Ez az advent

 

más lesz, mint a többi. Szokatlan. Kihívásokkal teljes. Frusztráló. 

S ezeken a pillanatokon nem segít néha más, csak az, ha elkezdem főzés közben nagyon hangosan énekelni a Csendes éj-t. 

Vagy megnézem a következő karácsonyi Netflix filmet, ahol a nagyvárosban lakó, a cégnél éjjel-nappal dolgozó, előléptetés előtt álló hősnőnek haza kell utaznia a szülővárosába karácsony előtt közvetlenül egy napra, de mivel épp akkor kitör egy hóvihar, nem ér vissza időben, ezért kénytelen még kicsit maradnia, épp csak annyira, hogy legyen ideje közben újra majdnem beleszeretni a hajdani, gimnáziumi kedvesébe, aki egyébként ügyvéd, jóképű és természetesen még mindig egyedülálló, és akinek helyén van a szíve, mert tudja, hogy a karrier és a pénz nem tesz boldoggá. 

Vagy felveszem az egyhasználatos gumikesztyűt, a ffp2-es maszkot és minden nap beautózom a szomszéd városba, hogy megsétáltassam a vírus miatt karanténban levő ismerős család kissé kövérkés mopszát.

Advent.

Ha van szó, melynek rossz még a csengése is - átvitt és szó szerinti értelemben véve -, az a "sötétség". Mindenáron arra törekszünk, hogy elkerüljük, kizárjuk, minél hamarabb eltüntessük. Ezt a szót használjuk a tudatlanságra, értetlenségre, gonoszságra, rosszindulatra, bizonytalanságra, bűnre, az értelmetlen szenvedésre. Mégis, ha csak egyetlen dolgot válaszolhatnék arra a kérdésre, mit adott nekem ez az év, akkor gondolkodás nélkül azt mondanám: azt, hogy kicsit jobban értem, van olyan dolog, amire csak a sötétség tanít meg. Kezdve ott, hogy mekkora bátorságra volt szükség még ahhoz is, hogy egyedül végigmenjek késő este az udvaron a sátramig, amelyben egy egész hétig laktam az elmúlt nyáron. Vagy mekkora erő kell éveken át gondozni valakit, majd milyen fájdalmas kudarcot vallani, elismerni, hogy sem a testem, sem a lelkem nem bírja tovább. Életemben először megismerni az intenzív osztályok éjszakájának a sötétségét, egy hónapon át küszködni magas lázzal, időpontra várni egy számomra félelmetes műtéthez, több, mint egy éve nem találkozni a szüleimmel, hónapokig nem látni az itthonról elköltözött gyermekeimet - mások szenvedéséhez viszonyítva semmiség, önmagamhoz képest olyan sötét helyzetek sora, melyet nem tesz kevésbé félelmetessé egy gyertya kedves fénye az asztalon. 

Advent nem csak egy szokásos időszak a kalendáriumban. 

Az advent nem más, mint egy létállapot, a reménnyel teljes várakozás létállapota egy bizonytalansággal, félelemmel és szenvedéssel terhelt időszakban. Több, mint hangulat, sokkal inkább fegyelmezettség.

Azt jelenti, hogy mikor nem érezzük az életünkben Isten jelenlétét, megtanulunk elidőzni a hiányában.

Mosolyráncok.

A szájmaszkot már akkor is viseltem kora tavasszal, amikor még nem volt kötelező. Emlékszem, minden bátorságomat össze kellett szednem ahhoz, hogy így menjek be a boltba, egyedüliként, aki hordja, szerettem volna mindenkinek elmagyarázni, azért teszem, mert nem kockáztathatok, idős személyt gondozok otthon.

Aztán kötelező lett. Megszoktuk. Szájat - néhány emberét leszámítva, akihez fizikailag közel vagyunk - nem látunk már, csak zoom konferenciákon, fotókon, filmeken. Azelőtt még a test természetes része volt. Mint ahogy a kezünket is használtuk ölelésre, érintésre, kézfogásra.

Az egyetlen testrészünk, amivel még mosolyoghatunk, az a szemünk. S a valószínűleg túlkompenzáló, túl hangsúlyos, túl széles mosolyok ára: a szemek körül túl gyorsan elszaporodó finom kis ráncok. 

Büszkén viselem, tudatosan gyűjtöm őket.

A kedvességről.

