A mai napból azt a

- képet viszem magammal, ahogy a negyedikes kislányok rám várnak órák után, (hátha őket is hazaviszem véletlenül...) de mivel késtem két percet, leültek a táskájukra s kötögettek
-  zenét viszem magammal, ami töredezett, lassú értelmet nyer az én ujjaim alatt is, s egyszer, nagyon sokára majd elmondhatom, bár senkit sem érdekel, hogy zongoráztam Muzio Clementi összes Sonatine-ját
- néhány németül olvasott verssort viszem magammal, melyek mindig eszembe jutnak, ha reggelenként kinézek a gyönyörű, novemberi ködben álldogáló almafánkra:
    Ich trauer nicht,
    ich rufe nicht,
    ich weine nicht -
    alles verfliegt
    wie weisser Rauch aus Apfelgärten.
   (Sergej Alexandrowitsch Jessenin, ford. Swetlana Geier)

Nemcsak

a délután esett s már tova is tűnt kevéske hó miatt gondolom úgy, hogy ma érkezett meg hozzánk a tél.  Csak úgy, tudom. A száradó s még fagyosan beszedett ruhák illatosak,  Mici aluszékony, nekem pedig jól esik vacogva is tenni-venni odakint.

Annyi örömöm van  - szinte restellek is ennyi idő után pont most rájönni - a német nyelv (örökös és végtelen időkig tartó) tanulásában. Tanítanak a könyvek, a versek, a zsoltárok (Isten németül szól hozzám...), a gyerekek, az egy-két barátnőm. Az a titka amúgy, hogy belülről kell, egy életen át, és nem idegenként. A magyarul egyben le sem fordítható "verinnerlichen" szó annyira szépen fejezi ki azt, amit átélek: belülről szemlélem, bejárom, belakom.

Ilyesmik miatt szoktam boldog lenni.

Cologne 3.

Estére nem nagyon marad már semmire másra erő, csak céltalanul egyik buszról a másikra szállni, s nézni szótlanul kifelé az ablakon át a nyüzsgő várost.
Egy boltban apróságokat veszünk magunknak s másnak, aztán már a vonatra várva az állomáson, két kezembe veszem egyik duzzogó kis copfos arcát, ( aki valami szebb, nagyobb ajándékra vágyott,) s szentbeszédet tartok: "Őrizd meg mindig, leányom, az egyszerűséget."
Kinevetnek, én is magamat, pedig igazam van.

Cologne 2.

Egyetlen nap alatt nem lehet megismerni egy várost.

Köln óriási, a hozzám hasonló falusi lányok meglehetősen elveszettnek is érzik magukat benne. Mindenkinek zene van a fülében, nyomogatni-nézegetnivaló  a kezében - s mint rengeteg külön kis világ lebegnek egymás mellett az emberek, a másik felé irányuló bármiféle figyelmesség hiányában. Végig attól féltem, elsodródnak mellőlem a gyerekek. Ők is, én is túlságosan megszoktuk az erdők-dombok szabadságát.

De az épületek!
De a Dóm és a Rajna, s a múzeumok!
A könyvesboltokat pedig kérlek szépen, szívfájdalmam mérséklése okán, egyáltalán ne is emlegessük...

Cologne 1. - ( mindenféle gondolatok )

Rendszeres időközönként elfog a nagyváros utáni érthetetlen vágyakozás. Nézem a térképet s kíváncsi leszek, mi lehet egy név mögött. Távolság nem számít, praktikus szempont nem szempont, nem félek a csalódástól, mindegy milyen az időjárás.

Néha annyira szeretünk valakit, hogy elutaznánk a világ végére is meginni vele csupán egy csésze teát.

A messzi utakra való elindulás készsége, mit nem tör le annak  valószínűsége sem, hogy nem is vár rám senki - egyébként, azt hiszem, egyik  legnagyobb kincsem ezen a világon.

Épp

egy karácsonyi macaron-receptet olvasgattam, - s ha viselnék szemüveget, stílusosan a szemüvegem fölött kipillantva figyelhettem volna a fentről lefelé kígyódzó hangos dübörgés hatására ringatódzó csillárt, - mikor szabályosan beestek az ajtón, s még mielőtt újfent azt vélhettem volna, már megint összevesztek ezek hárman, elkezdték összevissza kiabálni hogy:

E   S   I   K      A     H   Ó  !

Ritkán

megyek be a városba, ezért minden egyes út különleges. Könyvtárba menni ünnep. Ebédre sajtos zsemlét eszünk ilyenkor az utcán, közben a gyerekek elmélyednek saját külön kis világukban.
Közben a fákról csak hullanak és hullanak a levelek, s láttam néhány idős hölgyet, akik nagyon szépen voltak felöltözve.
Kétségbeejtő kis hétköznapi bánataink enyhítését pedig sose mástól várjuk: teát főzünk, könyveket veszünk elő, szép csészéket, gyertyát, almát, csokoládét, (mindezek közül legfontosabb: a csokoládé).
Minden este zsoltárokat olvasok fel, mindenkinek külön-külön, s minden este másnapra teszem el a féligkész félpár zoknit.
Szép álmokat az egész világnak!

Szavakból, csendből

és zongorahangokból épülnek a terek, melyekben élek-halok.
Olyan terek ezek, ahol nagyon fontos, hogy a Clementi-féle sonatine-k olyan pontosan és szépen szóljanak, mintha az számítana.

A megtett út s az útelágazások döntései által behatárolt világomban mind több az, ami én itt már sose leszek. De az az egy, ami vagyok és még lehetek, annyira szép, ha én azt tudnám!

