Tuesday, November 19, 2024

A november

egy elegáns, ősz hajú hölgy, aki lassan, két bottal is támogatva magát sétál az erdőben. Frissen mosott haja szépen beszárítva, visszamosolyog, amikor egymás mellé értek és kedvesen válaszol, hogy guten Morgen, guten Morgen. Továbbhaladva arra gondolsz, hogy majd te is pont így, két-három évtized múlva, ha megadatik. Szépen, méltósággal, ameddig csak lehet.

Ez itt most az ősz búcsúja s az első hó szezonja. Az, amiről bár pontosan tudod, hogy hamarosan elolvad, mégis megdobogtatja a szívedet. Elhúzod a függönyt, hogy jobban lásd az aláhulló pelyheket. Téli álomra készülődik a kert.

Ez itt a befejezett vagy befejezettnek nyilvánított, az utóbbi időszakban a közlekedési káoszért felelős útfelújítások szezonja. Friss kátrány illata, amint elhalad melletted az úton az utolsó teherautók egyike. A bolt előcsarnokában, ahogy belépsz jobbra, egy ideiglenesen felállított polcon több tucatnyi mikulásvirág mosolygó csapata. Szemben a pékségből a frissen sült zsemlék illata. 

Ez itt a munka előtti hosszú erdei séták szezonja, amire végül többnyire mégis rászánod magad. A nedves moha és friss avar puhasága a bakancsod alatt. A monokróm táj. Ha jobban odafigyelsz, az út széli bokrokon apró erdei gyümölcsök ragyognak fel színesen a ködben, mindegyik egy-egy  nagy, remegő esőcseppet egyensúlyozva: csipkebogyó, kökény, galagonya s mély, sötétkék színű vadszőlőgerezdek a kőkerítéseken. A fákon itt-ott az utolsó, fonnyadt almák. 

A parókia üzenőfalán az első adventi programok. De az már majd egy másik szezon témája lesz.

Thursday, November 14, 2024

Visszanézve

a naplót, látom, körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem el olvasni a Kurzeck könyvgyűjteményemet. A hetedik könyvéből, ebből a több, mint ezer oldalas kötetből még körülbelül ötven oldal van hátra. Bár lenne időm elolvasni, még mielőtt elindulok dolgozni, úgy döntöttem, félreteszem estére vagy holnap reggelre. 

Hogyan magyarázzam el e lassú, csendes utazásnak az élményét? 
A mély olvasásnak, az olvasónapló vezetésének a szépségét? 
Azt hiszem, lehetetlen. 
 
Valószínűleg még egy évre lesz szükségem, hogy a sorozat többi könyvét is elolvassam, de nem sietek. 
Csak megálltam egy pillanatra körülnézni, hol tartok, mekkora utat tettem meg, mennyi lehet még hátra. 
Rohanhatnék, hogy minél hamarabb célhoz érjek, de ez azon utak egyike, ahol valóban, nem a célbaérés a cél, hanem az út maga a cél.


Sunday, November 10, 2024

Mikroszezonok.

Egy évben van 525.600 perc, 8760 óra, 365 nap, 52 hét, 12 hónap, négy évszak. Nemrég olvastam életemben először egy másik fajta, a japán kultúrából származó elképzelésről, amely az évet 72 mikroszezonra osztja. Az apró, körülbelül öt napig tartó szezonok s a hozzájuk kapcsolt egyszerű, lírai nevek a lehető legárnyaltabban írják le a japán éghajlatot. Például a november 7 és 21 közötti időszak neve az, hogy a tél kezdete, s ez három mikroszezont ölel át: a kaméliák virágzását, a talajfagyok kezdetét, a nárciszok virágzását. 

Olyan szép, kedves gondolat.

Arra indít, hogy én is megpróbáljam személyesen rám méretezett mikoszezonokban szemlélni és megélni a napjaimat. Az ősz határozottan másképp néz ki, mint akár csak egy héttel ezelőtt. Ugyanazt a tájat nézve ugyanazon az ablakon át, ugyanazon az erdei ösvényen járva nap mint nap, észreveszem a legapróbb változásokat is. Az elmúlt héten háromszor is elautóztam a hozzánk legközelebb elterülő kis, Duna-parti városba, s ma másnak láttam, mint például csütörtökön vagy szombaton. 

