Az állatorvosnál.

Mióta körülbelül egy éve kiderült Sven küzdelmes, autoimmun betegsége, gyakran megfordulok vele az állatorvosnál. Mondhatni, törzsvendégek lettünk. Az állatorvos egy fiatal nő, körülbelül akkor nyitotta meg a praxisát tőlünk két utcányira, mikor eldöntöttük (kikönyörögtem), hogy hozzunk egy kutyát. A közelség miatt esett rá a választásunk még akkor is, ha az akkor még élő macskánkkal egy másik, távolabb levő, csak autóval elérhető állatorvoshoz jártunk.

Frau Frisch a faluból származik, itt élnek a szülei, ide költözött vissza néhány éve. Megtudtam, hogy az évek óta üresen álló Metzgerei Frisch az ő családi vállalkozásuk, amiatt kellett feladni, mert nem volt ki továbbvigye a hentesüzletet. A lányuk az állatok életét nem kioltani, hanem megmenteni szerette volna.

Ma, amikor odaértünk az időpontunkra, nagy sürgés-forgás volt a parkolóban, egy csomagtartóban fekvő kutyus életét próbálták megmenteni. Közben megállt a rendelés, mindenki türelmesen várakozott a sorára. Egy idő után bejött néhány percre a várószobába a kutya gazdája, egy körülbelül huszonöt éves, halkan zokogó fiatalember, és az édesanyja. Akik még ott várakoztunk, mindannyian könnyeztünk, valaki megkérdezte: nincs remény? Nincs, rázta a fejét a fiatalember miközben hangtalanul záporoztak a könnyei. El kellett altatni az állatot. Egy órás késéssel indult tovább a rendelés. Az orvosnő mosolygósan, mintha mi sem történt volna. De amikor rákérdeztem, elmesélte, mennyire megviseli a haldokló állatok gazdáinak fájdalma. Nehéz folytatni a munkát. Nem tudja kikapcsolni az együttérzést. Hála Istennek.

Néha a legváratlanabb helyeken találkozok annyi kedvességgel, hogy megélek belőle egy darabig. Kedvesnek lenni nem nehéz. Csak időnként, mint ahogy nálam is, nehéz kimutatni, mert nem szeretnék tolakodni, indiszkrét lenni, túl sok lenni, vagy túl kevés. Uralkodok magamon, nyugodt felszínű tó tükre az arcom. Jólesett ma szabadon érezni, együttérezni, s mások könnyei engedélyt adtak az enyémeknek is a kicsordulásra. Megtudtam minden egyes várakozó kisállatnak a nevét: Maggie, Aaron, Luna, Lilli. S a gazdik életéből is apró részleteket. Jól esett beszélgetni. S elmondani, mert egy idő után mindig rákérdez valaki, hogy nem, nem Spanyolországból költöztem ide, s nem is Olaszországból.

A praxis honlapján, nemrég vettem észre, mikor meg akartam nézni, mikor lesz bezárva szabadság miatt, a következő mondat áll mottóként: "Die Liebe erträgt alles, glaubt alles, hofft alles, hält allem stand. Die Liebe hört niemals auf (1.Kor. 13,7)"

A szeretet elfedez mindent, hisz mindent, remél mindent, eltűr mindent. 

A szeretet nem múlik el. Soha. 

Derengés.

Hajnalok hajnalán, a laptop előtt. Az asztalon a munkámat segítő tárgyak, üres csészék, egy hosszú éjszaka csendes tanúi. Odakint még teljes sötétség. Tegnapelőtt összeomlott a központi szerver, azóta sokkal lassabban működik a program, De legalább már működik. Talán még beleférünk a határidőbe. Olyan érzés, mintha egyedül lennék ébren a világon. Míg arra vártam, hogy kijavítsák a hibát, rendbe raktam a gardróbszobát. Kicseréltem a függönyt, kiszelektáltam a már nem viselt ruhákat, rendberaktam a polcokat, s néhány egyszerű, kedves tárgy segítségével létrehoztam egy saját teret az ablakpárkányon. Szeretek saját tereket létrehozni, de nem ragaszkodom hozzájuk, mert az eredetit legbelül hordozom. Egy lámpa, egy tavat ábrázoló képeslap, kincsesládikó, olivafából faragott  kereszt, egy imafüzér, virág, néhány könyv, szépen elrendezve, kilátással a kertre - mindez közvetlenül a porszívó s a vasalódeszka mellett.