Köszönöm a játékot és a barátságot...Már tegnap becsomagoltam ajándékomat annak az egy ismeretlen barátnak, akinek ma reggel indulás előtt kihúzta ugyan Enikő a nevét, de nem mertem még én sem megnézni, csak nagy sokára.
Kedves Adin(k)a, nagyon örülök neked, s ha olvasod ezt, írd meg a címed, hogy útnak indulhasson  postaládád felé egy kis csomag.

Mikor

végeztem a kora reggeli teendőkkel, még megetettem a macskát, majd zenét tettem a fülembe, s elmentem megnézni a magányos erdőn át a domb túloldalán felkelő Napot. Ezt a sok szépet, ami körülvesz, hálás lelkülettel és vendégszerető háztartás vezetésének a megpróbálkozásával köszönöm meg. Mert - csakis magamnak mondom - aki sokat (vagy amennyit) kapott, az sokat adhat, s aki megtartja magának, amije van, annak hiába van meg mindene, mert nem lesz hasznos a "közönséges, fából faragott emberi életben." (Chambers)

Ui. Nagyon köszönöm a történeteiteket, annyira szépek, mindegyiket kinyomtatom majd és beragasztom a füzetembe. Köszönöm!

Mikor különösképpen

szokásosnak tűnik az előttem álló nap, mindig arra gondolok, hogy nem baj.
A fényképezőgépem a legjobb barátom, mert mindig velem van. Igaz, egyszer leejtettük, ezért néha nem működik, meg kicsit ütött-kopott is, nyilván. Este aztán néha visszanézem a képeimet, és soha nem látom őket szokásosnak.
Mi az, hogy szokásos nap, nincs olyan, hogy szokásos nap.

Múltkor a félelemről írtam, de most a bátorságról fogok, ha csak az egészen hétköznapi, másoknak egyáltalán fel sem tűnő bátorságról is...

Ha eszetekbe jut, időtök engedi, s kedvetek is úgy tartja: leírnátok egy-két szóban az utóbbi napok-hetek legbátrabb történetét? Nagyon érdekelne. S hogy én is adjak valamit, s mert majd' minden évben kigondolok valamilyen szerény játékot: a jövő kedd reggelig kommentelők közül kisorsolt valakinek majd küldök egy kis valamit, de talán leginkább csak csokoládét, teát, virágmagot, szívem minden szeretetét.

Elkezdem én: ma este, néhány hozzám hasonló korú bakfissal (akik közül csak egyiket ismerem) egyetemben, beautóztunk a városba életem első zumba órájára. Senki sem sejti, mennyi bátorságot kellett nekem ehhez az idők folyamán gyűjtögetni...

Reggelenként

már meglehetősen gyakran van odakint dér, s múlt tél óta most először tettem égő piros gyertyát a konyhaasztal közepére. Mert ősz van, köd van, és eső, meg hideg, és ez csodálatos.
Szeretem Signor Clementi D-dúr Sonatine-ját is. A kotta utolsó két sorát, tehát ezeket:

szeretem a legjobban.
Néhány napig beteg voltam.
Egyik nap néhány mentegetőző sor kíséretében kis csokoládét tettem borítékban a szomszédasszonyom (nem a kedvesnéni, hanem a másik) ajtaja elé.
Hajnalban beengedem néha Möszjő Micit egy kis alvásra a kanapéra. Védtelen vagyok a fehérsége és puhasága ellen, felvidít akkor is, ha nem akarja, akkor is, ha nem akarom.
Minden reggel gondolok - kéretlen hűséggel - valakire, aki már rég nem gondol rám.
Vannak még virágok a kertben, de még milyen szépek! Ünnep kimenni és csokrot szedni a lányok asztalára, meg az ebédlő párkányára. 
Szoktam félni, okkal-oktalanul, "pedig írva van, hogy örülj és az is, hogy ne félj" *.  Leginkább attól félek, hogy rossz vagyok vagy rossz leszek, meg telefonálni, emberek közé menni is, vagy elbontani az elrontott horgolt sapkát, s újrakezdeni. Nevetséges. Ilyenkor leülök, vagy megyek tovább, s várom, hogy a drága, mindennapi (meg)töréseken át utat találjon magának, s megérintsen a jó, a szép, a kegyelem.

Holnap, vagyis ma szombat, az egyetlen nap, mikor sokáig lehet aludni s remélni, hogy valaki majd csak ágyba hozza a kávét. Boldog hétvégét!

*Molnár Krisztina Rita, Mert nem örülök mindenkor

Az utazás,

melynek érdekében négy egész napot kértem és kaptam itthonról, - mert nincs mit tenni, két napig tart az oda és ugyanennyi ideig a vissza is, - hosszú, változatos, továbbá Thomas Mann és David Garrett urak társaságában meglehetősen szórakoztató volt, egyébként meg egyszerű és keresetlen is, hisz szép kerek születésnapján azzal gondoltuk meglepni (sikerült!) Anyut a testvéremmel együtt, amink éppen volt. Önmagunkkal.

Mikor

hazamegyünk a szüleimhez, mindig a gyerekek alszanak a lánykori szobámban. Most viszont, egy éjszaka erejéig, megint én. Reggel sokáig aludtam, s később, már visszaindulás előtt, minden apróságot még egyszer jól megnézegettem, aztán futólag kitekintettem az ablakon, majd kifele jövet halkan, szeretettel csuktam be magam után az ajtót.