A nálam

ügyesebb háziasszonyok valódi befőttesüvegekbe tesznek el a nyár valódi terméseiből lekvárok, savanyúságok, szörpök, kompótok formájában télire valót.
Én most inkább csak egyetlen, s csak kívülről üresnek tűnő üvegbe gyűjtöm a pillanatokat.
A saját kertemben történő, szerény levendulaszüret utáni illatát a kezeimnek. A kora reggeli perceket munka előtt a balkonon. A hársfák illatát, ahogy észrevétlenül betöltik az autó belterét mikor áthaladunk a falu apró főterén. A dombokon a lekaszált fűcsomók szépen elrendezett látványát. A búzatáblák lassú aranyba fordulását. Hozzá Sting Fields of Goldjának dallamát. A nyitott ablaknál végigaludt hűvös nyári éjszakákat. A szúnyogcsípéseket. A csillagos eget. A sok túlóra után meglepetésszerűen kapott néhány szabadnapot. S az elhatározást, hogy akkor megéri másfél napra is, a hirtelen esősre forduló időjárásban is elmenni nyaralni, s közben csupa olyan dologgal múlatni az időt, amit itthon is megtehetnénk akár.
De nyár van. S a nyárhoz hozzátartozik a koffer, az én kofferemhez pedig, gyógyhatású kísérőként, a levendula s a kamilla is. Hozzátartoznak az elindulások s megérkezések, a becsomagolások s kicsomagolások. Bármerre járok, veszek egy-egy képeslapot, hazaérve felragasztom a konyha ajtajára. A tovatűnő pillanatokat külön, csak erre a célra tartogatott befőttesüvegbe gyűjtöm. Mindegyiket egyenként megbecsülöm. Félreteszem. Abban reménykedem, hogy mikor újra előveszem, bearanyozzák majd, kicsit fényesebbé teszik majd, ha eljönnek, a hideg, sötét, hosszú téli estéket.

Szavak.

Van-e értelme még a szavaknak a mai fegyverekkel, szeméttel, szegénységgel és falakkal zsúfolt világban?
Igen. De csak akkor, ha éled is azt, amiről beszélsz.

#wimwenders #film #amanofhisword #szavak

Napok romjai.

Vannak napok, melyek úgy törnek össze, mint szép, kézzel festett leveses tálkák, ha véletlenül leesnek a tálcáról.
Összetörnek csak úgy, mindenféle különösebb ok és cél nélkül, menthetetlenül.

A mindenkori naplóm első lapjaira írt mondatok tartópillérek, tartják bennem a lelket, emlékeztetnek, ha felejtek - ezeket olvasom, mikor a napok összetörnek.
A "remember where you came from, remember who you are" mondatban nincs semmi egetrengető. De nekem fontos, sőt, dallam is kapcsolódik hozzá, s egy csodálatos hang, a kedvenc énekesemé, s kanyargó utak emléke a dombok között, miközben egy egész hosszú, nehéz időszakon át rongyosra hallgattam napi utazásaim közben - mert belőlük éltem - a legkedvesebb lemezeimet.  
Emlékezz arra, honnan jöttél. Emlékezz arra, aki vagy.

A félresikerült napok is véget érnek. A dombok mögött ilyenkor is lemegy a Nap.
Valamelyikünknek eszébe jut elővenni azt a néhány videófelvételt a régi időkről, mikor még egészen kicsik voltak a gyerekek. Egyszerű, rövid, beállítatlan felvételek ezek, az akkori hétköznapi életünkről: az esti éneklésekről, egy karácsonyi ajándékbontásról, ahogy rácsodálkozunk egy szép naplementére vagy ahogy nap végén vacsorát főzök a régi, kicsi konyhánkban.
Nézzük régi önmagunkat s megvigasztalódunk. Megszelídülünk. Nagyokat nevetünk.
El is felejtettem, hogy volt idő, mikor olyan türelmes, nyugodt és odaadó voltam. Olyan kedves.
De emlékezem, honnan jövök, s arra is, hogy ki vagyok.
Emlékezem, hogy ki szeretnék még mindig lenni.

A cserepeket szinte soha nem dobom el csak úgy. Mindig összeszedem őket.
A napokét is, mert talán írok még később belőlük valami szépet.
A földre ejtett tányérokét, csészékét is, mert talán még megragaszthatóak.
Soha többé nem lesznek olyanok, mint előtte, persze.
De a törés mentén keletkezett rések, s mert az összetört dolgok már nem tökéletesek, alkalmassá tesznek valami egészen másra.
A szép, kézzel festett leveses tálka ragasztás után is ereszti kissé a vizet.
Ültettem hát bele egy paradicsompalántát.

Kérdések.