 

Semmi sem tud úgy a szívemhez szólni, mint akár a legapróbb kedves gesztus. Múlt héten valaki csokoládét és képeslapot is tett abba a borítékba, amit egyébként egy hivatalos papír miatt kellett postáznia. Hosszasan örültem neki, őszintén boldoggá tett. De nem annyira, mint a tegnapi eset, amiről a gyermekem mesélt. Egyik órájára túl későn ért be, mert elnézte szünetben az időt, s mert elfelejtette, hogy dolgozatot írnak. A tanárnő felajánlotta, hogy tovább írhat, mint a többiek, úgyis ez lesz az utolsó órája, és papírzsebkendőt is adott, hogy feltörölje az ebben a pillanatban felboruló innivalóját. 

Hiányzik a fény. A mindennapi beszélgetésekből, a hírekből, a közhangulatból, a szemekből. A szavakból s a szavak hangsúlyából. Abból, ahogy egymáshoz szólunk, ahogy egymásról beszélünk, ahogy egymással bánunk. A korábbi időkhöz képest kifejezetten legitim - az autentikus lét egyik alapvető pillére - közszemlére tenni a hangulatváltozást, a szomorúságot, a haragot. Mostanában nem sok emberrel találkozok, s a világhálón is viszonylag kevés ember írását követem rendszeresen. Miután megnézem a híreket, általában tennem kell egy sétát az erdőben, hogy ne temessen maga alá a félelem. Megértem a frusztrációt, a rosszkedvet. Értem, hogy néha az a legegyszerűbb küzdési stratégia, ha a gondjaink miatt ráadásul egy bűnbakot is keresünk. De nagyon hiányzik a fény, nem csak a késő őszi napokból, de a szemekből, a szavakból.

Az aranyszabály szerint bánjunk ugyanúgy másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak. Én ezt kevésnek érzem. Inkább bánjunk úgy másokkal, ahogy szeretnénk, hogy mások is a gyermekünkkel bánjanak. Egy-egy nekem szánt sértő megjegyzésen viszonylag hamar túlteszem magam, de minden rossz szó, ami a gyermekeimet éri, összetöri a szívemet. És a nekik szánt jóság, kedvesség minden apró gesztusa boldoggá tesz.

Néhány napja találkoztam egy fiatal édesanyával, s megpróbáltam kicsit barátkozni a kisfiával. De ő csak nézett rám nagy szemekkel. Nem látta a szájmaszk mögött az arcomat, a fülig érő mosolyomat. Meg kell tanulnunk a szemünkkel mosolyogni. Ha magunk miatt nem, legalább a gyerekek miatt. (Akkor is, ha nem a mi gyermekünkről van szó, akkor is, ha nincs is gyermekünk. Mindenki valakinek a gyermeke, és mint ilyen, a legjobbat, a legkedvesebbet, a legfényesebbet érdemli.)

Kollázsvers.

Megszakadt volna a szívem, ha csak úgy kidobom a napok óta a zongorán heverő, angol nyelvű, bőrápolási termékeket reklámozó újságot. 

Ilyenkor mindig arra gondolok, valaki ezen sokat dolgozhatott. 

Kiválasztotta a betűtípust, megírta a szöveget, megtervezte a külalakot. 

Már csak ezért is - ilyen jószívű vagyok -, hogy megbecsüljem a befektetett munkát, és mert szeretem a betűket, vettem az ollót s kivágtam a legszebbeket. 

Kiraktam belőlük valami mást. 

Valamit, ami több, mint bőrápolás. 

Valamit, ami belülről teszi szebbé az arcomat.

Valamit, ami védi bennem a fényt.

Neked

Megváltoztatni a világot egy éjszaka alatt nem lehet. 

De attól még nem minden mindegy!

Varázslat tényleg nincsen.

Éjjel-nappal védeni belülről a fényt:

ezen áll és bukik minden. 

 

(Angolul: I can't change the world overnight./ But I do care./ There is no magic./ Protecting the light from inside/ day and night/ makes the difference.)

 

Elég jó vagyok?

- kérdezem tükörbe nézve. Nem másokhoz képest. Nem múltbeli önmagamhoz képest. Ahhoz az álomhoz képest, amit valaki valahol már akkor megálmodott, még mielőtt a színre léptem. És aminek, úgy érzem, nem sok köze van a teljesítményhez. Az értékekhez van köze. Az integritáshoz, a kedvességhez, mások tiszteletéhez. Önmagam tiszteletéhez. S a mindenek fölött álló, mindennek értelmet adó, mindent kicsit fényesebbé tevő szeretethez.

