lesz most már mindörökre, mint a másik, s bár szeretek körülnézni az Instagram meglehetősen romantizált őszi fotói között - aranyló lombok alatti sétákról barna bakancsban a földön heverő színes levelek közt -, a legtöbb reggel, ha egészen őszintén és filter nélkül akarok fogalmazni, akkor is esősen és szelesen indul, és magányosan.

De a szürke fellegek alatt, egy-egy glamour nélküli nap végén, a szív legporosabb és legrendetlenebb helyein néha váratlanul felragyog egy-egy pillanat. Mintha valaki végtelen szeretettel becsomagolta volna, majd masnit kötött volna rá. A tenyerét kitárva tartja elénk. Ajándék. A miénk. Talán csak egy apróság, valami, ami már rég ott van, csak nem vettük figyelembe. Talán valami teljesen új, meglepő. Pillanatok, melyek félbeszakítanak, ébren tartanak, emlékeztetnek, őrzik a pislogó lángot s kicsinységükben is arra hívnak, hogy meglássak bennük valami egészen nagyot, múlandóságukban az örökkévalót.

Monday, September 14, 2020

A szép nyomában.

Jelenlegi életem egyik legnagyobb céljának azt tűztem ki, hogy teret adjak benne annak, ami szép. Ilyesmiket írok fel reggelenként a tennivalók nem mindig praktikus szempontok által összeállított listájára: gombot varrni a csíkos blúzra. Megjavítani a kis plüss sárkányt, amit Sven széttépett. Kitakarítani a fürdőszobát. Kicsit szebbé tenni a lépcsőházat. Nem sírni. Sétálni az erdőben. Ajándékot készíteni. Valami finomat vinni az irodába.

Egyszóval: egyengetni a szépség útját. Erőt, igyekezetet fektetni bele. Irgalmas szívvel nézni az életemre, önmagamra. Szépen öltözködni. Leporolni az olyan megszokott szavakról, fogalmakról a port, mint a jóság, szívesség, szolgálat. Felfedezni újra és újra az evangélium fényének az erejét.

Mikor nincs erőm és kedvem semmihez, pont akkor tisztán és határozottan "igen"-t mondani az életre, eldönteni, hogy megpróbálom kihozni a legjobbat a körülményekből, mégis.

Mikor látok egy-egy hihetelen színű, formájú virágot valahol az erdő mélyén, rajta a sok apró, szeretettel teljes részletet, néha arra gondolok: nem felesleges itt virágozni s ilyen minőségben, ahol senki sem látja, senki sem csodálja?

 De nem felesleges. 

A szépség, találjak bár rá egy festményben, egy tájban, az égbolton, egy virágban, egy gesztusban, jellemvonásban, megbocsátó szép szóban vagy, ha nagyon nagylelkű vagyok, a tükörben - sohasem felesleges. Felemeli a lelket. Inspirál. Segít élni.


 

Thursday, September 10, 2020

Ősz.

Tele van kincsekkel az erdő. Színnel, friss illattal, a fák közé belopakodó napsugárral. Soha nem jövök haza üres kézzel, üres szívvel. Soha nem érzem olyan élőnek magam, mint mikor korán reggel járunk egyet a kutyával a még harmatos ösvényeken. 

Időnként viszek magammal egy ollót s összeállítok egy csokrot abból, ami éppen van. Hazahozom a természet egy-egy darabkáját, virágokat, apró csipkebogyó ágat, berkenyét, fenyőtobozt, rozsdaszínű pajzsikát, s egyet azokból az elvirágzott lilásszárú vagy kárpáti aggófüvekből, melyek egész nyáron át elbűvöltek egyszerűen csak azzal, ahogy kitartóan, kis lámpásként világítottak az erdő sűrűjében. Ahogy vázába teszem őket, máris elkezdenek hullani a kis hófehér pihék az asztalra. 

Szeretem az ilyen rendetlen, szemetelő csokrokat. 

Nem is olyan régen a stressz miatt egyszer csak néhány nap alatt kihullott a dús hajamnak - talán az egyetlen igazán szép dolognak rajtam - körülbelül a fele. Többet sírtam miatta, mint Jo, mikor a Kisasszonyokban pénzért rövidre kellett vágassa a haját.

Az ősz érkezése olyan vigasztaló. 

Talán visszasűrűsödik a hajam, talán még kevesebb lesz, de ami most van, az végülis még mindig szép.

Talán visszanyerem egyszer lányos nádszálkarcsúságomat, talán nem, de addig is vettem néhány ruhát, ami most éppen jól áll. 

Nagytakarítás közben találtam egy régi vázát. Lemostam róla a port, behoztam a nappaliba. Tökéletes tartója lesz az őszi csokraimnak, hordozza, mint minden élet, a változásában is örök szépséget.

Wednesday, September 9, 2020

Az örömről.

Minden reggel úgy ébredek én is, ahogy mindenki más: jelentőséggel teljes, nehéz dolgokat szeretnék véghezvinni a világban. Kezdve először is avval, hogy felkelek. Majd megpróbálok tenni valamit, aminek értelme van, fénye, hatása, magamra nézve is, és persze másra... 

