17532.

A születésnapom előestéjén írtam egy ünnepi bakancslistát, ami a születésnapom reggelén végül egyetlen tételre egyszerűsödött: szeretném látni a Dunát.

Hét közepén, amikor mindenki dolgozik, amikor a férjem, valamelyik éppen aktuális influenzajárványnak hála, éppen lebetegedett, a barátnőm kórházban, a gyermekeim, a tágabb családom a messzi távolban, végül is ez az egy reálisan teljesíthető kívánságom maradt, hogy elautózzak egy olyan helyre, ahol megállhatok a parton és nézhetem egy kicsit, hogyan folyik az idő és a víz. 

Passauban van egy szép hely, ahol az Inn beleömlik és beleomlik a Dunába, majd így együtt, kiszélesedve haladnak tovább a határ irányába. Olyan szép, mint egy vers. Ezt szerettem volna újra látni.

Legyen az tó vagy folyó vagy tenger - az óceánt még nem láttam -, mindig boldoggá tesz, ha elidőzhetek a víz partján.

 

Reggel elláttam gyengélkedő férjemet, majd felöltöztem és elautóztam a tőlünk egy órányira fekvő Passauba. Megígértem, hogy kora délutánra visszaérek, s hogy mindenhonnan küldök fotókat.

 

Szerintem fontos megünnepelni, akármilyen szerényen, a különleges napokat. Fontos széppé tenni, nemcsak mások számára, hanem magunknak is. Mert ez is ajándék, a szeretteink számára is az. Míg a belváros utcáin sétáltam, mindhárom gyermekem felhívott sorban és elmeséltem nekik, éppen mit látok, hogy milyen fagyifajták vannak a cukrászdában, milyen könyvet vettem magamnak az antikváriumban, hogy a kávézók teraszán mindenütt friss tavaszi virágok vannak az asztalokon, s hogy a kis boltban, ahova betértem venni néhány képeslapot, angolul beszéltek velem, talán mert turistának néztek, de az is lehet, a tweed zakóm miatt. Ez ajándék, ha tudhatják, mindenképpen szép lesz, nem tőlük várom, hogy akár erejükön felül, de megszervezzék, emlékezetessé tegyék a napomat. 

 

Mikor hazaértem, a férjem sokkal jobban volt, és egyszer csak besétált az ajtón a barátnőm, aki megszervezte, hogy kijöhessen erre a délutánra klinikáról. Lehetséges, hogy ezen a ponton egy kicsit sírva fakadtam. A legkedvesebb, legvidámabb délutánt töltöttük együtt, a rólunk készült fotók mintha Inge Löök képeslapok lennének, ahogy vízzel koccintunk s a barátnőm kezén a kórházi karszalag, mintha ez itt és így normális dolog lenne. 

A születésnapok kicsit olyanok - ez tegnap jutott eszembe a Duna partján, és lehet, hogy egyáltalán nincs igazam -, mintha egy jól megélt élet utolsó napjának főpróbái lennének. Azért, mert bár máskor is előfordul, de ilyenkor mindig végiggondolom, mivel szeretném tölteni a napot akkor, ha tudnám, ez lenne az egyetlen és utolsó lehetőségem. Nem pazarolnám el. Nem tartanék semmit magától értetődőnek. Nem halasztanám el. Nem várnám, hogy valaki oldja meg helyettem. De szívből örülnék mindenkinek, akinek eszébe jutok, aki időt szán rám, mert ez tükör is egyben, hogy én magam szerettem-e, szeretek mélyen és eléggé. 

 

Az utolsó napomat is így szeretném tölteni, ahogy a tegnapit, mély kapcsolódással önmagamhoz, másokhoz és Istenhez. (Ha lehetséges, kérnék majd egy gombóc eperfagyit is.)

Kókuszos-mézes kocka.

Van egy körülbelül huszonnégy éves receptes könyvem, amit fiatal anyaként - a harmadik lányunk még nem is volt megszületve -, nyertem egy, a Rama cég által szervezett versenyen. Azt hiszem, néhány Rama margarin csomagolópapírt kellett beküldeni valahova, s jó sok idő után egyszer csak megérkezett a vékony nyereménykönyvecske, "Süssünk-süssünk valamit..." címmel, benne huszonhét olyan recept, amit gyerekekkel is el lehet készíteni. Külön oda van írva, rajzolva minden recepthez, hogy melyik mozzanatot végezhetik a gyerekek.

Akkor még nem létezett internet, nem volt ennyire elárasztva a világ a jobbnál jobb receptekkel, mint most, ezért egy ilyen könyv kincs volt. Rengeteget használtuk. A kókuszos-mézes kockát sütöttem meg a legtöbbször. Mert finom és szép és kiadós. S mert valóban, nagyszerűen el lehetett készíteni a gyerekekkel.

