Miután

egy napon át, reggeltől estig viseltem a frissen befejezett pulóvert, ma reggel úgy döntöttem, kibontom az egészet és - ugyanezzel a mintával vagy egy másikkal - újrakötöm. Túl nagy lett, még oversized méretnek is túl nagy. Különböző tevékenységek közben viselve - házimunka, gyaloglás, irodai munka, énekóra - zavarja a szabad mozgást. Nem érzem teljesen otthon magam benne.

Ma elővettem két zsák, már évek óta kiszelektált ruhát. Egy részét, amiről azt gondolom, hogy örülnének neki az unokahúgaim, félretettem, egy része megy a ruhagyűjtő konténerbe, a maradék, egy egészen kicsi rész, a szemétbe. Két darabot, egy agyonviselt, sötétszürke pulóvert és egy halvány rózsaszín kardigánt, gyönyörű gombokkal, visszavettem a saját ruhatáramba. Valamikor réges-régen az enyémek voltak, majd elkérték a lányaim, évekkel ezelőtt ők pakolták bele azzal, hogy már nem fogják viselni, a most elővett zsákba. Emlékek kötődnek hozzájuk s még mindig szépek, viselhetőek, kényelmesek. 

Orsola de Castro "Loved Clothes Last" című könyvében olvastam, hogy március, köszönhetően a nyolcadikán ünnepelt nemzetközi napnak is, a nők hónapjának számít. S mint ilyen, mélységes köze van a divathoz, a tökéletesség illuzióján túl levő reális testméretekhez és formákhoz, a megfizethető és tisztességesen megfizetett, szép és tartósnak elkészített ruhadarabokhoz. 

Családunkban ide-oda vándorolnak a ruhák. Mikor legutóbb utaztunk együtt néhány órán át az autóban, mire megérkeztünk, a gyermekeim elkérték a fülbevalómat s a pulóvert, amit éppen viseltem, szerencsére volt rajtam alatta egy póló. Néha évek múlva visszahozzák, amit elkérnek, agyonviselve, s akkor én úgy örülök mindegyiknek, mintha új lenne, vagy egy kedves, rég látott ismerős. 

Szóval újrakötöm a pulóvert. Nagyon tetszik a fonal, csodálatos a tapintása a bőrömön, s már a színe is millió emléket idéz. Tudom, hol vettem, kivel voltam, s miről beszélgettünk közben. Nem érzem elpazarolt időnek és erőnek a befektetett munkát, szeretet. A szeretet, ha igazi, különben sem fogy el. Csak átalakul. Alkalmas a hétköznapi használatra, elviseli a bontást, az újratervezést, a javítást, a továbbajándékozást. Csak a nemtörődömséget nem viseli el. Az igazságtalanságot, kizsákmányolást, pazarlást s a lustaságot nem. De minden alkotó és rendszerető, örömmel teljes gesztusban, legyen az akármilyen apró, újjászületik.

Tavasz.

Hosszú volt a tél. A dombok között még múlt héten is javában havazott. S bár mindig is azt állítottam, határozottan, hogy az ősz a kedvenc évszakom, azt hiszem, tévedtem. A tavasz gyermeke vagyok. 

Az elmúlt hetekben elkezdtem kötni magamnak egy pulóvert. Ha arra gondolok, hogyan éreztem magam, míg haladtam, hol előre, hol hátra a sorokkal, a "szomorúság" az első szó, ami eszembe jut. Nagy, kedves, puha kendőként terült a vállamra. Meg sem próbáltam levenni. Az élethez tartozó természetes változásokkal járó emberi érzéseknek, úgy éreztem, jó helyet adni. Időt szánni rá, nem siettetni a lelket, hogy úgy működjön, mint máskor, szedje már össze magát. Jó volt nem beszélni arról, aminek belül kell feloldódnia. 

Tegnapelőtt elkészült a pulóver. Tegnap kimostam, gyengéden, kézzel, az egyes részeket, a balkonra terítettem ki, illatosra szárította a nap és a szél. Végül éjszakába nyúlóan foglalkoztam az összállítással, az egyes szálak elvarrásával. Mintha csak ezen múlt volna, ezen az utolsó nekifeszülésen a tavasz érkezése.

Nyílnak a virágok a kertben, nyitva az ablak, a szív. A hozzászólások ajtaja is újra nyitva. Köszönöm a megértést, a türelmet a zártság idején. Itt a tavasz.

