Virágnyelv.

Talán ez az egyetlen, amiben hasonlítunk: mindketten nagyon szeretjük a virágokat.
( És még abban is, hogy ugyanazt az embert is szeretjük: ő a fiát, én a férjemet.)
Soha annyit nem tanultam a szeretet küzdelmes mivoltáról, mint ebben a két évben, mióta velünk él.
Egyetlen, régesrég kimondott igen szócska egészen beláthatatlan következményekkel is járhat.
A mindkettőnk számára nehéz kezdet, a korkülönbség - negyven év! -, a félreértések, a különbözőségek, a belefáradás, a betegség, a feledékenység, a napok egyformasága próbára tennék talán a nálam sokkal edzettebb, az életszentségre és szeretetre nálam sokkal elszántabb magányos harcosokat is.
Tegnap este bejött az udvarról és átadott két szál gyökerestül kitépett virágot. Átöleltem és nevettem, úgy örültem neki. Mert a virágok nyelvét nem lehet félreérteni. Nem lehet összezavarni, elfelejteni, nem lehet belefáradni. Örültem, mert úgy tűnik, így kapcsolatot tud teremteni, a lelke mélyén ott levő szépet ki tudja fejezni. Ebből már lehet hídat építeni, ezt még meg lehet őrizni.
Az idei nyár attól olyan szép, hogy folyton tele van a konyhám virággal.
Van köztük két szál fehér mezei virág, ami attól különleges, hogy boldogabbá tesz, mint bármilyen más, ennél látványosabb siker, amit elérhettem volna. Az ő történetüket meséltem el ma. Fogadjátok úgy, ahogy én írtam: szeretettel, tisztelettel...