Mikor újra feltekintek, már dereng. Nem egyszerre lesz világos. Próbálom elképzelni, milyen lenne, ha minden reggel csak úgy felkapcsolna valaki egy vakító neonlámpát a hunyorgó, álmos világ felett. Szeretem ezt a gyöngéd ébresztést, a halk csodát minden áldott reggel, s ahogy lassan bennem is feldereng a sejtés, előérzet, biztos tudás: minden rendben lesz. Az elfogadhatatlan is elfogadható lesz, s a legkeserűbb poharat is ki lehet inni, lassan, köszönettel. Észrevétlenül, gyöngéden ölel át, mint egy puha, kockás sál, a gondolat: valaki valahol nagyon szeret. Mindez közvetlenül a laptop képernyőjének fejfájdító fénye mellett.

Eszembe jut, tegnap délután elfelejtettem kiteregetni. Mikor kimegyek, már majdnem teljesen világos van. Visszafele jövet behozok magammal néhány szál viharvert rózsát.

A gyűjtögetésről.

Leo Lionni "Frederick" című könyve egy különleges egérről szól, aki - miközben a társai magvakat és diót raktároznak el -, színeket, napsugarat és szavakat gyűjtöget télire. Persze, kinevetik, pedig végül neki lesz igaza. Mert nem csak ételre van szükség, hanem szépségre is, a szűkös, fénytelen időkben. 

A való élet mindig kicsit bonyolultabb. Az örömöt, bizalmat, szépséget nem lehet befőttesüvegben addig tartogatni, míg - még mielőtt lejár a szavatossági ideje - elő nem vesszük a szükség valamelyik sötét órájában. 

Valaminek előre örülni a legszebb a világon. 

Ha bekövetkezik, abban máris ott van az elmúlás szomorkás íze.

Utólag örülni valaminek - erre jut a legkevesebb figyelem. 

Egy nap sem tudok úgy hazajönni, hogy ne hozzak valamit a zsebeimben: tobozt, kis ágat, színes leveleket, melyeket majd gondosan lepréselek. Pedig tudom: a legnagyobb örömet most adják, amikor elindulok az erdőbe, s meglátom őket, lehajolok értük. A könyvtáram tele van az elmúlt őszök elfeledett emlékeit őrző könyvekkel.

Tanulom a gondtalanságot. Az sem baj, ha néha súrolja a gondatlanság határát. Elegem van a gyűjtögetésből. Hogy mindig túl sok ételt készítek, mikor vendégek jönnek. Túl sok szendvicset csomagolok, ha kirándulni megyünk, s túl sok ruhát, könyvet pakolok, ha elutazunk. Minden tapasztalat ellenére még mindig nem hiszem el, hogy amikor szükség lesz rá, lesz mindenből elég. 

Télen nem a nyári napsugarakra és virágokra vágyom majd, hanem megkeresem a tél szépségeit. A reggeli ködben a csupasz fák ég felé nyújtózó ágait. Az autóm szélvédőjén a pazar jégvirágokat. 

 

Tanulom, hogy ne raktározzak. Hanem bízzak benne: minden helyzetben meg tudom keresni és találni a szépet. 

Ott is, ahol a legmostohábbak a körülmények. 

Ott is, ahol senki sem számít rá.

Szombat

van, késő este. Ma egyedül vagyok itthon, ha nem számolom Svent, aki éppen mellettem ül, s arra vár, hogy elinduljunk végre a szokásos nap végi sétára. A tűzhelyen tökleves fő, egy tálban kenyértészta kel. Elrepült a hét, s annyi munkám volt, hogy egyetlen nap sem volt időm, erőm főzni. Egy barát kérdezte nemrég, hogy lehet az, hogy a szép, harmonikus fotóim mintha egy másik Mártát mutatnának, nem azt, akit ő ismer, s akinek tudomása szerint azért vannak nehéz, zsúfolt időszakai is az életben. Azt feleltem, én így imádkozom. Így köszönöm meg - a mindent. 

