Főpróba.

Körülbelül tíz hónapja eldöntöttem, hogy idén végigmegyek az El Camino valamelyik szakaszán. Még tisztán emlékszem a pillanatra. Éppen dolgoztam, két bérelszámolás között született meg a gondolat. De nevezhetném hívásnak is, mert olyan érzés volt, mintha hívott volna valami, valaki, nem tudom megmagyarázni, azóta sem sikerült kielégítő választ adni, ha valaki kérdezi, miért. Legtöbben az életközepi válság egyik jelét látják egyébként az ilyen és hasonló jellegű döntésekben. Talán azért nem nevezhető teljesen előzmények nélkülinek az ötlet, mert abban az időszakban a zarándokénekeket olvastam a Zsoltárok könyvében.* A szép szövegek olvasása időnként kiszámíthatalan következményekkel is járhat.

Én voltam a legjobban meglepődve. Olvastam már néhány zarándok beszámolót, de soha nem vágytam ilyen kalandra. Most mégis itt vagyok. Két hét múlva, húsvéthétfő reggelén indulok.

A portugál El Caminora esett a választásom, a Porto és Santiago de Compostela közötti táv körülbelül 280 km hosszú szakaszára, azt hiszem, leginkább azért, mert nagyon szeretném látni az óceánt.

Azt hittem, mostanra edzettebb leszek annál, mint amilyen vagyok. Hiszen már az első nap majdnem huszonöt kilométert kell megtegyek. De néhány héttel ezelőtt, egy huszonhárom kilométeres túra után napokig bicegtem, véleményem szerint azért, mert nem vettem túl komolyan a bemelegítést, nyújtást. S úgy terveztem, hogy legalább két hosszú túrát megteszek majd hátizsákkal is, de erre már nincs időm. 

Ma viszont volt egy szabad délelőttünk. Megpakoltam a hátizsákot és jó társaságban elindultam, csak egy rövid túrára. Egy egészen szerény főpróbára. Mert csak ezzel a hozzáállással van esélyem végigjárni az utat, végigélni az életet: ha nem adom fel a terveimet, önmagamat, akkor sem, ha csak töredékesen, tökéletlenül tudom teljesíteni azt, amire hitem szerint hívást kaptam.

S még egy apró üzenet mindenkinek, aki múlt nyáron egy-egy zine vásárlásával támogatta ezt az álmomat: a repülőjegy árának egy részét nektek köszönhetem. Köszönöm.

* tizenöt, egymás után következő zsoltár (120-134)

Egy mondatban.

Minden nap visszavágni a szárakat, friss vízbe tenni, lerajzolni, lefotózni, kiválasztani egyetlen szálat, azt lepréselni, utánaolvasni a származásának, a latin nevének, hosszasan elnézni, gyönyörködni benne, írni róla, beszélni róla, álmodni róla - a virágcsokrok szépségét megköszönni sokféleképpen lehetséges. 

 

Ebben az egy mondatban az az érdekes, hogy tulajdonképpen szomorúnak indult.

Arról szólt eredetileg, hogy minden szépség mulandó.

Ezért minden, a megőrzésére irányuló igyekezet kedves és sajnos hiábavaló. 

 

Útközben rájöttem: igen, de én döntöm el, milyen irányba vezetem a mondataimat.

Itt van ez a szép hervadó virág, itt vagyok én, kicsit én is szép és hervadó, itt van ez az élet, ezek a hírek - talán nem a hírek olvasásával kellett volna kezdeni a napot? -, s itt vannak ezek a szavak, ingyen. Mindenki használhatja őket jóra is, rosszra is. A szavak világokat teremtenek. Utakat készítenek. Emberséget közvetítenek. Közösséget teremtenek. Vagy nem.

Ami engem illet,  hirtelen teljesen lehetetlennek éreztem, hogy legalább ezen a mikroszinten ne a köszönet, ne a jövő, ne az öröm irányába terelgessem őket. 

 

Ha valami szép, nem az a szomorú, hogy elmúlik.

