"Einen schönen Tagesausflug!" -

búcsúzott el a velem átellenben levő négyesülésen utazó hölgyektől a kalauz, miután elég körülményesen megvették tőle a közös napijegyet és feljegyezték a hátuljára szép sorban a nevüket. Münchenbe tartottak, akárcsak én. A hónap elején vásárolt Deutschland Ticket még mindig érvényes, ezért már terveztem egy ideje, hogy még mielőtt lejár, elmegyek megnézni az új kiállítást a kedvenc múzeumomban. Hogy a lányom is éppen ráért és elfogadta a meghívásomat, nagyon szép ráadás volt - de megtanultam, ha valamihez kedvem van, vagy érdekel, azt egyedül is megnézem.

Tagesausflug. Olyan szép szó. Olyan érzésem van, mintha a magyar napi kirándulás fordítás nem tudná teljesen kifejezni, mennyi kedvességet és lehetőséget rejt ez a szó. Például azt, hogy egészen kevés pénzből is lehetővé lehet tenni. Társaságban vagy egyedül. A határidők nélküli időszakokban be lehet csúsztatni két munkanap közé, s előtte, utána,szépen elosztva ledolgozni az aznapi adagot. Ez azt jelenti, hogy tegnapelőtt és ma késő estig a laptop előtt ülök. (Megéri, megérte.)

A napi kirádulásoknak ugyan általában van egy konkrét célja, de ez nincs kőbe vésve. Már csak azért is kicsit másképp alakul minden a tervezettnél, mert szinte biztosan kiderül, valamelyik vonat késik, nem közlekedik. Előbb-utóbb mindenképpen odaérek. Odaérünk. A négy napi kiránduló hölgy végigbeszélgette az utat, először az unokák témáját, ez általános fényképmutogatással zárult, majd a közös ismerősök, az aquafitness, a különböző egyesületekben való tagság került sorra, de teljes elképedésemre mindez nem úgy, hogy sorban beszéltek volna, hanem egyszerre: mindenki beszélt, szinte megállás nélkül, mintha egy színes lufikkal tele szoba lenne a vagon és az lenne a cél, hogy az összes ballont a levegőben kell tartani. Még most sem értem, hogyan, de tökéletesen értették egymást. Mikor kiderült, hogy idő előtt le kell szállni, innen nem megy tovább a vonat, az összes többi utas közül engem tartottak a legmegfelelőbb személynek - és erre igazán büszke vagyok -, hogy tanácsot kérjenek, hogyan tovább.

Nagyon szép napunk volt. Tizenkét órával a reggeli indulás után már vissza is értem. Ebből az utazás majdnem hét órát vett igénybe. A maradék öt órába sietség nélkül belefért egy finom ebéd a Marienplatzon, az év első, szabadban elfogyasztott ebédje. Utána elmentünk a kedvenc könyvesboltunkba, néhány ruhásüzletbe, ahol nem vettünk semmit s felültünk egy villamosra, amelyik elvitt a Alte Pinakothek-be. 

Csak az új, Rachel Ruysch, "Nature into art" című kiállításra vettünk jegyet. A látogatók legalább annyira érdekesek voltak, mint a festmények. Először is, sokan voltak. Fiatalok, középkorúak, idősek. Mindenki különösképpen lelkes volt és érdeklődő, szinte vibrált a levegő, soha életemben nem láttam még múzeumban ilyet. Volt egy elég nagy nyugdíjas csapat is, akik összecsukható székeket vittek maguk után, és minden egyes festmény előtt újra és újra leültek. Már kifelé tartottunk, ők még mindig a legelső teremben voltak. Rachel Ruysch egy 17. századi holland festőnő volt, aki virágokat és apró rovarokat, gyíkokat, csigákat festett. A szülei észrevették a tehetségét, taníttaták, mesterekhez küldték festeni tanulni, mindezt egy olyan időszakban, ahogy a lányok esetében ez nem volt szokásos. Később el tudta adni a festményeit, megélt a művészetéből - ez még ma sem számít szokásosnak -, s a sors egészen abszurd fordulatával még a lottón is nyert egy hatalmas pénzösszeget. 