A mezők füve.

Majdnem egy hónappal ezelőtt azért utaztam Münchenbe, hogy az egyik lányommal, aki átmenetileg ott tartózkodott, töltsem a délutánt. Az állomáson várt rám, s ahogy elhaladtunk az aluljáróban a virágbolt mellett, megkérdezte, szeretnék-e virágot. S hogy most kérem-e, vagy inkább később, ne kelljen egész nap cipelni, de én szívesen cipeltem órákon át a leárazott virágok közül kiválasztott, kicsit már hervadásnak indult rózsaszín tulipánokat. Hazaérve abban reménykedtem, hogy az összes eddigi tapasztalattal ellentétben ezt az egy csokrot életben tarthatom valamiképpen, örökre. Naponta cseréltem a vázában a vizet, lehámoztam a megbarnult leveleket, visszavágtam, minden nap egy kicsit, a szárakat. Fotóztam, figyeltem, rendezgettem az aláhulló szirmokat. 

Persze, nem tudtam életben tartani őket, se szépen megszárítani, ahogy például a rózsákat lehet. 

A virágok mulandóak. Felgyorsítva mutatják be a folyamatot, melynek törvényeit mi is megéljük valamilyen formában, minden nap: kinyílás, virágzás, odaadás, változás, búcsúzás.

Megígértem magamnak, ha csak egy mód van rá, soha nem maradnak üresek a vázák az otthonomban. Másfél-kéthetente új csokrot veszek. Minden nap cserélem a vizet, visszavágom a szárakat. Egyenként teszem vissza a vázákba a szálakat. 

Mindegyik virág egy-egy külön világ. 

Egyiket sem tudom örökre életben tartani.

De nem az elmúlásra, nem a változások okozta szomorúságra figyelek. Hanem az új lehetőségekre. Mindegy egyes vízcserével valamivel kisebb, de egészen új és friss csokrokat állítok össze. A teljes pompa s a teljes hervadás között, a minden s a semmi között rengeteg értékes lehetőség van. 

A mostani csokorban van egy szál liliom. Ma reggel elkezdte bontogatni a szirmait. Nem fáradozik, nem sürög-forog, nem aggódik. Mégis, Salamon király teljes díszében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak ez az egy is. 

Ha pedig a mező füvét, amely ma még van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább téged, te drága, kishitű szívem?

Az erdő.

Abban a majdnem tizenkét évben, mióta itt lakunk, nem tudnám megszámolni, hányszor voltam az erdőben. Ha a tizenkettőt megszoroznám háromszázhatvanöttel, nem kellene nagyon sokat kivonni belőle, hogy megkapjam a végeredményt. Az elején általában a gyerekekkel, családdal, néha vendégekkel. Sokszor egyedül. Mindig is nagyon szerettem egyedül menni. Az években, mikor Mama itt lakott nálunk, sokáig mindennapos, hosszadalmas program volt, végigmenni vele a körbe vezető ösvényen, míg egyszer az út felénél már nem ment tovább, ott végetért valami, alig tudtunk visszajönni. Utána csak rövid szakaszokra merészkedtünk, mind rövidebbekre. Az utóbbi két-három évben Svennel mentem, míg múlt ősszel meg nem támadt minket egy elszabadult kutya. Egy ideig aztán nem mertem elindulni, egyedül nem, de most, legyőzve a félelmet, újból, minden nap. 

Mintha ez a hely, ez az út egy belső hely és út is lenne egyben, egy saját, gyönyörű terület a térképen, amit el-elveszítek. Szép és fájó emlékek, jó és rossz élmények, unalom, félelem, változások, ezernyi érv mindkét lehetőség mellett: elindulni vagy mégsem. 

Több ez, mint egy ösvény, kereshetnék mást is, de nekem ez kell, mintha azzal, hogy végigjárom, az el-elpárolgó életbátorságot hódítanám vissza mindannyiszor, lépésről lépésre. A támadó kutya még mindig ott van, zárt ajtók mögül hallom a hangját. Nem szabadul már el, s ha igen, szembenézek vele. 

Odakint esik az eső, időnként még havazik, de mikor majd megérkezik a tavasz, engem útközben talál. 

