Tuesday, November 19, 2024
A november
Thursday, November 14, 2024
Visszanézve
a naplót, látom, körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem el olvasni a Kurzeck könyvgyűjteményemet. A hetedik könyvéből, ebből a több, mint ezer oldalas kötetből még körülbelül ötven oldal van hátra. Bár lenne időm elolvasni, még mielőtt elindulok dolgozni, úgy döntöttem, félreteszem estére vagy holnap reggelre.
Sunday, November 10, 2024
Mikroszezonok.
Egy évben van 525.600 perc, 8760 óra, 365 nap, 52 hét, 12 hónap, négy évszak. Nemrég olvastam életemben először egy másik fajta, a japán kultúrából származó elképzelésről, amely az évet 72 mikroszezonra osztja. Az apró, körülbelül öt napig tartó szezonok s a hozzájuk kapcsolt egyszerű, lírai nevek a lehető legárnyaltabban írják le a japán éghajlatot. Például a november 7 és 21 közötti időszak neve az, hogy a tél kezdete, s ez három mikroszezont ölel át: a kaméliák virágzását, a talajfagyok kezdetét, a nárciszok virágzását.
Olyan szép, kedves gondolat.
Arra indít, hogy én is megpróbáljam személyesen rám méretezett mikoszezonokban szemlélni és megélni a napjaimat. Az ősz határozottan másképp néz ki, mint akár csak egy héttel ezelőtt. Ugyanazt a tájat nézve ugyanazon az ablakon át, ugyanazon az erdei ösvényen járva nap mint nap, észreveszem a legapróbb változásokat is. Az elmúlt héten háromszor is elautóztam a hozzánk legközelebb elterülő kis, Duna-parti városba, s ma másnak láttam, mint például csütörtökön vagy szombaton.
Nem csak a táj változik. Én is változom. Apró, szinte észrevehetetlen, de mégis valóságos mikrolépésekben leszek azzá, akivé lennem itt és most lehetséges.
Friday, November 8, 2024
Kedves dolgok.
Péntek este van. A köd, a nap közepén levő néhány órát leszámítva, nagy fehér dunyhaként telepszik rá mostanában a bajor erdő azon részére, ahol élek. A fák csendesen álldogálnak az út szélén. A csupasz ágakon meg-megpihennek a varjak s mikor felreppenek, mintha csak egy régi, fekete-fehér filmben kaptak volna szerepet, úgy tűnnek el lassan halványodva a szemem elől, hogy az az érzésem, már nincsenek is itt. Átlényegültek egy másik, karnyújtásnyira levő, de láthatatlan világba.
A férjem éppen fúr-farag. Íróasztal készül. Nekem. Gyermekkorom óta az első, ami ténylegesen és csakis az enyém lesz. Tudom. A blog majdnem tizennyolc éve alatt már számtalanszor írtam arról, hogy mindig a saját asztalt kerestem, s hogy mindenféle ok miatt mindig a konyhaasztalnál kötöttem ki végül. Hosszú, tulajdonképpen érthetetlen történet. De majd most. Egyébként van gazdátlan asztal a házban, több is, használtam is már majdnem mindegyiket, de főleg ilyenkor, amikor fűteni kell, csak abban a néhány helyiségben van meleg, ahol tényleg vagyunk: konyha, ebédlő, nappali. Az ezek mellett levő apró gardróbszobából pakoltam ki néhány, tulajdonképpen felesleges polcot, szekrényt, ide kerül az asztal, s lesz majd hely nyomtatónak, a saját és az irodai laptopnak is. Boldogan hallgatom a fúrógép zúgását. Azon gondolkodom, mindjárt sütök néhány palacsintát, köszönetképpen.
De a múlófélben levő hét legkedvesebb élménye és feladata mégis az volt, hogy napokon át tartó csomagolás után elkészültek az idei adventi kalendáriumok a gyerekeknek. Holnap talán oda is érnek a címzettekhez. Öröm volt összeválogatni az ajándékokat. Már gyűjtöm őket egy ideje. Karácsonyi csésze, zsebkendő, könyvjelző, gyertya, fürdősó, tea, forró csoki, spagetti, pesto, post-it cetli, zokni, ceruza, csokoládé, kézkrém, vitaminok, kis törölköző, fülbevaló, fűszerek, ételrendelési utalvány került a kis csomagokba, csupa olyasmi, amiről úgy gondoltam, soha nem lehet az ember túl felnőtt ahhoz, hogy ne tudna örülni neki.
