18.

Az Instagramon kószálva ma elém ugrott a Deutsche Bahn egy karácsonyi kis reklámvideója. 

Két utas ül egy asztalnál. Az öltönyös férfi előtt nemcsak egy, de mindjárt két laptop is. Koncentrál, dolgozik. Egy felugró szöveg tolmácsolja az érzéseit: számára minden olyan stresszes, a karácsony is csak egy újabb határidő. 

Vele szemben egy fiatal lány, üzenetet ír az édesanyjának: már a vonaton ülök, örülök, hogy hamarosan találkozunk. Majd kitörli, először a második, majd az első félmondatot is. Itt újra megjelenik egy szöveg: ő fél az ünnepnapoktól, mert otthon feszült a hangulat. Békére vágyik, de az ellenkezőjétől tart. 

Egyszer csak melléjük ül egy fehér pólós, bozontos frizurájú, tetovált fiatalember. Rájuk néz, elmosolyodik, majd elővesz a hátizsákjából egy Bluetooth hangszórót. Elindítja rajta a Deutsche Bahn hivatalos karácsonyi zenéjét. Majd dekorációt is elővarázsol, girlandot, fényfűzért, Mikulás sapkát. 

A videó úgy végződik, hogy beszélgetnek, nevetnek, esznek, miközben suhan velük a vonat hazafelé.

Szerintem nagyon kedvesre sikerült.

Aztán megnéztem a kommenteket. A kilencven százalékuk kemény, cinikus, kritikus.

Őszintén, én is nagyon kritikus vagyok a német vasúttal szemben. Nem is emlékszem olyan utazásra, mikor ne lett volna hol több, hol kevesebb késés. Időnként teljesen kaotikus a helyzet, igen.

Viszont a videó akkor is szép. És minden utazásomkor, így vagy úgy, de biztonságban célhoz értem. Mikor egy vagy két éve egy, a szembe jövő vonatban történő késelés miatt a miénk sokáig a semmi közepén vesztegelt, a személyzet nagyon profin kezelte a helyzetet és mindenki kapott ingyen üdítőt vagy kávét. Emlékszem, nagyon nehezen viseltem, hogy sokan akkor is őket szidták. Az éppen szolgálatot teljesítő kalauz igazán nem tehetett semmiről.

 

Ezeken gondolkodtam, majd visszagörgettem a videóhoz, s odaírtam, hogy "Schön". Szép. Mert az összes hiba és bosszúság ellenére igenis szép. S hogy egy kicsit több pozitív hozzászólás legyen.

 

Elfelejtettem megemlíteni, milyen szöveg ugrott fel, amikor melléjük ült az "angyal":

Manche Menschen tragen Weihnachten einfach in sich.

Vannak emberek, akik egyszerűen magukban hordozzák a karácsonyt.

 

És azt hiszem, itt, ennél a mondatnál érkezett meg hozzám itt legbelül az ünnep. Igen, amolyan könnybelábadósan, a német vasút egyik szponzorált reklámfilmjéből, váratlan ajándékként.

Vannak emberek, akiknek minden száz százalékosan vagy jó, vagy rossz. 

Vannak emberek, akiknek minden rossz.

És vannak, akik látják a valóságot. 

Észreveszik a jóban azt is, ami nem annyira jó. 

Észreveszik abban is, amit, akit mindenki szid, a jót. 

Vannak emberek, akik békét és szépséget teremtenek maguk körül. 

És én csak azt tudom, nem tudom pontosan hogyan, de ilyen ember szeretnék lenni.

17.

Dániában ez év december harmincadikán fogják kézbesíteni az utolsó levelet. Jövő év január elsejétől csakis csomagszállítással fog foglalkozni a posta. Az utolsó bélyegeket december tizennyolcadikán lehetett megvásárolni. Június elejétől kezdve pedig apránként eltávolították az utcákról a szép piros levélládákat.

Mivel nagy jelentőséget és szépséget tulajdonítok az analóg írásnak, ez a hír eléggé elszomorított. Még akkor is, ha valóban, én is kevesebb levelet, képeslapot írok, mint régebben. 

Ma reggel viszont - hátha hozzájárulhatok a német levélkézbesítés megőrzéséhez! - megírtam és elküldtem néhány képeslapot. 
Kevesebbet, mint szerettem volna.

És mindegyikre csak néhány szót írtam. 

De választhattam: vagy megírok legalább néhányat, vagy teljesen elmarad.