Három könyvet választottam ki, hogy legjobb útitársakként elkísérjenek: az egyik egy nagyon kedves, agyonolvasott válogatás, John Muir írásaiból, Edwin Way Tale válogatásában. A másik egy verseskötet, Mary Oliver legszebb, válogatott versei a "Devotions" című kötetben. A harmadikra, egy gyógynövényekről szóló könyvre tegnap találtam rá egy utcakönyvtárban. Mindhárom tele van természetleírásokkal, a gyógynövényes könyv rajzokkal is. S míg olvasom, nézem, meggyógyul, újraépül valami bennem. 

 

Köszönet.

 

Ma két kedves dolog is történt velem a bloggal kapcsolatban: van egy olvasóm, aki rendszeresen küld képeslapokat (köszönöm, Zsóka, hogy gondolsz rám az utazásaidon, megkaptam a legutóbbit, nagyon értékelem!), egy másik olvasó pedig emailt küldött, megköszönve az egyik februári bejegyzésemet (én is köszönöm, Orsi, a bátorságodat, s hogy időt szántál rám.) 

Én általában karácsonykor szoktam képeslapot küldeni azoknak, akik könyvek, bejegyzések, Instagram tevékenység vagy podcast készítés által értéket adnak az életemhez - feltéve, ha nyilvánosan megtalálható az elérhetőségük. Nem keresek személyes barátságot, csak szeretném megköszönni, amit kaptam. 

A napokban olvastam egy svéd író, Tomas Sjödin egyik írásában, hogy egyszer megkérte a kiadóját, vegye fel a nevében a kapcsolatot három amerikai íróval, akiknek a munkásságát már hosszú évek óta figyelemmel kísérte, s kérdezze meg tőlük, fogadnák-e őt egy beszélgetésre. Nem sok reményt fűzött hozzá, hiszen egyikük sem tudta, ki ő, de végül mindegyik igent mondott. Az egyik Eugene H. Peterson volt, aki régebb óta olvassa az írásaimat, tudja, milyen sokat jelent ő nekem is. Nagyon készült az utazásra, összeírta a kérdéseit, de ezekből semmi sem került szóba. Eugene kifejezettem hallgatag volt, már nagyon idős és beteg. Csak ültek csendben egymás mellett. Utólag írt arról, mennyire megérte mégis elmenni, még időben, s egyszerűen megköszönni, mindent. 

A köszönet kifejezése soha nem egyoldalú gesztus, még akkor sem, ha nem érkezik rá válasz, mint ahogy az én képeslapjaimra sem szokott érkezni, bár ért már meglepetés. Viszont ha kimondom, az olyan, mintha befejeznék valamit, ami akkor kezdődött el, mikor valaki, akit akár ismeretlenül is nagyra becsülök, leírt, lefotózott, megalkotott valamit, s ezáltal megérintette valamilyen formában a szívemet.

Ott álltam

a kasszánál a sorban, mikor eszembe jutott, nincs nálam a bankkártyám. Csak néhány apróságot tettem a szalagra, vajat, egy darab sajtot, krumplit a vacsorához. S virágot. Összekapartam az összes aprópénzt a hátizsák mélyéről, a zsebekből, s átrendeztem a dolgokat fontossági sorrendben. Hátulra került a vaj, a sajt, középre a krumpli, legelől a virágok. Tudtam, vacsorát tudok másból is készíteni, s ami engem illet, szívesen le is mondanék róla, csak hadd tarthassam meg, amire leginkább szükségem van egy ilyen hideg, havas napon: rózsaszín tulipánokra, nagylelkű szépségre, a tavasz ígéretére.

Játszás.

 

A 2023. év igéje - Te vagy a látás Istene. (1Mózes 16:13) - adta az ötletet, hogy néha, azokon a napokon, mikor különösképpen szükségem van rá, én is, vagyunk olyan kapcsolatban, új nevet adok a Fennvalónak. 

Ma így hívom: Te vagy a játszás Istene.  

A február nagyon intenzív volt. Érzelmileg hol fent, hol lent, munka, találkozások, búcsúzások, sok kilométer van a hátam mögött, hosszú utak, szó szerint, de főleg idebent. S mint minden mélyreható időszak után: csend, üresség, valamiféle veszteség érzése. Semmi egetrengető, semmi, ami nem az élet normális velejárója. 

S ebben az ürességben egy hívás, valahonnan a szív mélyéről: gyere játszani. 

