A lista.

Összeszedett, rendezett személynek csak talán ahhoz a kórusban mellettem éneklő társamhoz viszonyítva lehetne nevezni, aki a többszáz dalt, ami a repertoárunkat képezi, mappákban szétszórva gyűjti, s mikor ki kell keresnie azt az egyet, amire szükség van, egyszerűen addig lapozgat, amíg véletlenül rátalál. Ehhez képest az én kezdőbetűk szerint elrendezett gyűjteményem valóban konszolidáltnak tekinthető.

A munkahelyemen elvárás a pontosság, rendszeresség, minden apróságnak pontos menete, rendje-módja van.

Egyébként naponként küszködöm. Mindennel. Reménytelenül. A szekrényben összekuszálódni tendáló ruhákkal, a páratlan zoknikkal, a konyhaszekrény fiókjainak káosz felé irányuló hajlandóságával, a gondolataim szétszórtságával. 

Esténként rátekintek a reggelenként még jóhiszeműen megírt elszánt kis listákra. Irgalmas szemmel nézegetem őket. Nap végén csak az érdekel, elvégeztem-e azt a munkát, ami igazán fontos volt. Azt, amiért egyáltalán itt vagyok. Ha imádkoztam, énekeltem, nevettem, sírtam, szerettem, ha tanultam, ha elvégeztem azokat az apró szolgálatokat, amik egyszerűen csak széppé teszik mások életét, az elég. A lista kipipálva, elfogadva. A hűtőszekrény kitakarítása s a zoknik összepárosítása holnap is ráér.

A felülről való bölcsesség

a mai téma az evangélikus útmutató szerint, amit évek óta használok, s míg a magyar fordítás többek között az "engedékeny" szóval jellemzi, a német nyelvben ugyanez a befogadókészség fogalmával van kifejezve, azzal a belső hozzáállással, mely nyitott a tanításra, a kijavításra, a kritikára. Die Weisheit von oben ist bereit, sich etwas sagen zu lassen. Gyerekként, tinédzserként ki nem állhattam, ha a felnőttek olyasmiket mondtak, hogy majd meglátom én, ha annyi idős leszek, mint ők. Kikértem magamnak, ha valaki csak azért, mert régebb óta van a világon, elvárta, hogy az ő tapasztalai mentén éljem az életem. S magamban nagyon élesen elítéltem, ha azok, akik tanítani akartak, saját maguk sem feleltek meg a tőlem elvárt értékeknek. 

Ma már csendesebb vagyok. Az idősebbek felé is, a fiatalabbak felé is. Tanulni főleg ez utóbbiaktól tanulok. Úgy érzem, az ő szívük még tiszta. Friss. Fair. Még látják azt, amit én, a nagy tapasztalatgyűjtésben, már nem mindig látok.

Az erdő legszélén levő házban élő család főjét már évekkel ezelőtt elneveztük - nem túl kedvesen, nem túl nagy bölcsességgel - egyszerűen csak "morgós fickónak". Mert szemmel láthatóan idegesíti, hogy az erdei út túl közel van a házához, zavarják a más út híján ott elhaladó emberek. Ha köszönünk neki, soha nem köszön vissza. Múlt héten újból elsétáltunk a háza mellett, s kiszaladt hozzánk a véletlenül szabadon kószáló, amúgy gyönyörű kutyája. Fiatal, nagyranőtt állat, ugrálós, akárcsak a miénk. S mikor kijött, hogy visszavigye, csak azon igyekeztem, hogy minél hamarabb továbbmehessünk. Utólag mondta a lányom, észrevette, nem is köszöntem. S hogy úgy emlékszik, mindig arra tanítottam, azokat kell szeretni a legjobban, akik látszólag nem érdemlik meg. S még arra is, a saját kedvességünk nem függhet attól, viszonozzák-e vagy sem.

A felülről való bölcsesség engedékeny. Nem túl büszke meghallgatni a feddést. Befogadóvá teszi önmagát a kritikára, a javításra, a tanításra. És semmiképpen sem engedi meg, hogy útközben keménnyé, kérlelhetetlenné váljon a szíve. 

 

* A gyönyörű rajzot a főnöknőm három éves kislányától kaptam ajándékba, váratlanul.

Összegyűjtött percek.

