Thursday, October 10, 2024
Kis őszi örömök. Egy lista.
Tuesday, October 8, 2024
Rezonancia.
Wednesday, October 2, 2024
Az unalmon túl.
Monday, September 30, 2024
Őszi koszorú.
Ma, kicsit később, mint terveztem, de elkészült a őszi ajtódísz. Hagyománya van. Azzal kezdődik, hogy egy hosszú séta keretében összegyűjtöm a hozzávalókat, előveszem és kivasalom a tavalyi szalagokat, feldíszítem a koszorút és felerősítem a bejárati ajtóra. Apróság, de mégis olyan kedves, olyan sokat jelent nekem.
Azt figyeltem meg, hogy nagyon könnyű abbahagyni dolgokat. Megszakítani akárcsak egy ajtódísz elkészítéséhez fűződő hagyományt. Kilépni valahonnan, félbehagyni, nem folytatni valamit, ami valamikor fontos volt. Néha, persze, nagyon is érthető okok miatt.
Például, ha csak az elmúlt egy-két hetet nézem, csak a közvetlen környezetemben: az egyik kórustársam kilépett a kórusból, így közvetlenül az őszi fellépések előtt, mert már nem leli örömét a közös éneklésben. A könyvklubom egyik tagja, aki pedig még a múlt hónapban is lelkendezve nyilatkozott az éppen olvasott könyvről, írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne tartani egy hosszabb szünetet, mert ha mélyen magába tekint, úgy érzi, már nem okoz örömet a közös olvasás. Az egyik munkatársam beadta a felmondását, mert olyan nagy változások vannak, lesznek a szakmánkban - hála többek között a mesterséges intelligenciának is -, hogy ő így ötven évesen már nem érez magában elég lendületet, hogy újratanuljon mindent.
Egyébként mindegyik említett kilépést, abbahagyást megértem. A legszebb, legfelemelőbb dolgokba is bele lehet fáradni. El-elfogy a kedv, a téma, az ihlet. S figyelve az ötven éveseket, akikhez nem is olyan sokára én magam is csatlakozni fogok, azt látom, hogy valóban választás előtt állunk: vagy megpróbáljuk megtanulni az új dolgokat, megpróbálunk gyorsabbá válni, tájékozódni, alkalmazkodni a változásokhoz, vagy lemaradunk. (A magam részéről én feltétlenül szeretnék megtanulni mindent, amire csak lehetőségem van.)
Tuesday, September 24, 2024
Belső fényképalbum-
-nak nevezem azoknak a képeknek a gyűjteményét, amiket látok, de nincs időm vagy nem akarom őket lefotózni. Nincs időm, mert útközben történnek, miközben suhan velem az autó. Nem akarom, mert olyan bensőséges, hogy szentségtörésnek érezném elővenni a kamerát, telefont. Néha feljegyzem őket később, elidőzve minden apró részletnél. Ez az én belső fényképalbumom. A legutóbbi képet benne vasárnap reggel láttam egy dombtetőn levő parkolóban. Egy lakókocsinak átalakított régi mikorbusz mellett egy nő ült egyedül egy kempingszéken, kezében egy csésze. A széket úgy helyezte el, hogy a völgy felé nézzen. Ott ült a felkelő nap fényében és nézte a tájat. Olyan gyönyörű kép. Van benne valami, ami megszólít, ami ott van bennem is: az utazás szeretete, otthonosság, a vágy, hogy a legapróbb pillanatokat is széppé tegyem. Bátorság.
Minden egyes nap ajándék és egyben egy kérdés is, ami válaszra vár.
Minden amit látok, ami velem történik, szól hozzám, és válaszra vár. Én döntöm el, hogyan válaszolok a csendre, az ablakot verdeső esőre, egy bókra, az útközben látott képekre, egyáltalán látom-e őket. Hogyan válaszolok egy kritikára, vagy ha becsapnak. Hogyan válaszolok egy meggondolatlanul odavetett, kicsit fájó megjegyzésre, vagy ha a mellettem levőnek rossz napja van. Hogyan válaszolok az élet szépségére. Ha semmi más felett nincs is hatalmam, ennek az egynek a jogát és felelősségét nem veheti el tőlem senki.
A derűs, bizakodó, mindenben a jót is meglátó embereket sokszor felszínesnek tartják. Naivnak.
