Útra kész.

Körülvesznek a nagyszombati készülődés kellékei: a konyhában előkészítve egy nagy fazék, a zöldségek felaprítva, már csak el kell készíteni a levest. A nappaliban több adag mosás után egy óriási kosár tele szélfutta, napfény illatú száraz ruhával. Az ágyhoz támasztva a hátizsákom. A kis asztalkán különböző tárgyak, ruhák, útlevél, útinapló, gyógyszer, minden, amit az El Caminora tervezek vinni, grammra lemérve. Egy utolsó mérlegelésre várnak: még csak ezután dől el, mi az, ami végül bekerül a három héten át majd otthont biztosító zsákba.

Csend van, szinte hallani a gyöngyvirágszirmok nyílását a kerti bokor alatt. Most vettem észre őket, ahogy felpillantva kinéztem az ablakon.

Kihúzok néhány tételt a tennivalók listájáról - hálás köszönet a félkész ételekért a boltban! -, tudatosítom, mennyire elfáradtam az elmúlt hetek hajszájában (nem tudom másképp nevezni). 

Leegyszerűsítem a dolgokat, hogy több időm, erőm, figyelmem maradjon arra, ami valóban fontos. Elidőzök a mai ige mellett. Napról napra haladva eljutottam Lukács evangéliumának utolsó részéhez. Előre elolvasom a feltámadás történetét. 

A szöveg egy részében egy út van leírva. Egy két órás gyalogút Jeruzsálem és Emmaus között, ami tapasztalatom szerint körülbelül hat-hét kilométernek felel meg. Ketten mennek, a szívük csordultig csalódással, szomorúsággal. Egy harmadik személy csatlakozik hozzájuk. Végigbeszélgetik az utat, majd mikor célhoz érnek, az új ismerős tovább akar menni. Maradj velünk, kérlelik, maradj velünk, mert mindjárt alkonyul. Az "idegen" elfogadja a meghívást. Majd a vacsoránál ismerik fel, lassan, az asztalnál, egy gesztusról, a különleges módjáról annak, ahogy csak ő tudja megköszöni, megtörni, majd átnyújtani a kenyeret.

Mélyen megérintenek ezek a mondatok. "Maradj velünk." "Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték." "Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?" "Még abban az órában útra keltek."

Megérintenek, talán azért, mert én magam is hosszú útra készülök. 

S mert eszembe juttatja: csak azért, mert valamit nem látok, nem értek, nem éltem át, nem azt jelenti, hogy nem létezik vagy lehetetlen. Lehet, csak annyit jelent, valami akadályozza a látásomat. 

Abban reménykedem, útközben olyan csodákat is észreveszek, amiket itthon eddig még nem.

 

Áldott, szép húsvétot kívánok, valódi, szívbéli ünnepet.

Három hét múlva újból jelentkezem.

Április tizenötödike...

 

...idén az első nap, amikor az ébresztőóra csörgése után meleg köntösben, kötött zokniban, naplóval, kávéval a balkonon kezdem a napot. Kicsit szorosabbra tekerem a vállamon a hosszú sálat. Még mindig hűvösebb van, mint jól esne s mint gondoltam. Mégis, emelem poharam, a szezont ezennel megnyitom.

A műanyag kerti széken, amit időnként megfogadok, hogy kicserélem valami előkelőbbre, kifakult, kissé félrecsúszott barna ülőpárna. Még mindenütt ott van a hosszú tél nyoma. Vékony porréteg, fagyos szürkeség.

Lecsavarom a toll kupakját, majd didergő kézzel új bejegyzést kezdek. Ünnep van, írom. Az év első, idekint elkezdett napjának ünnepe. 

A kávé egy vastag falú üvegpohárban. Aktuális kedvenc. Valaha mécsestartó volt, azt hiszem, az oldalán egy domború felirat: s  h  i  n  e.  S ahogy lassan fogy a kávé, a folytatás:  a    l  i  g  h  t . Íme a mai üzenet: shine a light. Ragyogjon a fényed. Az egyetlen igazán fontos tétel a tennivalók listáján.

Hallom, ahogy Lizzie felszalad a macskalétrán, hosszasan settenkedik körülöttem, majd hirtelen az ölembe ugrik. Rá a füzetre, nem tűrve ellentmondást. A levegőben tartom a füzetet míg befejezem a már elkezdett mondatot. Majd csak ülök egy ideig, simogatva a cicám fejét. Érzem, ahogy rám bízza, ahogy elengedi magát. Lassan elnehezedik. Akkor sem mozdul, amikor óvatosan felállok, hogy bevigyem a nappaliba.

Olyan érzés, mintha magát az életet hordoznám. Az is, az élet teljessége egy ilyen egészen kicsi állatban, aki teljes szívvel éli az életét, s pontosan az és annyi, akinek lennie kell. Nem több, de nem is kevesebb.