Aztán mégis olyan hétköznapinak, pótolhatónak, elhanyagolhatónak tűnik bármi, aminek ténylegesen nekifogok. Pedig a fontos teljesítmények mind úgy jönnek létre, ha valaki hosszú ideig, kitartóan és hűségesen tesz erőfeszítéseket ugyanabba az irányba. Így nevelünk gyerekeket, így gondozunk betegeket, így szerzünk diplomát, tapasztalatot. 

Az öröm olyan, mint az oxigén. 

Nem csak érzelmek kérdése. 

Az öröm sokkal inkább fegyelem kérdése, mindennapi gyakorlat. Nélküle megpróbálni jelentőségteljes, nehéz dolgokat elvégezni a világban olyan, mint megpróbálni levegő nélkül élni. Ezért ha nem megy magától, szándékosan kell odafigyelni a ki- és belégzésre. A nevetésre, éneklésre, bohóckodásra. A mozgásra. A zenére. Az asztal szép megterítésére. 

Az öröm kötelező házi feladat. Magamtól magamnak. (S egyébként is megíratott: örüljetek! )

Hogy ne temessen maga alá a feladvány ragyogó lehetetlensége, apró, bárki által teljesíthető, praktikus lépésekre bontottam. Minden nap írnom kell néhány köszönetre méltó dolgot a naplóba. Minden nap el kell végeznem néhány apróbb-nagyobb szolgálatot valaki másnak. Minden nap tanulnom kell valami újat.

Álmaim foglalkozása legújabban: megelégedett, örömteljes anyóka. (Ami az "anyókát" illeti, inkább majd csak száz év múlva. A többi jöhet addig is.)


 

Thursday, September 3, 2020

Évszakok.

Szabadság után mégis fáradtan, egy nehéz teher letétele után mégis szomorkásan indulnak a szeptemberi reggelek. Kipihentnek és felszabadultnak illene lenni, a reggelek mégis csak extra kávé és extra idő segítségével indulnak, s megsiratom azt is, amit képtelen voltam már hordozni. A szerető szívet képtelenség megőrizni attól, hogy összetörjön. Az emberi lélek nem gép. Nem működik logikusan.  Nem csukódik, nem nyitódik automatikusan. Nem tudja magát parancsszóra összeszedni. Az ilyen törékeny dolgoknak egyszerűen csak időt kell adni.

Fenyvesek között élek, így az ősz közeledtét csak az utca végében álló magányos gesztenyefa rozsdásodó levelei jelzik. És a hűvös reggelek. És a mézes-fahéjas-szilvás zabkása illata a konyhában. S a hamarosan elkezdődő tanév, számunkra ilyen formában az utolsó, a legkisebb gyermek is érettségire készül.

A falevelek színeződésével az elengedést, a változást ünneplem. A reményt, mely mindig elérhető, mindig újraképződik, újrahasznosítódik - egyetlen feltétele, hogy kézzel foghatóan kapaszkodjak abba, ami nem kézzel fogható. Millió botladozáson keresztül is erőforrássá válik, minden lépéssel továbbvisz, egyetlen vággyá nemesül: mire egészen rövidek és fagyosak lesznek a nappalok, mi magunk legyünk a fény.

Saturday, August 15, 2020

Zine.

 

Ez év januárjára terveztem elkészülni a zine 3. számával. Legkésőbb februárra! De aztán annyi minden közbejött. Először is a könyv! Aztán a világjárvány, a saját betegségem, az idő hiánya, erő hiánya, kedv és ihlet hiánya. Mikor mégis jött egy-egy ötletem, azt gyorsan leírtam, lerajzoltam, s betettem abba a halvány türkiz színű, fehér pöttyös mappába, ahova a zine-nel kapcsolatos gondolatokat gyűjtöm. Így készült el az aktuális szám. Sok hiányból, halogatásból, kitartásból, a napok maradékának összeszedéséből, megbecsüléséből. Tanulom: ha nem sikerül valami, ha belefáradok, nem adom fel, hanem megpihenek. Majd később folytatom.

A zine aktuális, átfogó témája az "otthon". Olyan sok szeretettel készült! Két napot szántam csak a nyomtatásra, ezen a majdnem 18 éves, hol működő-hol nem (vagy ahogy a férjem mondja: hozzáértéssel működő) nyomtatón, ami itthon van. Megengedhetnénk magunknak egy újabb modellt? Persze. De az a helyzet, én szeretem. Már csak azért is, mert akkoriban vettük, amikor a legkisebb gyermekünk született. És még működik, mint ahogy én is működöm még. Illik a céljamhoz: szeretnék egy olyan mini-magazint írni, ami kézzel készül. Korlátozott példányszámban. Tökéletlen minőségben. Vannak sok példányban megjelenő, kitűnő külalakkal, tartalommal megjelenő újságok, én is veszem, olvasom őket - de én mást szeretnék. Egy olyan világban, ahol mindig a növekedés, mindig a több és jobb az elvárás, én kifejezetten boldog vagyok azzal, ami van. Nem olyan értelemben, hogy csak rosszabb ne legyen - hanem hogy igyekszem szeretni, belakni, felhasználni, kihasználni az adottságokat, legyen szó bár csak egy régi nyomtatóról.