Azt figyeltem meg - saját magamon is -, ha valaki foglalt, vagy szorong, vagy gondterhelt, az a késztetés lép működésbe, hogy visszahúzódik. Érthető. De mégis úgy gondolom, bár nem tudom mindig megélni, hogy pont ilyenkor lenne nagyon fontos megkeresni azt, ami mégis szép. Megkeresni azt, kinek segíthetek. Ilyenkor fontos még jobban ragaszkodni a közösséghez, amikor azt hiszem, nem tud segíteni senki s nincs is szükségem senkire.

Ha semmi mást nem tanulok meg rendesen ebben az életben, ezt az egyet szeretném megtanulni, mégis: minden helyzetben megkeresni azt, ami egyszerűen csak szép.

Az ajándék.

Azzal a gondolattal ébredek, hogy minden ami van, ajándék. Még ami pillanatnyilag fájdalmas, abban is lehet valami, ami jó, ami szép. Csak ki kell csomagolni. Egyáltalán tudomást venni a létezéséről. Nyitott szemmel és szívvel indulni minden egyes ősz esti sétára a csendes erdőben. Közben lassan besötétedik. Újból kiérve a falu utcáira éppen felkapcsolják az utcalámpákat. A kezemben útszéli kis sárga virágok, világítanak az alkonyatban, és száraz júdáspénz, költőibb nevén holdviola. Mindegyik egy-egy műalkotás. Másnap reggel megfestem őket. Kicsomagolom az ajándékot. Szívembe rejtem a remény üzenetét. Imádkozni sokféleképpen lehet. 

***

Helsinkiben megtekintettem Kustaa Saksi textil kiállítását a Design Múzeumban, a nagy, furcsa mintázatú szőnyegeit. A róla készült kisfilmben arról beszélt, hogy már gyermekként is gyakran szenvedett a migréntől, mint a családjában majdnem mindenki, s a mai napig állandó kísérője az életének. Az általa készült mintákban általában azokat a képeket, színeket örökíti meg, amiket a rohamok alatt lát. A filmben szerepelt a kisfia is, s mikor megkérdezték, nem tart-e attól, hogy ő is örökölte a betegséget, azt válaszolta: természetesen nagyon reméli, hogy nem örökölte. De ha mégis, azt is reméli, hogy akárcsak az édesapja, ő is meg fogja találni benne az ajándékot.

Ősz Lappföldön.

Hajnalban értünk vissza az egy hetes finnországi utazásból, s megfogadva egyik kedvenc német íróm, Peter Kurzeck tanácsát, máris nekifogok blogbejegyzést írni. Kurzeck sok időt töltött a franciaországi Uzes-ben, ott írta a könyveit, élete utolsó éveiben Németországba már csak felolvasásokra járt. Ő mondta, hogy mikor megérkezett a francia lakásba, általában egy egész éjszakán át tartó utazás után hajnalban, még kabátban leült írni néhány sort, különben képes volt akár hat hétig is csak kicsomagolni, újból berendezkedni, s érdemben mégsem foglalkozni azzal, ami igazán fontos.

Körülbelül húsz évvel ezelőtt egy Finnország albumot kaptam ajándékba karácsonyra, mert már akkor az volt az álmom, eljutni egyszer ebbe az országba. Sokszor lapozgattam, nézegettem, majd mindig félretettem. Még nem volt itt az ideje. Bár sokat utazunk, az úticél mindig közös döntés eredménye s én nem akartam erősködni valami mellett, amire csak én vágytam. Végül most, a huszonötödik házassági évfordulónk alkalmából megkaptam ajándékba.

A lehető legszebben kezdhettem az őszt.

 

Vannak országok, melyek látványos kulturális, építészeti és természeti értékeikkel azonnal lenyűgözik a turistát. 

Finnország szerintem nem ilyen. 