Most van a ködborította utakon való autózások mikroszezonja. 
Ideje elővenni a szekrény mélyéről a szép, régi kasmírkabátot. 
Reggelenként rendszeresen dér borítja a háztetőket, 
s tegnap behoztam a kertből az utolsó, halványrózsaszín rózsákat. 

Nem csak a táj változik. Én is változom. Apró, szinte észrevehetetlen, de mégis valóságos mikrolépésekben leszek azzá, akivé lennem itt és most lehetséges.

Friday, November 8, 2024

Kedves dolgok.

Péntek este van. A köd, a nap közepén levő néhány órát leszámítva, nagy fehér dunyhaként telepszik rá mostanában a bajor erdő azon részére, ahol élek. A fák csendesen álldogálnak az út szélén. A csupasz ágakon meg-megpihennek a varjak s mikor felreppenek, mintha csak egy régi, fekete-fehér filmben kaptak volna szerepet, úgy tűnnek el lassan halványodva a szemem elől, hogy az az érzésem, már nincsenek is itt. Átlényegültek egy másik, karnyújtásnyira levő, de láthatatlan világba.

A férjem éppen fúr-farag. Íróasztal készül. Nekem. Gyermekkorom óta az első, ami ténylegesen és csakis az enyém lesz. Tudom. A blog majdnem tizennyolc éve alatt már számtalanszor írtam arról, hogy mindig a saját asztalt kerestem, s hogy mindenféle ok miatt mindig a konyhaasztalnál kötöttem ki végül. Hosszú, tulajdonképpen érthetetlen történet. De majd most. Egyébként van gazdátlan asztal a házban, több is, használtam is már majdnem mindegyiket, de főleg ilyenkor, amikor fűteni kell, csak abban a néhány helyiségben van meleg, ahol tényleg vagyunk: konyha, ebédlő, nappali. Az ezek mellett levő apró gardróbszobából pakoltam ki néhány, tulajdonképpen felesleges polcot, szekrényt, ide kerül az asztal, s lesz majd hely nyomtatónak, a saját és az irodai laptopnak is. Boldogan hallgatom a fúrógép zúgását. Azon gondolkodom, mindjárt sütök néhány palacsintát, köszönetképpen.

De a múlófélben levő hét legkedvesebb élménye és feladata mégis az volt, hogy napokon át tartó csomagolás után elkészültek az idei adventi kalendáriumok a gyerekeknek. Holnap talán oda is érnek a címzettekhez. Öröm volt összeválogatni az ajándékokat. Már gyűjtöm őket egy ideje. Karácsonyi csésze, zsebkendő, könyvjelző, gyertya, fürdősó, tea, forró csoki, spagetti, pesto, post-it cetli, zokni, ceruza, csokoládé, kézkrém, vitaminok, kis törölköző, fülbevaló, fűszerek, ételrendelési utalvány került a kis csomagokba, csupa olyasmi, amiről úgy gondoltam, soha nem lehet az ember túl felnőtt ahhoz, hogy ne tudna örülni neki.

Talán kicsit korai volt máris postázni a dobozokat. De igazából azt hiszem, pont jókor ahhoz, hogy legyen idő bőven a lassú Vorfreude-ra is. Legyen idő nézegetni a különbözű színű szalagokkal, különböző mintájú csomagolópapírban rejtőző meglepetéseket, s megengedni egy-egy pillanatra, hogy újból gyerekek legyenek.

Monday, November 4, 2024

Akár csak

 néhány napi távollét után is idő kell ahhoz, hogy újra otthon érezzem magam a közben teljesen kihűlt házban. Azonnal bekapcsoljuk a fűtést, de első éjszaka még így is didergek és pulóvert is húzok a pizsamám fölé. Elfelejtettem kenyeret hagyni és hozni is, ezért abból készítek vacsorát, amit találok: néhány szem krumpli, tojás, káposzta. Később egy csésze tea.