A múzeumokban nagyon szeretem a múzeumboltokat, mindig megveszem a nekem legjobban tetsző festmények képeslapmásolatát a gyűjteményembe. A lányom kapott ráadásul egy kaleidoszkópot is. Először nem akarta elfogadni, mert nem praktikus, nagyon felnőtt lett az évek alatt az én gyermekem, de meggyőztem. Mert mindenkinek szüksége van rá, hogy időnként egyszerűen csak gyermek és gyermeki legyen. 

Sokan nem értik, miért szeretek annyira utazni. 

Az ilyen és hasonló történetekért indulok el.

 

Hazafelé egy emeletes vonattal jöttem, ráadásul találtam is helyet az emeleten. 

Még mindig látom magam előtt, milyen szépen ragyognak az ablakon az esőcseppek, s hogyan halványul el a fényük, ahogy, mikor lassan elindul a vonalt, az állomás lámpái sorban eltűnnek az éjszakában.

Este van.

A lámpa barátságos fényénél a mai nap kincseit rendezgetem az asztalon. Múzeumi belépő és a két megtekintett kiállítás prospektusai. Plusz egy Edward Hopper festmény képeslapmásolata, amit a város egyik könyvesboltjában találtam. Figyelmesen elolvasom a prospektusokat és kivágom azt az egy-két mondatot, ami megérint. 

Az egyik kiállításon ritka, a kihalás szélén álló, régi mesterségek gyakorlásáról készült, fekete-fehér, analóg fotókat néztem meg. A színek elhagyásával nagyobb hangsúly kerül a fény és árnyék játékára, a kontrasztokra, a formákra és struktúrákra. Valahogy nemcsak látni, de érezni is lehet a képeket. Azon gondolkodom, miközben a teljesen üres múzeumban lassan végignézem a képeket, hogyan használhatnám fel ezt a gondolatot az írásban.

A másik kiállításon kézzel írt szövegekből készült portrékat nézek meg. Audrey Hepburn, Marilyn Monroe, John Lennon. Kate Moss. Frida Kahlo. Bruce Springsteen. A szövegek az adott hírességről szólnak. Valami hasonlót én is megírtam, megrajzoltam egyszer: egy adott tájról megfogalmazott gondolataimból rajzoltam meg egészen apró betűkkel egy térképet. 

Utána elmentem a könyvtárba, ahol, mint kiderült, pont ezelőtt tíz évvel már be voltam jelentkezve egyszer, de akkor családi bérletet vettem. Olyan kedves és kicsit fájdalmas is volt egyben, amikor felsorolta, majd kitörölte a gyermekeink nevét. Nem, ők most nem kérnek bérletet. Igen, most csak én vagyok. Tíz euró lesz egy évre. Köszönöm, rendben lesz, fizethetek kártyával?

Utána születésnapi ajándékot kerestem néhány új, lehetséges barátnak. Ez is művészet: még csak kétszer találkoztunk, azt is egy nagyobb társaságban, tehát ne legyen túl olcsó, ne legyen túl drága, túl személyes se legyen, de azért személytelen sem.

Majd sétálgattam az utcákon. Szeretek kisvárosokban sétálni. Bár már számtalanszor jártam itt, mindig felfedezek egy-egy új részletet. Vagy érdekes színkombinációt: egy zöld autót egy barackszínű ház előtt. Vagy ahogy az egyik épület ablakai rátükrözik magukat a lemenő nap fényében az utca túloldalára.

Végül, mielőtt hazaindulok, betérek egy kis olasz kávézóba. Még soha nem jártam itt. Az utcára néző pultnál foglalok helyet, és rendelek egy csésze kávét. A szalvéta színe, akár csak az új pulóverem: rózsaszín.  