Virághagymák.

A mai napot kint töltöttem, a kertet kezdtem el előkészíteni - tegnap reggel már befagyott az autó szélvédője - a közeledő télre. Az őszi teendők legszebb, legreményteljesebb, szinte ünnepi része a virághagymák elültetése. Idén is vettem százkilencvenhat darabot, nárciszhagymákat főleg, de tulipánt is, jácintot, krókuszt. Néha arra gondolok, ez azért már túlzás. Hiszen minden évben sokat ültetek, s különben is, nem lesz belőlük étel. Nincs kézzel fogható hasznuk. 

De az a helyzet, közben nem csak virágot ültetek. Reményt is. Arra nézve, hogy érdemes. Legyőzni az akadályokat, megkeresni az utakat, kérni, adni, közösséget építeni, növekedni, virágozni, gyümölcsöt teremni. Talán nem térül meg. De a feladat szépsége nem is a megtérülésben van, hanem abban a mindig megújuló erőforrásban, ami a szív mélyén a legnagyobb csalódások után is valahogy megmarad, talpra áll, tovább él. Erőt próbáló időket élünk, nyomás hatására pedig mindenkiből az préselődik ki, ami benne van. Ami engem illet, néha megrémülök attól, mennyi túlérzékenység, önzés, türelmetlenség lakik bennem, s a tárgyalókészség- és képesség mekkora hiánya.

Amikor a végtelen hosszúságú tél végén majd előbújnak a zöld hajtások s kis idő múlva a sárga, lila, piros virágok, tudni fogom: ó, nem. Nem túloztam. Jövő ősszel még több virághagymát ültetek.

Rend.

Kakuzo Okakura „Teáskönyv“ című művében van egy történet Rikyu-ról, aki figyelte, hogyan sepri tisztára fia, Shoan, a kerti ösvényt. „Nem elég tiszta“ – adta fel újból neki a feladatot, mikor végzett. Majd miután újból és újból felsepert, felmosott s mindent egyes levelet, ágat felszedett, az apa kilépett a kertbe és megrázta a fákat. Az ösvény tele lett aranyló és bíborszínű levelekkel. Amit Rikyu szeretett volna, az nem a makulátlan tisztaság és rend volt, hanem a természetesség. És a szépség. A természetes szépség. 

Minden életszakasznak megvan a maga utánozhatatlan bosszúsága. A lakás millió pontján szétszórt legodarabkák, gombolyagok, színes ceruzák, szennyes ruhák, tinédzserkori éjszakai éhségrohamok utáni reggel a konyhapulton a morzsák, s a kint felejtett sajt, a gyerekek kedvéért beszerzett háziállatok szőre az ágyterítőn, a megrágott szőnyeg, a fehér székpárnára ömlött zöld akrilfesték - nem rendetlenség. Áldás, ha megadatik. Természetes szépség. Mint őszi tájban erdei ösvényre hullott falevélrengeteg, úgy tartozik a jól megélt élethez.

 

Asztalok.

Visszanézve a telefonomon a fotókat, két állandó téma húzódik végig piros fonalként a napokon. Először is a kutya. Az legtöbb kép egyértelműen a kutyáról készül. Aztán jönnek az asztalok. Ki tudja miért. Csak úgy, saját magamnak. Ha meg van szépen terítve, néha meghívásként. Sokszor pedig - egy kép többet mond ezer szónál - így válaszolok egy-egy hogylétem felől érdeklődő üzenetre. 

Boldoggá tesz ez a mindenféle előzetes terv nélküli virtuális fotókiállítás. Olyan színes. Benne van szavak nélkül is az összes igyekezet, egy hasznos életre irányuló sok-sok apró törekvés. Benne vannak a reggelek, a nappalok s az éjszakába nyúló csendes esték. Benne van egy egész élet, egy egész ősz. Az enyém.