Az a szomorú, ha nem köszönöm meg.

17532.

A születésnapom előestéjén írtam egy ünnepi bakancslistát, ami a születésnapom reggelén végül egyetlen tételre egyszerűsödött: szeretném látni a Dunát.

Hét közepén, amikor mindenki dolgozik, amikor a férjem, valamelyik éppen aktuális influenzajárványnak hála, éppen lebetegedett, a barátnőm kórházban, a gyermekeim, a tágabb családom a messzi távolban, végül is ez az egy reálisan teljesíthető kívánságom maradt, hogy elautózzak egy olyan helyre, ahol megállhatok a parton és nézhetem egy kicsit, hogyan folyik az idő és a víz. 

Passauban van egy szép hely, ahol az Inn beleömlik és beleomlik a Dunába, majd így együtt, kiszélesedve haladnak tovább a határ irányába. Olyan szép, mint egy vers. Ezt szerettem volna újra látni.

Legyen az tó vagy folyó vagy tenger - az óceánt még nem láttam -, mindig boldoggá tesz, ha elidőzhetek a víz partján.

 

Reggel elláttam gyengélkedő férjemet, majd felöltöztem és elautóztam a tőlünk egy órányira fekvő Passauba. Megígértem, hogy kora délutánra visszaérek, s hogy mindenhonnan küldök fotókat.

 

Szerintem fontos megünnepelni, akármilyen szerényen, a különleges napokat. Fontos széppé tenni, nemcsak mások számára, hanem magunknak is. Mert ez is ajándék, a szeretteink számára is az. Míg a belváros utcáin sétáltam, mindhárom gyermekem felhívott sorban és elmeséltem nekik, éppen mit látok, hogy milyen fagyifajták vannak a cukrászdában, milyen könyvet vettem magamnak az antikváriumban, hogy a kávézók teraszán mindenütt friss tavaszi virágok vannak az asztalokon, s hogy a kis boltban, ahova betértem venni néhány képeslapot, angolul beszéltek velem, talán mert turistának néztek, de az is lehet, a tweed zakóm miatt. Ez ajándék, ha tudhatják, mindenképpen szép lesz, nem tőlük várom, hogy akár erejükön felül, de megszervezzék, emlékezetessé tegyék a napomat. 

 

Mikor hazaértem, a férjem sokkal jobban volt, és egyszer csak besétált az ajtón a barátnőm, aki megszervezte, hogy kijöhessen erre a délutánra klinikáról. Lehetséges, hogy ezen a ponton egy kicsit sírva fakadtam. A legkedvesebb, legvidámabb délutánt töltöttük együtt, a rólunk készült fotók mintha Inge Löök képeslapok lennének, ahogy vízzel koccintunk s a barátnőm kezén a kórházi karszalag, mintha ez itt és így normális dolog lenne. 

A születésnapok kicsit olyanok - ez tegnap jutott eszembe a Duna partján, és lehet, hogy egyáltalán nincs igazam -, mintha egy jól megélt élet utolsó napjának főpróbái lennének. Azért, mert bár máskor is előfordul, de ilyenkor mindig végiggondolom, mivel szeretném tölteni a napot akkor, ha tudnám, ez lenne az egyetlen és utolsó lehetőségem. Nem pazarolnám el. Nem tartanék semmit magától értetődőnek. Nem halasztanám el. Nem várnám, hogy valaki oldja meg helyettem. De szívből örülnék mindenkinek, akinek eszébe jutok, aki időt szán rám, mert ez tükör is egyben, hogy én magam szerettem-e, szeretek mélyen és eléggé. 

 

Az utolsó napomat is így szeretném tölteni, ahogy a tegnapit, mély kapcsolódással önmagamhoz, másokhoz és Istenhez. (Ha lehetséges, kérnék majd egy gombóc eperfagyit is.)

Kókuszos-mézes kocka.