Egyszerű játékokat választunk ki, az egyik kedvencem, hogy számoljam össze a kedves, reményteli dolgokat mikor lemegyek korán reggel a boltba friss perecet venni. A másik, hogy vegyem meg a hétvégi újságot, majd olvassak el néhány cikket reggeli közben. Vagy menjünk szánkózni, s ne törődjünk vele, hogy csupa kisgyermekes család között csúszunk le annyiszor, ahányszor csak kedvünk tartja, a hegyről. S írjak végre, hiszen ezért kezdtem el, a játék élménye és szabadsága miatt, a blogba.

Úgy lettem rábeszélve, ahogy a kisgyermekeket szokták, a játékra. Ha egy gyermek szomorú, tudjuk: a szavak, a rábeszélés, a szidás - "szedd már össze magad" - mit sem ér. Jó példával, türelemmel, kedvességgel vesszük rá, hogy jöjjön velünk játszani. 

S ha válaszol, ha igent mond, az a legnagyobb győzelem. Az élet, a szív győzelme.

Fotó nélkül.

Mielőtt dolgozni indulok, még elvisszük egymást a kutyával egy nagy sétára az erdőbe. Igyekszem úgy indulni, hogy ne kelljen közben rohanni, s visszaérve még legyen időm teát főzni, szendvicset csomagolni. Ahogy beérünk az erdőbe, már figyelek, tudom, hol bújnak elő az első hóvirágok tavasszal az út jobb oldalán. Most is ott vannak. A legtöbb még csak megannyi apró lándzsahegyként mered elő a fűből, de az egyik, a legszorgalmasabb már itt van. Teljes szépségben pompázik. Máris nyúlok a telefonom után, a kabátom jobb zsebében van, de még mielőtt elővenném, meggondolom magam. Lassan visszacsúsztatom. Ellenállok a késztetésnek, mely sürget, hogy próbáljam meg kihozni a legtöbbet a pillanatból. 

Mint valami pénzügyi befektető, nyereségre éhesen, azonnal válaszolni akarok, reagálni, begyűjteni, megőrizni, szétosztani, megsokszorozni a pici szépséget, ami egyszerűen csak...van. 

Ugyanaz a kicsit kényelmetlen érzés fog el, mint mikor hallom, ha valaki, nagy szeretettel, az emberi kapcsolatokba való befektetésre tanít. Mert a szó azt sejteti, hogy valamiféle megtérülést várunk. Hálát, elismerést, valamilyen ügy számára való megnyerést, a dolgok olyan irányú változását, ahogy az nekünk a legjobban tetszik. 

Pedig minden találkozás és kapcsolat, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy ott vannak az életünkben, mint a virágok az út szélén, még akkor is, ha mi ültettük, öntöztük őket - végső soron ajándék. Nem követtem volna el hibát, ha lefotózom a virágot, s azzal sem követnék, ha minden időmet, erőmet szétosztogatnám, minden ajándékot kamatostul viszonoznék.

Mégis. Ez a kicsi hóvirág az út szélén ma megérintett bennem valami mélységet. A helyet, ahol nincsenek befektetések. Ahol elég csak az, hogy mindannyian itt lehetünk, külön-külön és együtt, ezen a szép világon.

Február.

Már számtalanszor átéltem. Lehetne benne tapasztalatom, rutinom. Írhatnék róla egy egész könyvet. Mégis. Ahányszor csak elindul a vonat, viszi magával a szívemet. Még integetek, pedig az utazó már máshol. Már akkor rég úton volt, mikor előző este összepakoltuk a hátizsákját. Ott állok még egy ideig a peronon, elindulok lassan lefelé a lépcsőkön. Majd balra fel, s mert lehetetlennek érzem még a hazaindulást, rendelek magamnak az állomás kávézójában, mintha csak egy későbbi vonatra várnék én is, egy capuccinot. Így szólok magamban a lelkemhez: Drága. Meg kell tanulnod óvatosan kézben tartani ezt a csöndet. Tartani azt is, ami, bármilyen hihetetlennek tűnik, de megmaradt - mert elég tágas és erős - a szívedből. Majd, ha az utolsó cseppig kiittad a plasztikpoharat, meg kell tanulnod hazavinni őket és magadat.

***

Február közepe. Szinte napra pontosan a blogom születésnapja. A tizenhatodik. Jövő hónapban az én születésnapom, a negyvenhatodik. Ősszel a házassági évfordulónk, a huszonötödik. 