S talán azért vonzódtam hozzá ennyire ismeretlenül is, mert én sem. 

Én sem vagyok ilyen. 

Ha táj lennék, én is a végtelen és egyhangú lappföldi táj lennék, ahol órákon át autózik az átutazó anélkül, hogy az erdő csöndjén, az ezer tó felszínén tükröződő felhők látványán túl valami igazán kiemelkedőt látna. De aztán egyszer csak előjön az erdőből egy rénszarvas, aztán még egy és még egy. S az út mentén balra egy piros kis épület bukkan elő, közel s távol az egyetlen kávézó, ahol a pult feletti részen szépen felaggatva kötött zoknikat kínálnak eladásra.

Finnország a rejtett szépségek országa. Olyan, mint az emberi lélek. Csak a szerető szemeknek, szíveknek nyílik meg. Nem kivándorlásra késztet, hanem, hogy még jobban szeressem azt, ami az enyém. Arra késztet, hogy hazaérkezve - mert minden utazás belső utazás is egyben - leporoljam, többek között, ezt az ütött-kopott blogot és újból belakjam. Arra késztet, hogy újból válasszam azt, amit már választottam.

Aggódásával ki tudná meghosszabbítani életét?

Hajnalban, mikor felébresztett a kutya, s kivittem az udvarra, hogy elvégezze a dolgát, felnéztem az égre. Halványkék alapon narancssárga felhők néztek vissza rám. Sokáig álltam ott, közben mélyeket lélegeztem, mintha most jönnék fel ki tudja mióta a mélyből, s először csodálkoznék rá a világra, mennyire szép. 

Mindig is volt, van és mindig is lesz miért aggódni.

Az aggodalmaskodás szinte észrevétlenül költözik be a hasizmokba, a mindennapokba, a gondolatokba, a homlok közepén mind inkább elmélyülő függőleges ráncba, mondhatni, életstílussá válik s egy komplett virtuális programot állít össze párhuzamosan a reális élettel, ahol ebben a pillanatban egy álmos, pizsamás személy nézi a lélegzetelállítóan szép eget. S arra gondol: 

Heló, jó reggelt! Itt vagyok. Jelentkezem az életre. A valóban megtörténő életre, mely minden tökéletlenség, ügyetlenség és küszködés ellenére is sokkal igazabb és kedvesebb, mint az a másik, ami csak lehetne vagy lehetett volna, de soha nincs, hála legyen érte Istennek.

Elég.

Ma kezembe akadt egy 2017 januárjában lezárt befőttesüveg. Kis cetlik voltak benne, rajta apró történetek a családunk mindennapjaiból. Valószínűleg újévi fogadalom lehetett, hogy majd abba gyűjtjük a szép pillanatokat az év folyamán. A jelek szerint még februárig sem jutottunk el, a legutolsó cetlit valamikor január közepén dobtam be az üvegbe valószínűleg én. Rajtam kívül csak egyvalaki jegyezte fel azt, hogy "Sturm der Liebe", ez egy német televíziós műalkotás - szappanopera - címe, valószínűleg hat és fél évvel ezelőtt ez volt az, amit figyelemmel kísértünk a gyerekekkel. 

Ugyancsak ma azt terveztem, hogy a szemközti dombra megyek majd kávézni, mert onnan olyan szép a kilátás a falura. Néhány perc múlva viszont indulhattam is vissza, mert a pad körül, ahova leültem, nagy méhraj zümmögött, ráadásul a kutya is belehempergőzött valamibe, ami szerintem leginkább egy vadállat ürüléke lehetett. Nem baj, gondoltam, majd a völgyben iszom meg az immár hideg kávémat, a kis kápolna előtt a padon, miközben költői gondolatokat jegyzek fel a füzetembe. De néhány perc múlva Sven meglátott egy macskát, és olyan dühösen próbálta volna megkergetni, ha nem lett volna megkötve, hogy jobbnak láttam elindulni hazafelé. Végül így fogyasztottam el a most már tényleg hideg kávét, az úton gyalogolva, miközben magam után rángattam egy ugató, büdös kutyát.

Szeretek célokat kitűzni magam elé. 