Van egy körülbelül huszonnégy éves receptes könyvem, amit fiatal anyaként - a harmadik lányunk még nem is volt megszületve -, nyertem egy, a Rama cég által szervezett versenyen. Azt hiszem, néhány Rama margarin csomagolópapírt kellett beküldeni valahova, s jó sok idő után egyszer csak megérkezett a vékony nyereménykönyvecske, "Süssünk-süssünk valamit..." címmel, benne huszonhét olyan recept, amit gyerekekkel is el lehet készíteni. Külön oda van írva, rajzolva minden recepthez, hogy melyik mozzanatot végezhetik a gyerekek.

Akkor még nem létezett internet, nem volt ennyire elárasztva a világ a jobbnál jobb receptekkel, mint most, ezért egy ilyen könyv kincs volt. Rengeteget használtuk. A kókuszos-mézes kockát sütöttem meg a legtöbbször. Mert finom és szép és kiadós. S mert valóban, nagyszerűen el lehetett készíteni a gyerekekkel.

Mikor nemrég Drezdában meglátogattam a lányomat, akit éppen oda sodort a sors szele egy időre, telesütöttem egy egész cipősdobozt ezzel a süteménnyel, hogy legyen mivel megkínálja a barátait.

Múlt hétvégén kaptam tőle egy fotót, fiatalok ülnek egy asztal körül, a kamerába néznek és mosolyognak. A mosolyhoz tartozott egy kérés is, ami inkább kettő: lennék-e szíves elküldeni a kókuszos kocka receptjét s ha esetleg éppen ráérek, nem küldenék-e még egy doboz süteményt is. 

Ha valaki megkérdezné, mi az, ami a leginkább boldoggá tesz, mi az, ami a legjobban kifejezi azt, aki vagyok, azt válaszolnám:

azt az érzést szeretem a legjobban, amikor a kis falusi postán átvesznek tőlem egy-egy cipősdobozt, amibe csomagoltam süteményt, bátorítást, üdvözletet, régi receptek sorai közé elrejtett szeretetet, egy gyermekkori érzést, egy mesét, egy egész világot. 

Ez az érzés a legszebb. 

Soha nem lehet tudni, melyik egészen hétköznapi gesztus, tárgy, eszköz éli túl az idő múlását. Nem lehet tudni, mi válik felejthetetlen emlékké. Miből lesz kincs és ajándék, ennyi idő után is.

Képeslapok.

Ma esedékes volt a szokásos évi két-három, de inkább csak két hajvágás közül az idei első, s utána, mivel éhes voltam, beültem egy kávézóba reggelizni és megírni két képeslapot. Az egyiket egy jó barátnőmnek, aki a műtétje után egy rehabilitációs klinikán tölti ezeket a heteket, s akivel minden nap váltunk legalább egy rövid üzenetet, de az más. Egy szép, nagy gonddal kiválasztott képeslapra teljesen más szöveget tudok írni, mint egy online felületre.

Ezt írtam, lefordítom - mielőtt lezártam a borítékot, lefotóztam.

Kedves S., 

itt ülök egy kávézóban, rendeltem egy perecet és egy espressot. Olyan szép lenne, ha itt lennél! Mint ahogy tulajdonképpen itt is vagy, a szívemben, a gondolataimban, az imáimban. Olyan különleges ez a pillanat, egyszerűen csak attól és azért, mert a hétköznapjaim közepén itt ülhetek egy kicsit és egy kedves emberre gondolhatok. 

Kedves S., neked választottam ezt a szép képeslapot, ezzel kívánok gyógyulást, s hogy örömödet leld az életben. Remélem, hamarosan viszontláthatjuk egymást.

Szeretettel,

Márta.

 

Talán ezek a képeslapszerű pillanatok a legapróbb és egyben a legnagyobb csodák az életemben. Mert hirtelen nem tudnám megmondani, hogy munkán kívűl mivel is telik a hét, ugyakkor rengeteg ilyen pici történet van - az asztalomon, a tányéromon, a kötőtűimen -, aminek minden részlete kedves és fontos és szép. 

Összességében és tulajdonképpen ezekből áll össze a nagy remekmű: 

az élet.