Ma befejeztem - a munkahelyem parkolójában olvasva, a délelőtt folyamán felforrósodott autóban - a könyvet*, amit hetek óta hordozok magammal. Mindig csak útközben vettem elő, öt-tíz percre, vagy még kevesebbre, ebédszünetben, vagy amikor várnom kellett valakire, valamire.  Mindig lenyűgöz, mikor kiderül, mennyi mindenre elég a sok apró, látszólag jelentéktelen pillanat, amit olyan könnyű észrevétlenül elpazarolni erre-arra, semmire. De összeszedegetve, a kicsit is megbecsülve olyan lesz, mint egy csokor virág. Mint az apránként összegyűjtött tudás, s mint ilyen: elveszíthetetlen kincs.

* Gilead, Marilynne Robinson

Otthon elvitelre.

A mindennapi, analóg tárgyakhoz való viszonyom leírására nem biztos, hogy a "szeretet" a legmegfelelőbb szó. Vagy a ragaszkodás. Vagy a gyűjtögetés. Akkor már talán inkább a megbecsülés. Nagyra értékelem a szolgálatot, amit nyújtanak, megbízhatóan, hűségesen, nap mint nap. Egy vágódeszka, egy jól vágó kés, az ébresztőóra, számológép, hegyező - megkönnyítik az életemet. Lehetővé teszik a munkámat. Úgy tekintek rájuk, mint sok-sok kézzel fogható ragyogó ötletre, valakinek a valóra vált álmára. Van néhány kedves tárgy, ezeket mindig magammal viszem, ha elutazok, vagy ha egyszerűen csak dolgozni indulok: termoszt és teafüvet, s percek alatt otthon érzem magam, ahol találok hozzá egy vízforralót is. A naplómat. Egy igazán jó töltőtollról s hozzá illő gyönyörű szép színű tintákról még csak álmodom. A kis virágos pénztárcát, melyben a kávéra és parkolásra való aprópénzt tartom. Egy-két könyvet. Mondhatni, mindig van nálam egy táskányi ideiglenes otthon. Az a néhány egyszerű, talán csak számomra értékes tárgy sokkal több, mint kellék vagy eszköz, melyet megérkezéskor sorban kipakolok az asztalra. Lényeges szerepük van a munkakedv fenntartásában, a képzelőerő fejlesztésében, a derű ápolásában, s a remény - mint emberhez leginkább illő, küzdelmes feladat - mindennapi kiművelésében.

Reggelek.

Ha úgy érzed, nem tudsz ma semmit adni a világnak, csak azt a barátságos, mosolygós, végtelenül fáradt arcot, mely éppen visszanéz rád a fürdőszoba tükréből így indulás előtt: ez elég. Ez így teljesen elég.

Úgy terveztem,

a július folyamán majd minden nap írok a blogba meglepetésként amolyan rövid, képeslap-szerű bejegyzéseket. Terveztem minden nap legalább 10 km-t biciklizni, sokat olvasni, kertészkedni, tartani a kapcsolatot a barátaimmal. 

A valóságban nem írok minden nap bejegyzést, másfél hete nem voltam biciklizni, néha olvasok, néha nem, sajnos sokszor csak egy-két perc jut a barátaimra. Esténként képtelen vagyok végigjátszani egy-egy hosszabb társasjátékot, annyira elálmosodok.

Viszont az-az egy-két bejegyzés valóban szép. Az az egy-két perc valóban ragyog. Még nem ért véget a nyár, még meg lehet írni néhány képeslapot. Nemrég találtam útközben két szál földre esett levendulát, felvettem s sietve a táskám zsebébe tettem őket. Majd csodálkoztam, mitől van olyan megnyugtató, csodálatos illata a maszknak, papírzsebkendőnek, könyvnek, füzetnek...

Mindig az egészen apró kedvességek teszik felejthetetlenné a napokat. A nagy elhatározásokat - úgy látszik, az idei nyár már csak ilyen - szinte soha nem tudom valóra váltani. Az észrevétlenek, az útközben kialakulók változtatják meg kézzelfoghatóan a világomat.

Képeslap.

Ma reggel gyalog mentem végig azokon az utcákon, melyeken máskor autóval hajtok át. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy igazán különlegesen induljon a nap. Nyolc előtt néhány perccel a gyerekek már iskolában vannak, a nálam pontosabban érkező alkalmazottak már az íróasztaluk mögött - alig járt valaki az utcákon. Gyakran mondogatjuk, olyan helyen élünk, dolgozunk, ahol nem történik soha semmi. De ma reggel annyira gyönyörűnek láttam ezt a semmit. Beérve az irodába kérdeztem a kolléganőmet, mi újság, történt-e valami érdekes a hétvégén. Á, dehogy, itt nem történik soha semmi, mondja, mint mindig, majd csak eszébe jut ez-az, pletykák, hírek, kisvárosi szörnyűségek. Bekapcsolom a számítógépet, előveszem a termosz teát, töltök belőle magamnak. Kezdődhet a munkanap. Az adóhivatal épületén épp az odaérkezésemkor átkapaszkodó napsugár fényét még sokáig hordozom. Belülről melenget. Munkakedvvé válik. Hétköznapi ragyogássá, apró, semmi különös szöveggé egy virtuális képeslap hátulján.