Egészen nagy és egészen pici célokat. 

 

Mikor megszülettek a gyerekek, szerettem volna a lehető legjobb anya lenni. 

Ma reggel azt terveztem, hogy nagyon kedvessé, széppé teszem a kávézásomat. 

Talán egyik célom sem sikerült a legtökéletesebben.

 

De azt hiszem, nem csak a célok fontosak, hanem az a pillanat is, amikor hálásan ki tudjuk mondani: ez ami van, ami adatott, ahogy sikerült - ez nekem elég. Ezzel én most elégedett vagyok. 

 

A cetlik eszembe juttatják azt a régi hóborította januárt, amikor palacsintát sütöttünk és hóiglut építettünk és valaki mindig zongorázott a nappaliban. S rendszeresen néztük a tévében a Sturm der Liebe-t. Ez elég. Ha elmúltak azok az idők, akkor is. Mindent megkaptam, amire vágytam.

 

A kutyát hazaérve azonnal megfürdettem. Aztán még sokáig nevetgéltem magamban, mert ekkora hűhőt rendezni a semmiért tényleg nevetséges, s holnap inkább egyszerűen csak kiülök majd a balkonra. Igaz, ma sokkal nagyobb szükségem volt a nevetésre, mint a kávéra.

Hogy ne felejtsem el ezeket a gondolatokat, elővettem a betűpecséteket, s felírtam magamnak három nyelven azt, hogy "elég". 

Az "n" betűt nem találtam, kilencven fokos elfordítással a "z" betű helyettesítette. 

S ha a "z" betűt sem találtam volna, az is rendben lenne. 

Együtt tudok élni a hiányokkal. 

S nem kell tökéletes legyen az élet ahhoz, hogy szívből tudjak nevetni s hogy akármilyen tökéletlenül, de őszintén boldog legyek.

Ének az esőben.

Általában akkor veszem elő a néhány hete vásárolt festékeket, mikor olvasok valamit, ami megérint, vagy gondolkodom valamiről - tehát minden nap -, s néhány szóban összefoglalva szeretném megörökíteni, egyfajta kiegészítésként a naplóhoz. Végignézve a már nem is olyan kicsi gyűjteményen látom, főleg a kék és pink színeket használom. A papírok hátuljára feljegyzem a dátumot, s hogy milyen alkalomból készültek. Mindegyiknek megvan a saját titkos, csak általam ismert története, és sose hittem volna, hogy lesz még valami a világon, ami ilyen sok örömet ad, amibe, arra a néhány percre, míg elkészülnek, ennyire bele tudok feledkezni. 

Olyan, mintha új, meglepő színű virágokat ültettem volna a megszokott kis kedves kertbe. 

Ott van például a "nothing is wasted"* feliratú színes jegyzet, ami válaszként készült saját, elpazarolt időt, papírt, festéket, pénzt, lehetőségeket, éveket illető szűkmarkú, kétségbeesett gondolatokra. 

A tegnapi, "cultivate joy" **feliratú azért, mert az egyik legfontosabb, számomra legaktuálisabb feladatnak az öröm kézzelfogható gyakorlását tartom. 

Ma reggel előttem van egy egész hosszú lista, ahova nem csak a saját, de a mások, ismerősök, ismeretlenek gondjait is feljegyeztem. A barátnőm napok óta a haldokló édesanyja ágyánál áll, egy terhes ismerősömnek vitája van a munkaadójával, egy anya aggódik a gyermeke testi biztonságáért, egy barát munkát keres, egy másik kiadó lakást. Néha nincs időm, erőm más bajával foglalkozni, megígérem, persze, hogy gondolok rájuk, mondok egy imát, aztán elfelejtem. Ma mindegyiknél elidőzök egy kicsit. Ma ehhez keresek majd szavakat, színeket.

