11.

 Tegnap, advent második vasárnapján a békét jelképező gyertyát gyújthattuk meg a koszorún. Ehhez kapcsolódik az egyik legjobb és legrosszabb jellemvonásom is egyébként. Hogy mindent megtennék a békesség kedvéért. Elhallgatom a véleményemet, ha kell, megválogatom, hol és kinek mondom el, bocsánatot kérek, ha nem is én vagyok a hibás, hálanaplót vezetek, s szorgalmasan keresem a legsötétebb felhők szélén is az ezüst fényt. Különösen az adventi készülődésben igyekszik az ember a szépre figyelni, a harmóniát keresni. A karácsonyi történetből is többnyire kimaradnak például a gyermekszületéssel járó emberi részletek. A szegénység, a fájdalom, a vér, az istállószag. S hogy mit jelenthetett menekülni, a szülés után nem sokkal új életet kezdeni egy idegen helyen.

Csak akkor van esélyem az igazi békére, ha megengedem magamnak - legalább önmagam előtt -, hogy érezhessek minden érzést. Hogy ne csak arról vezessek naplót, amiért hálás lehetek. Ebben sokat segít a zsoltárok olvasása is egyébként. Az is, ha a teljes karácsonyi történetet olvasom. Nem csak a szép, kedélyes részleteket. (S az is, ha nem kerülöm el messziről, vagy legalább együttérző maradok, ha netalántán manapság találkoznék valamelyik részletével.)

Egy igazán mozgalmas hétvége után, amikor sok emberrel beszélgettem, ma reggel egyszerűen csak csendben voltam. Tudatosan előhoztam a szívem mélyéről azt, ami mostanában fáj. Ami hiányzik és hiányozni is fog. Amit nem tudok megoldani. 

Olyan érzés ez, mintha valami nagyon törékeny, nagyon drága dolgot tartanék a kezemben.

Valami mély elfogadást - nem beletörődést, nem belenyugvást - hanem aktív, bátorságot igénylő elfogadást. 

És ezzel együtt valami talán kevésbé harmonikus, de annál valódibb béke lehetőségét és ajándékát.

10.

 

Adventet ünnepelni azt jelenti, hogy még nem adtuk fel a reményt.

Azt jelenti, még nem fásultunk és nem nyugodtunk bele a sötétség jelenlétébe.

 

A Freedom is coming című éneket mindig a legvégén énekeljük a capella, ha fellépünk valahol a kórussal. 

 

Két mondatból áll.  

Freedom is coming, oh yes I know. 

Jesus is coming, oh yes I know. 

 

Olyan egyszerűek, olyan fényük van, mintha két fehér gyertyát gyújtottunk volna meg ott a mozgólépcsővel szemben, a bevásárlóközpont közepén. Körülöttünk néhány percre meg-megálltak a karácsonyi ajándékvásárlással foglalatoskodó emberek, s mikor elindultak, vitték tovább magukkal az adventi mondatok fényét.

9.

Ma a szomszéd városka bevásárlóközpontjában énekeltünk a kórussal. Sokáig tipródtam, menjek-e vagy ne, az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy legalább megpróbálom. Még mindig nem vagyok jól. S nem is lett volna kérdés, hogy okosabb lenne itthon maradni, de tudtam, az altban ma csupa újoncok lesznek, akik ugyan nagyon ügyesek, de egy ideig szükségük lesz még egy régi énekes hangjára, amibe "kapaszkodhatnak", ha bizonytalanok valamelyik hangot illetően. Beálltam a hátsó sorba, és - mert tudom, milyen sokat jelent, ha tisztán énekelnek mögöttem - onnan segítettem, amennyire tudtam, az éneklést. 

Hazaérve egyszerűen csak bebújtam az ágyba és aludtam egy nagyot. Nagyon-nagyon jólesett. Aztán megnéztem a telefonomat, a karvezető megdicsérte a whatsapp csoportban a kórust. Engem, pedig nem gondoltam volna, hogy észrevehető a "teljesítményem", külön is. 

Néha nehéz eldönteni, hol az a határ, ahol inkább magamra kell vigyázzak, magamról kell gondoskodjak. Ma úgy gondoltam, megéri a közös jóért fáradozni, még akkor is, ha tudom: így még hosszabban elhúzódik a gyógyulás. 