Akár csak néhány napi távollét után is érzem, az otthon nem ezek a falak és nem ezek a tárgyak. Az otthon lélek és meleg vacsora, emlékek és kötött pulóver és a napló, amit hűségesen vezetek, ugyanazt az egy, már rég elkezdett mondatot írom tovább és tovább, amíg csak élek, a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb füzetekbe.

Ma reggel dér borította a háztetőket, s az égbolt egyik, külön erre a célre fenntartott területén, valahol délkeleti irányban, közvetlenül a völgyet eltakaró szürke ködtakaró felett, néhány rózsaszín kis felhő, mintha angyalok lennének, a még láthatatlan napfelkelte előhírnökei.

Délután olyan hamar alkonyodik - a faliórákat még mindig nem állította át senki -, hogy észre sem veszem. Már rég sötét van, mire feltekintek és kinézek az ablakon. Valószínűtlenül sokáig írom ezt a, tulajdonképpen nem sokat mondó néhány sort. Mintha a blog is egy kihűlt ház lenne, idő szükségeltetik a felmelegítéséhez, idő és gyakorlat és lélek.

Friss vizet eresztek a teafőzőbe, néhány, a saját kertemből szedett és szárított mentalevelet teszek egy bögrébe. Még bőven van idő a vacsoráig.

Friday, October 18, 2024

Golden hour.

A hajnal szinte minden reggel az ebédlőben talál ezen a héten, ahogy a kis asztali lámpa fényénél ülök füzet vagy laptop klaviatúrája felé hajolva az asztalnál. Még koromsötét van amikor résnyire széthúzom a sötétítő függönyöket, hogy majd időnként feltekintve láthassam a mindennapi csodát, ahogy megérkezik az utcánkba a fény. 

Esténként pedig, hét óra körül már majdnem teljesen sötét van, általában épp időben indulok el az irodából a parkoló felé ahhoz, hogy lássam az ég még egyszer, a nap végén utoljára fellángoló kékségét az utcalámpák fényében.

Nincs annál fontosabb tennivalóm, mint hogy mindig a fényt keressem. Figyelem, amint érkezik és ahogy majd lassan eltűnik. Ahogy szétárad az épületeken, megcsillan az ablakokban. Napközben el-elfelejtem, a neonlámpák vibrálása alatt nehezen éri utol önmagát a lelkem. De úgy emlékszem, a reggelek és esték különleges, aranyló fényében mindig megálltam, ha csak néhány percre is, csendesen, köszönettől túlcsorduló szívvel. 

Mindig ugyanazt írom. Fénybe mártogatom, mikor előveszem, a töltőtollamat. Fény nélkül nincsenek történetek. Egyik este egy fiatal lány jött szembe velem az utcán, mikor egészen közel értünk egymáshoz, egyszerre tekintettünk fel, olyan visszafogott, mégis ragyogó mosollyal, mintha legalábbis ismernénk egymást. 

Nagyon fáradt vagyok. És nagyon boldog is. Semmi miatt és minden miatt. Leginkább a fény millió formája miatt az életemben.

Ma délután kaptam egy nagy csokor virágot a főnöknőmtől, mert két nap múlva lesz tíz éve, hogy elkezdtem nála dolgozni. Itthon vázába tettem, szépen elrendeztem. Világít. És eszembe juttatja, ahányszor csak ránézek, hogy bármennyire is lehetetlennek tűnik, újra ás újra meg fogom találni az utat a sötétségben.

Thursday, October 10, 2024

Kis őszi örömök. Egy lista.