Pedig rosszkedvűnek és ironikusnak lenni a legkönnyebb. Kétségbeesni, panaszkodni, elkeseredni, visszavágni, feladni - mind olyan válasz, amihez nem szükségeltetik különösebb megerőltetés. Mondhatni, természetesen jön és érthető is.
Sunday, September 22, 2024
A mai
istentiszteleten hallottam először a "Dájénu" című zsidó dalról, ami a pészáhi széder este egyik legkedveltebb dala. Lefordítva annyit jelent, mint: "már az is elég lenne nekünk..." A szöveg a zsidó nép hálájáról szól, többek között az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásért, a Tóra, a Szombat ajándékáért. Arról szól, ha ezek közül csak egyet kaptak volna, az is elégséges lenne.
Egy fárasztó munkahét után odafigyeltem rá, hogy kipihenjem magam a hétvégén. Hogy időt szánjak a lassú főzésre, a naplóírásra, az olvasásra, a hosszú sétákra. Péntek este pedig egy kis tábortűz mellett búcsúztattuk el a nyarat.
Vasárnap este van, s még mindig nem szoktam meg, milyen gyorsan sötétedik. Úgy szerettem a balkonon tölteni a hosszú nyári estéket, egy-egy könyv társaságában. (Valamikor május végén, amikor körülbelül a negyvenediknél tartottam, abbahagytam - mert hirtelen rájöttem, vannak dolgok, amiket nem érdemes számszerűsíteni, s mert nem versenyzek senkivel - az idén elolvasott könyvek számolását.) Most néhány sor után már be kell jönnöm a asztali lámpa fényéhez.
Szép volt a nyár. Szép volt az elmúlt hét, a hétvége.
S a mai nap? A lehető legszebb volt.
Sunday, September 15, 2024
"Introvertáltként valahogyan jól élni." *
Tuesday, September 10, 2024
Hazaérkezni
egy hosszú körutazás után mindig szép érzés. Hazaérkezni úgy, hogy valaki vár ránk, még szebb. Ahogy megállt az autónk a ház előtt, mintha csak egy fél órát lettünk volna távol, s nem egy egész hetet, máris megjelent Lizzie bozontos feje a muskátlitól roskadozó balkonládák között, majd néhány másodperc múlva már rohant is le hangos nyávogással a macskalétrán, hogy üdvözöljön. Azóta árnyékként követ. Néha az a gyanúm, hogy Lizzie tulajdonképpen csak úgy tesz, mintha macska lenne. Igazából kutya.
Mr. Darcy órákkal később érkezett haza a szokásos esti kalandozásaiból. Éjszaka addig szerenádoztak örömükben, hogy újra van kinek, az ablakunk alatt, míg be nem engedtük őket aludni a nappaliba. Fogalmam nincs, hogyan és mivel töltötték távollétünkben a napokat. Mióta befektettünk egy automata macskaetetőbe, minimális emberi felügyelettel is elboldogulnak. Tegnap este, mikor idén először elővettem a skót mintás gumicsizmámat és sétálni indultam eső után az erdőbe, cirkalmas nyávogással kérdezték - gondolom én -, hova indulok már megint s hogy csatlakozhatnak-e. De, mióta minden ragaszkodásuk ellenére pont tőlük is tanulom, hogy lehetnek határaim, most inkább magamban mentem.
Inkább kutyás* vagyok, mint macskás, ha már mindenáron választani kellene. Én magam is voltam inkább kölyökkutya az életem során, aki el-elepedt egy kis figyelemért vagy dicséretért. Hálásan minden apró, az asztalról aláhulló morzsáért. Ragaszkodóan és hűségesen, akkor is, amikor a másik fél már nem szerette volna. Aki, csak azért, hogy mindenkinek jó véleménye legyen róla és mindenhol megfeleljen, már nem is tudta, ki ő és őszintén mit szeretne. Inkább azt figyelte, mit szeretnének mások, hogy szeressen.
A cicamicák csak azért kerültek hozzánk, mert egyelőre nem lehet kutyám. De ez nem érdekli őket. Már rég megbocsátották. Egy percig sem könyörögtek a szeretetemért. Kapcsolatunkat nem a rám utaltságuk határozza meg. A kutyákkal ellentétben, akik képesek megfigyelni, mi teszi boldoggá a gazdát s ennek megfelelően viselkednek, a macskák valahogy mindig tudják, kik ők és mit szeretnének. Csak néhány hónapja élnek nálunk, de mikor hosszú utazások után hazatérünk, ugyanott várnak ránk, ahol hagytuk őket. Erre csak a legbiztosabb szeretet képes.