Tegnap dél óta megállás nélkül esik az eső. Késő délután volt már, fáztam és semmihez sem volt kedvem. Végül levettem a felső polcról az őszre eltett gyapjúkardigánt, s a nagy, skótmintás sálba burkolózva kiültem a balkonra egy csésze teával. Hallgattam az esőcseppek hangját, ahogy földet érnek az aszfalton, a háztetőkön, a csatornákban. A dombok felett pára lebegett a messzeségben és nagy fehér felhők a sötétszürke égbolton. Vártam, hiába, hogy legalább arra a félórára elálljon az eső, míg megsétáltathatom a kutyát. Aztán mindannyian előkerestük az esőkabátokat - mi, kétlábúak, a gumicsizmát is -, s elindultunk az esőben. A leghosszabb útvonalat választottuk, útba ejtettük az erdei tavat, a réteket, ahol a tehéncsordák legelnek, elmentünk sárga virágmezők mellett, s hála a szélnek meglehetősen el is áztunk, esőköpeny ide vagy oda, a mind hevesebben alázuhogó esőben.

Az öröm, legalábbis az én koromban, így negyven és ötven között valahol félúton, általában nem esik magától az ölembe. Vigyáznom kell rá. Tenni érte. A tegnapi séta után arra gondoltam: olyan személy szeretnék lenni, aki énekel az esőben. A vihar ellen nem sokat tehetek, az esőt nem állíthatom meg kényem-kedvem szerint. De mindig eldönthetem, hogy mégis kimehetek, és bejárhatom az egész környéket, és közben énekelhetek.

* semmi sem vész kárba

** gyakorold az örömet

Apró feladatok, nagy szeretettel

elvégezve - nem ismerek ennél praktikusabb, járhatóbb utat, ami továbbvezet, ha elakadok. Egy-egy várva-várt látogatás után, ha elutaznak a vendégek. Egy-egy vizsga vagy bármilyen esemény után, ami igénybe vette az erőt, a figyelmet, s általában akkor is valami ürességet hagy maga után, ha sikeres és felemelő volt.

Apró feladatok, nagy szeretettel elvégezve - nem ismerek ennél járhatóbb utat, mikor összeszorul a szívem s szinte megbénulok az aggódástól, féltéstől.

Apró feladatok, nagy szeretettel elvégezve - erről beszélt tegnap este - Teréz anyát idézve - az az ugandai pap is, aki annyira szeret énekelni s nyaranként helyettesíteni jár a környékbeli templomokba, s akivel már évek óta tervezi a kórusunk, hogy egy jótékonysági koncert által segítünk pénzt gyűjteni a szülőfaluja iskolájának.

Mikor ma délben itt álltam a konyhában - a vendégek elutaztak, a koncert nagyon jól sikerült -, elővettem, ahogy szoktam, mikor nem találom a helyem, a tálat, lisztet, cukrot, olajat. Előkerestem néhány jól bejáratott receptet, s elkészítettem őket. Ajándék lesz. Saját magamnak is ajándék minden apró, de annál nagyobb szeretettel elvégzett feladat. Nem maradok meg az ürességben. Nem engedem, hogy megbénítson az aggodalom. Egy bajor kisfalu templomában énekszó csendül fel, a konyhámban frissen sült pizza és sütemény illata terjeng. S én, akármilyen apró lépéssel is, de továbblépek az utamon.

Új napló.

Az utóbbi egy év plusz körülbelül kilenc hónapban a hetedik. A régebbiek elpakolva. Ezeket még itt tartom, karnyújtásnyira. Mert néha visszakeresek valamit. Hiszen nagyjából ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozom újra és újra. Sok gondolatnak még nem értem a végére, hat apró betűkkel teleírt füzet után sem. Nem hiszem, hogy ez idő alatt akár egyetlen napot is kihagytam volna. Úgy írom őket, hogy - a bloggal és a könyvekkel ellentétben -, nem szeretném, hogy megmaradjanak, hogy bárki más is olvassa őket valaha. Még akkor sem, ha nincsenek bennük egetrengető titkok. 