Szóval a zine: mint mindig, önköltségen - postaköltségen kívül nem kérek érte mást, csak egy kávé árát.

Aki a következő péntekig Magyarországról megrendelné, annak - egy rövid látogatás alkalmából - belföldi postaköltséggel (515 Ft - kb.1,5 euró, ha jól látom) tudom postázni. Önköltség (papír, nyomtatópatron): kb. 2,5 euró (850 Ft). Olyan kávét, amit szeretek, már 1 euróért is tudok venni.

További részletekért az email-címemre lehet írni: prodan.marta@gmail.com

Wednesday, August 5, 2020

Fény.

Egy-egy ilyen reggelen, mint a mai, amikor itthon lehetek, először is körülnézek a hűtőszekrényben, a konyhapulton, s kitalálom, mit főzzek a maradékokból. A gyerekek ugyan már közölték, mikor tegnap délután hazaértem a munkából, hogy nincs itthon semmi, de tapasztalatom szerint abból a semmiből még össze lehet azért hozni egy szerény ebédet. Így lesz a mai menü: krumplileves, szilvás gombóc és a két puha, barna banánból a gyümölcsös kosár aljáról sütök majd banánkenyeret.

Múlt héten, mikor néhány napot együtt tölthettünk az összes gyermekünkkel, egyszer megkérdeztem tőlük, visszatekintve hogyan látják, milyen anya voltam, megbántottam-e őket valamikor, hordoznak-e szomorúságot miattam a szívükben. A válasz hadd maradjon az én titkom, de tény, már előtte is tudatában voltam, hányféle módon vallok kudarcot az összes lehetséges kapcsolatban, melyben bátorkodok elköteleződni, felelősséget vállalni. A társammal, a gyermekeimmel, a szüleimmel, az egyházzal, a barátaimmal szemben legjobb esetben is úgy nézek ki, mint az a kis kedves levél, amit az erdőben találtam: telis-tele lyukakkal, melyeken a nap felé fordítva átragyog a fény.
Mondhatnám úgy is: nincs itthon semmi.
Aztán kiderül, ebből a semmiből kiindulva mégis felnőnek csodálatos gyerekek, épül az egyház, a támasz, a vigasz, virágba borul időnként a szép.

Sunday, August 2, 2020

Nyár.


Még egy utolsó éjszaka az egy héttel ezelőtt felállított sátramban...
Néha, de csak néha, mintha sikerülne pontosan úgy élnem, ahogy élni szeretnék, ahogy élni érdemes: mezítláb, boldogan, bizakodóan, bátran.

Tuesday, July 28, 2020

A sötétség kincsei.

Néhány napja felállítottam a kis, egyrétegű sátrat a kertben.
Kalandvágyból, ideiglenes lakóhelyként. De nevezhetném kihívásnak is. Vagy bátorságpróbának. Mert bár itthon vagyok, s biztonságban, mégis: minden lélekjelenlétemet össze kellene szednem, ha éjszaka közepén be szeretnék jönni a kerten át a házba.
Tulajdonképpen félek a sötétségtől. Nem alszom túl jól odakint. Éjjel hideg van, fúj a szél, el-elered az eső, ébren hallgatom a sátorlapon dobogó cseppek hangját. Kisállatok járkálnak a fűben, gondolom, sündisznók, egerek, macskák. Talán őzikék is. A felhők fölött repülők morajló hangja. A szomszéd éjjel beindítja az autót, pék a foglalkozása, korán indul dolgozni. A sötét égbolton hidegen, szinte hallható némasággal ragyognak a csillagok.
Egy szép zsidó esti ima így hangzik: Spread over us your sukkah of shalom, of peace and safety. Terítsd fölénk a béke és biztonság lombsátrát.
A sátorok ünnepén Izráelben lombsátrakat építenek az emberek a kőházak mellé, s egy héten át abban ülnek, ott esznek, oda hívnak vendéget. A sátor teteje lombokból készül. Átengedi a hideget, a szelet, az esőt. De a réseken át látni lehet az eget!
Felállítottam egy sátrat a kertben, és egy kicsit minden nap bátrabb leszek. Egyúttal készségesebb is talán, kilépni időnként egy másfajta, saját meggyőződésekből és igazságokból épített kőfal mögül is, s megérezni egy másfajta békét, másfajta biztonságot, mely reménnyel teljes tud maradni egy védtelen sátor védelmében is. Szeretnék megszólítható lenni, változni és változtatni, érteni és érezni a világ fájdalmát, örömét. Szeretném látni az eget, a csillagokat. Odabent, a falak között ez nem mindig lehetséges.
Mindig a reggelek a legszebbek. A hosszú éjszaka után egyszer csak feldereng a hajnal fénye, s a sátorlapon keresztül megmelengeti arcomat a felkelő nap. A harmatos füvön át mezítláb bejövök a házba kávét főzni. Indulhat a nap.