Mondhatni - bár egyedül kevés vagyok bármelyikhez, szükségem van a Másikra, aki olvas, éltet, velem marad -, szeretem a hosszú távú kapcsolatokat. 

Az öregségről beszélgettünk nemrég a lányommal, az öregedés folyamatáról, kérdezte, szeretném-e, ha idős kort megérnék. Azt válaszoltam, igen. Ő - nem mintha kívánságműsor lenne - nem. Túl nehéznek tűnik innen nézve. Sok bátorság kell hozzá. 

Én viszont úgy látom, s tudom, idővel majd ő is látni fogja, addig is van alkalmunk gyakorolni. 

Valószínűleg olyan érzés lehet, mint mikor egy-egy búcsúzás után elindul a vonat, s azt hisszük, kész, vége, most tényleg elvitte az egész szívemet. 

Aztán rájövünk, maradt még. Hiába osztogattuk szét a darabjait, számolatlanul, van még mit hazavinni.

***

(Tudom, kapok néha levelet, hogy furcsa így hozzászólási lehetőség nélkül a blog. Még mindig örülök a visszajelzésnek, az oldalsávban levő email-cím még mindig meghívás és nyitott ajtó. De egyelőre nem tudok másképp írni. Ez nem azt jelenti, hogy megszólíthatatlan vagyok, vagy bezárkózott, barátságtalan. Annyit jelent, hogy most így tudom őrizni azt a kincset, amit e hűséges blognak az írása - vagy inkább e blog hűséges írása? - jelent nekem.)

Ma reggel is,

mint minden reggel: kávé és napló. Előtte még kilépek a balkonra megnézni, milyen lesz ma az ég felettem. A napló - a régi néhány napja betelt - új füzet. Még szoknom kell. A borítóján egy Albrecht Dürer rézmetszet másolat, címe: Szent Jeromos a dolgozószobában. Múlt hétvégén - felejthetetlen élmény - eredetiben is láthattam Bécsben, az Albertina Múzeumban, majd kifelé jövet a boltban hosszas válogatás, mérlegelés után megvettem a füzetet. 

Nem mindegy, milyen tárgyakkal veszem körül magam. 

A képeslapon az idős szent ül az asztalnál és ír. Oldalról fény vetül rá az ablakokon át. Az előtérben állandó társasága, egy kutya és egy oroszlán. Alszanak. 

A füzet egyfajta hordozható otthon is lesz a következő körülbelül négy hónap során. Az előző kisebb volt, én magam dekoráltam színes, magazinokból kivágott képekkel, szavakkal. 

Ez sokkal elegánsabb. Letisztult, egyszerű. A fedele kemény, színei a barna és a fekete különböző árnyalatai. 

S mint minden valóban szép tárgy, gondolat vagy alkotás, nem arra indít, hogy leutánozzam, hanem hogy azzal foglalkozzak, ami az én személyes feladatom ezen a világon. 

S ha tudom mi az, elvégezzem, a tőlem telhető legjobban. 

S ha nem tudom, addig is végezzem csak azt, amire szükség van. Nem is az, hogy mit. Hanem hogy hogyan. 

Az új füzet mindig azt juttatja eszembe, hogy a tőlem telhető legszebben, legjobban.

Találkozás a viharban.

A hóvihar nem hirtelen érkezett. Délután hat óra körülre jelezték a jöttét. Először csak a szél süvítése hallatszott. Majd néhány órával később megjelentek az első apró, kavargó hópelyhek. Mire késő este még kimentem a kutyával megtenni az elmaradhatatlan, szokásos köröket, éppen átlépte a falu határát. Az elején igyekeztem úgy menni az utcákon, hogy ne szemtől-szembe érjen. A buszmegálló előtti téren viszont nem volt más választásom, s ha lett volna sem kerültem volna el végül a találkozást ezzel a vad, tündöklő jelenséggel. Az arcomba csapódó hópelyhek - mint megannyi ezernyi apró üvegszilánk. A kutyus fülei - mint két mindenre elszánt, apró, lebegő elefántfül.  

Az utcalámpák fénye körül tomboló forgatagról csak később, a vaktában készített fotón láttam - mert látni akartam, feltétlenül! -, mennyire gyönyörű. Ott és akkor lehetetlen volt nyitva tartani a szemeimet. 