S hirtelen olyan szépnek, olyan gazdagnak látom, érzem az életet.

Minden, amit látok, amit gondolok, minden, amit érzek és elképzelek, mindent, amit elfelejtek - valahol ott van. 

Kis részletekben elraktározódik egy titkos helyen. 

S majd egyszer, amikor talán nem is számítok rá, útnak indul, kifejezi önmagát. 

Ha szerencsém van, én is segíthetek ebben. 

Eszközzé válhatok, vagy mellékszereplővé, egy nálam sokkal tágasabb történetben. 

És ennél szebbet még mindig nem tudok elképzelni az életemre nézve.

Pink.

"Ez nem is a te színed" - mondta a kasszában ülő barátnőm a boltban, miközben elővettem a bankkártyámat, hogy fizessek. Az óriási gombolyag fonalra gondolt, ami a sajt, kenyér, tej, alma mellett lapult amolyan kakukktojásként a bevásárlókosárban. A fonal színe őszintén szólva engem is meglepett. Rózsaszín. Nem a halvány, decens árnyalat, hanem az a kifejezetten pink rózsaszín.

Nem emlékszem, hogy lett volna valaha rózsaszín ruhadarabom. Olyan, amit tudatosan és önkéntesen én magam választottam volna magamnak, biztos nem. 

A történet ott kezdődik, hogy amikor a múlt hétvégi bevásárlás alkalmával elhaladtam a közvetlenül a bejárat mellet levő virágospult előtt, megpillantottam egy csokor rózsaszín tulipánt. Volt fehér is, volt sárga is, de a rózsaszín annyira szép és különleges volt, hogy képtelen voltam otthagyni. Mintha először láttam volna ilyet, olyan érzés volt. Meglepett. A meglepődés szívbemarkoló érzése lepett meg.

"Tudom" - válaszoltam a barátnőmnek -, "de egyszerűen beleszerettem."

Azóta kicsit rózsaszínben látom a világot. Mindenütt látom. A Valentin-napi csokorban. Munka után, mikor kilépek az irodából, és felnézek az alkonyatban még egyszer felragyogó égboltra. És látom minden kis szabadidőmben, amit az utóbbi napokban csakis az új pulóverem kötésének szentelek: itt van a kezeim között, itt kanyarog a kötőtűkön. 

Azon gondolkodom, lesz-e bátorságom majd felvenni, emberek közé menni, úgy hordozni, mintha mégiscsak, az én színem is lenne.

 

Tapasztalatom szerint az emberek nem nagyon szeretik, ha változik valaki.

 A "megváltoztál", a "már nem olyan vagy, mint régen" mondatok általában nem bókot, elismerést, megértést jelentenek. Kicsit csalódás ízűek. Mintha szántszándékkal akarnám nehezíteni az életüket.

"Maradj mindig ilyen, amilyen most vagy" - írtam annak idején a ballagási albumokba az osztálytársaimnak. (Remélem, mindenki változott az eltelt évek alatt. Remélem, senki sem maradt meg tizennyolc évesnek.)

 

Szóval pink.

Ez van.

A legújabb kedvenc színem. 

A legfrissebb, legkedvesebb, féltve őrzött titkom. 

A bizonyítéka annak, hogy változok. Hogy élek. 

S megpróbálom kifejezni azt, amit közben tanulok és érzek.

S ha majd elkészül az új pulóverem, talán készen állok meghökkenteni, meglepni a világot.

Nem nagyon és nem az egészet. 

Csak egy új szín erejéig, és csak azt a sarkát, ahol én élek.

A tánc.

Nemrég, amikor Drezdában jártam és a hármas villamosról leszállva az Albertinum múzeum irányába tartottam, már messziről lehetett hallani valahonnan az utcazenét. Kilépve egy mellékutcáról a Platz Neumarktra, egy magas, középkorú, jól öltözött férfit pillantottam meg a tér közepén. Táncolt. Lassan, magabiztosan, figyelmesen. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Csak később vettem észre fején a bluetooth fülhallgatót. Hogy teste nem a teret elárasztó muzsikaszó ritmusára mozog. Saját zenéje volt.

