Egy kosár alma.

Néhány napja kaptunk ajándékba egy kosár almát. Úgy ajándékba, hogy vendégségben voltunk és szabad volt felszedni a kertben az aláhullott almákat. Szedtünk is egy kosárnyit, majd napokig itt illatoztak a lépcsőházban. 

Közelebbről megvizsgálva őket mindegyik ütődött és férges volt. Az egyetlen ok, ami miatt nem dobtam még ki őket, az a csodálatos illat volt, ami körüllengte őket, a muslicákon kívűl.

Ma végül elkezdtem feldolgozni őket. 

Két és fél órányi munka után itt tündöklik a végeredmény a konyhapulton: 

egy almás sütemény, 

egy üvegtálban almakompót és 

két kis befőttesüveg almapüré. 

 

Ilyen történeteim vannak. 

Ilyen aprók, hétköznapiak.

Ilyen küzdelmesek.

Nem én választom ki őket.

De valahogy pont ezek szólítanak meg.

Fényt hoznak egy olyan fajta sötétségbe, amivel éppen küszködöm, s míg elvégzem az aprólékos munkát, megértek valamit, amit talán csak így, ilyen praktikus módon lehet megérteni:

 

azért, mert valami nehéz, 

mert valami nem száz százalékosan jó, 

mert valami fáradságos munkával jár, 

attól még 

nem dobom ki, 

nem mondok le róla, 

nem adom fel teljesen.