Nézem az adventi kötős projektemet, hogyan kapcsolódik egymáshoz a sok különböző fonal és szín. Olyan szép. Olyan sok örömet ad. És már mennyit haladtam vele! Pedig pont ezt nem akartam elkezdeni advent elején, arra gondoltam, úgysem lesz rá elég időm. Pedig mennyi gyönyörű tárgy, történet jön létre csupán csak attól, hogy összegyűjtjük és odaadjuk azt, amink van. Pont attól szép, hogy önmagában egyik sem teljes. Önmagában egyik sem tökéletes. Önmagában és önmagának egyik sem elég.

8.

"Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni!"* - mondta valahol az egész történelmet átölelő advent kezdetén az Úr kedves barátjának*, Ábrahámnak. S azt hiszem, ő soha többé nem tudott ezután anélkül felnézni esténként a csillagos égre, hogy eszébe ne jutott volna az ígéret, amit kapott. S amiben akkor is hitt, ha annak az élete folyamán csupán csak egy apró részlete teljesedett be. 

Szeretek szép dolgokat gyűjteni. Szép, nem feltétlenül materiális, kézzelfogható dolgokat. Egy ideje a napfelkeltéket. A hajnali égboltokat, amikor keleten épp csak hogy megjelenik az első színes sáv, s még nem kapcsolták le az utcalámpákat, sem a karácsonyi fényfűzéreket. Felhúzom a redőnyt és meggyújtok az ablakban néhány gyertyát. Kilépek néhány pillanatra abból a kényelemből és fájdalomból amiben annyira, de annyira el lehet merülni, mintha nem létezne semmi más a világon. Feltekintek az égboltra. Ha nyugati irányba nézek, ahol még teljesen sötét az ég, mintha még látszanának halványan a csillagok. Próbálom őket megszámolni, csak úgy, a viccelődés, a játék kedvéért. Mintegy köszönésképpen. S emlékeztetőül, hogy ne felejtsem el azt a régi adventi ígéretet.

* 1 Mózes 15:5-6

* Ézsaiás 41:8, 2 Krónika 20:7

7.

Ma egész nap betegen itthon. Már harmadik napja. Az utóbbi másfél, két hónapban már harmadjára. A gyógyulás is azon dolgok egyike, amit nem lehet siettetni. Vagy ha mégis, csakis úgy, hogy egyáltalán nem siettetem. Olyan, mint az advent. Mint a várakozás. Lehet készülődni, elindulni, igyekezni, sürögni-forogni, sütni-főzni, minden emberileg lehetséges tennivalót elvégezni, de a megérkezés, a találkozás végső soron mindig másképp alakul, mint ahogy azt elképzelem. Mindig csoda, ajándék, nem igazodik a határidőnaplómhoz, s csak elfogadni lehet, kiérdemelni nem.

Nem így terveztem, de elfogadom, ami van. Hogy csak fekszem. Hogy egyszerűen csak létezem. Abban a néhány rövid szünetben, amikor képes vagyok egy kicsit zenét hallgatni és olvasni - személyes adventi hagyomány -, Händel Messiását hallgatom és Dietrich Bonhoeffer adventi, karácsonyi börtönleveleit olvasom. De többnyire inkább csak fekszem. A nappali nagy ablakain át figyelem, ahogy sötétedés előtt felkapcsolják az utcalámpákat, majd néhány perc alatt, mintha valaki kedvesen betakargatná elalvás előtt, sűrű köd száll a tájra. 

Lassan besötétedik a szoba is. 

Csak egyetlen adventi gyertya ég, és ez tökéletesen elég.

6.

Szeretem a számokat, nem véletlenül kapcsolódik hozzájuk a kenyérkereső munkám, azt hiszem. Szeretem minden nap pontosan tudni, hány nap telt el az évből, és azt is, mennyi van még hátra. (A mai nappal együtt háromszáznegyven, és huszonöt nap van még hátra.) Ez évben teleírtam négy és fél füzetet is naplóbejegyzésekkel. Intenzív évem volt, azt hiszem. De mindezek mögött valami olyasmi rejtőzik, amit úgy számokban, mint szavakban nehéz kifejezni, különben nem kellene ennyi füzetet teleírni: a gondolat és a vágy, hogy megértsem az életemet. Hogy oly módon éljem meg minden egyes napját, hogy az számítson. 

