Akár csak

 néhány napi távollét után is idő kell ahhoz, hogy újra otthon érezzem magam a közben teljesen kihűlt házban. Azonnal bekapcsoljuk a fűtést, de első éjszaka még így is didergek és pulóvert is húzok a pizsamám fölé. Elfelejtettem kenyeret hagyni és hozni is, ezért abból készítek vacsorát, amit találok: néhány szem krumpli, tojás, káposzta. Később egy csésze tea.

Akár csak néhány napi távollét után is érzem, az otthon nem ezek a falak és nem ezek a tárgyak. Az otthon lélek és meleg vacsora, emlékek és kötött pulóver és a napló, amit hűségesen vezetek, ugyanazt az egy, már rég elkezdett mondatot írom tovább és tovább, amíg csak élek, a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb füzetekbe.

Ma reggel dér borította a háztetőket, s az égbolt egyik, külön erre a célre fenntartott területén, valahol délkeleti irányban, közvetlenül a völgyet eltakaró szürke ködtakaró felett, néhány rózsaszín kis felhő, mintha angyalok lennének, a még láthatatlan napfelkelte előhírnökei.

Délután olyan hamar alkonyodik - a faliórákat még mindig nem állította át senki -, hogy észre sem veszem. Már rég sötét van, mire feltekintek és kinézek az ablakon. Valószínűtlenül sokáig írom ezt a, tulajdonképpen nem sokat mondó néhány sort. Mintha a blog is egy kihűlt ház lenne, idő szükségeltetik a felmelegítéséhez, idő és gyakorlat és lélek.

Friss vizet eresztek a teafőzőbe, néhány, a saját kertemből szedett és szárított mentalevelet teszek egy bögrébe. Még bőven van idő a vacsoráig.

Golden hour.

A hajnal szinte minden reggel az ebédlőben talál ezen a héten, ahogy a kis asztali lámpa fényénél ülök füzet vagy laptop klaviatúrája felé hajolva az asztalnál. Még koromsötét van amikor résnyire széthúzom a sötétítő függönyöket, hogy majd időnként feltekintve láthassam a mindennapi csodát, ahogy megérkezik az utcánkba a fény. 

Esténként pedig, hét óra körül már majdnem teljesen sötét van, általában épp időben indulok el az irodából a parkoló felé ahhoz, hogy lássam az ég még egyszer, a nap végén utoljára fellángoló kékségét az utcalámpák fényében.

Nincs annál fontosabb tennivalóm, mint hogy mindig a fényt keressem. Figyelem, amint érkezik és ahogy majd lassan eltűnik. Ahogy szétárad az épületeken, megcsillan az ablakokban. Napközben el-elfelejtem, a neonlámpák vibrálása alatt nehezen éri utol önmagát a lelkem. De úgy emlékszem, a reggelek és esték különleges, aranyló fényében mindig megálltam, ha csak néhány percre is, csendesen, köszönettől túlcsorduló szívvel. 

Mindig ugyanazt írom. Fénybe mártogatom, mikor előveszem, a töltőtollamat. Fény nélkül nincsenek történetek. Egyik este egy fiatal lány jött szembe velem az utcán, mikor egészen közel értünk egymáshoz, egyszerre tekintettünk fel, olyan visszafogott, mégis ragyogó mosollyal, mintha legalábbis ismernénk egymást. 

Nagyon fáradt vagyok. És nagyon boldog is. Semmi miatt és minden miatt. Leginkább a fény millió formája miatt az életemben.

Ma délután kaptam egy nagy csokor virágot a főnöknőmtől, mert két nap múlva lesz tíz éve, hogy elkezdtem nála dolgozni. Itthon vázába tettem, szépen elrendeztem. Világít. És eszembe juttatja, ahányszor csak ránézek, hogy bármennyire is lehetetlennek tűnik, újra ás újra meg fogom találni az utat a sötétségben.

Kis őszi örömök. Egy lista.

Szinte minden kabát- és táskazsebemben van egy-két gesztenye.

A férjem is hoz minden nap ajándékba valamit, amit az ebédszüneteiben tett sétákon talál. Tudja, mennyire örülök neki. Egy külön tányért rendeztem be ezeknek a kincseknek: színes falevelek, makk, mogyoró, dió és természetesen még több gesztenye.

Ébredés után kimegyek a balkonra megnézni, mintha előadás lenne, a napfelkeltét. Ma reggel egy egészen élénk narancsszín sávval kezdődött a dombok felett, fölötte az ég mélykék sátor, a szemem láttára omlottak egymáshoz szelídülő, egymásban félénken felolvadó kontrasztokba.