Hazaérkezve elmeséltem, majd elkezdtem leírni, amit láttam, átéltem.   

Mózes leoldotta saruját a lábáról, mikor találkozott vele az égő csipkebokornál. Illés befedte arcát a palástjával, mikor meghallotta a halk suttogást. Én csak lecsavarom a tollam kupakját. 

Mert rátalálok, még ha nem is keresem kifejezetten. Ott is, ahol nem számítok rá. 

Ha kimerészkedek, ha kockára teszem a kényelmemet, előbb-utóbb szembetalálom magam vele: az utcalámpákat s a szívemet tépő viharban is ott lakozó különleges, nem mindennapi szépséggel. 

Felismerem, valóban ő volt az. 

Onnan, hogy nem a félelmet erősíti bennem. 

Hanem a szeretetet.

Január.

 

A mai nappal véget ér az év leghosszabb hónapja. Az összes többi hónap annyi ideig tart, ahogy azt a naptár mutatja. Harminc, harmincegy, a február idén huszonnyolc napig. A január? Legalább ezer napos. Vagy még több. De míg az utóbbi években nem csak a végtelenséget éreztem, hanem azt is, hogy majd csak akkor tudom valóban elkezdeni az évet, ha végre elmúlik ez az első, hosszú hónap, idén azon tűnődöm, így visszatekintve: hogy tudtam elvégezni ennyi mindent? Ha hihetek a naptárnak, s ha a mait is beleszámolom, mégis, csupán csak harmincegy nap alatt. 

Két hétig voltam beteg, dolgozni ugyanannyit dolgoztam, mint máskor. Kötöttem egy sálat, próbaképpen egy pulóvert. Kiolvastam nyolc könyvet, jónéhánynak pedig nekifogtam. Majdnem teleírtam a füzetemet. Pihentem és találkoztam néhány jóbaráttal. Az egyes tevékenységek közben természetesen, nem egyforma sebességgel telt, érzésem szerint, az idő. Ilyen szempontból még az sem mindegy, mikor melyik könyvet olvasom éppen. Ez nem azt jelenti, hogy feladom James Joyce Ulysses-ét. Lassan, de biztosan haladok.

Csak arra tudok gondolni, talán mégiscsak lehet valami az év elején meghozott döntésekben. Az életünk megváltoztatására irányuló mindennapi, minőségi erőfeszítésekben. 

Azt olvastam valahol, állítólag a január tizenkilencedike az a nap, mikor a legtöbben adják fel az újévi fogadalmakat. Ha netalántán aznap felhagytunk volna - önmagunkat illetően - a reménnyel, s ha huszadikán nem kezdtük az egészet újra, akkor, csak mondom, holnap egy új hónap kezdődik. 

 

Nem, nem igaz, hogy már nem változunk. Nem igaz, hogy már túl késő. 

Azon

gondolkodom, miközben odakint, úgy tűnik, elkezdődött a beígért havazás, hány éve is volt. Minimum tizenhét, de az is lehet, valamivel több. A gyerekek még aprócskák voltak, valamelyik nagymama vállalta a felvigyázásukat. A férjem munkahelyváltás közben, a "már nem" s a "még nem" közötti idegőrlő bizonytalanságban. Én, már nem emlékszem, diplomázás előtt vagy után. Autónk annak idején mindig munkahelyhez kapcsolódóan, tehát most éppen nem. Egy téli hajnalon felültünk az első, a központba tartó buszra, valamikor négy és öt óra között indult, úgy emlékszem. Egy hátizsákban egy napra elegendő elemózsia, apró gázpalack, kis fazék, teafű. A buszpályaudvaron felültünk az első buszra, amelyik kivitt a Bakonyba. Mikor leszálltunk, még mindig javában sötét volt. S elindultunk. Egész nap mentünk a csendes, hóborította erdőkön át. Még világosban elértük útunk célját, egy kis állomást a dombok között. Nem emlékszem a nevére, de minden részletét látom magam előtt. Ott vártuk meg a vonatot, ami visszavitt a városba. Nagyon fáradtak voltunk s nagyon hideg volt. Az állomás zárva, sehol egy terem, ahova beülhettünk volna az órákon át tartó várakozásban. Úgy emlékszem, csak a bezárt ajtó elé felállított gázpalack apró lángja, a folyamatosan főzött tea s az életünk átmeneti kuszasága ellenére is határozottan betöltő életbátorság tartotta bennünk a lelket. Később megérkezett a vonat, felültünk, szinte azonnal elaludtam. Egy helyen még át kellett szállnunk, majd a központból még buszozás. Késő este volt, mire hazaértünk.

