Egyetlen mondatot

választottam az idei személyes böjtöm jeligéjévé, éspedig: "ne zárkózz el testvéred elől" (Ézsaiás 58:7). Ennek jegyében próbálok többször írni a blogra, több képeslapot adni postára, többször hívni vendéget. Ezt időnként sokkal nehezebb megvalósítanom mint azt, hogy ne egyek húst vagy csokoládét. A Húsvét előtti negyven napos böjtöt amúgy Jézus pusztában való negyven napos megkísértésének emlékére tartják, s én azt hiszem, majdnem mindent elolvastam erről, amit lehetett. Mégis, bár a klasszikus böjthöz tán nem sok köze van, ezekben a napokban szeretnék olyan barát lenni, amilyenre Jézus is annyira szívszakadva vágyott a Gecsemáné kertben: "Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem."(Máté 26: 38)

Egy gyermek

könnyedségével lenne jó bármi újat felnőttként megtanulni, ha közben azért megmaradhatna az az öröm, csodálat és szorgalom is, ami talán csak az évek múlása alatt összegyűjtögetett bölcsesség talaján tud megszületni.

Kimondhatatlanul hálás vagyok Johann Sebastian Bach Menüett- je, Herr van Beethoven Örömóda-ja s a keddi fél órák miatt, mikor - a magam szerény szintjén ugyan, de - zenélni tanulhatok.

(Nagyon nehezemre esik - idegesítő szokásomtól eltérően - önmagam lekicsinylése nélkül beszélni az angol tudásomról, de azért nem bánnám, ha jobb lenne csöppet, s bár nem ezért, hanem mert betűből sosem elég: most már ezt is írom (ami a látszat ellenére s szándékaim szerint, nemcsak emennek tükörképe) , talán szerethető lesz egy kicsit.)

A napsütötte tegnap

után ma újból egész nap havazott. De én már láttam a kertben az ősszel elültetett virághagymák apró hegyes zöldjét a hó alatt. Innen is tudom, hogy hamarosan megérkezik a tavasz. Meg onnan is, hogy bármennyire úgy tűnik néha, mintha szép lassan kárba vesznének azon dolgaim, melyekbe valaha igyekvést és szeretetet fektettem, - végül mindig életre kel, akár a semmiből is, egy icipici, rejtett életre utaló jel. Mind gyakrabban gondolok a remény ésszerűtlen, megmagyarázhatatlan jelenlétére, mint ajándékra az életemben. Nem sok, nem kevés, a mostani hideg napokban épp elég ahhoz, hogy életben tartson.

Nem mintha

nem olvasnék már megint egyszerre több könyvet is, de az egyikben olyan szépet találtam:

Ivan fragt mich in der Nacht: Warum gibt es nur eine Klagemauer, warum hat noch nie jemand eine Freudenmauer gebaut?
(...) Wenn du nicht glücklich bist-
Was dann?
Dann wirst du nie etwas Gutes tun können.
(Ingeborg Bachmann, Malina)

S akkor magyarul: Azt kérdezte Ivan az éjjel: Miért van az, hogy csak Siratófal létezik, miért nem épített még soha senki egy Örömfalat is?
(...) Ha nem vagy boldog-
Akkor mi van?
Akkor soha sem fogsz tudni valami jót tenni.

Ha létezne Örömfal a világon, sok-sok hajtogatott papírdarabot tömnék a réseibe, s az egyik kicsi fecnire mindenképpen azt írnám, hogy: én nem kapok virágot minden nap, minden héten, minden hónapban, de néha azért mégiscsak igen, s ha ez pont egy átlagos február átlagosnál dolgosabb szombatján történik, akkor az méltó a megbecsülésre, ha már én is méltó vagyok rá, hogy időnként ajándékot kapjak akkor is, ha erre különösképpen amúgy semmi ok nincsen.