Ma új füzetet kezdek. Matt fekete kötésű, drágán vett füzetet, a legfinomabb minőségű lapokkal. Épp elég időt töltök a laptop és telefon képernyője előtt, talán ezért is szeretem, az egyensúly miatt, az igazán szép, analóg tárgyakat. Ahogy majd lassan betelnek a lapok gondolatokkal, ötletekkel, vázlatokkal, egy-egy kávéfolttal, annál értékesebb lesz a füzet. Mint egy térkép, ami visszatekintve mutatja majd a megtett utat, az eltelt időt, a megélt életet.

5.

Őszintén szólva, kicsit tartottam ettől az adventtől. 

Mert több, mint húsz éve ez az első, amikor nem anyáskodhatok senki felett. Igazából már a múlt évben sem, csak akkor nem vettem észre, hiszen itt volt még nekem a kutyám. 

November végén elmentem egy bolhapiacra, ez évben az utolsóra. Már nem jött el túl sok árus, s én sem igazán tudom, miért mentem el, hiszen nincs szükségem semmire. 

De ahogy járkáltam az asztalok között, egy-egy apró tárgy szinte megszólított. S lassan, ahogy fillérekért meg-megvettem itt is, ott is valamit, történetek álltak össze bennem. Egyik-másik láttán váratlanul könnybe lábadt a szemem. 

Apránként, lassan veszem elő és rendezem el őket, szavak nélkül is mesélem, bármikor olvashatom, amikor bemegyek a konyhába és rápillantok a párkányra, ahol ilyenkor az adventi mesék élnek. 

Minden tárgynak története van, eszembe juttat egy-egy kedves emléket.

S azt is: milyen gazdag életem van.

4.

 

3.

Az ősz folyamán betértem egy lakberendezési boltba, ahol nagyon szép dolgokat árulnak, s ahol általában veszek is valami apróságot, mikor arra járok. Most a csészék ragadták meg a figyelmemet. Hosszasan nézegettem őket, mérlegeltem, melyiket vegyem meg. Egészen egyszerű, fehér bögrék voltak, mindegyiken egy-egy rövid mondat. A végén már csak kettő jött szóba. Az egyiken az állt, hogy "Wunder geschehen". Csodák történnek. A másikon az, hogy "Einfach schön". Egyszerűen szép. Az elsőt azért hagytam ott - majd még az utca végéről is majdnem visszatértem, többször is -, mert arra gondoltam, pillanatnyilag és átmenetileg nem tudok hinni a csodákban. A magam számára nem, s a világ számára számára sem. A másik csészét megvettem és hazahoztam. Ez az aktuális kedvencem. A szépségben még soha nem rendült meg a hitem.

Az idei adventi koszorú majdnem elmaradt. Pedig már több, mint egy hete, hogy beszereztem az összes hozzávalót: szalmaalap, fenyőágak, piros szalag, fehér gyertyák, fahéj és szárított almaszeletek. Végül az utolsó pillanatban, még mielőtt holnap lesz, elkészítettem és meggyújtottam az első gyertyát. A remény gyertyáját.

Én nem úgy általában nem hiszek a csodákban, mert úgy általában, s a történelem összességére vonatkozóan hiszek benne, mélységesen. Hiszem, hogy hosszú távon a szeretet, mely létezésre hívta a világot, meg is menti és újjáteremti.

Csak a remény azon válfajával küszködöm, ami mostanra érvényes. Azt sejtem, hogyan kellene kinéznie egy ideális adventben. De hogyan néz ki egy fáradt vasárnapon, egy adventben, ami folyton majdnem elmarad, s hogyan néz ki a mindennapi életben, ami reálisan és igazából egyszerűen csak...van?

Nem minden sötétség feltétlenül rossz. Nem mindegyiktől kell félni. Az anyaméh sötétje, a földbe hullott magvak sötétje tele van csenddel és ígérettel, tele van rejtett szépséggel. A remény így nap végén úgy néz ki, mint a még nem látható, de valóságos szépségben való hit. S innen a csodákban való hit már nem lehet messze. Hiszen testvérek. Egymáshoz tartoznak, egymás mellett helyezkednek el, mint egy kisváros lakberendezési boltjában két egyszerű, gyönyörű csésze.

2.

Minden várakozásra lehet úgy is tekinteni, mint ajándékra. Mint egy lehetőségre megállni egy kicsit, és rátekinteni az életemre, a személyemre. Elképzelni, mit látnék, kit látnék, ha kívülről nézhetnék magamra, a fizikai valómra. 

