Zoknit kötök,

ráadásul magamnak, ami azért furcsa gondolat, mert először mindig másnak szoktam. Természetesen a gyerekeknek, aztán természetesen ajándékba, de most - miután egy csomó másnak szánt, félbemaradt, rosszul sikerült ez meg az okán már végérvényesen elhittem, hogy képtelen vagyok bármit is jól megcsinálni ebben az életben, magamnak kötök, ráadásul zoknit, mert ősz van és fázik a lábam, s mert jó kis puha, hasznos, kézzelfogható megtestesülése annak a gondolatnak, hogy gondoskodnom kell magamról (is), s nem várhatom mástól a megoldást, ha fázom, vagy szomorú, vagy tanácstalan vagyok, vagyvagyvagy...

Az október meglehetősen komoran indult.
Egyébként a hétfő is, meglehetősen szürkén.
Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nem baj.

Odabent a lélek olyan, mint nárdus olaj az alabástrom szelencében. A jót, mit évek során gyűjtögetünk, nem temet(het)i be a csend. Néhány őszi levél, egy szem fényes gesztenye, ráadásként egy pár készülő színes  zokni nekem elég, hogy megrepedjen, kiömöljön.

Boldog Októbert!

Egy dolgot

sehogysem tudunk megoldani mi felnőttek, sehol a világon - pedig végigültem már e témában jónéhány szülői értekezletet hol itt, hol ott - éspedig: az elviselhető súllyal bíró tankönyvek feltalálását. Szabadidőmben vékony vagy legalábbis szétszedhető matematikakönyvekről ábrándozom. Túl nehéz az iskolástáska, s nem minden gyerek erős, izmos és magas. Ezért vélem úgy, hogy nem minősül elkényeztetésnek, ha minden reggel autóval viszem iskolába a kicsit, s - hogy én is hasznos tagja legyek a társadalomnak - a szabad helyek erejéig útközben többször is megállok, felvenni néhány lassan baktató, táska alatt görnyedő osztálytársat, kis barátnőt. Ismerem és szeretem őket, gyakran jönnek játszani is. Egyiküktől kaptam egy rajzot, úgy értelmezem, hogy köszönetképpen, van rajta: egy fenyő, madarak, felhők, néhány gomba s egy narancssárga hőlégballon.
Bezzeg a mai gyerekek már csak ilyen udvariasak és figyelmesek.

Példázatok

teremnek a virágágyásban, itt az ősz, ideje betakarítani őket. Egyébként könnyen beszélek, mert volt hova és volt mit vessek tavasszal, de. Bízom benne, ha nem lett volna kert, egy cserépnyi föld s egy-két ajándékba kapott virágmag akkor is csak akadt volna. Mert szerettem a tavasz friss hajtásait, szerettem a nyár színes csokrait is, de legjobban ezeket a megbarnult, magoktól roskadozó virágokat, - mint az értelmesen végigélt élet vigasztaló ígéretét, - szeretem. 
Egyetlen odaadott, felhasznált kis magból végül mindig virág, majd sok új mag lesz, s valahol ebben a folyamatban ott van az élet minden fájdalma, öröme és értelme.

(Amúgy megtanultam papírzacskót hajtogatni, s épp néhány ajándék virágmag-keveréket állítok össze apró csomagokba. Van benne: pipacs, rézvirág, borágó, búza-, lepke- és harangvirágmag. Szép gazdag őszünk van. )

Fél órát,

azaz harminc percnyi csendet kértem a vasárnapi ebéd és a vasárnapi séta közötti keskeny idősávban, hogy nyugodtan megigyam a kávémat és nyugodtan leírjak egy-két mondatot, de mivel ebből húsz percet végül is a házifeladatom gyakorlásával töltöttem, természetesen elfelejtettem, milyen semmi fontosat is akartam leírni, a kávét pedig alighogy megkóstoltam, már menni kellett. Egy hölgy betartja a határidőket. Főleg egy olyan jó társaságban, mint a miénk, s melynek tagjait engedtessék meg itt és most felsorolnom: a három jány, a két nyúl, a Mici és én.

Ma reggel fehér

volt a köd és fehér a macska meg a lepkevirág a vázában. Odalent a faluban pedig volt egy átlátszó alap levegőréteg, abban jöttek-mentek szokásosan az emberek, arra jött - mintha süteményreceptet diktálnék... - egy tejfehér ködréteg, arra jött, de ez csak domb tetejéről látszott, a végtelen. Még mondja valaki, hogy az élet nem habostorta.