Mikor nemrég Drezdában meglátogattam a lányomat, akit éppen oda sodort a sors szele egy időre, telesütöttem egy egész cipősdobozt ezzel a süteménnyel, hogy legyen mivel megkínálja a barátait.

Múlt hétvégén kaptam tőle egy fotót, fiatalok ülnek egy asztal körül, a kamerába néznek és mosolyognak. A mosolyhoz tartozott egy kérés is, ami inkább kettő: lennék-e szíves elküldeni a kókuszos kocka receptjét s ha esetleg éppen ráérek, nem küldenék-e még egy doboz süteményt is. 

Ha valaki megkérdezné, mi az, ami a leginkább boldoggá tesz, mi az, ami a legjobban kifejezi azt, aki vagyok, azt válaszolnám:

azt az érzést szeretem a legjobban, amikor a kis falusi postán átvesznek tőlem egy-egy cipősdobozt, amibe csomagoltam süteményt, bátorítást, üdvözletet, régi receptek sorai közé elrejtett szeretetet, egy gyermekkori érzést, egy mesét, egy egész világot. 

Ez az érzés a legszebb. 

Soha nem lehet tudni, melyik egészen hétköznapi gesztus, tárgy, eszköz éli túl az idő múlását. Nem lehet tudni, mi válik felejthetetlen emlékké. Miből lesz kincs és ajándék, ennyi idő után is.

Képeslapok.

Ma esedékes volt a szokásos évi két-három, de inkább csak két hajvágás közül az idei első, s utána, mivel éhes voltam, beültem egy kávézóba reggelizni és megírni két képeslapot. Az egyiket egy jó barátnőmnek, aki a műtétje után egy rehabilitációs klinikán tölti ezeket a heteket, s akivel minden nap váltunk legalább egy rövid üzenetet, de az más. Egy szép, nagy gonddal kiválasztott képeslapra teljesen más szöveget tudok írni, mint egy online felületre.

Ezt írtam, lefordítom - mielőtt lezártam a borítékot, lefotóztam.

Kedves S., 

itt ülök egy kávézóban, rendeltem egy perecet és egy espressot. Olyan szép lenne, ha itt lennél! Mint ahogy tulajdonképpen itt is vagy, a szívemben, a gondolataimban, az imáimban. Olyan különleges ez a pillanat, egyszerűen csak attól és azért, mert a hétköznapjaim közepén itt ülhetek egy kicsit és egy kedves emberre gondolhatok. 

Kedves S., neked választottam ezt a szép képeslapot, ezzel kívánok gyógyulást, s hogy örömödet leld az életben. Remélem, hamarosan viszontláthatjuk egymást.

Szeretettel,

Márta.

 

Talán ezek a képeslapszerű pillanatok a legapróbb és egyben a legnagyobb csodák az életemben. Mert hirtelen nem tudnám megmondani, hogy munkán kívűl mivel is telik a hét, ugyakkor rengeteg ilyen pici történet van - az asztalomon, a tányéromon, a kötőtűimen -, aminek minden részlete kedves és fontos és szép. 

Összességében és tulajdonképpen ezekből áll össze a nagy remekmű: 

az élet.

Folytatás.

A reggel sietősen indul, de még idejében lelassítom. Továbbgörgetve a tegnapi gondolatokat listába rendezem a ma reggeli igeneket.

Igen  

a szép dolgokat felsoroló listákra.

A reggeli naplóírásra, ami segít az öröm felé terelgetni a szívemet.

A munkámra, az asztalomon sorakozó mappákra, mert nagyon jó érzés, hogy bár szerényen, de képes vagyok anyagilag támogatni a felnőtt gyermekeimet.

Igen az ünnepekre, születésnapokra. Néhány napja volt a férjem születésnapja, aki általában hallani sem akar ünneplésről, de mégis sikerült meglepnem, örömet szereznem.

A társasjátékokra. Az asztalon mindig készenlétben van néhány, amit hamar, még a legfáradtabb hétköznapon is végig lehet játszani vacsora után. Ha étterembe megyünk, becsúsztatom a táskámba. Igen a játszásra.

Igen az apró csodákra. Hogy milyen finom illat van vasalás után a kis gardróbszobában. A krókuszokra a kertben. A napsugarakra, ahogy simogatják az arcomat. A tavaszi eső illatára az aszfalton. S a szavakra! Ahogy a szavakból, ahogy például épp most írok, szöveg lesz, ami semmi különösről nem fog szólni, mégis érthető lesz, mégis hatása lesz, remélem.

Igen a lassú, alapos, kitartó olvasásra.

Igen a finom reggelire s a szépen megterített asztalra még akkor is, ha csak én vagyok itthon. 

Igen a frissen hegyezett ceruzákra s a régi, agyonviselt pulóverekre. A szép matricákra.