A hétvégén - kérésemre - újból elővettük a gázfőzőt, palackot. Kirándulni indultunk. Tény, hogy termoszban is lehetett volna vinni, jóval kevesebb hűhóval és csörömpöléssel, kávét, teát. Sőt, azt a három-négy órás túrát ezek nélkül is kibírtuk volna. Ha jobban belegondolok, igazából kirándulni sem lett volna muszáj, nem is volt - a kutyát leszámítva - egyikünknek sem különösebb kedve hozzá. De akkor tizenhét-tizennyolc év múlva - remélem, még itt leszek -, nem írhatnék egy szép, hóborította januári hétfőn egy bejegyzést, ami valahogy így kezdődik majd: 

Azon gondolkodom, miközben odakint, úgy tűnik, elkezdődött a beígért havazás, hány éve is volt. Minimum tizenhét, de az is lehet, valamivel több...

Reggel.

Szeretem a hajnali derengés pillanatait. Mindig úgy sajnálom, ha elalszom s elszalasztom a pillanatot, mikor pont annyira van sötét s annyira világos, hogy odakint már le lehet oltani az utcalámpákat. 

Arra a pillanatra gondolok, mikor a konyhapult még homályba burkolózik, s az ablakon beáradó fény túl kevés ahhoz, hogy elmosogathassam a tegnap este ázni hagyott üvegtálat. 

Gyertyákat gyújtok. Darálok egy maréknyi kávét, s elkészítem, szép, egyszerű mozdulatokkal, mintha valamilyen ünnepélyes szertartásban vennék részt. 

Ami így is van.  

A kezdődő nap mindig tele van titkokkal. Van benne valami csendes és sötét, de nem ijesztően sötét. Tudom, dolgom van vele, s ha elindulok, kijutok a fényre. 

Itt állok ebben az utánozhatatlan szépségű pillanatban. Mire kigondolom a szavakat, már el is múlt. Élek. S bár éltem már elég sokat, mégis: csoda. S mint ilyen, megszokhatatlan, megunhatatlan.

Köszönöm.

 Állok a folyosón, a nappali ajtófélfájának támaszkodva olvasok. Egyedül vagyok itthon, csak magamnak bizonygatom, hogy mindjárt, mindjárt folytatom a munkát, csak még néhány oldalnyi türelmet kérek, ki tudja kitől. A könyvet, Patti Smith M Train-je, használtan rendeltem, a Mönchengladbach-i városi könyvtár állományából lett kiselejtezve, ha jól látom, még rajta vannak az S és P betűk. Már másodjára olvasom, először évekkel ezelőtt, akkor nem értettem. Azóta fejlődött a nyelvtudásom. Tapasztalatban is gazdagabb lettem. A rész, ami miatt se a munkát folytatni, se kényelmesen leülni nem tudok, az, ahol visszatér egy hosszú utazásból és alig várja, hogy újra rutinosan teljenek a napok. Reggelenként felkel, sapkát tesz a fejére, kabátba bújik, veszi a jegyzetfüzetet, tollat és elmegy kávézni. Már tíz éve mindig ugyanoda. Mindig ugyanarra a székre ül, ugyanahhoz az asztalhoz a sarokban, a kávégép mellett, közvetlenül az ablaknál. Majd, már rendelnie sem kell, máris hozzák neki a pirítóst, kis tálkában olivaolajat, rendszeres időközönként egy-egy csésze kávét. Közben ír. Végigírja a délelőttöket. Szóval visszaérkezik az utazásból, másnap reggel kabát, sapka, jegyzetfüzet, a kávézó előtt látja, már nincs kitéve a névtábla. Az ajtó zárva. Odabent a tulajdonos tesz-vesz. Mikor meglátja, behívja és meghívja egy utolsó csésze kávéra. Megszólalni sem tud, csak leül. Ott ül órákon át. Egy idő után előveszi a jegyzetfüzetet és ír. Nem kérdezi, miért a zárás. Tudja, valószínűleg megvan az oka. Másnap reggel automatikusan elindul megint, csak félúton jut eszébe, már nincs hova menni. 