Szinte minden kabát- és táskazsebemben van egy-két gesztenye.
A férjem is hoz minden nap ajándékba valamit, amit az ebédszüneteiben tett sétákon talál. Tudja, mennyire örülök neki. Egy külön tányért rendeztem be ezeknek a kincseknek: színes falevelek, makk, mogyoró, dió és természetesen még több gesztenye.
Ébredés után kimegyek a balkonra megnézni, mintha előadás lenne, a napfelkeltét. Ma reggel egy egészen élénk narancsszín sávval kezdődött a dombok felett, fölötte az ég mélykék sátor, a szemem láttára omlottak egymáshoz szelídülő, egymásban félénken felolvadó kontrasztokba.
Esténként, ha itthon vagyok és nem felejtem el, újra kimegyek, megnézni a naplementét is. Nézem, ahogy az ablakokban lassan felragyognak itt-ott a fények, s a hét órai harangszó után felkapcsolják a faluban s az összes többi kis településen a völgyben az utcalámpákat. Kedvem lenne mindannyiszor megtapsolni.
Egyik évszakban sem érzem ezt a túlcsordulást, amit csak ilyenkor, ősszel érzek. Az apró, ingyenes örömök túlcsordulását, bármerre nézek. A millió illatot, színt, hangot, amit csak ilyenkor lehet érezni, látni, hallani. 
Ez életem negyvennyolcadik ősze, s még mindig annyira elvarázsol, mintha a legelső lenne.

Tuesday, October 8, 2024

Rezonancia.

Igaz, hogy Hartmut Rosa német szociológus Resonanz című könyvét legfeljebb negyed részben elolvasva fogom visszavinni valamikor a héten a könyvtárba, de a leegyszerűsített lényegét azt hiszem, megértettem, és használni is tudom a mindennapokban. 
Az az elmélete, hogy lehetetlen lelassítani a társadalmi felgyorsulást, mert ahhoz, hogy jelen helyzetben megmaradjon egy viszonylagos stabilitás, pont ez a gyorsaság szükséges, aminek az emberi test és lélek viszont nem tud huzamosabb időn át, megbetegedés nélkül megfelelni. 
Véleménye szerint nem feltétlenül a slow living a reális megoldás, hiszen az emberek többsége ezt nem engedheti meg magának, hanem a rezonancia. 
Az ötlet nem teljesen új, de ő tudományos szempontból próbál felállítani egy, a társadalom minden területét átfogó elméletet és ezzel olyan eszközt adni a kezünkbe, amivel élhetőbbé tehetjük a mindennapjainkat. 
A rezonancia ráhangolódást jelent, a történeteink alakulása feletti kontroll időleges feladását, amikor engedjük, hogy egy-egy másik emberrel, művészeti alkotással, a körülöttünk levő természettel, egy ötlettel, Istennel, a munkánkkal levő találkozásokban olyan kölcsönhatás jöhessen létre, amit nem mi irányítunk. 
A rezonanciát nem lehet felírni a teendők listájára. 
A rezonancia nem olyasvalami, amit ki lehetne pipálni. 
Csak elfogadni lehet. 
Megtörténik velem, ha megengedem.
 
Egy saját életemből vett apró példával tudnám ezt talán a legszebben elmagyarázni. 
Akkor történt, mikor tegnap egy újabb fül-orr-gégészeti időpontra tartottam, amitől meglehetősen féltem.
Előtte egy barátnőm megkérdezte, szeretném-e, hogy elkísérjen, és bár első pillanatban majdnem elutasítottam - jaj de nehezen fogadom el a segítséget -, aztán mégis igent mondtam. Egy távolabbi városba kellett utazni, és még azt is felajánlotta, hogy mehetünk az ő autójával, ne nekem kelljen a vezetésre figyelni vagy parkolót keresni. A parkolóhelytől egy gyönyörű parkon át vezetett az út a rendelőig, s bár már a torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, elmeséltem neki is, mit olvasok éppen a rezonanciáról, s hogy szeretném ezt itt és most gyakorolni. Soha nem szeretném elfelejteni ezeket a fákat, ahogy az októberi napsütés átragyog a rozsdás leveleken. Nem szeretném elfelejteni ezt a beszélgetést, s a felhőket sem az égen. 

Amikor egy időpontra igyekszünk, valószínűleg nem a fákkal és a felhőkkel foglalkozunk, hanem azzal, hogy nehogy elkéssünk s hogy majd mit fogunk mondani. Vagy ha orvosi időpontról van szó és nagyjából elképzelésünk is van arról, hogy mi fog történni velünk, akkor egyszerűen csak a rettegést akarjuk túlélni.
 
Észrevettem, hogy még a lehető legszebb időpontokban is van valami, aminek van egy kis "kell" íze. Vendégségbe hívtak: kellene venni egy virágcsokrot ajándékba. Találkozunk a könyvklubbal: sietnem kell, nehogy elkéssek. Több napi esőzés után kisüt a nap és beragyog a meglehetősen piszkos ablakokon: meg kellene pucolnom őket.
 