Esténként, ha itthon vagyok és nem felejtem el, újra kimegyek, megnézni a naplementét is. Nézem, ahogy az ablakokban lassan felragyognak itt-ott a fények, s a hét órai harangszó után felkapcsolják a faluban s az összes többi kis településen a völgyben az utcalámpákat. Kedvem lenne mindannyiszor megtapsolni.

Egyik évszakban sem érzem ezt a túlcsordulást, amit csak ilyenkor, ősszel érzek. Az apró, ingyenes örömök túlcsordulását, bármerre nézek. A millió illatot, színt, hangot, amit csak ilyenkor lehet érezni, látni, hallani. 

Ez életem negyvennyolcadik ősze, s még mindig annyira elvarázsol, mintha a legelső lenne.

Rezonancia.

Igaz, hogy Hartmut Rosa német szociológus Resonanz című könyvét legfeljebb negyed részben elolvasva fogom visszavinni valamikor a héten a könyvtárba, de a leegyszerűsített lényegét azt hiszem, megértettem, és használni is tudom a mindennapokban. 

Az az elmélete, hogy lehetetlen lelassítani a társadalmi felgyorsulást, mert ahhoz, hogy jelen helyzetben megmaradjon egy viszonylagos stabilitás, pont ez a gyorsaság szükséges, aminek az emberi test és lélek viszont nem tud huzamosabb időn át, megbetegedés nélkül megfelelni. 

Véleménye szerint nem feltétlenül a slow living a reális megoldás, hiszen az emberek többsége ezt nem engedheti meg magának, hanem a rezonancia. 

Az ötlet nem teljesen új, de ő tudományos szempontból próbál felállítani egy, a társadalom minden területét átfogó elméletet és ezzel olyan eszközt adni a kezünkbe, amivel élhetőbbé tehetjük a mindennapjainkat. 

A rezonancia ráhangolódást jelent, a történeteink alakulása feletti kontroll időleges feladását, amikor engedjük, hogy egy-egy másik emberrel, művészeti alkotással, a körülöttünk levő természettel, egy ötlettel, Istennel, a munkánkkal levő találkozásokban olyan kölcsönhatás jöhessen létre, amit nem mi irányítunk. 

A rezonanciát nem lehet felírni a teendők listájára. 

A rezonancia nem olyasvalami, amit ki lehetne pipálni. 

Csak elfogadni lehet. 

Megtörténik velem, ha megengedem.

 

Egy saját életemből vett apró példával tudnám ezt talán a legszebben elmagyarázni. 

Akkor történt, mikor tegnap egy újabb fül-orr-gégészeti időpontra tartottam, amitől meglehetősen féltem.

Előtte egy barátnőm megkérdezte, szeretném-e, hogy elkísérjen, és bár első pillanatban majdnem elutasítottam - jaj de nehezen fogadom el a segítséget -, aztán mégis igent mondtam. Egy távolabbi városba kellett utazni, és még azt is felajánlotta, hogy mehetünk az ő autójával, ne nekem kelljen a vezetésre figyelni vagy parkolót keresni. A parkolóhelytől egy gyönyörű parkon át vezetett az út a rendelőig, s bár már a torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, elmeséltem neki is, mit olvasok éppen a rezonanciáról, s hogy szeretném ezt itt és most gyakorolni. Soha nem szeretném elfelejteni ezeket a fákat, ahogy az októberi napsütés átragyog a rozsdás leveleken. Nem szeretném elfelejteni ezt a beszélgetést, s a felhőket sem az égen. 

Amikor egy időpontra igyekszünk, valószínűleg nem a fákkal és a felhőkkel foglalkozunk, hanem azzal, hogy nehogy elkéssünk s hogy majd mit fogunk mondani. Vagy ha orvosi időpontról van szó és nagyjából elképzelésünk is van arról, hogy mi fog történni velünk, akkor egyszerűen csak a rettegést akarjuk túlélni.

 

Észrevettem, hogy még a lehető legszebb időpontokban is van valami, aminek van egy kis "kell" íze. Vendégségbe hívtak: kellene venni egy virágcsokrot ajándékba. Találkozunk a könyvklubbal: sietnem kell, nehogy elkéssek. Több napi esőzés után kisüt a nap és beragyog a meglehetősen piszkos ablakokon: meg kellene pucolnom őket.