Mélységesen megérint ez a történet, pont ez a tulajdonképpen nem is olyan fontos mozzanat a könyvből, mely, most már értem, hogy a gyászról szól. Az évekkel azelőtt meghalt férje, a gyermekei felnövése miatt érzett gyászról. S mert nem találja a helyét a világban. A kedvenc kávézó bezárása csak egy apró kifejezése annak, ami amúgy is történik vele. És erről legalább tud írni.

Megérint, mert minden apró szokás - mint például az, hogy szerettem a kedves hozzászólásokat egy-egy bejegyzés végén -, ha véget ér, az felidézi az összes többi változás feletti szomorúságot is. S ennek akkor is van létjogosultsága, ha a változások a mi kezünkben vannak. Akkor is, ha megfontolt, szükséges döntések eredményei. Akkor is ugyanúgy fájnak.

Nem teszek úgy, mintha nem érintene. Elidőzök ezen a kényelmetlen helyen egy kicsit. S mert mindenért hálás vagyok, ami része az emberi mivoltomnak, maradok is, addig, míg szívből ki nem tudom mondani a legfontosabb szót, hogy "köszönöm".

Blue star.

Az asztalkán, ahol a növényeimet tartom, van egy apró, tenyeremben elférő, ajándékba kapott képeslap, rajta a háttérben elmosódó aranyló búzamező, az előtérben, úgy néz ki, mint egy kék csillag, egyetlen búzavirág, s a 2023. év igéje: Te vagy a látás Istene. (1Mózes 16:13)

A látás olyan tudás megszerzésére irányuló módszer, ami már sokszor továbbvitt ott, ahol a gondolkodás egyszerűen csődöt mondott. Van amihez kevés vagyok. Van amit nem értek, csak tudok. 

 

Van a kritikus tekintet. Napjainkban, úgy érzem, az őt jogosan megilletőnél nagyobbra becsült helye van. Mindenki megmérettetik. Nem lát tovább a felszínnél. Eszköztárában nincs helye a magyarázatnak, kegyelemnek. 

Van az ironikus tekintet. Lebecsülő, megsemmisítő ítéleteket mér arra, aki az útjába kerül. 

S van a látás Istenének tekintete. Tele szeretettel. S mint ilyen, talán az egyetlen, ami valódi tudást ad arról, amit - legyen az ember, táj, város, tárgy, emlék - nézünk.

A Der Himmel über Berlin című film két angyalról szól, akik Berlin felett vannak s nézik az embereket. Csak nézniük szabad. Közbeavatkozni, segíteni nem. Wim Wenders, a  rendező, nem írt pontos forgatókönyvet a filmhez, csak annyi instrukcióval látta el a színészeket, hogy próbálják meg szeretettel teljes tekintettel nézni az embereket. A kamera pedig megpróbálta lefordítani az angyalok tekintetét.

Ma reggel korán keltem, s mint annyiszor, végignéztem, ahogy az elején még sötét szobában lassan láthatóvá válnak a tárgyak. Az ágy, az asztal, a képek a falon,  a növények, a könyvek. A magány. A kutya. Néhány napja végre lebontottam a karácsonyfát, s miután kitakarítottam, elmentem virágot venni. Egy csokor tulipánt a vázába és három jácintot. Még be voltak záródva a virágok, csak a felirat a földbe szúrt kis táblán árulta el a nevet, színt: Blue Star. Itthon megöntöztem, majd napokig semmi. 

Ahogy ma elárasztotta a szobát a fény, egymás után nyíltak meg az illatos, kék szirmok.

Olyan volt, mintha jelen lennék egy új világ megteremtésénél.

A látásnak mindig köze van a fényhez. A türelem, a csodálat, a szeretet képességéhez.

Eugene H. Peterson The Message angol bibliafordításának magyar nyelvre - s az angyalok tekintetének a mindennapi élet mozzanataiba - való lefordítása fejezik ki a legjobban, amit mondani szeretnék:

A szemek a test ablakai. 

Ha csodálattal és bizalommal néztek, az olyan, mintha megtelne a testetek fénnyel. 

A mohón, gyanakvóan összeszorított szemektől viszont dohos pincévé válik a testetek. 

S ha lehúzzátok a rolót, micsoda sötét élet lesz az, amit éltek! 

(Máté evangéliuma 6:22)