Milyen világ az, ahol gyerekeket bántalmaznak, kislányokat molesztálnak, vagy családokat szakítanak szét? Milyen világ az, ahol nem biztonságosak a városok, az utcák? Ahol visszatekerik a kilométerórát, s csalják, ahol csak tudják, az adót. Ahol szemetet dobálnak az óceánba, s bálnák halnak bele az elfogyasztott műanyagba. Milyen világ az, hol terror és félelem folyik a híradóból? Ahol szégyen megöregedni, vagy gyengének lenni, s embereket kezelnek úgy, mintha testük-lelkük eladható árucikk lenne csupán. Milyen világ az, ahol a bőrnek színétől függ a tisztelet, s attól is, ki hova született? Milyen világ az, ahol értelmetlen balesetek történnek? S ahol gyerekek éheznek Afrikában, az milyen világ?

Szabad-e ilyen világban egyáltalán nevetni?
Finom ételt enni, epres fagylaltot és tortát, szépen megterített asztalnál?
Vasárnap reggelenként ünneplőbe öltözni.
Útközben a buszon verset olvasni.
Gyermekeket nevelni, rózsát ültetni, és fákat.
Kigazdálkodni - bár észrevétlen csepp a tengerben - néhány kisgyerek napi étkezését a világ túlsó felén valahol.
Szép dolgokról írni naplót szépen, vagy ha nem lehet, csak úgy naplót, csak arról, ami van.
Csillagszórót gyújtani.
Szabadságra utazni a tengerhez.
Szelektíven gyűjteni a szemetet.
Imádkozni, énekelni, ünnepelni.
Reggelenként fairtrade kávét inni.
Tájékozódni, olvasni, együtt érezni.
Megelégedettnek lenni, igazságosnak, egy kicsit naivnak is talán, s könyörületesnek, emberinek.
Szeretni, reménnyel teljesnek megmaradni egy ilyen világban lehetséges-e vajon? Megéri-e?

De ha nem tennénk...

Akkor az milyen világ lenne vajon?

(Ch.Brudereck  Ritual im Widerspruch c. rövid verse alapján, azt kiegészítve, továbbgondolva. S mert nem tudok más módot, hogyan máshogy lehetne élni egy ilyen világban, amelyben élnük adatott.)

Harry.

Így neveztük el, mert akkoriban volt az angol hercegi esküvő, mikor hozzánk került.
Őszintén szólva, nem sok esélyt adtam annak, hogy itt marad. Vagy hogy egyáltalán életben marad.
És mégis itt van, mégis életben, így több, mint három hét elteltével is.
Szabadon, és mégis kötődve hozzánk.
Nincs saját fészke, ételt sem tud annyit szerezni magának, hogy attól jóllakjon.
Összebarátkozott az egészen távoli szomszédokkal is, de ha kiállunk a balkonra és elkiáltjuk a nevét, előbb-utóbb hazarepül. Rendszeresen bekopog a tetőtéri ablakokon, tudja, ott laknak a gyerekek.
Esténként mindig biztonságos helyre tettük eddig. Nem is tudom miért. Olyan apró, olyan védtelen, annyira nem tud vigyázni magára. Egyszerűen csak féltettük az éjjeli és kora reggeli veszélyektől. A macskák mindig éjjel és korán reggel indulnak vadászni ugyanis.
Múlt éjjel hatalmas vihar volt. Mi pedig hiába kerestük este, hiába hívtuk, nem jött haza. Igaz, a nagy zuhéban nem is hallhatta a hangunkat. Szinte láttam magam előtt, ahogy balga szokásához híven, esőben nem húzódik eresz alá, csak úgy áll a földön, mind inkább elnehezedő szárnyakkal.
Elalvás előtt titokban mindegyikünk mondott érte egy fohászt, azt hiszem.
Reggelre hazajött.
Ott volt a balkonon, ahogy kiléptem egy csésze forró kávéval a kezemben.
Csak úgy rámcsipogott vékony hangján a sarokból, a virágcserép mellől.
Csak hogy jelezze, itt van még, túlélt még egy napot.
Csak hogy barátságos, kicsi, élõ példázatként megtanítson, eszébe juttasson valami nagyon fontosat az olyan hitetlen, feledékeny, a gondviselésben oly gyakran kételkedõ személyeknek, mint amilyen én vagyok.

Utak.

Nemrég együtt vacsoráztam egy elég nagy csapat különböző korú, foglalkozású, családi állapotú, magasságú, karcsúságú, szépségű, súlyú, egyszóval egészen különböző adottságú nővel.
Az asztal szépen meg volt terítve. A vacsora egyszerű volt és finom: tepsiben sült, kevés olivaolajjal leöntött, különböző fűszerekkel ízesített zöldségek - padlizsán, paprika, paradicsom, gomba, cukkini, hagyma -, hozzá friss kenyér, feta sajt és saláta. Hozzá vörösbor, víz, limonádé. A végén pedig még epres sütemény is.

Az jutott eszembe rólunk, mennyire más utakon járunk:
Más az útja az egyedülálló nőnek, s más az útja a férjezettnek.
Más az útja annak, kinek gyermekei vannak, s más azé, kinek még nincsenek. Vagy akié már elköltöztek.
Más az útja annak, kinek szülei erőteljesek, s más azé, kinek gondoznia kell őket. A legnehezebb annak az útja, ki maga szorul gondozásra.
Más az útja az egészségesnek, s más útja van annak, ki gyógyíthatatlan betegséggel küzd.
Más az útja annak, kinek bőven van pénze, s másképp jár az, kinél hónap végén már üres a kassza.
Másképp néz ki a szombat délelőtti, kasszánál várakozó hosszú sorban a bevásárlókocsija annak, kinek csak magáról kell gondoskodnia. S másképp néz ki azé, kinek ki kell számolnia, hány kenyeret kell vennie ahhoz, hogy hétfő reggelre is maradjon szendvicsnek való a gyerekeknek.