 

De minden pillanatban ott rejtőzik egy-egy apró rés is.

Ezek a rések csodákra nyíló kapuk.

Lehetőségek, hogy úgy tegyük széppé és emberivé az életünket, hogy közben, valami olyan paradox módon, amilyennel csak az evangéliumokban találkozni, feladom a kontrollt afelett, hogy feltétlenül széppé tegyem az életemet. 

Az unalmon túl.

Ha a mai napot nem számolom, még van kilencven nap hátra ebből az évből. 

Ilyen kevés. 

Ilyen sok.

 

A mai nap - ami, ha így nézem, extra időnek számít - egy részét, amikor nagyon kora hajnalban már felébredtem és nem tudtam visszaaludni, azzal töltöttem, hogy elolvastam az A Karamazov testvérek utolsó hatvan oldalát. Márciusban kezdtem neki a könyvnek, többször is abbahagytam, de újra és újra folytattam. Már tudom, hogy az ilyen "elefántokat" nem fogom érteni az utolsó oldalak nélkül. Nem mintha meg tudnék szólalni, miután becsukom a könyvet. Nem mintha képes lennék elemezni, nem mintha ki lehetne fejezni szavakkal, milyen érzés, ha megérintődik a lélek.

Pilinszky ír arról, hogy kamaszkora egyik legzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Aztán rájött, hogy "a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak." 

 

Számolom a napokat, és néha azon gondolkodom, tényleg azzal akarom-e tölteni korlátozott életidőmet, hogy ezer oldalas könyveket olvasok. Az utóbbi hetekben tudatosan odaszántam, amikor csak tehettem, egy-két órát a napomból, hogy haladjak. 

Ilyen könyveket olvasni nem szórakozás. Munka.

 

És igen. Ezzel (is) akarom tölteni az életidőmet. 

Újra és újra elindulni egy-egy nagyobb bátorságot igénylő kalandra, az olvasás területén is, reménykedve, hogy meg-megérkezek és elidőzhetek az unalmon túli területen. Hogy megtalálom az itt elrejtett kincseket. Hogy szavak nélkül is magammal hozhatom, hordozhatom a szépségét.

Őszi koszorú.

Ma, kicsit később, mint terveztem, de elkészült a őszi ajtódísz. Hagyománya van. Azzal kezdődik, hogy egy hosszú séta keretében összegyűjtöm a hozzávalókat, előveszem és kivasalom a tavalyi szalagokat, feldíszítem a koszorút és felerősítem a bejárati ajtóra. Apróság, de mégis olyan kedves, olyan sokat jelent nekem. 

Azt figyeltem meg, hogy nagyon könnyű abbahagyni dolgokat. Megszakítani akárcsak egy ajtódísz elkészítéséhez fűződő hagyományt. Kilépni valahonnan, félbehagyni, nem folytatni valamit, ami valamikor fontos volt. Néha, persze, nagyon is érthető okok miatt.

Például, ha csak az elmúlt egy-két hetet nézem, csak a közvetlen környezetemben: az egyik kórustársam kilépett a kórusból, így közvetlenül az őszi fellépések előtt, mert már nem leli örömét a közös éneklésben. A könyvklubom egyik tagja, aki pedig még a múlt hónapban is lelkendezve nyilatkozott az éppen olvasott könyvről, írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne tartani egy hosszabb szünetet, mert ha mélyen magába tekint, úgy érzi, már nem okoz örömet a közös olvasás. Az egyik munkatársam beadta a felmondását, mert olyan nagy változások vannak, lesznek a szakmánkban - hála többek között a mesterséges intelligenciának is -, hogy ő így ötven évesen már nem érez magában elég lendületet, hogy újratanuljon mindent.

Egyébként mindegyik említett kilépést, abbahagyást megértem. A legszebb, legfelemelőbb dolgokba is bele lehet fáradni. El-elfogy a kedv, a téma, az ihlet. S figyelve az ötven éveseket, akikhez nem is olyan sokára én magam is csatlakozni fogok, azt látom, hogy valóban választás előtt állunk: vagy megpróbáljuk megtanulni az új dolgokat, megpróbálunk gyorsabbá válni, tájékozódni, alkalmazkodni a változásokhoz, vagy lemaradunk. (A magam részéről én feltétlenül szeretnék megtanulni mindent, amire csak lehetőségem van.)

Minden ilyen történet kérdéssé válik, választ vár, tőlem is. 