A magvetés pillanatai.

Júliushoz képest szokatlanul hűvös a mai reggel, gyapjúzokniban, karácsonyra kapott hatalmas sálba burkolózva kezdem a napot a balkonon. Éjfél utánig olvastam, utána sokáig hallgattam még a nyitott ablakon át az aszfaltra zuhogó esőcseppeket. Reggelre felhővé váltak fölöttünk, körülöttünk. Hideg szellő lobogtatja a hajtincseimet, karnyújtásnyira tőlem páracsomókat sodor el előttem, tenyerem képtelen feltartóztatni őket.

Az éjjel kiolvasott könyvben* olvastam azokról a különleges pillanatokról az ember életében, amikor valami kivételes éberségből kifolyólag tudatában van annak, hogy itt minden megváltozhat. Amikor felismeri a pillanat jelentőségét és képes felülemelkedni önmagán. A félelmén, a féltésén, a kényelmén, a beidegződéseken, az előítéleteken, a be nem vallott bosszú édes lehetőségén. Nem kell itt egetrengető dolgokra gondolni. Néha csak annyit jelent, hogy felszólalok az igazságtalanság ellen csupán csak azért, mert ott van a gyermekem, s ő emlékezni fog rá, tőlem függ, hogy mire, a bátorságomra vagy a gyávaságomra. A szeretetemre vagy a gyűlöletemre. Talán csak annyit jelent néha, hogy nem teszem szóvá a társamnak, mennyire bosszant a viselkedése, mert hirtelen tisztán látom, mennyivel fontosabb ő maga, hogy itt van mellettem. Ezek az igazán különleges pillanatok, a magvetés pillanatai. Általában mindenféle taps és elismerés nélkül suhannak tovább, mint a pára a házunk előtt egy ilyen borongós, hideg reggelen. 

De néhány év múlva, néhány évtized múlva, talán csak akkor, amikor már nem is leszek, kicsírázik. Szárba szökken. Virágba borul. Gyümölcsöt hoz. Otthont, családot, közösséget, emberséget teremt, egy a mostaninál kedvesebb világot.

Minden pillanat, melyben felismerem a ragyogó lehetőséget, vetőmaggá válhat a kezemben. S bár magamnak is szükségem van a mindennapi kenyérre, van amit nagy lendülettel és reménnyel elszórok az előttem elterülő földre. Amim van, belefektetem a jövőbe. Legyen az utánam jövőknek is miből megélni.

* Bendict Wells, Vom Ende der Einsamkeit

Sehnsucht.

A "Sehnsucht" német szót lehetetlen pontosan lefordítani, talán így kellene átvenni az összes többi nyelvbe, ahogy van, magyarázkodás nélkül, egyetlen kis széljegyzettel, hogy leginkább a honvágyhoz hasonlítható vágyódást fejez ki, egy olyan hely után, ahol még soha nem jártunk. Nem elvágyódás. Nem visszavágyódás. Nem elmenekülés. Számomra sokkal inkább a pillanatban, a mai napban, az idei nyárban, a saját bőrömben való létezés hálás szívvel való elfogadása, megélése. Éberség. Élénkség. Figyelmesség. Néha az az érzésem, az emberek többsége - magamat is beleértve -  egyszerűen csak átalussza az életét. Azt hiszi, már mindent ért. Már révbe ért. Pedig még javában útközben vagyunk. Még érhetnek meglepetések. Idegenségem tudatában egy idegen országban megérint néha egy-egy furcsa, gyorsan elillanó, édes otthonosság, ahhoz éppen elég, hogy ébren tartson, továbbindulásra késztessen s a hitre, hogy a hely, amit keresek, valóban létezik. Felfedezem a frissen nyírt, majd száradó fű illatában, a bodzaszörp ízében, a hideg forrásvíz érintésében a bőrömön, a fakerítéseken átomló rózsabokrok látványában, a kőlapok melegében, amint esténként mezítláb végiglépkedek rajtuk az udvaron át, hogy beszedjem a drótról a száraz ruhát. Felfedezem a megmagyarázhatatlan békességben, melyre a legbizonytalanabb, legkétségbeejtőbb helyeken is rátalálok, ott, ahogy valamilyen rajtam kívülről érkező irgalomból kifolyólag képes vagyok egy pillanatra tiszta szemekkel nézni a világot, szépítgetés és ítélkezés nélkül. Felfedezem egy-egy baráti beszélgetésben, egy-egy kívül-belül szép személy bölcs szavaiban, melyek kitágítják az időnként fölöttem elviselhetetlenre szűkülő eget. Ott van a felismerésben, hogy bár olyan szívesen megmenteném a világot, vagy legalább azt a kicsi sarkát, ahol én élek és szeretek - tudom, megtette már valaki más -, de ez meghaladja emberi mivoltomból fakadó képességeimet. Annyit tehetek, hogy éber maradok. Hogy vigyázok a Sehnsucht-ra. Hogy a lehető legbátrabban, leggyengédebben nézek erre szeretetből született és szeretetben célba érő világra.