Ha csak a saját nyilvánvaló adottságaimat nézem, az nem túl érdekfeszítő:
41 éves vagyok, 163 cm magas, 59 kg.Férjezett. Egy adótanácsadói irodában dolgozom. A gyerekek 15 és 18 év közöttiek, lassan felnőnek.

De már ha csak ezt is nézem, tudom: én nem járhatok olyan utakon, mint a huszonévesek. Vagy olyanokon, mint a gyermektelenek. Az én utaim mások, mint az egyedülállóké, s egészen mások, mint azoké, kiknek önmagukon kívül gondjuk másra nincs.

Szívesen járnám néha a mások útját. Azokét, kik előtt a tér mintha tágasabb lenne, s az utak, innen nézve legalábbis, az enyémeknél könnyebbek, érdekesebbek, szabadabbak...

Néztem az asztal körül magunkat, s nem csak szép arcokat láttam, hanem inkább utakat.
Utakat, amiken járunk, s azt is, hogy nem mindegy, hogyan járunk rajtuk, ki-ki a sajátján.

Vannak emberek, kik lehetetlen, járatlan utakat tesznek járhatóvá. Élhetővé.
Vannak, kik érdekessé teszik a legunalmasabb útszakaszt is. Méltóvá a legnehezebbet is.
Vannak emberek, kiknek élete térkép.
Források fakadnak benne, patakok folynak át rajta, s ösvények vezetnek át az erdőkön, utak a pusztaságokon.
Vannak ilyen emberek, a nagyvilág számára többnyire ismeretlenek.
Ők a példaképeim.

Nyár.

Gyerekkoromban, mikor a nyarakat még Mamánál töltöttük, nagyon szerettem vasárnap reggelenként nézni, ahogy az ünneplő feketébe öltözött falusi asszonyok úgy mentek templomba, hogy mindegyikük vitt a kezében egy-egy szál virágot, vagy egy-egy illatos levelet.
Mostanában azt vettem észre, én is ezt teszem reggelenként, mikor munkába indulok.
Pár éve ültettem a ház elé levendulát, zsályát, Mama emlékére pedig még német szegfűt is.
Ezekről tépek le egy-egy levelet, virágot, odabent az irodában pedig kiteszem magam elé, a számológép mellé.
Azt olvastam valahol jó tanácsként, hogy tegyünk kamillát és levendulát a kofferünkbe.
Azóta így utazom.
Így indulok neki a mindennapoknak is.
Kamilla, levendula vagy zsálya nem hiányozhat a kofferemből, gyógyító illatuk elkísér minden utamon.

Idő és rend.

Ritka szépet láttam a buszon tegnap. Egy könyvébe, mintha egy külön kis világba belemélyedő kisfiút. Haja kissé vizes volt az elõtte mindannyiunkat eláztató esőtől, iskolástáskája a széksorok között hevert a földön. Száját, a minden bizonnyal izgalmas történet hatására kissé nyitva felejtve, a telefonjaikat nyomkodó, körülötte hangosan nevetgélő haverok társalgását, mint ahogy a külvilág összes többi elemét is teljesen kizárva, sorokon ide-oda suhanó szemekkel, arcán szinte világító szeplőkkel: olvasott. Szívvel és lélekkel. Megállítva számomra is egy kicsit az időt, nem is, inkább visszahozva az elmúltat, egy kis ujjongással, hogy vannak még! vannak még! ma is olyan gyerekek, amilyen egyszer, régen én magam is voltam.

Egész nap rohantam. Így alakult. Sok munka, aztán elromlott a város közepén az autóm, vonattal-busszal csak órák után értem haza, utána erősítéssel vissza, az autót szervizbe szállítandó. Nem túl érdekes. Estére értem haza, éhesen, fáradtan. S nem találtam sehol a kenyeret. Meg voltam róla győződve pedig, hogy volt reggel még otthon majdnem egy egész. Nem találtam sem a helyén, sem az  asztalon, sem a konyhapulton, s látni sem látta senki. Végül eszembe jutott teljesen másképp keresni. Másféle logikával, s pont ott, ahova én például sohasem tenném. Így találtam meg. Mert ott volt - s most teljesen mindegy, mert úgysem fog sose kiderülni, hogyan került oda -, a konyhaszekrénynek abban a fiókjában, amit a legritkábban használok, ott, ahol a sütéshez szükséges formákat és eszközöket tartom.

Nem egészen értem, hogyan fáradhatok bele ilyen gyakran az egész napos jövés-menésekbe anélkül, hogy fel tudnék mutatni cserébe valami érdemlegeset legalább.
Azt sem értem, hogyan  kavarodhatnak ennyire össze a dolgok, a tárgyak, a fejben a gondolatok, s ha már itt tartunk, azt sem tudom, hogyan és mikor lesz itt végre rend.