 

Mikor barátoknak, ismerősöknek beszélek arról, mennyi erőt, tartást ad ez az egyszerű tevékenység, általában szépnek tartják, de nem nagyon értik. Egy új ismerősömet nemrég annyira fellelkesítettem, hogy másnap elment venni magának egy szép új füzetet. Egy idő után megkérdeztem, írt-e már bele valamit. Nem írt, és elmagyarázta, hogy annyi napi gondja-baja van, de majd ha megoldja őket, mindenképpen írni fog. Megértően bólogattam. Tudom: minél jobban áradoznék róla, annál inkább nem szeretné kipróbálni. Lehetséges, csak az introvertált, töprengő személyiségem miatt lett ilyen fontos. Lehetséges, más kibeszéli magát, vagy észben tudja tartani a gondolatmeneteket. Akárhogy is legyen, ez az egyik legnagyobb kincsem az életben. Egy füzet, egy toll. Egy gondosan végigjegyzetelt élet.

Minden ember ugyanarra vágyik: éberségre, szépségre. Értelemre. Megelégedett, szívvel-lélekkel megélt életre. 

Olyan ez, mint egy ajtó, amit mindenki keres valamilyen formában. 

 

A napló- vagy akármilyen írás nem az ajtó. 

Az írás csak eszköz. Segít megkeresni, segít újra és újra kinyitni az ajtót.

Hosszú bejegyzés az olvasásról.

Vannak emberek, akiknek az olvasás és a könyvekkel való foglalkozás sokkal több, mint időtöltés. Nem túl széles baráti, ismerősi körömben, értem ez alatt azon személyeket, akikkel rendszeresen találkozok személyesen a mindennapokban, a legkülönfélébb emberek vannak. Az itteni legjobb barátnőm irodalmat és földrajzot tanít a gimnáziumban. De van köztük reklámszakember, takarító, könyvelő, szociális munkás, orvos, titkár, kamionsofőr, nővér is. Hogy ki mivel foglalkozik, abból még nem lehet következtetni arra, olvasó ember-e az illető vagy nem. Vannak házak, melyekben nincs szinte egy könyv sem. Ott valami másról beszélgetünk. Millió más érdekes téma van az életben. Egyetlen ismerősömnek, barátomnak sem egyezik meg az olvasási szokása, ízlése az enyémmel. De vannak emberek, akiknek az olvasás több, mint hobbi. Akik a könyvekkel való foglalkozást majdhogynem művészi szintre fejlesztik, s alapvetően meghatározza az életüket. A történetek, a nyelv a szépség forrásává válnak s élesítik, szélesítik a látókört.

Ki határozza meg az olvasásra érdemes könyvek körét? Ki állítja össze a kánont? 

Gyermekként folyton olvastam. Fiatal anyaként, mikor három kisgyerek mellett éjszakánként tanultam, egyáltalán nem volt időm, erőm a tankönyvek mellett - melyeknek nem volt közük a szépirodalomhoz - mást is olvasni. Később volt néhány év, amikor tudatosan csakis klasszikusokat. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann. Tervem volt az életemre nézve. Úgy gondoltam, kell legyen egy biztos alap, amire utána felépíthetem a további olvasmányokat. Thomas Mann "József és testvérei" után aztán elég nehéz egy Katherine Applegate könyvért rajongani. Ez utóbbi a legelső az Audible hangoskönyvtáramban amit azért töltöttem le, mert érteni szerettem volna a reklámszakember barátom olvasási világát. Én egy Hemingway könyvet ajándékoztam neki cserébe, amit szerintem azóta sem olvasott el.

Akinek sok könyve van és naponta, életstílusszerűen olvas, soha nem unatkozik, soha nem otthontalan. A nyár elejétől kezdve elolvasott könyveket a zongorára teszem, vízszintesen, egyiket a másikra. Aminek még nem értem a végére, függőlegesen állítva rendezem sorba az előbbieknek támasztva. Jelenleg Mary Oliver, Anne Lamott, Hermann Hesse, Siegfried von Vegesack, Julien Green, Thomas Merton könyvek. Mindegyik jó választás. Érdemes kéznyújtásnyi távolságban tartani a füzetet, tollat, jegyzetek készítése miatt. Legutóbb Máté evangéliumából jegyeztem ki egy mondatot: "Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." Előtte egy Julien Green idézetet az 1976-os naplóból, amit egy Thomas de Quincey elbeszélés alapján írt: "Figyelemre méltónak tartom, hogy a tizenöt éves szökevénynek Euripidész volt a táskájában, amit olyan könnyedén olvasott, mintha angol szöveg lenne. Ma már nem olvasunk görögül Euripidészt, azokat olvassuk, akik olvasták Euripidészt. Lépcsőről lépcsőre ereszkedünk alá Quincey kofferjének gyorsaságával a mély tudatlanságba, s aki rendelkezik egy kevéssel e másodkézből eredő tudással, az már meglehetősen műveltnek számít." (saját fordítás)