Kérdésre viszontkérdéssel válaszolok:

azon gondolkodom, hogyan végezhetném még nagyon szeretettel és kreativitással a dolgokat, amiket már végzek? 

Hogyan végezhetném jobban a munkámat?

Hogyan írhatnám még szebben a blogot? 

Hogyan tehetném még kedvesebbé a családi estéket? 

Mit mondjak a könyvklub háziasszonyaként a többi, még meglévő tagoknak? 

Mindenhez tudok fűzni egy-egy apró változást, játékot, ötletet. 

S ez elég is, a legtöbbször. Mert szinte mindig akad valaki, aki észreveszi és értékeli. Majd hozzáfűzi a sajátját. 

Néha eljön az ideje a befejezéseknek. Néha ez a nehezebb út, néha ez a legkönnyebb. 

De itt és most hadd szóljon azoknak a legszebb biztatás, akik kitartanak. 

Akik még nem adják fel. 

Akiknek még van kedvük tanulni, énekelni, írni, olvasni, beszélgetni.

Belső fényképalbum-

-nak nevezem azoknak a képeknek a gyűjteményét, amiket látok, de nincs időm vagy nem akarom őket lefotózni. Nincs időm, mert útközben történnek, miközben suhan velem az autó. Nem akarom, mert olyan bensőséges, hogy szentségtörésnek érezném elővenni a kamerát, telefont. Néha feljegyzem őket később, elidőzve minden apró részletnél. Ez az én belső fényképalbumom. A legutóbbi képet benne vasárnap reggel láttam egy dombtetőn levő parkolóban. Egy lakókocsinak átalakított régi mikorbusz mellett egy nő ült egyedül egy kempingszéken, kezében egy csésze. A széket úgy helyezte el, hogy a völgy felé nézzen. Ott ült a felkelő nap fényében és nézte a tájat. Olyan gyönyörű kép. Van benne valami, ami megszólít, ami ott van bennem is: az utazás szeretete, otthonosság, a vágy, hogy a legapróbb pillanatokat is széppé tegyem. Bátorság.

Minden egyes nap ajándék és egyben egy kérdés is, ami válaszra vár. 

Minden amit látok, ami velem történik, szól hozzám, és válaszra vár. Én döntöm el, hogyan válaszolok a csendre, az ablakot verdeső esőre, egy bókra, az útközben látott képekre, egyáltalán látom-e őket. Hogyan válaszolok egy kritikára, vagy ha becsapnak. Hogyan válaszolok egy meggondolatlanul odavetett, kicsit fájó megjegyzésre, vagy ha a mellettem levőnek rossz napja van. Hogyan válaszolok az élet szépségére. Ha semmi más felett nincs is hatalmam, ennek az egynek a jogát és felelősségét nem veheti el tőlem senki.

A derűs, bizakodó, mindenben a jót is meglátó embereket sokszor felszínesnek tartják. Naivnak.

Pedig rosszkedvűnek és ironikusnak lenni a legkönnyebb. Kétségbeesni, panaszkodni, elkeseredni, visszavágni, feladni - mind olyan válasz, amihez nem szükségeltetik különösebb megerőltetés. Mondhatni, természetesen jön és érthető is.

A reményhez, megbocsátáshoz, nagylelkűséghez, az örömteli alkotáshoz és munkához már erő kell. 

Kitartás és hit. Elhatározás. Idő. 

Mint mikor valaki levélpapírt vesz elő, hogy válaszoljon egy üzenetre. 

S addig írja, ha kell, újra és újra, míg olyan nem lesz, amilyennek szeretné.

A mai

istentiszteleten hallottam először a "Dájénu" című zsidó dalról, ami a pészáhi széder este egyik legkedveltebb dala. Lefordítva annyit jelent, mint: "már az is elég lenne nekünk..." A szöveg a zsidó nép hálájáról szól, többek között az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásért, a Tóra, a Szombat ajándékáért. Arról szól, ha ezek közül csak egyet kaptak volna, az is elégséges lenne.

Egy fárasztó munkahét után odafigyeltem rá, hogy kipihenjem magam a hétvégén. Hogy időt szánjak a lassú főzésre, a naplóírásra, az olvasásra, a hosszú sétákra. Péntek este pedig egy kis tábortűz mellett búcsúztattuk el a nyarat. 