Csak azt tudom, hogy így nap végén, ahogy ott álltam boldogan, magamhoz szorítva a megtalált kenyeret, arra gondoltam:

Az időt, bár rohan, meg lehet néha állítani. Bebizonyította ma nekem egy buszon olvasó kisgyerek.

Ha végignézek a házamon, a konyhámon, a könyvespolcomon, az asztalomon - valóban nincs túl szép rend. De itt bent, a fejemben, s ami még fontosabb, a szívemben, lehet, hogy mégis rend van.
( Bár ki tudja. Egy, a nap végén, a saját konyhájában egy kenyeret boldogan magához ölelő nőszemélyről nekem sem biztos, hogy az lenne az első gondolatom, minden rendben van a fejében...)

Rések.

Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek URa, királyom és Istenem!  (Zsoltárok 84:4)

Olvasom, a verebek száma azért lesz mind kevesebb a városokban, mert mostanában annyira tökéletesre építik az épületeket, hogy nehezen találnak olyan rést, ahova a fészkeiket rakhatnák.
Meséli az öcsém is, hogy háza eresze alatt, egy nem teljesen befedett résbe már másodjára rakott fészket egy rozsdafarkú.
Mint a madarak, úgy keresek én is időrést a tennivalókkal zsúfolt napokon.
Úgy keresem a csendet a zajban.
A megpihenést a sietésben.
Saját, tökéletlen életem réseit pedig - még ha oly sokszor is kell szégyenkeznem miattuk - azért tartom mégis fontosnak, mert a madarak megtanítanak:
lehet rájuk úgy is tekinteni, mint helyekre, melyek otthont nyújtanak.
Helyekre, ahol a saját, vagy valaki más, hozzám hasonlóan sérülékeny, a külvilág felé mutatott túl szép kép fenntartásába belefáradt személy szívében új erőre kaphat, kicsit megpihenhet, átmenetileg  befészkelheti magát a    r  e  m  é  n  y  .

A komfortzónagyakorlatokat

- a csodák előfordulásának esélyét életemben megnövelendő - azért találtam ki , hogy tágítsák a teret bennem, alattam és felettem, tágítsák jobbra és balra, előttem és mögöttem, körülöttem:

Kölcsönadni a legkedvesebb könyveimet, s nem feltétlenül visszakérni őket.
Tizenkét hónapig nem vásárolni új ruhadarabot. (Már csak tíz van hátra.) Míg a lányaim ruhákat válogatnak maguknak, leülni a lépcsőre, gyönyörködni bennük, nézni az embereket, örülni a saját szabadságomnak.
Köszönő levelet írni egy írónak, kinek a könyve sokat segített nekem egy nehéz időszakban.
Elképzelni, hogyan fogok kinézni tíz év múlva. A gyerekek már a saját lábukon fognak állni akkor, s én még mindig elég fiatal leszek ahhoz, hogy megtanuljak egy új nyelvet, hogy belekezdjek valami teljesen másba, valahol teljesen máshol.
Az egy évvel ezelőtti hatalmas esés után felülni ugyanarra a biciklire, s dobogó szívvel, óvatosan lehajtani egy majdnem ugyanolyan meredek dombon.
Komolyan venni a saját ideáljaimat. Főleg olyankor, mikor egészen nagy a tétje.
Nem azonnal válaszolni egy levélre. A bölcs szavak formálódásának időre van szükségük.
Felelősséget vállalni egy magára maradt kis állatért.
Hajnalban kelni, s a nap első kávéjának elfogyasztása közben a balkonon halkan, szívből énekelni.
Köveket dobálni, s belegázolni, mint a gyerekek, egy hegyi patakba.
Protestánsként részt venni, otthon érezni magam egy katolikus istentiszteleten.
Elkísérni a férjemet - jaj nekem! - német fúvószenét hallgatni. Hozzá sört rendelni, majd éjszakába nyúlóan addig maradni, amíg csak ő szeretné.
Vendéget hívni egy csak mérsékelten rendbetett házba.
Megváltoztatni a véleményemet.
Hosszú eszmecseréket folytatni a szomszéd nénivel. Megtanulni tőle mindent, amit csak lehet, a rózsákról.
Saját rózsakertről álmodni.
Régi mondanivalóhoz új szavakat keresgélni.
Szív- és írásgyakorlatokat nem abbahagyni. Vagy ha mégis:
újrakezdeni.

Mindennapok.

A mindennapok akkor vannak, amikor nincs semmi különös. Amikor minden ugyanúgy történik, ahogy mindig is történni szokott.
A mindennapok az én otthonom, a titkos kedvenc helyem, az én kedves komfortzónám. Ha hinni lehet az utóbbi évek oly divatos, világszerte elterjedt kis rajzának, a csodás dolgok mindenesetre nem ott és nem akkor történnek, amikor itt tartózkodom.