Talán kicsit korai volt máris postázni a dobozokat. De igazából azt hiszem, pont jókor ahhoz, hogy legyen idő bőven a lassú Vorfreude-ra is. Legyen idő nézegetni a különbözű színű szalagokkal, különböző mintájú csomagolópapírban rejtőző meglepetéseket, s megengedni egy-egy pillanatra, hogy újból gyerekek legyenek.
Monday, November 4, 2024
Akár csak
néhány napi távollét után is idő kell ahhoz, hogy újra otthon érezzem magam a közben teljesen kihűlt házban. Azonnal bekapcsoljuk a fűtést, de első éjszaka még így is didergek és pulóvert is húzok a pizsamám fölé. Elfelejtettem kenyeret hagyni és hozni is, ezért abból készítek vacsorát, amit találok: néhány szem krumpli, tojás, káposzta. Később egy csésze tea.
Akár csak néhány napi távollét után is érzem, az otthon nem ezek a falak és nem ezek a tárgyak. Az otthon lélek és meleg vacsora, emlékek és kötött pulóver és a napló, amit hűségesen vezetek, ugyanazt az egy, már rég elkezdett mondatot írom tovább és tovább, amíg csak élek, a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb füzetekbe.
Ma reggel dér borította a háztetőket, s az égbolt egyik, külön erre a célre fenntartott területén, valahol délkeleti irányban, közvetlenül a völgyet eltakaró szürke ködtakaró felett, néhány rózsaszín kis felhő, mintha angyalok lennének, a még láthatatlan napfelkelte előhírnökei.
Délután olyan hamar alkonyodik - a faliórákat még mindig nem állította át senki -, hogy észre sem veszem. Már rég sötét van, mire feltekintek és kinézek az ablakon. Valószínűtlenül sokáig írom ezt a, tulajdonképpen nem sokat mondó néhány sort. Mintha a blog is egy kihűlt ház lenne, idő szükségeltetik a felmelegítéséhez, idő és gyakorlat és lélek.
Friss vizet eresztek a teafőzőbe, néhány, a saját kertemből szedett és szárított mentalevelet teszek egy bögrébe. Még bőven van idő a vacsoráig.
Friday, October 18, 2024
Golden hour.
A hajnal szinte minden reggel az ebédlőben talál ezen a héten, ahogy a kis asztali lámpa fényénél ülök füzet vagy laptop klaviatúrája felé hajolva az asztalnál. Még koromsötét van amikor résnyire széthúzom a sötétítő függönyöket, hogy majd időnként feltekintve láthassam a mindennapi csodát, ahogy megérkezik az utcánkba a fény.
Esténként pedig, hét óra körül már majdnem teljesen sötét van, általában épp időben indulok el az irodából a parkoló felé ahhoz, hogy lássam az ég még egyszer, a nap végén utoljára fellángoló kékségét az utcalámpák fényében.
Nincs annál fontosabb tennivalóm, mint hogy mindig a fényt keressem. Figyelem, amint érkezik és ahogy majd lassan eltűnik. Ahogy szétárad az épületeken, megcsillan az ablakokban. Napközben el-elfelejtem, a neonlámpák vibrálása alatt nehezen éri utol önmagát a lelkem. De úgy emlékszem, a reggelek és esték különleges, aranyló fényében mindig megálltam, ha csak néhány percre is, csendesen, köszönettől túlcsorduló szívvel.
Mindig ugyanazt írom. Fénybe mártogatom, mikor előveszem, a töltőtollamat. Fény nélkül nincsenek történetek. Egyik este egy fiatal lány jött szembe velem az utcán, mikor egészen közel értünk egymáshoz, egyszerre tekintettünk fel, olyan visszafogott, mégis ragyogó mosollyal, mintha legalábbis ismernénk egymást.
Nagyon fáradt vagyok. És nagyon boldog is. Semmi miatt és minden miatt. Leginkább a fény millió formája miatt az életemben.
Ma délután kaptam egy nagy csokor virágot a főnöknőmtől, mert két nap múlva lesz tíz éve, hogy elkezdtem nála dolgozni. Itthon vázába tettem, szépen elrendeztem. Világít. És eszembe juttatja, ahányszor csak ránézek, hogy bármennyire is lehetetlennek tűnik, újra ás újra meg fogom találni az utat a sötétségben.
Thursday, October 10, 2024
Kis őszi örömök. Egy lista.
Tuesday, October 8, 2024
Rezonancia.