Megmentett szavak.

Tulajdonképpen csak egy barátnak akartunk segíteni költözködni, de a cipekedés után még jutott idő egy sétára is a nagyvárosban, zárás előtt tíz percre egy könyvesboltban. Tíz perc egy könyvesboltban két dologra elég, leszámítva azt, hogy semmire: sírva fakadni a frusztráció miatt vagy céltudatosan odamenni a versek részlegére és kiválasztani egy kötetet. Versekkel szinte lehetetlen melléfogni, s évekig el lehet élni rajtuk. Így jött haza velem Herta Müller "Im Heimweh ist ein blauer Saal" című kötete, tele gyönyörű kollázsverssel. Ez adta az ihletet, hogy régi magazinokból, reklámújságokból újból szavakat "mentsek", majd összerakjak valamit mást abból, ami van. Nem feltétlenül rossz, ha kevés az idő, a választék. A bőségben néha telhetetlenné válik a lélek. Pedig a meghívás arra szól, hogy lobogjon, alkosson, ragyogjon...

Júniusi este.

Egyetlen nap leforgása alatt virágba borult a kert. Megértek a szamócák, kinyíltak a rózsák, ki a pünkösdi rózsák, s mint valami rózsaszín tűzijáték, úgy ragyogott fel hirtelen az udvar közepén a bokor is, mely előtt minden évben elkészülnek tulajdonképpen ugyanazzal a címmel, ugyanazok a fotók: a rózsaszín csoda és én - megörökítendő, hogy mindketten még mindig itt vagyunk. Bár hosszú volt a tél s végeláthatatlan a tavasz, itt van az ideje a virágzásnak. Mindketten megőriztük, mint két régi jó barát, a színeket s az álmokat. Mostanában fordítva élek, az emberileg logikusnak számítóhoz képest. Ébredés után, mikor frissnek és kipihentnek kellene lennem, akkor érzem a szívemet a legnehezebbnek. Otthontalannak, kedvtelennek. Üres, romos szobának, ahonnan inkább csak menekülnék. Belépve, belakva viszont elkezdődik valami. Valami pici csoda. Elfogadva azt, ami van, valahogy átalakul. Útközben verssé válik. Személyes válasszá, tapasztalattá, kedvességé. Estére, mint gyümölcs, beérik. Szélfutta, napbarnította, édes derűvé válik. Őszinte mosollyá egy néhány év múlva már réginek számító fotón, melyen valaki éppen nevetve megigazítja összeborzolódott haját azon a csendes júniusi estén, egy virágba borult bokor előtt.

Nyár.

A hajnalok a balkonon kezdődnek, a többnyire még alvó falu s a lassan felragyogó dombok fölött. A kilátás, épp tegnap beszéltünk róla, a világunkban a harmadik legszebb. Az első Norvégiában volt, a házból, amit egy fjord partján béreltünk három napig. A második a saját gyermekkori szobám ablakából, ami egy igazi kastélyra nyílik. A harmadik a mindennapok kilátása - nem csak égre, erdőkre, naplementére. 

Minden reggel több oldalt is tele(s)írok, hogy tisztábban lássak mást is: világot, Istent, embereket, önmagamat. Napközben olvasok, még olyankor is sokat, amikor egész nap dolgozom. Ha összegyűjtöm a legapróbb szüneteket is, ha nem pazarlom el, mint ahogy sokszor igen, a legértékesebb erőforrást - idő! -, estére meglepően messzire jutok azokban a dolgokban, melyekről eldöntöttem, nekem fontosak. 