Folytatás.

A reggel sietősen indul, de még idejében lelassítom. Továbbgörgetve a tegnapi gondolatokat listába rendezem a ma reggeli igeneket.

Igen  

a szép dolgokat felsoroló listákra.

A reggeli naplóírásra, ami segít az öröm felé terelgetni a szívemet.

A munkámra, az asztalomon sorakozó mappákra, mert nagyon jó érzés, hogy bár szerényen, de képes vagyok anyagilag támogatni a felnőtt gyermekeimet.

Igen az ünnepekre, születésnapokra. Néhány napja volt a férjem születésnapja, aki általában hallani sem akar ünneplésről, de mégis sikerült meglepnem, örömet szereznem.

A társasjátékokra. Az asztalon mindig készenlétben van néhány, amit hamar, még a legfáradtabb hétköznapon is végig lehet játszani vacsora után. Ha étterembe megyünk, becsúsztatom a táskámba. Igen a játszásra.

Igen az apró csodákra. Hogy milyen finom illat van vasalás után a kis gardróbszobában. A krókuszokra a kertben. A napsugarakra, ahogy simogatják az arcomat. A tavaszi eső illatára az aszfalton. S a szavakra! Ahogy a szavakból, ahogy például épp most írok, szöveg lesz, ami semmi különösről nem fog szólni, mégis érthető lesz, mégis hatása lesz, remélem.

Igen a lassú, alapos, kitartó olvasásra.

Igen a finom reggelire s a szépen megterített asztalra még akkor is, ha csak én vagyok itthon. 

Igen a frissen hegyezett ceruzákra s a régi, agyonviselt pulóverekre. A szép matricákra.

S végül az utolsó, már kihűlt korty kávéra a csésze alján, mert ez a legfinomabb, és azt jelenti, hogy készen állok s hogy kezdődhet a nap.

Érzés szerint

a világ időnként, az utóbbi időben valahogy mind gyakrabban, egy nagy nem. Ezt leginkább akkor és úgy veszem észre, amikor egy-egy hír hatására szinte megbénul bennem minden. Például. Ülök a nappaliban, már alkonyodik és látom, milyen szép aranyló fénybe borítja a szobát a lemenő nap. De nem érint meg. Nem tudom letenni a telefont, még több és még több hírt olvasok, próbálom megérteni az eseményeket s hogy minek milyen következménye lehet. Akarok, de nem tudok felállni a fotelből. Céltalanul peregnek a percek.

Az asztalon egy váza, benne két szál hóvirág. Én magam szedtem a kertben. Egyszerű, tiszta mikrovilágot hoznak létre maguk körül. Jelenlétük az első pici igen a nagy csüggedtségben. Oly módon érintik meg a szívemet, ahogy arra a szavak most nem képesek.

Ez arra késztet, hogy még több ilyen kis világot észrevegyek, megkeressek, megteremtsek. A méret nem számít. Egyetlen apró gondolat, mondat, gesztus, szín is elég. Egyetlen ima is, s ha nem jönnek a szavak, egyetlen sóhaj is.

Régen, amikor még többet fényképeztem, valaki azt mondta a fotóimra, hogy szépek, de nem igazán tükrözik a valóságot, mert csak részletekre fókuszálok. Miért nem mutatom a teljes képet.

A teljes képet nem tudom megmutatni, mert amennyire megértettem, azt senki sem érti. Talán tönkre is tenne bennünket a látása, az értése.

Amikor a világ egy nagy nem, akkor megkeresem azt, ami mégis igen.

Ezekből indulok ki, hogy újra és újra felépítsem a reményt. 

Hogy újra és újra képes legyek felajánlani a szolgálatomat a világomnak. 

A remény nem valami légies tünemény, igazából nincs is szárnya*. 

A remény munka és sok kicsi tégla egy időnként összeomlással fenyegető épületben.

A remény mindennapi gyakorlat. Sok-sok miniatűr és egyetlen nagy igen. 

* "Hope" is the thing with feathers...(Emily Dickinson)