Az advent csodáját abban látom, hogy ilyenkor különösen megáldatik az, ami részleges, befejezetlen, töredékes bennünk. 

Ilyenkor jobban elhiszem, hogy ez a kevés is számít, igen.

 

Sokszor csak a stresszt érzem, és ez is valósághoz tartozik, de

mégis inkább azt szeretném látni, hogy

minden feladat mögött valami csodálatos rejtőzik.

Család, barátok, szeretet.

És

minden karácsonyi vacsora mögött egy-egy olyan embercsoport van, 

ahol számítok.

És 

minden képeslap mögött egy teljes életet látok, 

amivel valamilyen módon már összefonódott

a saját életem.

16.

1944-ben Alfred Delp katolikus pap nem egy templomban tartotta meg az adventi miséket, hanem egy berlini börtönben írt szép ünnepi szövegeket, akárcsak protestáns kortársa, Dietrich Bonhoeffer. A kezei bilincsben. Egyiket a másikra rakva jegyezte fel gondolatait a titokban becsempészett papírdarabokra, amit aztán a segítői kijuttattak és megőriztek. A harmadik adventi gyertya az örömet jelképezi. 1944 harmadik adventi vasárnapján Alfred Delp az örömről írt, és ezt a részt ezekben a napokban már kétszer elolvastam, de el fogom olvasni harmadjára is.

A mai bejegyzésben a főbb, a szívemet leginkább megérintő gondolatokat írom le:

Az öröm nem luxuscikk, amit csak jó, bőséges időkben engedhetünk meg magunknak. 

A teremtmények a legkülönfélébb módon tudnak örömet szerezni nekünk, de ahhoz, hogy egyáltalán képesek legyünk az örömre, valami/valaki nálunk nagyobbal kell legyünk kapcsolatban. Ez a hívő ember számára Isten.

Az ember örömre lett teremtve. 

Ezért az örömöt nagyon komolyan kell venni.

Az öröm tulajdonképpen azt jelenti, hogy teljes életet élünk. Hogy ismerjük az értelmét és biztosak vagyunk az életünk képességeiben. Hogy biztosak vagyunk az áldásban és a küldetésben, amit kaptunk.

 

Az örömnek vannak feltételei, de ezeknek nincs köze a külső körülményekhez. Mert a napsütés, a virágok nyílása, egy igaz baráttal való találkozás valóban óriási örömet tud szerezni, de ezen források mindegyike meg is szakadhat. Az öröm forrása az Isten közelségében van, a hálaadásban, a szolgálatban. Ezeket senki sem veheti el tőlünk.

Az embernek hosszú utat kell bejárnia, míg az Istennel való közvetlen találkozásban végül igazán és egészen önmagára lel.

Mit adhat az ember, hogy létrejöjjön ez a találkozás? Őszinte alázatot. Készséges nyitottságot. Szolgálatkészséget. Hálaadást. Ha így indulunk el az adventi útra, megadatik a nagy találkozás. Az Úr már készen áll. Ott vár a kapunál. Nem fog erőszakkal megmenteni. A találkozás szabadság. A szabadság találkozás.

 

Ezek az én jegyzeteim. Próbálom megérteni, felfogni, megélni őket.

 

Ma sütött a nap, ezért a kávészünetet egy tőlünk autóval tíz perc alatt elérhető, csak néha és csak szép időben nyitvatartó hegyi kávézóban töltöttem.  

Néhány percig még ingadoztam. Nem-e inkább az ablakokat kellene most megpucolni ebben a nagy fényességben, gondoltam. De a szívemnek inkább a hegyekre és a felhőkre és az égboltra volt szüksége. És adventi örömre. Úgyhogy felkaptam az asztalról az autókulcsot és egy könyvet, majd elindultam. 

15.

A tegnapi adventi koncertre, ahol néhány énekkel a mi kórusunk is közreműködött, meghívtam egy barátnőmet is. Meghívtam utána vacsorázni is hozzánk. Azt terveztem, még szombaton megsütöm ehhez a vegetáriánus lasagnet, s hogy majd csak egy salátát kell hozzá készíteni. 

Ahogy végül ez a lasagne elkészült, pontosan kifejezi az adventi utamat. Szombat délután volt egy órányi időm, akkor elkészítettem a szószt. Este vacsorázni mentünk barátokkal, miután hazaértünk, elkészítettem a besamel mártást és rétegeztem a lasagnet. Vasárnap reggel istentisztelet előtt sütöttem körülbelül ötven percnyit, aztán indulni kellett. Mikor délben hazaértünk, megkóstoltam, de míg a teteje talán túlságosan is megbarnult, az alja még további sütésre szorult. Úgyhogy mielőtt elindultam a koncert előtti próbára, visszatoltam még egy kicsit, majd gondosan ellenőrizve, tényleg leoltottam-e alatta a lángot, otthagytam, úgy ahogy volt, a lerben. 