Wednesday, October 2, 2024
Az unalmon túl.
Monday, September 30, 2024
Őszi koszorú.
Ma, kicsit később, mint terveztem, de elkészült a őszi ajtódísz. Hagyománya van. Azzal kezdődik, hogy egy hosszú séta keretében összegyűjtöm a hozzávalókat, előveszem és kivasalom a tavalyi szalagokat, feldíszítem a koszorút és felerősítem a bejárati ajtóra. Apróság, de mégis olyan kedves, olyan sokat jelent nekem.
Azt figyeltem meg, hogy nagyon könnyű abbahagyni dolgokat. Megszakítani akárcsak egy ajtódísz elkészítéséhez fűződő hagyományt. Kilépni valahonnan, félbehagyni, nem folytatni valamit, ami valamikor fontos volt. Néha, persze, nagyon is érthető okok miatt.
Például, ha csak az elmúlt egy-két hetet nézem, csak a közvetlen környezetemben: az egyik kórustársam kilépett a kórusból, így közvetlenül az őszi fellépések előtt, mert már nem leli örömét a közös éneklésben. A könyvklubom egyik tagja, aki pedig még a múlt hónapban is lelkendezve nyilatkozott az éppen olvasott könyvről, írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne tartani egy hosszabb szünetet, mert ha mélyen magába tekint, úgy érzi, már nem okoz örömet a közös olvasás. Az egyik munkatársam beadta a felmondását, mert olyan nagy változások vannak, lesznek a szakmánkban - hála többek között a mesterséges intelligenciának is -, hogy ő így ötven évesen már nem érez magában elég lendületet, hogy újratanuljon mindent.
Egyébként mindegyik említett kilépést, abbahagyást megértem. A legszebb, legfelemelőbb dolgokba is bele lehet fáradni. El-elfogy a kedv, a téma, az ihlet. S figyelve az ötven éveseket, akikhez nem is olyan sokára én magam is csatlakozni fogok, azt látom, hogy valóban választás előtt állunk: vagy megpróbáljuk megtanulni az új dolgokat, megpróbálunk gyorsabbá válni, tájékozódni, alkalmazkodni a változásokhoz, vagy lemaradunk. (A magam részéről én feltétlenül szeretnék megtanulni mindent, amire csak lehetőségem van.)
Tuesday, September 24, 2024
Belső fényképalbum-
-nak nevezem azoknak a képeknek a gyűjteményét, amiket látok, de nincs időm vagy nem akarom őket lefotózni. Nincs időm, mert útközben történnek, miközben suhan velem az autó. Nem akarom, mert olyan bensőséges, hogy szentségtörésnek érezném elővenni a kamerát, telefont. Néha feljegyzem őket később, elidőzve minden apró részletnél. Ez az én belső fényképalbumom. A legutóbbi képet benne vasárnap reggel láttam egy dombtetőn levő parkolóban. Egy lakókocsinak átalakított régi mikorbusz mellett egy nő ült egyedül egy kempingszéken, kezében egy csésze. A széket úgy helyezte el, hogy a völgy felé nézzen. Ott ült a felkelő nap fényében és nézte a tájat. Olyan gyönyörű kép. Van benne valami, ami megszólít, ami ott van bennem is: az utazás szeretete, otthonosság, a vágy, hogy a legapróbb pillanatokat is széppé tegyem. Bátorság.
Minden egyes nap ajándék és egyben egy kérdés is, ami válaszra vár.
Minden amit látok, ami velem történik, szól hozzám, és válaszra vár. Én döntöm el, hogyan válaszolok a csendre, az ablakot verdeső esőre, egy bókra, az útközben látott képekre, egyáltalán látom-e őket. Hogyan válaszolok egy kritikára, vagy ha becsapnak. Hogyan válaszolok egy meggondolatlanul odavetett, kicsit fájó megjegyzésre, vagy ha a mellettem levőnek rossz napja van. Hogyan válaszolok az élet szépségére. Ha semmi más felett nincs is hatalmam, ennek az egynek a jogát és felelősségét nem veheti el tőlem senki.
A derűs, bizakodó, mindenben a jót is meglátó embereket sokszor felszínesnek tartják. Naivnak.
Pedig rosszkedvűnek és ironikusnak lenni a legkönnyebb. Kétségbeesni, panaszkodni, elkeseredni, visszavágni, feladni - mind olyan válasz, amihez nem szükségeltetik különösebb megerőltetés. Mondhatni, természetesen jön és érthető is.