Szent Benedek három, egyenlő mértékben fontos alapra helyezte a kiegyensúlyozott életet. Sajnos ezekből csak kettő lett igazán híres. Ora et labora. Imádkozni és dolgozni. De van egy harmadik is, ez pedig az olvasás. A híres mondás tulajdonképpen így hangzik: ora et labora et lege. Imádkozni és dolgozni és olvasni. A napokon, mikor nem megyek be az irodába dolgozni, reggel órákig olvasok. Fél órát mindenképpen akkor is, ha bemegyek. A Szentírást, Tolsztojt, Thomas Mannt. Olyan szépségben vagyok érdekelt, mely kicsit mélyebben van a felszínnél. Amiért meg kell dolgozni. Nekem, a türelmetlen olvasónak, szükségem van erre a gyakorlatra, erre a mélységre, mely csak lassan adja meg magát. Ehhez egyébként nem kell különösebb elhivatottság vagy tehetség. Mint minden mást is, amiért érdemes erőfeszítéseket tenni, csak akarni kell. Csak tenni kell.

Szilvásgombóc elsőbbségivel.

Ó, ti túlórák abban a világ végi irodában, a neoncsöves lámpák alatt, ti, semmi sem választhat el tőletek, csak a Gesundheitsamt. 

Ülök a konyhaasztalnál, már egy napja várom, hogy csörögjön a telefon. Várom, hogy folytathassam a gyönyörűszép, szürke hétköznapi életemet.

Véleményem szerint a köztes időkben a legnehezebb szépen élni. Amikor egy telefonhívásra várunk, ami eldönti a továbbiakat. Vagy egy késlekedő válaszra. Egy felvételi- vagy egy orvosi teszt eredményére. Ilyenkor a legnehezebb nem valahol a múltban tartózkodni, ahol még lehetne más döntéseket is hozni, s nem valahol a jövőben, ami a tervezettől még teljesen máshogy is alakulhat.

Az iskolakezdés után végül is tudhattuk volna, csak idő kérdése, hogy elterjedjen a vírus a gyerekek között. Mióta három napja egy osztálytársról kiderült, hogy beteg, az évfolyam összes gyereke karanténban van. A családok pedig valahol a semmiben, a köztes időben. Az elvégzett tesztek eredményei apránként derülnek ki, ahogy az egészségügyi hivatal mindenkit egyenként felhív egy hírrel, amitől aztán többek között az is függ, hogy mi, a család többi része is karanténba kerülünk-e vagy sem.

Ebben a semmiben nehéz élni. Nehéz nem félni. Nehéz nem lelkiismeretfurdalással gondolni az emberekre, akikkel az utóbbi héten találkoztunk, s esetleg akár meg is fertőztünk. Nehéz több tervet is kigondolni az eshetőségre, ha a mostaniak semmiképpen sem megvalósíthatóak. Nehéz írni. Sokkal biztonságosabb egy történetet akkor elmesélni, mikor már jól-rosszul, de túlvagyunk rajta, s nyilvánvalóvá válik a tanulság, a hőstett, az utolsó mondat.

De az igazság az, a legtöbb történet olyan hétköznapi, hogy érdemtelennek tűnik elmesélni. Vagy nincs benne tanulság. Vagy van, de az nem passzol bele az általánosan elfogadott irányzatba. A legtöbb történeten még nem vagyunk túl. Még nem kerek. S a konyhaasztalnál ülve, összeszorult szívvel egy telefonhívásra várva ezt jobban értem és érzem, mint bármikor.

Hogy hogyan kerül a címbe a szilvásgombóc?

Hát úgy, hogy ezek a köztes idők arra azért jók, hogy nekifogjunk valami olyan feladatnak, aminek se vége, se hossza. Például szilvásgombócot főzni. Majd az utána keletkezett káoszt összetakarítani. Majd kis műanyagdobozba néhányat becsomagolni, s még mielőtt bezár a posta, s adott esetben talán elkezdődik a karantén, elsőbbségivel útnak indítani valakihez, akinek jól esne egy kis hazai íz.

Az ötágú gyertyatartó,

amit a bolhapiacon vettem néhány éve s azóta is a vacsorák központi fényforrása az őszi-téli estéken, általában akkor kerül le a szekrény tetejéről, ahova még tavasszal tettem, amikor először kapcsoljuk be nyár után a fűtést. 

Fehér gyertyákat veszek elő hozzá, az asztal közepére teszem. 