A vacsorához az asztalt végül együtt terítettük meg, együtt izgultunk - igazából csak én izgultam -, ennyi viszontagság után ugyan milyen lesz az a lasagne. 

Még ilyen apróságban is nehéz elengednem a tökéletességre való törekvést. Mikor vendéget hívok, szeretem már megterített asztallal, mindennel elkészülve fogadni. Még akkor is, ha elméletben tudom: pontosan a hibák, malőrök tesznek emberivé minden kapcsolatot. Fellélegzünk, ha látjuk, akárcsak mi magunk, a másik sem tökéletes. 

Az én személyes adventi angyalom, ha létezik ilyen és hiszem, hogy létezik, egy törött szárnyú angyal. 

De ez a töröttség számomra nagyon vigasztaló. 

A kert végében a kiskutyám sírjára tettem két éve egy pici, kerámiából készült angyalt, s mikor arra járok, látom, mind inkább megkopik. 

Le-letörnek a szárnyakból apró darabok. 

Ez a fajta töredezettség melegséggel tölti el a szívemet. 

Egy ilyen világban, ahol a legszebb adventi vasárnapon is összeszorul a szívem a világhírek hallatán, vagy könnybelábad a szemem egy-egy figyelmetlen szó miatt, könnyebb úgy meggyújtani nap végén az ünnepi gyertyákat, hogy tudhatom:

 

nincs minden veszve.

Még akkor sem, ha töredezett és tökéletlen.

A megrepedt nádat nem törik el.

A pislogó mécses lángját nem fújják el.

És amit véglegesen el kell engednünk, 

nem a semmibe, hanem Isten kezébe hullik.

Ezt szabad remélnünk és hinnünk, igen.  

14.

 

13.

Van egy angol mondás - you have to spend money to make money -, ami magyarul valahogy így hangzik: ahhoz, hogy pénzt keress, pénzt kell költened. 

Az üzleti világban ez befektetést jelent, eszközökbe, marketingbe, ismeretekbe.

Ha a gazdagság pénznél többet jelent, márpedig többet jelent, akkor továbbgondolva azt is mondhatnánk, akkor éljük a legteljesebben, leggazdagabban az életünket, ha a napjaink perceit "elköltjük". 

Az idő az egyetlen olyan gazdagság, amit nem tehetünk félre későbbre. 

Ezért minden olyan perc, amit szívesen, gondosan és amennyire lehetséges, tudatosan eltöltünk valamivel, kinccsé válik. 

 

A csendes reggelek, amikor hosszasan írok a naplóba és percekig figyelem egy-egy mókus ugrándozását a kertben,

amikor rendet teremtek az asztalomon, 

bevásárlólistát írok,

vendéget hívok és ételt készítek,

fotózok, 

széppé teszem a környezetemet,

és órákig beszélek a lányommal telefonon,

majd este megállapítom, 

pont úgy élek, ahogy élni szeretnék,

igen, ez az én gazdagságom,

még akkor is,

ha nem tudnám pontosan megmondani, milyet értéket hoztam létre ma.

 

Múlt karácsonyra kaptam egy egyszer használatos kamerát. Mindig ott van a táskámban. Egy ideje, amikor eszembe jut, előveszem, amikor találkozok és időt töltök valakivel. Minden fotó csak egyszer van meg. Csak egyetlen pillanatot örökít meg. Egyetlen mosolyt. És mindegyik egyedi és különleges.

 

Szeretném elkölteni minden időmet. 

Ez az egyetlen módja, hogy valóban gazdag legyek. 

12.

Ma kora délutántól egyedül voltam az irodában. Még este hétkor is ott voltam. Nyugodtan haza is jöhettem volna. Amivel az utolsó órákban foglalkoztam, az itthonról is lehetséges. Megmondom őszintén, leginkább a rendetlen, túlzsúfolt íróasztalom miatt maradtam mégis, most is épp csak annyi hely van rajta, hogy a laptop mellé, amin írom ezt a bejegyzést, letegyek egy csésze teát. Szép volt nyugodtan, hosszasan, koncentrálva dolgozni. A parkolóban most is már csak az én autóm volt a végén. Megálltam és hazaindulás előtt még néztem egy kicsit a szitáló ködben az utcalámpák fényét.