Egy nőt látnék, aki a peronon áll a hóesésben. Míg majdnem mindenki a fedett részen várakozik, ő kicsit távolabbra megy és figyeli a hóesést. Még a kapucniját sem teszi fel. Az ég felé fordított arccal figyeli ahogy szállingóznak, mint egy lassított filmfelvételen, az apró fehér pihék és csillagok. Sűrű, sötét haján és a szempillák hegyén mindegyik egy-egy apró, tűnékeny ékszer. 

Láthatóan el van varázsolva.

Mintha először látná. 

Mintha utoljára látná. 

Mintha elégséges lenne, akkor is, ha ez lenne az egyetlen dolog, amit valaha is megtapasztalhatna a világból. 

A vonaton előveszi a füzetét, le kell írja, még mielőtt elfelejti, a gondolatait, ezt a pillanatot, az ajándékba kapott várakozás perceit az utazás kezdetén, mikor hirtelen olyan nyugodtan és tisztán látszott minden, ami az életben igazán fontos.

 

Kívülről rátekinteni önmagamra: nem mindig nyújtana ilyen szép, kedves látványt. Néha egyenesen elkeserítő lenne. Túlságosan nyilvánvaló lenne a sok küszködés, aggodalom, megbánás.

 

De minden várakozásra lehet úgy is tekinteni, mint ajándékra. Különösen most, így advent küszöbén. Késő este lett, mire hazaértem a nagy hóesések miatt kalandosra sikerült utazásból. Volt alkalmam sokat várakozni. S közben néha-néha úgy tekinteni magamra és minden egyes fáradt, aggódó, egyszerűen csak végre hazajutni akaró embertársamra, mint megannyi szereplőre, akiknek az élete egy nagy, ragyogó adventi történetben egyetlen pillanatra összeért.

1.

 A december elseje idén útközben talál, ezen sorok írása pedig egy kis német bolt kávézójában, ahol éppen bevásároltam a reggelihez. Odakint esik az eső. Néhány utcával odébb a legkisebbik lányom még alszik abban a határ másik, svájci oldalán elterülő hotel szobájában, amit két éjszakára foglaltunk le, ebből egy már el is telt, hogy eltölthessek vele egy kis időt, mielőtt továbbutazik. 

Már egy ideje eldöntöttem, bárhol is legyek, bármennyire is örüljön vagy fájjon a szívem - e kettő, mint mindig, kéz a kézben -, idén is lesz advent. Idén is elindulok. Remélem, idén is elindulunk. Ez az egyetlen döntés, amit csak mi hozhatunk meg. A többi kialakul majd útközben.

Egy szép reggel.

Kicsit visszalapozva a füzetben, melyben a naplómat - és a szívemet - vezetgetem, s amiből - mivel sok (s)írnivalóm volt mostanában, hamar megtelik -  csak néhány üres lap van már hátra, szíven üt a sok küzdelem, és a sok elengedés is. Ez volt az egyik tevékenység, ami segített: írni, mindenről, őszintén. Szembenézni azzal, ami van. Az elmúló ősz egyrészt életem egyik legszebb ősze volt, már ami a színeket, a természet lassú változását illeti, másrészt az egyik legnehezebb. A szépség mindig segít, mindig megkönnyebbülök, ha akár a legnehezebb helyzetben is képes vagyok észrevenni például azt, hogyan suhan át a füzetemen egy eltévedt napsugár. Akkor jó. Akkor minden rendben lesz, gondolom, amíg képes vagyok észreveszenni és megköszönni, ha valami, bármilyen tünékenyen és átmenetien is, de szép.

Néhány napja leesett az első hó, s arra gondolok: akkor jó, akkor minden rendben lesz, ha így el tud varázsolni még mindig, ennyi év után is. Ma reggel könnyű szívvel ébredtem, s mivel nem volt itthon kenyér, meg amúgy is, lementem a pékségbe reggelizni és olvasni.

Néhány nap múlva kezdődik az advent. Egyáltalán nem állok készen rá. Nézem a karácsonyi díszeket a boltokban, s arra gondolok, hova sietnek, miközben én vagyok az, aki késik. Még nem készültem fel a készülődésre, még nem várakoztam eleget a várakozásra.

Talán megérkezek majd én is. 

Talán megérkezek oda, ahonnan már majd el lehet indulni.

November.