Mikor odakint már majdnem besötétedett, s mindenki sorban, éhesen nyitogatni kezdi a hűtőszekrényt, csak egy fél órányi időt kérek. Meglepetést tervezek. Tejberizset főzök. Vaníliával, barna cukorral, fahéjjal ízesítem. Narancsos teát készítek és előveszem hozzá az esküvőnkre kapott porcelán csészéket. Majd meggyújtom a gyertyákat. S bár nem érzem - csak tudván tudom -, hogy különösképpen jelentőséggel teljes lenne ezekben a napokban az életem, de vannak ezek a kicsi, fényes, extravagáns gesztusok, amire még most is, még mindig képes vagyok, amiket ha apránként összeadok, lassan megtartó szeretetté válnak. 

Mert mindenki ugyanarra vágyik: szeretni és szeretve lenni. 

S hogy legyen valaki, legyek én magam az a valaki, aki visszaszereti az életbe azt, ami útközben valahol folyton elveszni, kihunyni fenyeget.

Mikor

múlt hétvégén egy hirtelen ötlettől és meghívástól indíttatva meglátogattam a lányomat, a kis hátizsáktól eltekintve, amibe néhány ruhadarabomat csomagoltam, egy nagy papírtáskával és indulás előtt a kertben szedett virágcsokorral szálltam fel a vonatra. A táska tele volt kis ajándékokkal, mindenféle praktikus és felesleges dologgal, amit az elmúlt hónapok alatt, mióta nem találkoztunk, neki vettem, kötöttem, készítettem. Mindegyiket egyenként becsomagoltam, szalaggal átkötöttem. 

Vagy még ezelőtt, mikor végre rászántam magam, hogy nagytakarításba, napokig elhúzódó általános szortírozásba kezdjek a kis szobában, ahova olyan régóta mindent csak úgy nagyjából beteszünk - a kezdeti bosszúság lassan szinte karácsonyi hangulattá alakult, vagy egy-egy bolhapiaci kincskeresés izgalmává, ahogy egymás után kerültek elő rég elfelejtett mécsesek, gyertyák, emlékek.

Néha attól tartok, nem lesz már több meglepetés. Egyik nap olyan lesz most már mindörökre, mint a másik, s bár szeretek körülnézni az Instagram meglehetősen romantizált őszi fotói között - aranyló lombok alatti sétákról barna bakancsban a földön heverő színes levelek közt -, a legtöbb reggel, ha egészen őszintén és filter nélkül akarok fogalmazni, akkor is esősen és szelesen indul, és magányosan.

De a szürke fellegek alatt, egy-egy glamour nélküli nap végén, a szív legporosabb és legrendetlenebb helyein néha váratlanul felragyog egy-egy pillanat. Mintha valaki végtelen szeretettel becsomagolta volna, majd masnit kötött volna rá. A tenyerét kitárva tartja elénk. Ajándék. A miénk. Talán csak egy apróság, valami, ami már rég ott van, csak nem vettük figyelembe. Talán valami teljesen új, meglepő. Pillanatok, melyek félbeszakítanak, ébren tartanak, emlékeztetnek, őrzik a pislogó lángot s kicsinységükben is arra hívnak, hogy meglássak bennük valami egészen nagyot, múlandóságukban az örökkévalót.

A szép nyomában.

Jelenlegi életem egyik legnagyobb céljának azt tűztem ki, hogy teret adjak benne annak, ami szép. Ilyesmiket írok fel reggelenként a tennivalók nem mindig praktikus szempontok által összeállított listájára: gombot varrni a csíkos blúzra. Megjavítani a kis plüss sárkányt, amit Sven széttépett. Kitakarítani a fürdőszobát. Kicsit szebbé tenni a lépcsőházat. Nem sírni. Sétálni az erdőben. Ajándékot készíteni. Valami finomat vinni az irodába.

Egyszóval: egyengetni a szépség útját. Erőt, igyekezetet fektetni bele. Irgalmas szívvel nézni az életemre, önmagamra. Szépen öltözködni. Leporolni az olyan megszokott szavakról, fogalmakról a port, mint a jóság, szívesség, szolgálat. Felfedezni újra és újra az evangélium fényének az erejét.

Mikor nincs erőm és kedvem semmihez, pont akkor tisztán és határozottan "igen"-t mondani az életre, eldönteni, hogy megpróbálom kihozni a legjobbat a körülményekből, mégis.