Olyan érzés, mintha a szívemet hordoznám. Gyengéden, engedve, hogy megzavarja a napirendemet, figyelve, vajon boldog-e, dobog-e, lobog-e, szeret-e, felragyog-e még néha benne és általa a fény...

Mindennapok.

Napok óta főzöm ugyanazt az egy tál tök egytálételt. 

Így nevezem, pedig van benne még édesburgonya, sárgarépa, paprika, hagyma, krumpli, és spenót is.

Egyik nap megvettem a hokkaido tököt és az édesburgonyát. Minden más volt már itthon.

Két napig nézegettem őket a konyhapulton.

Harmadik nap megpucoltam minden hozzávalót.

Harmadik nap estéjén elhalasztottam a főzést, vizet öntöttem a krumplira, hogy ne barnuljon, s kis, zárható edénykébe tettem a hagymát, mert már mindenütt hagymaillat terjengett.

Negyedik nap végül felaprítottam mindent. Ez a munka neheze.

Majd megfőztem.

Reméltem, elég lesz majd egész hétre, de örülök, ha mára éppen jut mindhármunknak még egy kis adag - hármunknak, az egyik gyermekünk hazaköltözött átmenetileg, befejezni a szakdolgozatát.

Ez a tök egytálétel, amit joghurttal tálalok, néhány csepp tökmagolajjal és serpenyőben pirított mandulával, olyan boldoggá tesz. 

Olyan boldoggá, ahogy csak a hétköznapi dolgok, az egyszerű házimunkák tudnak tenni a végeláthatatlan irodai munka szüneteiben. 

Reggelenként felírom, mit szeretnék elvégezni: például megvarrni a vászonszatyor leszakadt fülét. Ki is mosom, kivasalom, majd szépen összehajtogatom. Alig tudok elképzelni ennél nagyobb megelégedettséget. 

Az érzés, hogy valamit elkezdek, a lehető legszebben elvégzek, az élet minden más területén ritka. 

Az érzés, hogy átnyújthatom ajándékaimat a világomnak, ez a legszebb. Egy tál étel. Egy rövid szöveg. Egy megjavított használati tárgy.

Így mondom el, szavakkal, szavak nélkül, hogy nagyon szeretlek. 

Úgy örülök, hogy létezel s hogy létezem.

Főpróba.

Körülbelül tíz hónapja eldöntöttem, hogy idén végigmegyek az El Camino valamelyik szakaszán. Még tisztán emlékszem a pillanatra. Éppen dolgoztam, két bérelszámolás között született meg a gondolat. De nevezhetném hívásnak is, mert olyan érzés volt, mintha hívott volna valami, valaki, nem tudom megmagyarázni, azóta sem sikerült kielégítő választ adni, ha valaki kérdezi, miért. Legtöbben az életközepi válság egyik jelét látják egyébként az ilyen és hasonló jellegű döntésekben. Talán azért nem nevezhető teljesen előzmények nélkülinek az ötlet, mert abban az időszakban a zarándokénekeket olvastam a Zsoltárok könyvében.* A szép szövegek olvasása időnként kiszámíthatalan következményekkel is járhat.

Én voltam a legjobban meglepődve. Olvastam már néhány zarándok beszámolót, de soha nem vágytam ilyen kalandra. Most mégis itt vagyok. Két hét múlva, húsvéthétfő reggelén indulok.

A portugál El Caminora esett a választásom, a Porto és Santiago de Compostela közötti táv körülbelül 280 km hosszú szakaszára, azt hiszem, leginkább azért, mert nagyon szeretném látni az óceánt.

Azt hittem, mostanra edzettebb leszek annál, mint amilyen vagyok. Hiszen már az első nap majdnem huszonöt kilométert kell megtegyek. De néhány héttel ezelőtt, egy huszonhárom kilométeres túra után napokig bicegtem, véleményem szerint azért, mert nem vettem túl komolyan a bemelegítést, nyújtást. S úgy terveztem, hogy legalább két hosszú túrát megteszek majd hátizsákkal is, de erre már nincs időm. 

Ma viszont volt egy szabad délelőttünk. Megpakoltam a hátizsákot és jó társaságban elindultam, csak egy rövid túrára. Egy egészen szerény főpróbára. Mert csak ezzel a hozzáállással van esélyem végigjárni az utat, végigélni az életet: ha nem adom fel a terveimet, önmagamat, akkor sem, ha csak töredékesen, tökéletlenül tudom teljesíteni azt, amire hitem szerint hívást kaptam.

S még egy apró üzenet mindenkinek, aki múlt nyáron egy-egy zine vásárlásával támogatta az álmomat: a repülőjegy árának egy részét nektek köszönhetem. Köszönöm.