De én mégis szeretem, ha reggel ugyanúgy találom a világot, ahogy azt még este hagytam volt. Szeretem a kedvenc csészémet, s azt is, hogy időnként és rendszeresen új kedvenc csészét választok magamnak. Hogy minden reggel ugyanannyi kávét töltök bele, amit mindig fél kiskanálnál több, de háromnegyednél kevesebb cukorral édesítek.
A munkahelyemig vezető út szokásosságát is szeretem, s azt is, hogy a váratlan, gyakori útjavítások s útlezárások miatt már komplett térkép van a fejemben a környékről, a folyton új útvonalak keresésének - egy, a tájékozódás képességét tökéletesen nélkülöző nőszemély számára - ijesztő és mégis izgalmas lehetősége miatt.
Szeretem, hogy tudom, hova és kihez tartozom. Szeretem a kapcsolatokat, melyek valóban kitartanak, az érzéseket, melyek változásukban is maradandóak. Szeretek utazni és szeretek itthon lenni, jó nekem elmenni és még jobb aztán hazajönni.

Néha nem tudok mit kezdeni a világszerte elterjedt, jól hangzó, divatos kis mondatokkal, rajzokkal. Mert néha semmi kedvem megtenni azt, amitől félek. És sokszor megbánok dolgokat, s mindent  másképp tennék, ha újrakezdhetném.

A velem és bennem zajló legcsodásabb dolgok pedig általában ott történnek, ahol, ha jól értelmezem az általános közvéleményt, az majdhogynem lehetetlen.
Itt, ahol a legtöbbször s a legszívesebben vagyok:
a komfortzónámon belül.

A vendég.

Tegnap délután bekopogott a konyhaablakon egy kismadár. Egy énekes rigó. Nem finoman, nem udvariasan, nem csendesen kopogott, hanem olyan kétségbeesetten, mintha az élete múlna azon, beengedjük-e vagy sem. Beengedtük, persze. Megetettük, megitattuk, éjszakára szállást adtunk neki. Kiderült, a szomszédhoz tartozik, ő talált rá két hete az erdőben. Valószínûleg kiesett a fészekből, vagy kilökték a testvérei. Ez utóbbi olyankor fordul elő, ha gyengébb valamelyik testvér, vagy túl izgága, tehát kilóg valamilyen módon a sorból. Eddig nevelgette, s mivel most már elkezdett repülni, úgy gondolta, ideje szabadon engedni. Csakhogy a madár nem akar elmenni. Itt repdes a közeli udvarok felett, s nem fél senkitől. Sem emberektől, sem kutyáktól, sem macskáktól. Halálra izgulom magam amiatt, hogy nem, nem, nem akar félni, még a macskáktól sem. Úgy jár-kel, mint aki meg van róla győződve, mindenki a barátja. A nyitott ajtó félfájának támaszkodva hosszasan figyeltem ma, mennyire tetszik neki a csendesen aláhulló nyári eső: nem keresett menedéket, hanem ide-oda sétált, ugrált a kerti ház tetején. Közben énekelt.
Tudom, tudom. Csak egy madár. Nem kell mindjárt mesét írni róla.
Mégis.
Nem minden nap kopognak be a konyhaablakomon.
Nem minden nap találkozom ennyi barátságos bizalommal, ennyi örömmel, egy ilyen aprócskánál, a tenyeremben elférőnél sokkal nagyobb, okosabb teremtményeknél sem.
Nem minden nap gondolom úgy: rendben van ez a világ. De amíg egy egész szomszédság képes azon gondolkodni, hogyan terelgesse, óvja, szabadságban s amennyire lehet, biztonságban egy egészen egyszerű, magára maradt kismadár életét, addig lehet, hogy mégiscsak rendben van egy kicsit.

Úgy érzem,

egy ideje nem tudok írni, mondtam ma egy jóbarátnak. Nem a betűket felejtettem el, vagy a szavakat, nem is a mondanivaló teljes hiánya miatt, mégis úgy érzem: ahogy régen talán igen, írni most már nem tudok.

Őrzök egy darab papírt, amire nemrég a velünk élő Mama akart valamit feljegyezni. Hogy mit, azt már sose fogjuk megtudni. Egyrészt elfelejtette, másrészt nem lehet elolvasni. Először csak a sorok kezdtek el hullámozni, majd a betűk ide-oda ugrálni, felismerhetetlenné válni, egyenként hullottak a papíron túli mélységbe, mielőtt semmivé váltak volna. Szomorú kis darab papír mindenesetre, eléggé hasonlít a saját közzé nem tett, cím nélküli, szavak nélküli vázlataimhoz.

Egyszer egy számomra akkor a világot jelentő barátságot veszítettem el azért, mert nem tudtam megérteni, amit a barátnőm sokáig hiába próbált nekem elmagyarázni. Hogy nem tud nekem már írni, nem tud mit mondani, szeretne, de mégsem tud. Aztán inkább csak kilépett az életemből, szó nélkül, s én évekig sírtam még utána. Ma már megértem őt.

Nem tudok most adni semmi mást, csak ezt a megértést.
Valahol mélyen hiszek benne, erre is szükség van, ez is érték.