Félúton vagyunk. Kicsit mélypont is volt nekem ma. Volt néhány óra, amikor azon gondolkodtam, hogyan köszönjem meg a figyelmet és kérjek elnézést azért, mert nem tudom, képtelen vagyok folytatni itt a blogon az adventi utat. És ha csak úgy abbahagynám, remélve, hogy senki sem veszi majd észre? - gondoltam.

Itthon megetettem a macskákat, engedtem magamnak egy kád forró, illatos vizet, fürdés után pedig készítettem egy egészen egyszerű vacsorát. S mint mindig, amikor nem tudom, hogyan tovább, elkezdtem leírni egy papírra szép szavakat. Csak úgy önmagukban. Most látom, itt vannak az íróasztali káoszban a karácsonyi képeslapok is. Jó lenne még az idei ünnepre megírni őket. Talán éppen azokat a szavakat fogom használni, amiket most feljegyzek. Olyan szépek és finomak, szinte érzem, ahogy elolvadnak a nyelvem hegyén, amikor kimondom őket.

Megyünk tovább mégis. Kicsit fáradtan, kicsit gyűrötten, de valamilyen adventi csoda folytán megújuló szeretettel és örömmel. 

11.

Ma volt egy dühös látogatónk az irodában. Egy kliens. Egy idősebb úr. Egészen különös ok miatt volt felháborodva: mert küldtünk a feleségének, aki a közös adóbevallásuk miatt ugyancsak kliens, szóval szokás szerint küldtünk egy képeslapot a születésnapjára. A szöveget én személyesen nem olvastam, nem én vagyok felelős a képeslapokért. De állítólag szerepelt benne a mondat, hogy többek között sok nevetést kívánunk neki szeretettel az következő életévre. A feleségről tudni kell, hogy évek óta ápolásra szorul. Először telefonon fejezte ki a felháborodását, majd, mivel ez túl kevésnek tűnt, be is fáradt az irodába a férj, hogy személyesen mondja el: az ő házukban már két év óta, mióta nem tud felkelni az ágyból a felesége, nincs nevetés. Ezért hogy képzeltük, hogy nevetést, jókedvet  kívánunk. Nincs min nevetni. Persze, megígértük, nem lesz több képeslap, mi mást lehetett volna tenni. Ezen, hogy nincs miért nevetni, valóban nincs mit nevetni.

Egy kicsit olyan ez, mint mikor minden évben azt képzelem, idén valóban nem tudok adventet ünnepelni. Mert nem vagyok méltó. Mert nincs időm. Mert túl szomorú vagyok. Fáradt vagyok. Túl sok a munka. Mert nincs kedvem. Mert csak.

Hogy aztán mindig rájöjjek, 

nem annak ellenére fogok ünnepelni, 

hogy nem vagyok méltó, nincs időm, szomorú vagyok, fáradt vagyok és nincs kedvem.

Hanem pont ezért. 

Mert mindez igaz és pont ezért, igen.  

10.

Az első adventi gyertya a reményt jelképezi. A második, ha jól tudom, a békét.

A béke számomra olyasmi, amit gyakorolni kell. Ha tárgyként képzelem el, akkor egy gyertyára gondolok, vagy egy fényfűzérre. Attól olyan szép, mert körülötte sötét van. Mert számít a fénye.

 

Elmúlt éjfél, már holnap van. Későig dolgoztam, hazaérve vacsoráztam, majd - csak egy pillanatra - végigdőltem az ágyon. Elaludtam. S  mivel holnap, vagyis ma, nem lesz rá időm, zuhanyzás után, alvás előtt írok néhány gondolattöredéket.

 

Annyi jó dolog volt az elmúlt napban. Fáradtság is, persze, küszködés, apróbb balesetek, hogyne, de sok jó is. A szép dísz az ajtónkon. A cicák. A meleg víz, a tiszta pizsama. A verseskötet a hátizsákomban, s hogy olvastam is belőle napközben néhányat. A munka. Az autó, a már kihalt parkolóban. Majd a jól ismert út hazafelé, a sűrű ködben. 

Szinte semmit nem láttam. De itt-ott átderengtek az adventi fényfűzérek, s én egy pillanatra újra tudtam tájékozódni: hirtelen tudtam, melyik kanyarban vagyok s hogy melyik következik. 