Ma reggel elővettem és leporoltam a fényképezőgépemet, majd elindultam az erdőbe. Szeretem a novembert, az ideit különösképpen, mert ez a dísztelenség jobban megérinti a szívemet, mint bármilyen lélegzetelállító pompa. A szürke égbolt, a csupasz ágak, a sáros ösvények, a tócsák, nedves avar, a szelíd, alig érezhetően és hallhatóan eleredő eső összhangban van az én belső, személyes novemberemmel, ahol rendben van, hogy visszafogottabb vagyok, csendesebb, s hogy siettetés nélkül elviselem azt, ami nehéz, ami hiányzik. Elindultam, figyelmet szentelve - a kamera csodálatos eszköz - az útszélen található egyszerű szépségeknek, melyen nem elállítják, hanem visszaadják, tudatossá teszik a lélegzetemet. Ki- és belélegzek. Élek. 

Kiérve az erdőből a pékség fele vettem az utamat. Éhes voltam. Rendeltem egy vajas perecet, egy csésze kávét, egy pohár narancslevet. S mielőtt hazaindultam volna elkezdeni a munkanapot, nyugodtan megreggeliztem. 

Másnak semmiségnek tűnhet. Egy séta, majd reggeli a faluban. Nekem, itt és ma: bátorságpróba. Vigasztalódás. Egyszerű szavak keresgélése, hogy kifejezzek valamit, ami bonyolult és amire tulajdonképpen nincsenek is szavak.

Helló.

Így majdnem egy hónap után újból jelentkezem.

Így majdnem öt nappal a kutyám halála után újból kimerészkedem emberek közé - ha nem számítom, most jut eszembe, hogy pénteken beautóztam dolgozni az irodába -, mert nagylelkűen úgy ítélem meg, már elfogadhatóan néz ki az arcom annyi sírás után.

Csupán néhány apró intéznivalóról van szó: lakcímigazolványt kikérni az önkormányzattól, kérvényt írni a kutyaadó leállítására, postára adni, kicsit késve, egy részvétnyilvánító képeslapot. 

Útközben kétszer is szembejön velem az idézet, egyszer a szomszéd házának, egyszer az ügyintéző irodájának falán: Gib jedem Tag die Chance, der Schönste deines Lebens zu werden. Add meg minden napnak a lehetőséget, hogy életed legszebb napja legyen. 

Ahogy készülődöm elindulni, előkerül egy régi kabátom. Talán húsz éves is megvan már, de tizenöt biztosan. Nem emlékszem, mikor és hol vettem. S hogy végül miért nem viseltem, szinte soha. Az anyaga: gyapjú és kasmír. Már a szavak is világítanak. Mert sötét és esős időben sokkal szebben fénylenek az egyébként egészen hétköznapi tárgyak, növények, gesztusok is. A fákról aláhulló levelek, az autó szélvédőjén megpihenő esőcseppek szépsége, miközben a parkolóban várakozom, ki tudja mire, megérintik a szívemet. Az utcák nehezek, mint az ólom. Tompa fényük visszatükrözi az eget. Szemem barátságos emberi arcokat keres, miközben abban is reménykedem, hogy nem találkozom ismerőssel, ne kelljen most senkivel semmiségekről beszélni. 

Hazaérve nem vetem le azonnal a kabátot. Ajándékként tekintek rá. Szorosabbra húzva magamon figyelem egy ideig, hogy a balkon korlátjára erősített madáretetőben végre felfedezték a cinkék a számukra odakészített magvakat.

Őszi este.

Mint egy lassan haladó hajó az idő tengerén, olyan a szoba. Az ablakon át napsütés, esőillat, nagy, sötét felhők árnyéka, észrevétlenül érkező sötétedés. A kis asztalon fenyőillatú gyertya, két fényes gesztenye, teáskanna, körtés-gyömbéres tea. Tegnap úgy mentem el a nagy fa mellett az utca végén, hogy nem hajoltam le még egy pici gesztenyéért sem. Csak rájuk pillantottam, s mentem sietve tovább. Utólag fájt. Ma kettőt is hoztam, ajándékba. 

Mint egy mező, olyan a szoba. Mint egy piac. Semmi sem passzol semmihez. Növények, könyvek, fényképek, színes lámpafények. Régi kanapé, frissen mosott ágytakaró. Októberi este. A teáscsészék mellett egy tálban szilvalekváros kifli. A szemek, így közvetlenül séta után, még tele az őszi égbolt végtelenségével. 