A Szél arra fúj, amerre csak akar.
Friss levegő, lelkesedés, tűz és változás kezdődik észrevétlenül, érthetetlenül mindenütt, amerre elsuhan.
Nem értem egészen, hogyan működik, nem tudom pontosan, merre jár.
Csak hiszek benne valahol mélyen s mégis: fúj a Szél még mindig, s eléri célját a világban, velem is, nélkülem is.

Fölöttünk az ég.

Múlt  vasárnap istentisztelet után az egyik presbiter- egy következő, május végi istentiszteletet előkészítendő - megkért, hogy válasszak ki néhányat a fotóim közül, olyanokat, amiket más talán el sem készít, mert nem látott volna ott, ahol én igen, semmi különöset. A látás lesz a téma, ha jó értettem, s egy ilyen izgalmas, általános témát fognak az én fotóim, hozzá az én rövid történeteim egészen konkrétan bevezetni.

Míg keresgéltem, rájöttem, milyen rég nem fotóztam. Nincs időm, se kedvem magammal cipelni a kamerát. Ezért inkább csak a telefonommal kattintgatok. Honvágy fogott el azután a régi szenvedély után, melynek önmagamban adtam otthont annyi éven át, melyet, mint egy gyermeket, nevelgettem, úgy vigyáztam rá, úgy óvtam és szerettem. Mert általa tudtam megtanulni szeretni a életemet is mindig éppen ott, ahol voltam: a konyhában, a kertben, a mindennapokban. A kamera mindig csak eszköz, de mégsem mindegy, elég-e csak egy gombot megnyomni, s kész, vagy időt szánok rá, s egyenként gondolom végig a beállításokat. Mindig is inkább a lassú életben voltam érdekelt, bár választani tényleg nem mindig lehet.

Szóval a fotók. Kiválasztottam néhányat: törött tojáshéjról, konyhapulton lisztbe írt üzenetről,  vízcseppekről, amint lefolynak az üveg oldalán, miniatür gombákról az erdő mélyén, egy szép kézről, csupa ilyesmiről.

S elhatároztam, letörlöm a port a kameráról, le a régi, elfeledett utakról, szembenézek a mostani életem azon feladataival, mikről nem is tudom, szeretem-e őket, csak azt tudom: mivel itt vannak, s mivel az enyémek, egyszerűen csak szeretném szeretni őket.

Egy hosszú, nehéz hét végén néha minden porcikám csak arra vágyik, hagyjon mindenki egy kicsit békén. Leülök valamilyen képernyő elé, felteszem a fülhallgatót, belemerülök egy fiktív történetbe. A képernyő olyan jó. Nem felesel ugyanis, nem zárkózik be a szobájába, nem követel, nem vádol, nem éhes folyton, nem érezteti velem, hogy nem vagyok jó.  Megpihenhetek. Nem vagyok más, csak egy néző, egy fogyasztó, az életem pedig nem más, mint egy second hand élet. Aminél az én reális, fáradságos, frusztrált sajátom mégiscsak fontosabb, ezért felállok, s megpróbálom a pillanatnyilag szinte lehetetlent: összegyűjteni önmagunkat egy szépen megterített asztal köré. Vacsorát sütünk magunknak parázson, gyertyákat gyújtunk, mindenkit összeterelünk. Órákig üldögélünk együtt, eszünk, beszélgetünk, nevetünk. Előveszem a kamerát, megpróbálom néhány felvételben megőrizni azt, amit úgysem lehet máshol, csak a szívben. Fölöttünk az ég hűvös és tiszta, felragyognak rajta lassan a világon a legszebb csillagok.

Elég.

Mikor  néhány hete elromlott a kazán s egy ideig nem volt itthon meleg víz, kénytelen voltam megtanulni, hogy egy vízforralónyi forró vízzel vegyített hideg víz éppen elég az esti mosakodáshoz. Hasznos tudás. Hajmosáshoz, igaz, két kancsónyi forró víz kell.

Körülbelül egy hónapja eldöntöttem, egy évig nem vásárolok magamnak új ruhákat. Nem mintha olyan gyakran tenném amúgy. Vagy rossznak tartanám, vagy sajnálnám magamtól - másoktól meg főleg nem sajnálom - a szép dolgok okozta örömet. De így új szépséget látok meg a kicsit régebbi ruhadarabokban, új öröm tölt el, mikor mosás után összehajtogatom s a szekrénybe teszem őket.
Mikor nemrég egy buszra várva mindenki tülekedett és számítgatott, hova kellene állni, hogy a busz ajtaja pont előtte nyíljon ki, nem kevés önuralmamba került, hogy én csak álljak nyugodtan. Ne tülekedjek, ne számítgassak. Végül a busz pont úgy állt meg, hogy az ajtaja előttem volt. Amint kinyílt, csak be kellett lépjek.