A zongoratanárnő

végül is csak kicsivel fiatalabb és alacsonyabb, de ugyanolyan barna, sovány és ugyanolyan közepesen szótlan és közepesen kedves, mint én - a köztünk lévő egyetlen különbség tulajdonképpen csak abból adódik, hogy az én ujjaim maguktól lassúak és ügyetlenek, az övéi pedig - állítása szerint - azért, mert a mindennapos, tehenek körüli munkája az istállójukban apránként lelassítja az ujjaiban lakó fürgeséget, az ő lassúsága és az enyém közötti különbség természetesen ég és föld, én vagyok a föld, de azért mindenkinek megadatik a maga mindennapi tökéletlensége, s mondanom sem kell, én úgy döntöttem, tulajdonképpen boldog vagyok a sajátommal.

Olyan derüvel fogadom

ezt a hétfő reggelt, s benne az újból kezdődő, előreláthatóan egész héten át tartó havazást, mint régi barátot. Odakint nem változik semmi, idebent még bármi változhat, ha van erőm akarni.
Ki tudná nyomon követni a világban rejtélyesen kanyargó öröm útjait? Emberi akarattól függetlenül bukkan fel itt-ott, érkezése olyasmi módon ajándék, mint a kedvesség, a barátság, mint levél huppanása az üres postaládában. Nem illik kérni, s nem illik megsértődni, ha elkerül.
Mondanivalóm nem túl sok, több, mint egy mondat, kevesebb, mint egy történet - apró irkafirka az élet margóján.

Kertész leszek.

Abban mesterkedem - a függöny nélküli ablakokon át beáradó napsütést hasznosítandó - hogy apró melegházat rendezzek be a párkányon, még apróbb fűszer- valamint virágoskert létesítése okán, igazából pedig egyszerűen csak azért, mert boldoggá tesz, hogy a tél kellős közepén a mindenféle növénykéim szebbek, mint valaha. Nem a tavaszt siettetem. Inkább csak emlékeztők ezek saját magamnak: mindig van remény.
Nagyon szeretem a telet.
Boldog Februárt!

Lehet-e, hogy valaki inkább már táj. *

Ragyogó, fagyos téli napok ezek. Szinte minden nap végigjárom a jól ismert ösvényt az erdőben, s ha lehet, hogy valaki inkább már táj, akkor én ez a csendes ösvény vagyok. Túlságosan is csendes, ha engem kérdezel, de néha arra gondolok: áldott a csend ideje, s ha mást nem is, annyit lassan tán megtanulok belőle, hogy ne féljek semmitől. Szombat hajnalban, épp csak annyira volt még világos, hogy elvált egymástól a valami és a semmi, láttam két tétovázó őzikét az udvarunkon, az almafa mellett. Titokban azóta is visszavárom őket, de tudom, nem fognak többé jönni. Kettészakadt történeteim nálam maradt részét azért megőrzöm, egyszer talán még jók lesznek valamire.

* Győrffy Ákos, Táj

Ha kisüt a Nap.

A hosszú télnek, mint olyannak, a végtelennek tűnő, vigasztalan időszakok szóképeként való használata okán kérném szépen akkor az ablakpucolást, mint olyant, a tavasz előhírnökeként figyelembe venni.
Óh, bárcsak lehetne az élet örökös fagyoskodó, színes sállal a nyakamban, jókedvű, napsütötte ablakpucolás!
Ezt a dalt pedig képtelenség mosolygás nélkül - nem is végighallgatni - végignézni.