S végül az utolsó, már kihűlt korty kávéra a csésze alján, mert ez a legfinomabb, és azt jelenti, hogy készen állok s hogy kezdődhet a nap.

Érzés szerint

a világ időnként, az utóbbi időben valahogy mind gyakrabban, egy nagy nem. Ezt leginkább akkor és úgy veszem észre, amikor egy-egy hír hatására szinte megbénul bennem minden. Például. Ülök a nappaliban, már alkonyodik és látom, milyen szép aranyló fénybe borítja a szobát a lemenő nap. De nem érint meg. Nem tudom letenni a telefont, még több és még több hírt olvasok, próbálom megérteni az eseményeket s hogy minek milyen következménye lehet. Akarok, de nem tudok felállni a fotelből. Céltalanul peregnek a percek.

Az asztalon egy váza, benne két szál hóvirág. Én magam szedtem a kertben. Egyszerű, tiszta mikrovilágot hoznak létre maguk körül. Jelenlétük az első pici igen a nagy csüggedtségben. Oly módon érintik meg a szívemet, ahogy arra a szavak most nem képesek.

Ez arra késztet, hogy még több ilyen kis világot észrevegyek, megkeressek, megteremtsek. A méret nem számít. Egyetlen apró gondolat, mondat, gesztus, szín is elég. Egyetlen ima is, s ha nem jönnek a szavak, egyetlen sóhaj is.

Régen, amikor még többet fényképeztem, valaki azt mondta a fotóimra, hogy szépek, de nem igazán tükrözik a valóságot, mert csak részletekre fókuszálok. Miért nem mutatom a teljes képet.

A teljes képet nem tudom megmutatni, mert amennyire megértettem, azt senki sem érti. Talán tönkre is tenne bennünket a látása, az értése.

Amikor a világ egy nagy nem, akkor megkeresem azt, ami mégis igen.

Ezekből indulok ki, hogy újra és újra felépítsem a reményt. 

Hogy újra és újra képes legyek felajánlani a szolgálatomat a világomnak. 

A remény nem valami légies tünemény, igazából nincs is szárnya*. 

A remény munka és sok kicsi tégla egy időnként összeomlással fenyegető épületben.

A remény mindennapi gyakorlat. Sok-sok miniatűr és egyetlen nagy igen. 

* "Hope" is the thing with feathers...(Emily Dickinson)

Tavasz.

Az utóbbi időben, körülbelül egy hete, naponta többször is végigjárom a kertet. Nagyon szép, különösen napfelkelte vagy naplemente idején, amikor selyemsálként borítja be a tájat a fény. Minden nap új és új virágok jelennek meg: hóvirág, krókusz és két szál apró, ragyogóan sárga téltemető. A garázs mellett szabályosan vibrál a hangabokor, senki sem vette észre, mikor érkeztek meg a méhek, egyszer csak itt voltak.

Lelkiismeretfurdalásom van. Múlt ősszel nem ültettem új virághagymákat, s végül nem takargattam be, ahogy szoktam, a rózsabokrokat. Kimegyek, séta közben megállok egy-egy növény előtt. A legrosszabbra számítok. Napsugarak simogatják az arcomat. Nem fagyott meg semmi. Ébredezik a kert, jó reggelt, jó reggelt. Nyoma sincs sértődöttségnek, senki sem akarja, hogy szégyenkezzek. Mintha egy kórus vagy egy zenekar készülődne hosszú szünet után az első próbára, olyan vidám a hangulat. Túléltük a telet.

 

Olyannak látom az életemet, mint ezt a darabka kertet. Tele van lehetőségekkel, álmokkal. Ízekkel és színekkel. Emlékekkel. Szinte hallani még a gyereknevetést, a limonádés poharak koccanását, a túl sokáig kint hagyott sátrak után a megsárgult területeket a füvön. Az udvar sarkában bokrok és virágok jelzik az eltemetett házi kedvencek emlékét. Még a kövek is élnek.

 

Olyan vigasztaló, hogy nem tőlem függ minden. 

A napsütés, az eső, a méhek nélkülem is teszik a dolgukat. 

A régebbi évek munkája rendületlenül hozza a gyümölcsét. 

Az áldás még mindig érvényes. 

 

A fák és bokrok csupaszak. A kert nagy része még kopár. Mintha üres papír lenne, vagy üres asztal, vagy tanácstalanul pulzáló kurzor a képernyőn, mielőtt lecsukom a laptopot.

De a talaj tele van rejtett szépséggel. 

A kert adott magának egy újabb esélyt. 

S én is adok magamnak, még egyet és még egyet és még annyit, amennyire csak szükségem van.