Ez is mind-mind szívgyakorlat, gyakorlása annak, amit amúgy tudok, csak megélni nehéz mégis, hogy van itt helyem, s hogy van mindenből elég: ruha, étel, pénz, munka, olvasnivaló, szabadidő, másoktól kapott figyelem, elismerés, komment, dicséret, barátság, hit, remény, szeretet. Egyszerűen csak elég az, ami van, s ha mégsem, akkor gyakoroltatom egy kicsit a szívemet.

Olyan nehéz úgy írni bármiről is, ami foglalkoztat s ami nekem fontos, hogy ne tűnjön közhelynek vagy olyasminek, amit mindenki már rég tud. Folyton evvel küszködöm. Pedig jól emlékszem még, milyen óriási örömet éreztem, mikor hetedik osztályos koromban magamtól rájöttem és bebizonyítottam, hogy egy körbe rajzolt háromszög szögeinek összege mindig 180 fok. Olyan öröm volt ez, amit az se tudott elhomályosítani, hogy a következő mértanórán a tanár teljesen közömbösen felírta a táblára azt, amiről azt hittem, én találtam ki. Nem mondtam el se akkor, se később senkinek. Nem azért, mert úgy gondoltam, úgysem értenék. De az öröm, az igazság, a szívből jövő megelégedettség mindig annyira személyes. Elmesélhetetlen. Bebizonyíthatatlan. Mégis hűségesnek lenni hozzájuk egy életen át tartó szép feladat: naponkénti szívgyakorlat.

Felszaladva

a parkolóból a munkahelyem utcájára vezető lépcsőkön inkább csak sejtettem, mint láttam, hogy közeledik balról valaki. Egy ötven év körüli nő volt, nagyon bizonytalanul, lassan lépkedett, s futólag ránézve valószínûleg mosolyoghattam kissé, mert felderült az arca, visszamosolygott rám. Megkérdeztem, jól van-e. Szomorúan ingatta a fejét, hogy nem, nincs jól. Tudja ő, elrontott mindent, de nincs ereje jóvátenni. Korán kellene kelnie, s ebédet főznie, gondoskodnia a családjáról, de nem megy. Megfogtam a kezét, kicsit mentem vele, beszélgettünk. Attól féltem, ha magára hagyom, elesik. Közel lépve hozzá éreztem, erős italszag árad belőle. Semmiképpen sem akarta, hogy mentőt hívjak. Csak mondta és mondta, mit és hogyan kellene tegyen, magára véve a világ összes hibáját, alázattal, tehetetlenül. Valószínüleg sokszor hibáztatták már, minden bizonnyal sokszor elmondták már, mit rontott el, mit kellene egészen máshogy csinálni. Nem vagyok bolond - bizonygatta nagy szomorú szemekkel. Tudom, mondtam.  S magamban még azt is tudtam, hogy nem segíthetek. Hogy a legtöbb, amit akkor és ott, a reggeli forgalomban, a jobbról is, balról is közlekedő autók mellett tehetek, az az, hogy elbúcsúzom, s hogy búcsúzóul - soha életemben még ilyet nem tettem - egyszerűen csak átölelem.
Délután vettem magamnak egy nagy csokor liliomot. Olyan szép, olyan fehér, olyan illatos! Nézegetem, gyönyörködöm benne, s képtelen vagyok elhinni, hogy lennének emberek, kiknek az esete reménytelen. Míg létezik a világban irgalom és létezik ennyi szépség, addig nem. Majd ha már nem lesz, majd akkor, esetleg.

Elmo day.

Eugene H.Peterson As kingfishers catch fire című könyvében olvastam az Elmo dayről. Elmo egy kisváros az író lakhelyétől nem messze. Azt mondja, nincs ott semmi különös. A házak felújításra szorulnak, nincs mozi, nincsenek üzletek, se munkahelyek, s az évente egyszer megrendezésre kerülő vásárt leszámítva nem történik soha semmi. Mikor egy ornitológus barátjával átautózott a városon, az megkérdezte tőle: nos, Eugene, hányféle madarat láttál? Ő igazából nem látott egyetlen egyet sem, de a barátja összesen kilencfélét számolt meg. Ami igazán nem kis dolog egy olyan városban, mint Elmo, ahol nem történik soha semmi érdekes.

Ma reggel felkeltem, és mint oly sokszor már, megállapítottam magamban, hogy Elmo day lesz. Ma is. Mert Elmoban ugyan még nem jártam, de a faluban, ahol lakom, s a városban, ahol dolgozom, hát itt sem történik - hogy gyermekeimet idézzem - soha, de soha semmi. Csak a szokásos.

Reggel korán kelek, elmegyek dolgozni, utána orvosnál van időpontom, aztán bevásárolok, felcipelem - mert még mindig aszfaltozzák az utcát - a szatyrokat a dombra, újból spagettit főzünk ebédre, aztán már majdnem este van, utolsó pillanatban eljutok még énekórára, majd lefekszem.