De minden pillanatban ott rejtőzik egy-egy apró rés is.
Ezek a rések csodákra nyíló kapuk.
Lehetőségek, hogy úgy tegyük széppé és emberivé az életünket, hogy közben, valami olyan paradox módon, amilyennel csak az evangéliumokban találkozni, feladom a kontrollt afelett, hogy feltétlenül széppé tegyem az életemet. 


Wednesday, October 2, 2024

Az unalmon túl.

Ha a mai napot nem számolom, még van kilencven nap hátra ebből az évből. 
Ilyen kevés. 
Ilyen sok.
 
A mai nap - ami, ha így nézem, extra időnek számít - egy részét, amikor nagyon kora hajnalban már felébredtem és nem tudtam visszaaludni, azzal töltöttem, hogy elolvastam az A Karamazov testvérek utolsó hatvan oldalát. Márciusban kezdtem neki a könyvnek, többször is abbahagytam, de újra és újra folytattam. Már tudom, hogy az ilyen "elefántokat" nem fogom érteni az utolsó oldalak nélkül. Nem mintha meg tudnék szólalni, miután becsukom a könyvet. Nem mintha képes lennék elemezni, nem mintha ki lehetne fejezni szavakkal, milyen érzés, ha megérintődik a lélek.

Pilinszky ír arról, hogy kamaszkora egyik legzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Aztán rájött, hogy "a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak." 
 
Számolom a napokat, és néha azon gondolkodom, tényleg azzal akarom-e tölteni korlátozott életidőmet, hogy ezer oldalas könyveket olvasok. Az utóbbi hetekben tudatosan odaszántam, amikor csak tehettem, egy-két órát a napomból, hogy haladjak. 
Ilyen könyveket olvasni nem szórakozás. Munka.
 
És igen. Ezzel (is) akarom tölteni az életidőmet. 
Újra és újra elindulni egy-egy nagyobb bátorságot igénylő kalandra, az olvasás területén is, reménykedve, hogy meg-megérkezek és elidőzhetek az unalmon túli területen. Hogy megtalálom az itt elrejtett kincseket. Hogy szavak nélkül is magammal hozhatom, hordozhatom a szépségét.

Monday, September 30, 2024

Őszi koszorú.

Ma, kicsit később, mint terveztem, de elkészült a őszi ajtódísz. Hagyománya van. Azzal kezdődik, hogy egy hosszú séta keretében összegyűjtöm a hozzávalókat, előveszem és kivasalom a tavalyi szalagokat, feldíszítem a koszorút és felerősítem a bejárati ajtóra. Apróság, de mégis olyan kedves, olyan sokat jelent nekem. 

Azt figyeltem meg, hogy nagyon könnyű abbahagyni dolgokat. Megszakítani akárcsak egy ajtódísz elkészítéséhez fűződő hagyományt. Kilépni valahonnan, félbehagyni, nem folytatni valamit, ami valamikor fontos volt. Néha, persze, nagyon is érthető okok miatt.

Például, ha csak az elmúlt egy-két hetet nézem, csak a közvetlen környezetemben: az egyik kórustársam kilépett a kórusból, így közvetlenül az őszi fellépések előtt, mert már nem leli örömét a közös éneklésben. A könyvklubom egyik tagja, aki pedig még a múlt hónapban is lelkendezve nyilatkozott az éppen olvasott könyvről, írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne tartani egy hosszabb szünetet, mert ha mélyen magába tekint, úgy érzi, már nem okoz örömet a közös olvasás. Az egyik munkatársam beadta a felmondását, mert olyan nagy változások vannak, lesznek a szakmánkban - hála többek között a mesterséges intelligenciának is -, hogy ő így ötven évesen már nem érez magában elég lendületet, hogy újratanuljon mindent.

