Kérdések, válaszok.

Útvonal. Bár újból a portugál El Caminon mentem végig, a portugál részen egy másik útvonalon mentem, ezúttal amennyire csak lehetett, az óceán mentén. A spanyol rész körülbelül 120 kilométere majdnem ugyanaz volt, mint a múltkor, de itt is tettem kitérőket. Érzés szerint egy teljesen más út volt, már csak azért is, mert én sem ugyanaz a személy vagyok, mint a múltkor.

Mások beszámolói nem befolyásolnak nagy mértékben. Az utóbbi évben nem is olvastam, nem néztem egyetlen beszámolót sem. Talán ezért is esik nehezemre egy sajátot írni, mert minden út más. Ami az egyiknek életet megváltoztató élmény, az a másiknak nehézség vagy olyasmi, amit valahogy túl kell élni. Vagy amivel egyfajta csodálatot akar kivívni. Ugyanazon a napon megtett útszakaszt, ugyanolyan időjárási körülmények között két ember teljesen másképp él meg.

Itthoni lét. Azt írtam róla, úgy folytatom, mintha el sem mentem volna. Furcsán hangzik, de tényleg így van. Van bennem egy mély békesség, hogy ezeket az élményeket lehetővé tettem magamnak, ezeket az emlékeket, amelyekből, míg élek, meríthetek. Forrássá válnak bennem. Valamilyen módon mindig útközben vagyunk. Maga az út az otthonunk. Mi magunk vagyunk a folytonosság, ugyanazok a személyek vagyunk, bárhol. Nincs külön egy utazó és külön egy irodában dolgozó énem. Talán ezzel tudom részben megmagyarázni, miért nincs szükségem hetekre ahhoz, hogy magamhoz térjek. (Leszámítva a két délutánt, amit végigaludtam.)

Praktikus, emberi dolgok. Van, aki úgy teszi meg az utat - ha a pénztárcája is megengedi -, hogy hotelekben alszik, külön szobában. Én ajándékba kaptam a férjemtől a szállásokhoz szükséges pénzt, de nem csak ezért próbáltam a legolcsóbb lehetőségeket kiválasztani. A legtöbb vándor albergueben száll meg. Nekem fontos volt együtt lenni másokkal, még akkor is, ha a két hét alatt soha nem tudtam kialudni magam. Sok szálláson gondoskodtak arról, hogy legyen egy kis függöny az ágy körül. Vagy saját lámpa. Ezek luxusnak számítottak. Aludni (próbálni), a mosdót használni - nem ugyanolyan, mint itthon. De úgy éreztem, vagyok még annyira rugalmas, hogy ne ez legyen a legfontosabb.

Veszélyek egy magányos nő számára. Nulla veszélyt érzékeltem, mindkét utam alatt.

Évszak. Az első Caminot késő tavasszal, a mostanit nyár végén, ősz elején tettem meg. Most nagyobb volt a forróság, de az eső is többet esett. Körülbelül négy napon át az elején minden nap esőben gyalogoltam, volt, hogy mindenem átázott, az esőköpeny ellenére. Hozzátartozik az úthoz.

Férj. Hogy "elengedett-e". Huszonnyolc év házasság után az utóbbi években külön is elmegyünk oda, ahova szeretnénk. Ő is, én is. Megbeszéljük. Én nem szeretnék télen átkelni a hegyeken vagy vadsátorozni, ő pedig nem feltétlenül rajong az ilyesfajta vándorlásért.  

Apró történetek útközben. Megfigyeltem, hogy Spanyolországban sokan fejtenek keresztrejtvényt. Leülnek egy kávézóban, rendelnek egy jegesteát és előveszik a rejtvényes füzetüket. /  Az út felfedte az előítéleteimet. Az egyik szálláson egy négyágyas szobában kaptam helyet, s mikor megérkeztem, még csak egy dél-koreai, hetven év körüli férfi volt ott. Ő is nemrég érkezett, izzadt volt, valamilyen oknál fogva volt egy üveg bor az ágya mellett és én azonnal formáltam róla egy nem túl kedvező képet. Arra gondoltam, na ő biztos fog horkolni. Csak röviden köszöntem neki. Az első gondolatról nem tehetünk. A másodikat már mi alakítjuk. Ezért, a második gondolat után már azt is megkérdeztem, honnan jött, kifejeztem, hogy örülök az ismeretségnek. Később kiderült, a lányával járja végig az utat úgy, hogy mindig a szállásokon találkoznak, hogy nagyon csendes, udvarias és egyáltalán nem horkol. A csomagját egy szállító cég vitte-hozta, ezért fért el a bor, délután főzött magának és elfogyasztott egy pohár bort hozzá. / Egy francia nyugdíjas úriember ugyancsak tanított valamire. Többször is találkoztam vele, mindig olyan érzésem volt, valami főnökféle lehetett régen, mindenkinek parancsolni akart. Egyszer együtt reggeliztünk az egyik szálláson, megkérdezte, leülhet-e velem szemben. Csak néhány szót tudott angolul, de el tudta nekem magyarázni, ő annyira szenved, mert nagyon szeret beszélni, de csak franciául tud, ezért most nagy bánatára gyakorolnia kell a csendet. Hatalmasat nevettem. Még most is elmosolyodom néha, mikor eszembe jut viccesen szomorú ábrázata. / Kora reggel, ahogy ott állok egy közös konyhában arra várva, hogy elkészíthessen a nescafémat. Az egyik lány éppen eltörölgette a csészét, amiből ő ivott és szótlan mosollyal odanyújtotta nekem. / Az utolsó előtti délutánt egy nagyon csendes helyen töltöttem, vasárnap volt, minden zárva. Kiültem a kertbe, órákig beszélgettem egy fiatal amerikai lánnyal, aki az édesapjával indult el. Meséltem neki a lányaimról. Megosztottam vele a vészhelyzetekre tartogatott ropit. Aláírtam a rózsaszín papucsát. A végén azt mondta, hogy egy "cool" anya vagyok. / Ezúttal is lettek barátaim, akikkek együtt ebédeltünk megérkezés után Santiagoban. / A megérkezés utáni órákban egyszerűen csak ott ülni, feküdni a téren, járkálni az utcákon, ismerősökre találni, közös fotókat készíteni.

Milyen kérdéssel indultam el. Általánosságban véve az a kérdés foglalkoztat, hogy mit jelent szabadnak lenni. Az Instagramon minden nap összeállítottam egy kis összefoglaló videót, az utolsó napihoz Demjén Ferenc Szabadság vándorai című dalát választottam ki. Ez olyan mély és szerteágazó téma, annyi árnyalata van és annyira személyes, hogy lehetetlen erről bővebben írnom. Csak azt tudom mondani, bátran feltehetjük a kérdéseinket és elindulhatunk megkeresni a választ. Visszafele jövet, már útban a repülőtérre, megláttam egy bolt ablakában egy kék porcelánmadarat. Bementem és megvettem. Emlékeztetőül. 

 

Bármilyen megszokott és biztonságos és előre elkészített és díszes is a kalitka, ami valamilyen értelemben fogva tart: 

az ajtaja nyitva van. 

De repülni - 

repülni nekünk kell.