* tizenöt, egymás után következő zsoltár (120-134)

Egy mondatban.

Minden nap visszavágni a szárakat, friss vízbe tenni, lerajzolni, lefotózni, kiválasztani egyetlen szálat, azt lepréselni, utánaolvasni a származásának, a latin nevének, hosszasan elnézni, gyönyörködni benne, írni róla, beszélni róla, álmodni róla - a virágcsokrok szépségét megköszönni sokféleképpen lehetséges. 

 

Ebben az egy mondatban az az érdekes, hogy tulajdonképpen szomorúnak indult.

Arról szólt eredetileg, hogy minden szépség mulandó.

Ezért minden, a megőrzésére irányuló igyekezet kedves és sajnos hiábavaló. 

 

Útközben rájöttem: igen, de én döntöm el, milyen irányba vezetem a mondataimat.

Itt van ez a szép hervadó virág, itt vagyok én, kicsit én is szép és hervadó, itt van ez az élet, ezek a hírek - talán nem a hírek olvasásával kellett volna kezdeni a napot? -, s itt vannak ezek a szavak, ingyen. Mindenki használhatja őket jóra is, rosszra is. A szavak világokat teremtenek. Utakat készítenek. Emberséget közvetítenek. Közösséget teremtenek. Vagy nem.

Ami engem illet,  hirtelen teljesen lehetetlennek éreztem, hogy legalább ezen a mikroszinten ne a köszönet, ne a jövő, ne az öröm irányába terelgessem őket. 

 

Ha valami szép, nem az a szomorú, hogy elmúlik.

Az a szomorú, ha nem köszönöm meg.

17532.

A születésnapom előestéjén írtam egy ünnepi bakancslistát, ami a születésnapom reggelén végül egyetlen tételre egyszerűsödött: szeretném látni a Dunát.

Hét közepén, amikor mindenki dolgozik, amikor a férjem, valamelyik éppen aktuális influenzajárványnak hála, éppen lebetegedett, a barátnőm kórházban, a gyermekeim, a tágabb családom a messzi távolban, végül is ez az egy reálisan teljesíthető kívánságom maradt, hogy elautózzak egy olyan helyre, ahol megállhatok a parton és nézhetem egy kicsit, hogyan folyik az idő és a víz. 

Passauban van egy szép hely, ahol az Inn beleömlik és beleomlik a Dunába, majd így együtt, kiszélesedve haladnak tovább a határ irányába. Olyan szép, mint egy vers. Ezt szerettem volna újra látni.

Legyen az tó vagy folyó vagy tenger - az óceánt még nem láttam -, mindig boldoggá tesz, ha elidőzhetek a víz partján.

 

Reggel elláttam gyengélkedő férjemet, majd felöltöztem és elautóztam a tőlünk egy órányira fekvő Passauba. Megígértem, hogy kora délutánra visszaérek, s hogy mindenhonnan küldök fotókat.

 

Szerintem fontos megünnepelni, akármilyen szerényen, a különleges napokat. Fontos széppé tenni, nemcsak mások számára, hanem magunknak is. Mert ez is ajándék, a szeretteink számára is az. Míg a belváros utcáin sétáltam, mindhárom gyermekem felhívott sorban és elmeséltem nekik, éppen mit látok, hogy milyen fagyifajták vannak a cukrászdában, milyen könyvet vettem magamnak az antikváriumban, hogy a kávézók teraszán mindenütt friss tavaszi virágok vannak az asztalokon, s hogy a kis boltban, ahova betértem venni néhány képeslapot, angolul beszéltek velem, talán mert turistának néztek, de az is lehet, a tweed zakóm miatt. Ez ajándék, ha tudhatják, mindenképpen szép lesz, nem tőlük várom, hogy akár erejükön felül, de megszervezzék, emlékezetessé tegyék a napomat. 

 

Mikor hazaértem, a férjem sokkal jobban volt, és egyszer csak besétált az ajtón a barátnőm, aki megszervezte, hogy kijöhessen erre a délutánra klinikáról. Lehetséges, hogy ezen a ponton egy kicsit sírva fakadtam. A legkedvesebb, legvidámabb délutánt töltöttük együtt, a rólunk készült fotók mintha Inge Löök képeslapok lennének, ahogy vízzel koccintunk s a barátnőm kezén a kórházi karszalag, mintha ez itt és így normális dolog lenne. 

A születésnapok kicsit olyanok - ez tegnap jutott eszembe a Duna partján, és lehet, hogy egyáltalán nincs igazam -, mintha egy jól megélt élet utolsó napjának főpróbái lennének. Azért, mert bár máskor is előfordul, de ilyenkor mindig végiggondolom, mivel szeretném tölteni a napot akkor, ha tudnám, ez lenne az egyetlen és utolsó lehetőségem. Nem pazarolnám el. Nem tartanék semmit magától értetődőnek. Nem halasztanám el. Nem várnám, hogy valaki oldja meg helyettem. De szívből örülnék mindenkinek, akinek eszébe jutok, aki időt szán rám, mert ez tükör is egyben, hogy én magam szerettem-e, szeretek mélyen és eléggé. 