* Ezzel a bejegyzéssel válaszolok Betty kérdésére, aki arra volt kíváncsi, mit tanultam a cicáinktól.
Wednesday, August 28, 2024
Az ajándék.
Ültem a konyhaasztalnál s hirtelen eszembe jutott egy cikk, amit évekkel ezelőtt olvastam egy újságban. Emlékszem, annyira megszólított, hogy akkor le is fénymásoltam. Most meg akartam keresni. Két olyan polc, szekrény van, ahol az én papírjaim vannak, tehát ezekkel kezdtem. Kiszedtem, átforgattam mindent. Nem találtam. Ami teljességgel lehetetlen amúgy, mert annyira szép írás volt és emlékszem, milyen volt a kezemben tartani, s az is elképzelhetetlen, hogy később kidobtam volna.
Elkezdtem más helyeken is keresni. Szekrényekben. Mappákban, ott is, ahova biztosan nem tettem. Az ágy alatt a dobozokban. Ahogy kihúztam őket, mindenütt por. Elkezdtem tehát takarítani, porszívózni, felmosni, a dobozokat kipakolni, bepakolni.
Közben órák teltek el. Éhes voltam. Melegem volt. Mind fáradtabb lettem. Én csak azt az egyetlen papírt akartam megkeresni, s tessék, mi lett belőle. Ahol reggel még elfogadható rend volt, ott most káosz. Mielőtt mindent visszapakoltam volna, innen már nem volt visszaút, elkezdtem szelektálni is.
A reggelt tulajdonképpen arra szántam, hogy megírom a frissen elkészült zine-ről szóló bejegyzést.* Nagyon boldog és ünnepélyes hangulatban voltam, eredetileg.
Ahogy egymás után átnéztem a képeslapokkal, régi levelezésekkel, magazinokkal, gyerekrajzokkal és naplókkal teli dobozokat, lassan elszomorodtam. Mennyi kedves és szép emlék, mennyi mindent kaptam és írtam, mennyi mindennel foglalkoztam mindig is. Hirtelen rájöttem arra, hogy eljön majd az idő - most még nem, még nem! - , amikor, ha rendet akarok hagyni magam után, ki kell dobnom őket. (Kivéve a gyerekrajzokat.)
Ezért majdnem nem meséltem végül a zine-ről. Csak később, délután, miután zuhanyoztam és kiültem egy csésze kávéval a kertbe, s miután elég hosszú ideig néztem a felhőket az égen, utána tudtam rászánni magam. Miután meghallgattam és megsimogattam ezt a hangot, ami arról beszélt nekem, hogy majd, mint minden más, ez is ki lesz dobva. Szeretni fogják, majd egy jövőbeli nagytakarítás során a kukába kerül. Nem tiszteletlenségből. Ez a dolgok rendje.
Amit kerestem, nem találtam meg. Valószínűleg mégiscsak megváltam már tőle.
A hiánya ajándék lett.
Monday, August 26, 2024
Zine.
Elkészült a zine /zi:n/ (az angol magazine szóból) negyedik száma.
Négy évnyi szünet után hát újra van zine. A néhány bejegyzéssel ezelőtti válaszokból azt szűrtem le, hogy legszívesebben a hétköznapokról olvasnátok, ezért ez lett a fő téma: a mindennapok kihívásai és szépsége. Írógéppel írtam meg az egészet, úgy, ahogy jött, szívből, mintha barátoknak írnék egy lassú, hosszú levelet. Az 36 oldalas kiadványban megjelenő írásokat, történeteket, gondolatmeneteket a saját rajzaim illusztrálják.
Nagy munka volt, általában kora reggelenként, munka előtt mentem ki a kerti házba írni, s magam sem hittem volna, hogy elkészülök vele. Nem ilyen hamar. Az elmúlt két napot a végső elrendezéssel és nyomtatással töltöttem. Oka van annak, hogy így siettem. Jövő hét végén, ez évben utoljára, Magyarországra utazok, többek között azért, hogy új útlevelet kérvényezzek, ezért, aki jövő hét közepéig (09.04) jelzi, hogy szeretne egy példányt, annak belföldi áron tudom postázni - mindezt a korlátolt készlet erejéig. Ugyanez érvényes Romániára is, lesz kitől elküldjem az esetleges rendeléseket, ugyancsak belföldi áron tudok postázni annak, aki időben jelzi.