Egyébként mindegyik említett kilépést, abbahagyást megértem. A legszebb, legfelemelőbb dolgokba is bele lehet fáradni. El-elfogy a kedv, a téma, az ihlet. S figyelve az ötven éveseket, akikhez nem is olyan sokára én magam is csatlakozni fogok, azt látom, hogy valóban választás előtt állunk: vagy megpróbáljuk megtanulni az új dolgokat, megpróbálunk gyorsabbá válni, tájékozódni, alkalmazkodni a változásokhoz, vagy lemaradunk. (A magam részéről én feltétlenül szeretnék megtanulni mindent, amire csak lehetőségem van.)

Minden ilyen történet kérdéssé válik, választ vár, tőlem is. 
Kérdésre viszontkérdéssel válaszolok:
azon gondolkodom, hogyan végezhetném még nagyon szeretettel és kreativitással a dolgokat, amiket már végzek? 
Hogyan végezhetném jobban a munkámat?
Hogyan írhatnám még szebben a blogot? 
Hogyan tehetném még kedvesebbé a családi estéket? 
Mit mondjak a könyvklub háziasszonyaként a többi, még meglévő tagoknak? 
Mindenhez tudok fűzni egy-egy apró változást, játékot, ötletet. 
S ez elég is, a legtöbbször. Mert szinte mindig akad valaki, aki észreveszi és értékeli. Majd hozzáfűzi a sajátját. 

Néha eljön az ideje a befejezéseknek. Néha ez a nehezebb út, néha ez a legkönnyebb. 

De itt és most hadd szóljon azoknak a legszebb biztatás, akik kitartanak. 
Akik még nem adják fel. 
Akiknek még van kedvük tanulni, énekelni, írni, olvasni, beszélgetni.

Tuesday, September 24, 2024

Belső fényképalbum-

-nak nevezem azoknak a képeknek a gyűjteményét, amiket látok, de nincs időm vagy nem akarom őket lefotózni. Nincs időm, mert útközben történnek, miközben suhan velem az autó. Nem akarom, mert olyan bensőséges, hogy szentségtörésnek érezném elővenni a kamerát, telefont. Néha feljegyzem őket később, elidőzve minden apró részletnél. Ez az én belső fényképalbumom. A legutóbbi képet benne vasárnap reggel láttam egy dombtetőn levő parkolóban. Egy lakókocsinak átalakított régi mikorbusz mellett egy nő ült egyedül egy kempingszéken, kezében egy csésze. A széket úgy helyezte el, hogy a völgy felé nézzen. Ott ült a felkelő nap fényében és nézte a tájat. Olyan gyönyörű kép. Van benne valami, ami megszólít, ami ott van bennem is: az utazás szeretete, otthonosság, a vágy, hogy a legapróbb pillanatokat is széppé tegyem. Bátorság.

Minden egyes nap ajándék és egyben egy kérdés is, ami válaszra vár. 

Minden amit látok, ami velem történik, szól hozzám, és válaszra vár. Én döntöm el, hogyan válaszolok a csendre, az ablakot verdeső esőre, egy bókra, az útközben látott képekre, egyáltalán látom-e őket. Hogyan válaszolok egy kritikára, vagy ha becsapnak. Hogyan válaszolok egy meggondolatlanul odavetett, kicsit fájó megjegyzésre, vagy ha a mellettem levőnek rossz napja van. Hogyan válaszolok az élet szépségére. Ha semmi más felett nincs is hatalmam, ennek az egynek a jogát és felelősségét nem veheti el tőlem senki.

A derűs, bizakodó, mindenben a jót is meglátó embereket sokszor felszínesnek tartják. Naivnak.

Pedig rosszkedvűnek és ironikusnak lenni a legkönnyebb. Kétségbeesni, panaszkodni, elkeseredni, visszavágni, feladni - mind olyan válasz, amihez nem szükségeltetik különösebb megerőltetés. Mondhatni, természetesen jön és érthető is.

A reményhez, megbocsátáshoz, nagylelkűséghez, az örömteli alkotáshoz és munkához már erő kell. 
Kitartás és hit. Elhatározás. Idő. 
Mint mikor valaki levélpapírt vesz elő, hogy válaszoljon egy üzenetre. 
S addig írja, ha kell, újra és újra, míg olyan nem lesz, amilyennek szeretné.