 

El tudom képzelni, ahogy a dombok közt elszórt házak lakói közül némelyik időnként elgondolkodik: megéri-e feltenni, felkapcsolni a fényeket, egy olyan mellékút mentén, ahol alig halad el egy-egy autó így esténként.

 

De aki azt az autót vezeti, amelyik mégis elhalad, annak nagyon sokat számít.

Soha nem fogok bekopogni, hogy ezt elmondjam. 

Csak hazaérve én is felkapcsolom a fényeket. Meggyújtom az adventi gyertyát. 

Mert minden apró, feleslegesnek gondolt fény és gesztus és gondolat, kell és fontos és számít.

9.

A tegnapi nap olyan szép volt.

Egész nap esett az eső s volt egy szabad délutánom a ma kezdődő határidős munkák előtt.

Elautóztam az egyik közeli városba, s miközben a fülhallgatón át halk karácsonyi jazzt hallgattam, kétszer is végigsétáltam a bevásárló utcán. 

Az esőcseppek hatására különösen szépen csillogtak a karácsonyi vásár fényei. 

Végül csak néhány boltba mentem be, ha jól számolom, összesen háromba, s az ajándékok nyolcvan százalékát végül abban a pirinyó teásboltban vettem meg, ahol le kellett vennem a hátizsákomat, mert folyton attól tartottam, le fogok sodorni valamit, ha megmozdulok.

Nincs szebb illatélmény, mint egy esős, borús napon belépni egy teásboltba. Megkérni az eladót, hogy mutassa meg a karácsonyi teákat, majd a kiválasztottak mindegyikéből kis 50 grammos csomagokat készíttetni. 

Szappanok is voltak, alig néhány fajta, de így annál könnyebb volt kiválasztani a narancs és birsalma-fahéj illatúakat, kis celofánzacskókat is kaptam hozzá, majd szalaggal lesznek összefogva.

És még vettem zöld, bordó és arany színű gyertyákat.

És skót shortbreadet szép kartoncsomagolásban.

 

Én az egyszerű dolgokban hiszek. 

Az egyszerű, őszinte szavak, tárgyak és gesztusok szépségében.

 

Néhány éve rájöttem, semmi szükség stresszforrássá alakítani a karácsonyi ajándékozást.

Kiválasztok egy napot, amikor ráérek és elmegyek csupán abba a néhány kicsi, emberi léptékű boltba, majd kiválasztom a legegyszerűbb dolgokat, aminek mindenki örül, akkor is, ha adhatja, akkor is, ha kaphatja. Tea, kávé, gyertya, szappan, keksz - szép, jó minőségben.

És az összeállítás, csomagolás, masnikötés öröme még hátravan!

Azt majd egy másik esős, borús, ráérős napra tartogatom. 

8.

Angyalkákat készítek ajándékba, még nem tudom pontosan kiknek. 

Ha elkészülnek, majd ők megsugják, kinek szeretnének szép angyali üdvözletet átadni.

Néha teljesen másnak van nagyobb szüksége rá, mint akire én gondolok.

 

Hozzávalók: néhány szabad óra, nem túl puha, de nem is túl kemény textil, piros cérna, ceruza, tű, olló. A két évvel ezelőtti levendulatermés. Egy borsónyi inspiráció és saját kreativitás. Alkotási kedv. 

Mindenből van itthon valamennyi, semmiért sem kell boltba menni.

 

Először megrajzolom az angyalt egy papírra. Kivágom, majd sablonként használva átmásolom a textilre. Azt is kivágom, kézi öltéssel körbevarrom piros, ünnepi cérnával, s még mielőtt kész lennék, megtöltöm lazán valamennyi levendulával. Akasztót is fabrikálok hozzá. 

Ennyi. Készen van az angyal. 

Már gyakorolja is a karácsonyi üzenetet: ne féljetek...

 

Mindent szétteregetve hagyok az étkezőasztalon, arra gondolok, majd folytatom még, mikor lesz rá egy kis időm.

Ma reggel, ahogy ránézek a kreatív, örömteli káoszra, nem is a kész angyalokat veszem észre először, hanem a hiányukat, amit az ív papíron, az anyagban hagytak maguk után. Hiába nincsenek már ott, mégis ott vannak. Mégis felismerhetőek. 

Ahogy Isten is talán akkor van a leginkább jelen, amikor hiányzik.

Vagy akárki más is, akit szeretek, de csak a távolból lehet velem, néha csak emlékként - 

valamilyen nagy, fényes 

ember alakú, 

angyal alakú, 

Isten alakú, 

fájdalmas, mégis vigasztaló hiányban.