Egy kész válaszokkal teli, hangoskodó világban néha elég nagy teljesítmény kérdezni, odafigyelni, hallgatni, másokat fényezni, az egyetlen kedvéért a kilencvenkilencet hátrahagyni, vagy egyszerűen csak rendszeresen, csendesen telekönnyezni egy viharvert napló lapjait, tulajdonképpen semmilyen különösebb okkal. Hacsak nem számít elég nyomós oknak az, hogy az élet annyira nehéz. S hogy annyira, de annyira gyönyörű.

Nyitott ajtók.

Szeretek vonattal utazni. Szeretek elindulni és megérkezni, útközben lenni, egyedül is másokkal, másokkal is egyedül, felkészülni lélekben a találkozásokra. Hosszú órákon át ülni az ablak mellett és olvasni, írni, nézni az elsuhanó tájat - nem tudok ennél inspirálóbbat elképzelni. A gondolatok, mint egymás után megnyíló, addig csukott ajtók tárulnak fel előttem, s a szavak, mint szelíd galambok szállnak le a vállamra. Megadják magukat, amikor már nem harcolok értük. 

A lezárt világ határai lassan barátságosabbá válnak. Lehetővé válik, hogy másfél év után - egyetlen közös vacsora és reggeli kedvéért a családdal - átutazzak három országon át, egyik nap oda, másik nap vissza. Úgy lengi be a remény illata Európát, mint frissen sült péksüteményé az állomás peronját. Mint távolságot a honvágy. 

Felfelé nyitott bizalomban élve minden zárt ajtó nem más, mint egy-egy jövendő kitárulkozás. Az üres papírban látni a szép történet lehetőségét. S minden egyes lépésben a megérkezést.

Csak az elindulás a miénk. Minden más ajándék.

Égszín.

Nincs szebb a vasárnap hajnaloknál, ahogy a kis tetőtéri szoba ablakán át szívembe írja önmagát az ég. S a szemembe is. A csendesen kopogó esőcseppek könnyekké válnak. A szürkeség hűséggé alakul, a felhőket elfúvó szél valami friss belső erővé. A később halványan felderengő napfény megbékélt derűvé. Az előttem levő füzet lapjain odacsempészi önmagát a szavakba, a nap folyamán beleolvad, észrevétlenül, a mozdulatokba. 

Ha válaszhatnék, a szeretet színe nem a piros lenne, hanem az égszín. A szürke. A törtfehér. A sötét, a mély, a könnyező s a ragyogó kék. 

Sokat figyelem mostanában az eget. Foglalkoztat, mindenféle értelemben. Néha inkább csak sejtem. Felettem van, de bennem is. Virradatkor olyan a köztünk levő kapcsolat, mint a lassú közeledés. Mint a megérkezés.

Nézz, nézz az ég felé.

Két napja esik az eső. Csoda szép szürke fellegek hajlanak alá, s én úgy szeretek kimenni, nagyokat sétálni, néha elhinni, elég lenne csak kinyújtani a kezem, hogy találkozzon benne ég és föld, álom és valóság, kalandvágy és honvágy. Azelőtt napos időnk volt, minden nap odakint terítettem ebédre, esténként pedig a függőágyban fekve néztem végig, hogy tűnik el a fény s jelennek meg a csillagok.

Mennybemenetel ünnepén egy másféle, feszültséggel teljes ég felé nézésről is olvasok, az ürességről, amit a szeretett személy távozása hagy hátra maga után. Az érzés innen-onnan ismerős. Ami azelőtt kitöltötte a napokat, a gondolatokat, az érzelmeket, a határidőnaplót, hirtelen, vagy nagyon is lassan véget ér. S az ember csak néz, néz az ég felé. 

Így lehet elmulasztani azt, ami itt és most van. Pedig hitem szerint mindig van tovább, új feladatok és célok, az utolsó pillanatig.

Visszatérve a mennybemenetelhez: a tanítványok egy idő után hazamentek, összegyűltek imádkozni, vártak, elindultak, s egészen hihetetlen módon létrehoztak egy új, az egész világra elterjedő mozgalmat. 

Olyan reményre van szükségem, mely nem csak a távoli mennyekben van, nem csak a jövőben vagy a régi szép időkben. Mert innen és most hiányzik, ahol háború, elhidegülés és valami mérhetetlen fáradtság fenyeget. Ahol életbe vágóan fontos, hogy minden egyes szívben, kézben találkozzon az ég és a föld.