Kezeink munkáját tedd maradandóvá.*

Az esték szomorúságát - mikor nyugtalanul gondolok életem újabb napjának újfent különösebb teljesítmény hiányában való elmúlására, - megtörik egyetlen, kicsi drága útitársammal való sétáink az erdőben, ahol kökényt és galagonyát is szedünk, meg csipkebogyóvesszőt, - a csipkebogyóvessző nagyon jó koszorúkészítéshez, könnyen hajlik! - hogy aztán hirtelen ötlettől vezérelve egyszerű őszi díszbe öltöztessük szegény, árva postaládánkat: hadd fogadja méltón eztán azon néhány jóbarát küldeményét, akik számára ok nélkül is fontosak és szeretettek vagyunk.

* (Zsoltárok 90:17)

...

Mikor bánt valami, hallgatásba burkolódzom. De az őszi reggelek szépsége előtt egyszerűen védtelen vagyok.
...............
and there've been days when I've walked away
too much to carry
nothing left to say
forgive me Lord when I'm weak and lost
you traded heaven for a wooden cross

and all these years you've carried me
you've been my eyes when I could not see
and beauty grows in the driving rain
your ode of gladness in the times of pain

 (Michael W. Smith: Grace )

Az ugyan igaz,

hogy már két napja hogy még mindig nem pakoltam ki a bőröndöt, cserébe viszont ma délután gondolkodás nélkül, egy szempillantás alatt megengedtem a gyerekeknek, hogy etessenek és örökbefogadjanak egy kutya szájából kimentett egérfiókát.

Oculis, mente, corde, per visibilia ad invisibilia.

Egy nagy kövön olvastam ezt a mondatot tegnapelőtt, a horvát őszi hegyi tájban tett sétánk során. Nem vagyok biztos a jelentésében, bár elég sokat bíbelődtem a fordítással, de nekem akkor is tetszik, ha igazából nem ez: Szemmel, ésszel és szívvel, a láthatóktól a láthatatlan felé. Amolyan vándoroknak való útmutatás-féle, amiért érdemes volt ennyit utazni. Nem ugyanúgy fogadom és szívlelem egy kényelmes fotelből olvasva, mint így, elindulva és számtalanszor eltévedve, izzadva és szomjazva és elfáradva. Úgy ismétlődik bennem minden ilyen egyszerű felismerés, mint ahogy az őszi színek mindig barnák és sárgák, rozsdák és zöldes-pirosas megunhatatlanok: mindig olyan érzés, mintha most látnám őket először.

A mindenit a jódolgunknak.

Egyetlen kéz ujjai is elegendőek már, hogy megszámoljuk rajta - ha akarnánk, de nem akarjuk, - az utolsó vakációs napokat. Kezdődik majd az iskola. De, elég szerintem minden napnak a maga baja. Amúgy a mai napnak nincs is semmi baja, mert itt és most szép a táj, szép a tenger, s készséggel elismerem, hogy mind jobban hiányzik Mici és a nyulak, a mindennapok és a virágaim, ésésés, de például az itteni fenyőknek pont olyan illata van, mint a Parang hegységben a száraz borókáknak, amikből este tüzet raktak a fiúk, (mert hegyet mászni is voltam, de arról nem is akarok írni, annyira szép volt)...Kora reggel gyalogosan bejártunk néhány környező horvát hegyi falucskát, vissza is értünk, mire felébredtek a gyerekek.
Amúgy még negyvenhét oldal van hátra Simone de Beauvoir önéletrajzi regényéből, és tetszik.
És előre örülök az ősznek, múlt évben is annyira szép volt.
És ezennel én is, én is, mint minden magára valamit is adó blogger, beléptem az év legszínesebb, leggazdagabb évszakát méltató, csodáló hangok sorába, és ez így van jól. Minden rendben.

Once upon a time,

mikor óvatos gondolatok sem voltak ők még, nekem azért egyszer eszembe jutott, milyen megható érzés lesz majd megmutatni nekik azt a helyet, ahol megismerkedtem az édesapjukkal.

Mielőtt

teljesen rászoknék arra, hogy csak úgy magamnak, jegyzet- továbbá vázlatszerűen őrizgessem itt az élményeimet (mert arra gondolok, mindenkit inkább csak a maga élete érdekel, s ezek a dolgok csak nekem jelentenek sokat), így utólag csak útjára engedek még néhány képet. Mielőtt eljöttünk, még meglocsoltam a virágokat, összeszedtem az almát a kertben, s csomagoltam, amennyi csak még befért az autóba, az anyu finom befőtteiből.
Mikor búcsúzásra került sor: kicsit erőltetett vidámsággal, mint mindig.
( Ez itt Hunyad, itt jó emberek élnek s én itt nőttem fel. Jó, hogy van kihez hazajönni.)