Mikor látok egy-egy hihetelen színű, formájú virágot valahol az erdő mélyén, rajta a sok apró, szeretettel teljes részletet, néha arra gondolok: nem felesleges itt virágozni s ilyen minőségben, ahol senki sem látja, senki sem csodálja?

 De nem felesleges. 

A szépség, találjak bár rá egy festményben, egy tájban, az égbolton, egy virágban, egy gesztusban, jellemvonásban, megbocsátó szép szóban vagy, ha nagyon nagylelkű vagyok, a tükörben - sohasem felesleges. Felemeli a lelket. Inspirál. Segít élni.

 

Ősz.

Tele van kincsekkel az erdő. Színnel, friss illattal, a fák közé belopakodó napsugárral. Soha nem jövök haza üres kézzel, üres szívvel. Soha nem érzem olyan élőnek magam, mint mikor korán reggel járunk egyet a kutyával a még harmatos ösvényeken. 

Időnként viszek magammal egy ollót s összeállítok egy csokrot abból, ami éppen van. Hazahozom a természet egy-egy darabkáját, virágokat, apró csipkebogyó ágat, berkenyét, fenyőtobozt, rozsdaszínű pajzsikát, s egyet azokból az elvirágzott lilásszárú vagy kárpáti aggófüvekből, melyek egész nyáron át elbűvöltek egyszerűen csak azzal, ahogy kitartóan, kis lámpásként világítottak az erdő sűrűjében. Ahogy vázába teszem őket, máris elkezdenek hullani a kis hófehér pihék az asztalra. 

Szeretem az ilyen rendetlen, szemetelő csokrokat. 

Nem is olyan régen a stressz miatt egyszer csak néhány nap alatt kihullott a dús hajamnak - talán az egyetlen igazán szép dolognak rajtam - körülbelül a fele. Többet sírtam miatta, mint Jo, mikor a Kisasszonyokban pénzért rövidre kellett vágassa a haját.

Az ősz érkezése olyan vigasztaló. 

Talán visszasűrűsödik a hajam, talán még kevesebb lesz, de ami most van, az végülis még mindig szép.

Talán visszanyerem egyszer lányos nádszálkarcsúságomat, talán nem, de addig is vettem néhány ruhát, ami most éppen jól áll. 

Nagytakarítás közben találtam egy régi vázát. Lemostam róla a port, behoztam a nappaliba. Tökéletes tartója lesz az őszi csokraimnak, hordozza, mint minden élet, a változásában is örök szépséget.

Az örömről.

Minden reggel úgy ébredek én is, ahogy mindenki más: jelentőséggel teljes, nehéz dolgokat szeretnék véghezvinni a világban. Kezdve először is avval, hogy felkelek. Majd megpróbálok tenni valamit, aminek értelme van, fénye, hatása, magamra nézve is, és persze másra... 

Aztán mégis olyan hétköznapinak, pótolhatónak, elhanyagolhatónak tűnik bármi, aminek ténylegesen nekifogok. Pedig a fontos teljesítmények mind úgy jönnek létre, ha valaki hosszú ideig, kitartóan és hűségesen tesz erőfeszítéseket ugyanabba az irányba. Így nevelünk gyerekeket, így gondozunk betegeket, így szerzünk diplomát, tapasztalatot. 

Az öröm olyan, mint az oxigén. 

Nem csak érzelmek kérdése. 

Az öröm sokkal inkább fegyelem kérdése, mindennapi gyakorlat. Nélküle megpróbálni jelentőségteljes, nehéz dolgokat elvégezni a világban olyan, mint megpróbálni levegő nélkül élni. Ezért ha nem megy magától, szándékosan kell odafigyelni a ki- és belégzésre. A nevetésre, éneklésre, bohóckodásra. A mozgásra. A zenére. Az asztal szép megterítésére. 

Az öröm kötelező házi feladat. Magamtól magamnak. (S egyébként is megíratott: örüljetek! )

Hogy ne temessen maga alá a feladvány ragyogó lehetetlensége, apró, bárki által teljesíthető, praktikus lépésekre bontottam. Minden nap írnom kell néhány köszönetre méltó dolgot a naplóba. Minden nap el kell végeznem néhány apróbb-nagyobb szolgálatot valaki másnak. Minden nap tanulnom kell valami újat.

Álmaim foglalkozása legújabban: megelégedett, örömteljes anyóka. (Ami az "anyókát" illeti, inkább majd csak száz év múlva. A többi jöhet addig is.)