Zongoratanár kerestetik,

s míg minden bizonnyal meg is találtatik, addig magam próbálom óvatosan felfedezni a billentyűk titkát. Friss gondolat ez a maga határozottságában, de valahogy úgy teszi csillogóvá a szívemet, ahogy sosem hittem volna. A sok-sok, takarítás közben összeszedegetett, kallódó kotta keltette sóvárgáson túl, az időnként kedvetlenséggel gyakorló gyermekeimmel való vesződésen túl, eszembe jut végre-valahára úgy nézni az évek óta itt álló hangszerre, mint egy új, a magam szerény szintjén számomra is bejárható világ eszközére.
Elfogadni (hihetetlenül) későn érő önmagamat, s kissé bepótolni azt, amiről azt hittem, ez már kimarad az életemből - tán még nem késő.
(Szegény Mici. Ő nem szereti a zenét. Miközben én lelkesen "zongorázok", általában méltatlankodóan nyávogva járkál fel s alá a szobában.)

Regensburg (2.)

Inexcusable to travel - or even live - without taking notes.
(Kafka, Travel Diaries)

Regensburg (1.)

A mai nap története az, hogy ajándékba kaptam az egészet.
A bennem élő vándor pedig hosszas térképnézegetés után úgy döntött, hogy elmenjek és megnézzek egy Picasso-kiállítást, s ha már ott vagyok, a kiállítást körülölelő várost is. A napsütéses arcát elrejtette ugyan előlem, de az esős Regensburg is nagyon szép. Kicsit szürkés-barnás, visszafogottan barátságos és - én úgy láttam, s ha én úgy látom, nem szokásom szűkösen mérni a jó szót: egyszerűen gyönyörű.
Átázott kabátomat, néhány apró ajándékot a gyerekeknek, képeket hoztam haza magammal, és persze új gondolatokat, rajzok, esőben zenélő utcazenészek emlékét, az árkádok alatt kéregető koldus asszony szelíd, kedves mosolyát.
Igy volt, igaz volt.

Mélyen repülni.

Olyan tudás ez, amit nem kell - szerencsére - mindenkinek tartósan megtanulnia, én mégis azzal áltatom magam, hogy ez is kell, ez is jó, elfogadásra pedig mindenképpen méltó. ( Mellesleg örömtelien és örökre elnémítja bennem azt az okoskodót, aki sajnálattal, kéretlen tanáccsal vagy üres vigasztalással merészelne hozzászólni más életéhez.)

Szabadidőmben Oscar Wilde De Profundis-át olvasom. A könyv egy börtönben írt hosszú, szívettépő levél - annak a hűtlen barátnak címezve, aki mind anyagilag, mind erkölcsileg tönkretette az író életét. Visszagondol elrontott élete apró rossz döntéseire, majd ezt írja: "Az életben valójában semmiről sem állapítható meg annak döntő avagy jelentéktelen mivolta. Minden dolog egyforma értékkel és fontossággal bír."
Ki tudja...

A múlt év utolsó napjáról egyetlen gondolatot hoztam magammal: hallgatni a jóra hívó mindennapi szóra, még ha csak egy hóborította domboldal alakjában is jönne az elém.

Természetesen lassú és értetlenkedő vagyok. Egy teljes napig néztem a minap a hegy aljában, ahogy rajtam kívül vígan síel az egész világ. S nekem pont egy teljes nap (ha nem számolom az ezt megelőző tizenöt évet) kellett ahhoz, hogy végre, magamtól és ellenállhatatlan kedvvel úgy érezzem: én is, én is! szeretnék tudni vígan síelni.
Ez valóban apró hívás és apró válasz, de ki vagyok én, hogy válogassak.

Azokban a félórákban

mikor hajnalonként még magamban teszek-veszek a konyhában, ciszterci szerzetesek énekét hallgatom rongyosra, nem mintha érteném a latin szövegeket, csak szeretem őket és tudom, hogy ismerős zsoltárok, helyettem elénekelt, az életemre rímelő monoton dallamok ezek. Egyébként megbarátkozom a monotonnal is, a hajnallal is, a konyhával is nagyon szívesen, a latint pedig mindig is kifejezetten szerettem, a szótlanság helyettesítője ő számomra ínséges időkben, mikor egy kapcsolat mégis már-már annyira fontos, hogy az elmondhatatlan hétköznapi, mindennap használatban lévő szavakkal.