 

Az utolsó napomat is így szeretném tölteni, ahogy a tegnapit, mély kapcsolódással önmagamhoz, másokhoz és Istenhez. (Ha lehetséges, kérnék majd egy gombóc eperfagyit is.)

Kókuszos-mézes kocka.

Van egy körülbelül huszonnégy éves receptes könyvem, amit fiatal anyaként - a harmadik lányunk még nem is volt megszületve -, nyertem egy, a Rama cég által szervezett versenyen. Azt hiszem, néhány Rama margarin csomagolópapírt kellett beküldeni valahova, s jó sok idő után egyszer csak megérkezett a vékony nyereménykönyvecske, "Süssünk-süssünk valamit..." címmel, benne huszonhét olyan recept, amit gyerekekkel is el lehet készíteni. Külön oda van írva, rajzolva minden recepthez, hogy melyik mozzanatot végezhetik a gyerekek.

Akkor még nem létezett internet, nem volt ennyire elárasztva a világ a jobbnál jobb receptekkel, mint most, ezért egy ilyen könyv kincs volt. Rengeteget használtuk. A kókuszos-mézes kockát sütöttem meg a legtöbbször. Mert finom és szép és kiadós. S mert valóban, nagyszerűen el lehetett készíteni a gyerekekkel.

Mikor nemrég Drezdában meglátogattam a lányomat, akit éppen oda sodort a sors szele egy időre, telesütöttem egy egész cipősdobozt ezzel a süteménnyel, hogy legyen mivel megkínálja a barátait.

Múlt hétvégén kaptam tőle egy fotót, fiatalok ülnek egy asztal körül, a kamerába néznek és mosolyognak. A mosolyhoz tartozott egy kérés is, ami inkább kettő: lennék-e szíves elküldeni a kókuszos kocka receptjét s ha esetleg éppen ráérek, nem küldenék-e még egy doboz süteményt is. 

Ha valaki megkérdezné, mi az, ami a leginkább boldoggá tesz, mi az, ami a legjobban kifejezi azt, aki vagyok, azt válaszolnám:

azt az érzést szeretem a legjobban, amikor a kis falusi postán átvesznek tőlem egy-egy cipősdobozt, amibe csomagoltam süteményt, bátorítást, üdvözletet, régi receptek sorai közé elrejtett szeretetet, egy gyermekkori érzést, egy mesét, egy egész világot. 

Ez az érzés a legszebb. 

Soha nem lehet tudni, melyik egészen hétköznapi gesztus, tárgy, eszköz éli túl az idő múlását. Nem lehet tudni, mi válik felejthetetlen emlékké. Miből lesz kincs és ajándék, ennyi idő után is.

Képeslapok.

Ma esedékes volt a szokásos évi két-három, de inkább csak két hajvágás közül az idei első, s utána, mivel éhes voltam, beültem egy kávézóba reggelizni és megírni két képeslapot. Az egyiket egy jó barátnőmnek, aki a műtétje után egy rehabilitációs klinikán tölti ezeket a heteket, s akivel minden nap váltunk legalább egy rövid üzenetet, de az más. Egy szép, nagy gonddal kiválasztott képeslapra teljesen más szöveget tudok írni, mint egy online felületre.

Ezt írtam, lefordítom - mielőtt lezártam a borítékot, lefotóztam.

Kedves S., 

itt ülök egy kávézóban, rendeltem egy perecet és egy espressot. Olyan szép lenne, ha itt lennél! Mint ahogy tulajdonképpen itt is vagy, a szívemben, a gondolataimban, az imáimban. Olyan különleges ez a pillanat, egyszerűen csak attól és azért, mert a hétköznapjaim közepén itt ülhetek egy kicsit és egy kedves emberre gondolhatok. 

Kedves S., neked választottam ezt a szép képeslapot, ezzel kívánok gyógyulást, s hogy örömödet leld az életben. Remélem, hamarosan viszontláthatjuk egymást.

Szeretettel,

Márta.

 

Talán ezek a képeslapszerű pillanatok a legapróbb és egyben a legnagyobb csodák az életemben. Mert hirtelen nem tudnám megmondani, hogy munkán kívűl mivel is telik a hét, ugyakkor rengeteg ilyen pici történet van - az asztalomon, a tányéromon, a kötőtűimen -, aminek minden részlete kedves és fontos és szép. 

Összességében és tulajdonképpen ezekből áll össze a nagy remekmű: 

az élet.