"Einen schönen Tagesausflug!" -

búcsúzott el a velem átellenben levő négyesülésen utazó hölgyektől a kalauz, miután elég körülményesen megvették tőle a közös napijegyet és feljegyezték a hátuljára szép sorban a nevüket. Münchenbe tartottak, akárcsak én. A hónap elején vásárolt Deutschland Ticket még mindig érvényes, ezért már terveztem egy ideje, hogy még mielőtt lejár, elmegyek megnézni az új kiállítást a kedvenc múzeumomban. Hogy a lányom is éppen ráért és elfogadta a meghívásomat, nagyon szép ráadás volt - de megtanultam, ha valamihez kedvem van, vagy érdekel, azt egyedül is megnézem.

Tagesausflug. Olyan szép szó. Olyan érzésem van, mintha a magyar napi kirándulás fordítás nem tudná teljesen kifejezni, mennyi kedvességet és lehetőséget rejt ez a szó. Például azt, hogy egészen kevés pénzből is lehetővé lehet tenni. Társaságban vagy egyedül. A határidők nélküli időszakokban be lehet csúsztatni két munkanap közé, s előtte, utána,szépen elosztva ledolgozni az aznapi adagot. Ez azt jelenti, hogy tegnapelőtt és ma késő estig a laptop előtt ülök. (Megéri, megérte.)

A napi kirádulásoknak ugyan általában van egy konkrét célja, de ez nincs kőbe vésve. Már csak azért is kicsit másképp alakul minden a tervezettnél, mert szinte biztosan kiderül, valamelyik vonat késik, nem közlekedik. Előbb-utóbb mindenképpen odaérek. Odaérünk. A négy napi kiránduló hölgy végigbeszélgette az utat, először az unokák témáját, ez általános fényképmutogatással zárult, majd a közös ismerősök, az aquafitness, a különböző egyesületekben való tagság került sorra, de teljes elképedésemre mindez nem úgy, hogy sorban beszéltek volna, hanem egyszerre: mindenki beszélt, szinte megállás nélkül, mintha egy színes lufikkal tele szoba lenne a vagon és az lenne a cél, hogy az összes ballont a levegőben kell tartani. Még most sem értem, hogyan, de tökéletesen értették egymást. Mikor kiderült, hogy idő előtt le kell szállni, innen nem megy tovább a vonat, az összes többi utas közül engem tartottak a legmegfelelőbb személynek - és erre igazán büszke vagyok -, hogy tanácsot kérjenek, hogyan tovább.

Nagyon szép napunk volt. Tizenkét órával a reggeli indulás után már vissza is értem. Ebből az utazás majdnem hét órát vett igénybe. A maradék öt órába sietség nélkül belefért egy finom ebéd a Marienplatzon, az év első, szabadban elfogyasztott ebédje. Utána elmentünk a kedvenc könyvesboltunkba, néhány ruhásüzletbe, ahol nem vettünk semmit s felültünk egy villamosra, amelyik elvitt a Alte Pinakothek-be. 

Csak az új, Rachel Ruysch, "Nature into art" című kiállításra vettünk jegyet. A látogatók legalább annyira érdekesek voltak, mint a festmények. Először is, sokan voltak. Fiatalok, középkorúak, idősek. Mindenki különösképpen lelkes volt és érdeklődő, szinte vibrált a levegő, soha életemben nem láttam még múzeumban ilyet. Volt egy elég nagy nyugdíjas csapat is, akik összecsukható székeket vittek maguk után, és minden egyes festmény előtt újra és újra leültek. Már kifelé tartottunk, ők még mindig a legelső teremben voltak. Rachel Ruysch egy 17. századi holland festőnő volt, aki virágokat és apró rovarokat, gyíkokat, csigákat festett. A szülei észrevették a tehetségét, taníttaták, mesterekhez küldték festeni tanulni, mindezt egy olyan időszakban, ahogy a lányok esetében ez nem volt szokásos. Később el tudta adni a festményeit, megélt a művészetéből - ez még ma sem számít szokásosnak -, s a sors egészen abszurd fordulatával még a lottón is nyert egy hatalmas pénzösszeget. 

A múzeumokban nagyon szeretem a múzeumboltokat, mindig megveszem a nekem legjobban tetsző festmények képeslapmásolatát a gyűjteményembe. A lányom kapott ráadásul egy kaleidoszkópot is. Először nem akarta elfogadni, mert nem praktikus, nagyon felnőtt lett az évek alatt az én gyermekem, de meggyőztem. Mert mindenkinek szüksége van rá, hogy időnként egyszerűen csak gyermek és gyermeki legyen. 

Sokan nem értik, miért szeretek annyira utazni. 

Az ilyen és hasonló történetekért indulok el.

 

Hazafelé egy emeletes vonattal jöttem, ráadásul találtam is helyet az emeleten. 

Még mindig látom magam előtt, milyen szépen ragyognak az ablakon az esőcseppek, s hogyan halványul el a fényük, ahogy, mikor lassan elindul a vonalt, az állomás lámpái sorban eltűnnek az éjszakában.