Vasárnap este van, s még mindig nem szoktam meg, milyen gyorsan sötétedik. Úgy szerettem a balkonon tölteni a hosszú nyári estéket, egy-egy könyv társaságában. (Valamikor május végén, amikor körülbelül a negyvenediknél tartottam, abbahagytam - mert hirtelen rájöttem, vannak dolgok, amiket nem érdemes számszerűsíteni, s mert nem versenyzek senkivel - az idén elolvasott könyvek számolását.) Most néhány sor után már be kell jönnöm a asztali lámpa fényéhez. 

Szép volt a nyár. Szép volt az elmúlt hét, a hétvége. 

S a mai nap? A lehető legszebb volt.

Ha csak a hajnali derengés fényét láthattam volna az ég alján, semmit mást, az is elég lenne. Ha csak a reggeli párát, ahogy a dombok fölött lebegett, az is elég lenne.

Ha csak a kenyér és bor ízét vihetném magammal a mai napból, vagy a harangszó hangját, az is elég lenne. 

Ha csak a sárguló levelek aláhullását, a tócsák tükröződését, egyetlen kis makk tökéletes formáját, az első gesztenye simaságát, ahogy felemelem és a zsebembe teszem, az őszi égbolt tágasságát, a párolt répa, tök és cékla színét a tányéromon, a cicáim puhaságát, ahogy dorombolva az ölembe ugranak, ha csak egy-egy kijegyzetelt Dosztojevszkij mondat szépségét kaptam volna, ezekből egyetlenegy is elég lenne, hogy csordultig legyen a szívem. Hogy újra és újra megköszönjek mindent.

 

"Introvertáltként valahogyan jól élni." *

Jelentem, a nyár folyamán pihenő kötőtűk újból szolgálatban.

Az elmúlt években már elkészült ruhadarabok újra használatban.

Emlékszem, valamikor múlt télen eljátszadoztam egy ideig a gondolattal, hogy kitűzök egy hirdetést a bolt üzenőtáblájára, miszerint introvertált kézimunkázó játszó-, akarom mondani, kötőtársakat keres. Társakat, akikkel időnként együtt köthetnénk egy-egy csésze tea mellett. A környékbeli ismerőseim, barátnőim közül senki sem szeret, tud kötni.

Végül nem mertem megtenni.

 

Telt-múlt az idő. 

 

Az elmúlt év végén csatlakozott a kórusunkhoz egy nő, Marianne-nak hívják, a fővárosból költözött a környékre. Idén hónapokig nem tudott jönni a próbákra, s valahogy én voltam az egyetlen, aki üzenetben érdeklődött, minden rendben van-e.

A kórusunk körülbelül húsz-huszonöt személyből áll, mindannyian nők, a legfiatalabb körülbelül húsz éves, a legidősebb hetven. A többségük extrovertált, nagyon beszédes, mindig is itt élt a környéken. Mindenféle szempontból kilógok a sorból, ami egyébként egyáltalán nem zavar. Leginkább akkor érzem magam kissé elveszettnek köztük, pedig nagyon igyekszem beilleszkedni, mikor közös vacsorára megyünk egy-egy koncert után.

Talán pont ezért tudtam a többieknél kicsit jobban odafigyelni Marianne-ra, mert attól függetlenül, hogy tőlem eltérően német származású, mégis úgy éreztem, kicsit ő is küszködik a beilleszkedéssel, akárcsak én.

A félénk érdeklődésnek hála megmaradt egyfajta, nagyon laza kapcsolat, s most, hogy megint van ideje rá, elkezdett újra énekórákra járni. Gyönyörű szoprán hangja van.

 

Ma délután egy fonalfesztiválra terveztem ellátogatni, mert természetesen újból van néhány szép, kötéssel kapcsolatos álmom. Megkérdeztem újdonsült majdnem-barátnőmtől, nem-e szeret véletlenül kötni, s ha igen, lenne-e kedve eljönni velem a fesztiválra. 

Óriásit dobbant a szívem, mikor azt mondta, hogy de, ő is szeret kötni és ő is tervezte, hogy ellátogat erre a környékünkön oly ritka eseményre.

 

Hirtelen rájöttem, hogy elfelejtettem ezt az érzést. 

Az érzést, amikor úgy érzed, hogy az élet lehet meglepetés és ajándék. 

Hogy ez a személy, aki vagyok, s mindaz, ami nekem fontos és amit szeretek, az ajándék lehet a világ(om)nak. 

Beleillik a körülöttem zajló emberi történetekbe. 

Kapcsolódik hozzájuk. 

Szükség van rá. 