De még mielőtt elalszom, eszembe jut a történet, és elkezdek gondolkodni, nem-e láttam mégis itt-ott egy madarat. Reggel láttam az unalmas kisváros főutcáján, míg vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, egy türelmes anyukát, aki addig álldogált óvodás gyermekével egy üzlet kirakata előtt, amíg csak az akarta. Az orvosi váróban fél órát olvashattam. Az ebédnél mindenki beszédes volt, és hatalmasakat nevettünk egészen apró dolgokon. Kinyíltak a nárciszok a parókia falának tövében. Kaptam egy mosolyt. S bár elkéstem a próbáról, mégis elmehettem, és elkezdtünk tanulni egy új dalt is. Mindeközben itt-ott írtam néhány mondatot a naplómba is, egészen unalmas, egyáltalán nem eredeti mondatokat, csak úgy, magamnak. Emlék ez is. Talán egyszer visszanézek, s akkor látni fogom:

Minden nap figyelmes voltam. Minden nap fontos volt. Minden nap madarak repkedtek körülöttem. Még azokon a napokon is, sőt, talán főleg akkor, mikor nem történt semmi, de semmi, csak a mindig szokásos.

Szívgyakorlatok.

Az utóbbi időben mind kevesebben járunk szerdánként próbára. Nehéz idők járnak kedves kis gospel kórusunk felett. Egyesek betegek, mások folyton foglaltak, vagy érdektelenek, vagy nem tudom, s van olyan is, aki rendszeresen elfelejtkezik a próbákról. Néha csak haton vagyunk, de az elég is, mert így ketten-ketten énekelhetünk a szopránban, az altban és a tenorban is. Egyedül tényleg nehéz lenne, de ha már ketten-ketten vagyunk, az más. Az már kórus. Addig még létezünk, addig még nem adtuk fel.

Születésnapomra a kollégáim nagy szeretettel és hosszas tanakodás után azt találták kitalálni, hogy meglepnek egy olyan gyertyával, melyet le kell először égetni ahhoz, hogy előtűnjön az igazi ajándék. Amiről ők úgy gondolták, hogy valamilyen ékszer legyen. A gyűrű gondolatát azért vetették el, mert nem tudták az ujjméretemet, a karkötő gondolatát ezért, a nyaklánc gondolatát amazért, száz szónak is egy a vége: miután kíváncsiságomból kifolyólag még azelőtt kikapartam az alufóliába csomagolt kis valamit, mielőtt a gyertya teljesen leégett volna , végül egy szép pár ezüst fülbevalót tarthattam a tenyeremen. Tetszik? - kérdezték reménykedve. Nagyon tetszett. Persze, soha életemben nem viseltem fülbevalót. Persze, másnap munka után az első utam egy füllyukasztással is foglalkozó ékszerészhez vezetett. Hiába, ajándékot elfogadni tudni kell. De azért remélem, jövőre nem valami piercing-et kapok majd! Vagy bungee jumping utalványt! Csak tán nem!

Múlt hétre kitaláltuk, repüljünk el három napra Görögországba. A repülőre sajnos csak elszórtan kaptunk helyjegyeket. Ami azért jó, mert ha nem én élem át, el sem hinném, ami történt. Az egyik kisasszony mellett ülő hölgy, mikor látta, hogy egymáshoz tartozunk, kedvesen felajánlotta, hogy helyet cserél velem. A mellettem ülő fiatalember ezen felbátorodva megkérdezte a velem helyet cserélő hölgyet, nem-e cserélne helyet a valahol a repülőgép leghátsó részén ülő barátnőjével. Helyet cserélt vele is, persze. Az új helyemen az ablak mellett ülő lány, amikor látta, hogy több kisasszony is van, aki hozzám tartozik, felajánlotta, hogy helyet cserél, hadd üljünk együtt. Így történt, hogy öt perc leforgása alatt majdnem mindannyian egymás mellett vagy egymás közelében ültünk, mindezt anélkül, hogy bárkitől is bármit kértem volna. Csak elfogadni kellett a felajánlásokat, csak kinyújtani a kezem értük. Így indíthat el egyetlen személy egyetlen kedvessége, mint egy kis dominó, egy egész hosszú sorozatot.

A görög tengerpartnak azon a részén, ahol mi laktunk, hallottuk, néha nagy teknősbékák úsznak ki egészen közel a parthoz. Annyira szerettem volna látni őket! De hiába néztem, nem láttam semmit. S a szívem mélyén, bár hittem én, hogy léteznek, hiszen mások látták őket, valahogy mégsem gondoltam igazán, hogy én is megpillanthatnék bár egyetlen egyet. Egyszerűen csak, mint valami csoda, vagy Isten létének valami kézzel fogható, mindenki számára megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka: túl szép lett volna, hogy velem is megtörténjen. Aztán, még mielőtt vissza kellett volna jönnünk, láthattam őket. Kettőt is. Csodaszépek voltak, óriásiak, és tényleg léteztek, számomra is.

Minden történet, ami bárkivel történik, méltó az megemlítésre, méltó az egymással való megosztásra. Nem felesleges. Mindegy, hogy van-e tanulsága. Csak észre kell venni, el kell valakinek mesélni, s ha lángra lobban tőle valahol egy egészen kicsi remény, akkor van helye az ég alatt.
Minden történet, ami bárkivel megtörténik, szívhez szól.
Minden történet: szívgyakorlat.