Senki sem mondja meg, melyik könyvet kell, érdemes olvasni. Ami engem illet, csak néhány "szabály" van: lehessen jegyzetelni. Akarjam többször is elolvasni. S főleg: nem azokat szeretném olvasni, aki már olvasták valamikor Euripidészt, hanem én magam szeretném Euripidészt - a Szentírást, Hemingwayt, Dosztojevszkijt, Bonhoeffert - olvasni. Első kézből. 

Minden olvasni szerető embert szövetségesnek érzek. Mintha egy titkos társaság tagjai lennénk, akik értik egymást, még akkor is, ha teljesen más műfajt létesítünk előnyben. Mindannyian más-más élethelyzetben vagyunk. Ezért, ha valaki egy science-fiction könyvet ajánl vagy egy - mivel ezt olvastam utoljára - Rosamunde Pilcher könyvet, én azt komolyan és megtiszteltetésnek veszem. Mert az olvasás, bármennyire különbözőek is legyenek az ízlések, nem szétszakít, hanem összeköt.

Skóciai utazás.

Az utóbbi napokban Skóciában jártam. Egy könyv lapjain szállok oda-vissza minden kis szabad időben, kávészünetekben, késő esténként le-lecsukódó szemmel, reggelenként folytatva, ahol abbahagytam, egyszer még a naplóírást is későbbre halasztottam, pedig ez gyakorlatilag soha nem fordul elő. Az egy évvel ezelőtti utazási naplóm nagy népszerűségnek örvendett s a drága olvasók lelkemre kötötték, feltétlenül olvassam el a Rosamunde Pilcher könyveket. Persze, mint mindig, minél jobban noszogatnak valamire, annál inkább nem szeretném. A könyvek alapján készült filmeket ismerem egy kicsit, és unalmasnak, kiszámíthatónak tartom őket. Ráadásul sznob vagyok. Könyvsznob. Nagyon megválogatom, mit olvasok, s azokat a könyveket részesítem előnyben, ahol küzdeni kell. Ahol tanulok valamit. Ahol nem értek azonnal mindent. Úgy érzem, túl rövid az élet a tisztán csak szórakoztató olvasmányokhoz. Azért múlt év vége felé csak megvettem használtan a (németül) "Wintersonne" című könyvet. El is kezdtem olvasni, tele előítélettel. Ötven oldal után félretettem. Néhány napja másodszor is nekifutottam. S akkor most - belemerültem. Nem is annyira a cselekménybe. Hanem a részletekbe. Tájleírások. Berendezések. Házak. Városok. Emberek. Ha a többi könyv is ilyen, igazán kár volt megfilmesíteni őket. Mert ezeket olvasni kell, elképzelni, s hirtelen kedvet kapni a takarításhoz, közben felfedezni, mennyi apró részlet van a saját házamban és életemben, ami tulajdonképpen beleillik, ha nem is ebbe, de valamilyen könyvbe biztosan. Akkor is, ha azt még nem írták meg. Talán gyermekkoromban olvastam így utoljára. Ilyen mesebelien. Ilyen felszabadultan. Persze, sejteni azért csak sejtem, mi lesz a vége. De addig is, nem hagyok ki egyetlen betűt sem. Mindet elolvasom, elképzelem. Ízlelgetem a szavakat. Utazok. S mert minden utazásból hozok haza legalább egy képeslapot, amit aztán felragasztok a konyhaajtóra, erről az utazásról maradjon meg emlékül, képzeletbeli képeslapként e szerény szösszenet.