Mert csendes megfigyelőképességemnek köszönhetően például észreveszek olyan részleteket és embereket, amiket - akiket más nem. 

 

A fonalfesztivál csodálatos volt. Az a sok szín és minta és ötlet! Az emberek! S hogy le lehetett úgy ülni teázni, hogy közben senki sem tartja furcsának, ha előveszed az aktuális kötésedet! Kevés ennél izgalmasabb dolgot tudok elképzelni. Egyedül is elmentem volna, de egy ilyen esemény kettesben azért sokkal, de sokkal kedvesebb.

*  Ezzel a bejegyzéssel válaszolok Rhodé kérdésére, akinek gyönyörű neve van, és lelkipásztor feleségként azt szeretné tudni, hogyan lehetne "introvertáltként valahogyan jól élni". Nem tudom. Csak történeteim vannak. De el tudom képzelni, hogy a férjed által pásztorolt közösségben létezik még néhány hozzád hasonló kedves, introvertált személy, akik fellélegeznének, ha valaki, akit tisztelnek és akire felnéznek, összhangban él azzal, aminek és akinek teremtetett. Ha úgy éreznék, hogy a templom egy olyan hely, ahol mindenkire gondolnak, nem csak azokra, akiknek természetes adottságuk a beszédesség, közvetlenség, energikusság, vendéglátás stb. Nem tudom, tudsz-e németül, de egy svájci szerző, Debora Sommer írt ebben a témában egy nagyon jó könyvet, ha el tudnád olvasni, biztosan sokat segítene: "Die leisen Weltveränderer: Von der Stärke introvertierter Christen."

Hazaérkezni

egy hosszú körutazás után mindig szép érzés. Hazaérkezni úgy, hogy valaki vár ránk, még szebb. Ahogy megállt az autónk a ház előtt, mintha csak egy fél órát lettünk volna távol, s nem egy egész hetet, máris megjelent Lizzie bozontos feje a muskátlitól roskadozó balkonládák között, majd néhány másodperc múlva már rohant is le hangos nyávogással a macskalétrán, hogy üdvözöljön. Azóta árnyékként követ. Néha az a gyanúm, hogy Lizzie tulajdonképpen csak úgy tesz, mintha macska lenne. Igazából kutya.

Mr. Darcy órákkal később érkezett haza a szokásos esti kalandozásaiból. Éjszaka addig szerenádoztak örömükben, hogy újra van kinek, az ablakunk alatt, míg be nem engedtük őket aludni a nappaliba. Fogalmam nincs, hogyan és mivel töltötték távollétünkben a napokat. Mióta befektettünk egy automata macskaetetőbe, minimális emberi felügyelettel is elboldogulnak. Tegnap este, mikor idén először elővettem a skót mintás gumicsizmámat és sétálni indultam eső után az erdőbe, cirkalmas nyávogással kérdezték - gondolom én -, hova indulok már megint s hogy csatlakozhatnak-e. De, mióta minden ragaszkodásuk ellenére pont tőlük is tanulom, hogy lehetnek határaim, most inkább magamban mentem.

Inkább kutyás* vagyok, mint macskás, ha már mindenáron választani kellene. Én magam is voltam inkább kölyökkutya az életem során, aki el-elepedt egy kis figyelemért vagy dicséretért. Hálásan minden apró, az asztalról aláhulló morzsáért. Ragaszkodóan és hűségesen, akkor is, amikor a másik fél már nem szerette volna. Aki, csak azért, hogy mindenkinek jó véleménye legyen róla és mindenhol megfeleljen, már nem is tudta, ki ő és őszintén mit szeretne. Inkább azt figyelte, mit szeretnének mások, hogy szeressen.

A cicamicák csak azért kerültek hozzánk, mert egyelőre nem lehet kutyám. De ez nem érdekli őket. Már rég megbocsátották. Egy percig sem könyörögtek a szeretetemért. Kapcsolatunkat nem a rám utaltságuk határozza meg. A kutyákkal ellentétben, akik képesek megfigyelni, mi teszi boldoggá a gazdát s ennek megfelelően viselkednek, a macskák valahogy mindig tudják, kik ők és mit szeretnének. Csak néhány hónapja élnek nálunk, de mikor hosszú utazások után hazatérünk, ugyanott várnak ránk, ahol hagytuk őket. Erre csak a legbiztosabb szeretet képes.

* Ezzel a bejegyzéssel válaszolok Betty kérdésére, aki arra volt kíváncsi, mit tanultam a cicáinktól.