Az óra negyed nyolcat mutat, most már mindörökre ennyit fog mutatni, ahányszor csak erre a pillanatra gondolok, amikor, azon kívül, hogy megállt egy pillanatra az akármilyen lassan, de mégiscsak haladó hajó, nem történik semmi. A dió illata fog eszembe jutni, az esőáztatta avar színe, a gesztenyefa szelídsége, a szépség utáni lehajlás természetes mozzanata, melytől a térdreborulás csupán egyetlen apró mozdulatnyira van. De ha mindent el is felejtenék, a lehajlást megelőző, bizalommal teljes gondolatot akkor sem fogom, legalább ez az egy dolog, ha rajtam múlik, nem fog megváltozni, soha, nem fogok úgy elmenni egy fa mellett, hogy ne hajolnék le egy aláhulló falevélért, egy szem dióért, egy gesztenyéért, hogy ne köszönném meg, hogy ne emelném egy pillanatra a fénybe.

Az én almafám.

Elnézve a zongora tetején tornyosuló könyvkupacot, ahova az utóbbi négy, négy és fél hónap alatt kiolvasott könyveket gyűjtöttem, elmondhatom, hogy sokat olvasok és gyorsan. (És sokat is felejtek. Sokat és gyorsan.) De ahogy telik az év, mind inkább azt érzem, nem csak a széleskörű, hanem a mély olvasottság is számít. Talán ezért van ott bennem újabban egyes régebbi olvasmányok újraolvasása iránti késztetés is. Ha egyáltalán létezik ilyen, mert bár a könyv ugyanaz, én sokat változtam az eltelt időszak alatt, már nem vagyok ugyanaz a személy, mint mikor először találkoztunk. 

Arra gondoltam, kiválasztok néhány írót, és a következő években többnyire csak velük foglalkozom. (Nem kizárólagosan, mert lehetetlen lesz nem elolvasni néhány szívemnek kedves író újonnan megjelenő könyvét is, természetesen, a Szentírás olvasása pedig, nem csak néhány évig, de számomra egy életen át kitartó olvasmány.) Peter Kurzeck, Virginia Woolf, Dietrich Bonhoeffer az eddigi választottaim, s még gondolkodom egy negyediken, aki magyar lesz és talán költő, elnézegetve a könyvtáramat, Pilinszky felé húz leginkább a szívem. Fontos a különböző műfaj, nemzetiség, s hogy női író is legyen köztük. 

Egy író, költő életművét mélységében elolvasni számomra azt jelenti, hogy foglalkozom nem csak az összes számomra beszerezhető művel, hanem, hogy elolvasom az életrajzát, a kiadott levelezését, naplóit, utánanézek a könyvekben megemlített festményeknek, zeneműveknek, próbálok kapcsolatot keresni az egyes művek között. 

Azt hiszem, nem maradok le semmiről, ha kevesebb új könyvet olvasok. Legyünk őszinték. Azért ezt így - még -  nem hiszem, de terelgetem a szívemet, hogy tanulja a "kevesebb néha több" művészetét. Aki mindent elolvas és mindenről tud valamit, az általában végül nem ismer mélységében és igazán semmit. 

Tegnap, mikor a nap legnagyobb részét sötétté és nyomottá tették a világban történő erőszak és legújabb háború hírei, úgy éreztem, ezt elviselni csak egy dolog segíthet: ha ültetek egy almafát. 

Szabaddá tettem a munkaasztalom melletti polcot és elrendeztem rajta a kedves Kurzeck könyvgyűjteményemet. Utánanéztem, mi hiányzik, előkerestem egy könyvutalványt, amit még a születésnapomra kaptam a kollégáimtól, s megrendeltem néhány könyvet. Elővettem egy üres füzetet, kineveztem olvasónaplónak. Majd elkezdtem máris olvasni, legalább néhány oldalt. 

Egy világban, mely az eseményeket tekintve, ma, holnap, tönkreteszi magát, nem tudok ennél szebbet én sem elképzelni, mint ültetni egy almafát. Ez a könyvespolc az enyém. Bármi lehet almafa, amit bizalommal kezdünk el, hosszú távra, lassú növekedést tervezve. Mély gyökerekről álmodva, s tápláló gyümölcsről, az ágakon megpihenő madárkákról, zümmögő méhekről, vigasztaló, örökkévaló szépségről.