Néha még most is eszembe jut. 

Legutóbb akkor, amikor kinéztem az ablakon, s a kiteregetett törölközők, lepedők vidáman lengedeztek a hideg februári szélben. Eszembe juttatta a csipesz tartása, eszembe juttatta a szél frissessége, szabadsága.

 

Valahogy így is lehetne hordozni a feszültségeket. 

Valahogy így a feloldhatatlan paradoxonokat.

Talán így kellene jelen lenni a világban, miközben fülünk egy nem e világból való hangra figyel.

Ilyen tartással és könnyedséggel,

ahogy a szárítón lengedező szép kék selyemsál a szélben,

ahogy egy saját ritmusra táncoló férfi egy idegen város főterén.

Az elmúlt

napokban nem voltam itthon, látogatóban jártam. 

Vonattal mentem, jöttem. 

Teljesen elfelejtettem, pedig, mint mindig, a legutóbbi vonatutazás után is megfogadtam: soha többé nem indulok el fülhallgató nélkül. 

Főleg akkor nem, ha, mint most is, Deutschland Tickettel utazok valahova, ami ugyan árban verhetetlen, de mivel csak a regionális vonatokat vehetem igénybe, minden utazás egy örökkévalóságig tart. 

Ami egyébként nem baj, mert szeretek lassan utazni. 

Szeretek közben olvasni, nézni a tájat, az embereket, jegyzetelni, ha valami érdekeset hallok, látok. 

Semmiképpen sem szeretnék egy elzárkózott, hangszigetelt világot. 

Általában nem teszem a csomagomat sem a mellettem levő ülésre. Nem akarom magamat elbarikádozni.

Csakhogy. 

Az emberek, akiket eredetileg és elméletben oly nagy szeretettel akartam megfigyelni, egyszerűen nem akartak közreműködni. 

Figyelmen kívűl hagyták nemes érzületeimet.

Az egyikük - fülhallgatóval, ezért talán tudtán és szándékán kívűl jó hangosan - végigtelefonálta a közvetlenül mögöttem levő ülésen ez egész Hof és Chemnitz közötti utat.

Amikor leszállt s már majdnem fellélegeztem, a velem átellenben levő ülésre felszállt egy hatalmas termetű,  kimerült fiatalember, aki egy pillanat alatt mély álomba merült és végighorkolta a Drezdáig tartó utat. 

Ott átszálltam az S-Bahnra, s a három megállónyi részen valaki olyan hangosan rágta mellettem a rágógumiját, hogy még a másodperceket is számoltam, amíg végre leszállhattam. 

De említhetném a két, velem szemben helyet foglaló szőke hölgyet is, akik egy számomra ismeretlen nyelven társalogtak órákon át, így hiába hallgatóztam, nem tudtam jegyzetelni semmit.

A mellettem helyet foglaló fiatalemberből cigarettaszag áradt.

A szőke hölgyek után velem szemben leülő két munkásember ugyan sok butaságot is beszélt, de elképesztő kedvesen mókáztak a másik oldalon levő kislánynak, akinek a szülei mindent elkövettek, hogy szemük fényét elszórakoztassák a hosszú úton: énekeltek, táncoltak, kipakoltak egy egész hátizsáknyi játékot.

Az egyetlen igazán vicces utas pedig, aki átszellemülten jazzt hallgatott a telefonján - ezt onnan tudom, hogy egyszer csak jószívűen odaadta a fülhallgatóját a mellette álló, számára ismeretlen utasnak, közben többször is közölte vele angolul, hogy "it`s like jazz, it`s like jaaaaaaazzz!" -, valószínűleg pont egy sörrel fogyasztott többet a kelleténél.

S az a hosszú kasmírkabátos, sárga táskájú nő, a saját kötésű sállal, kezében egy könyvvel? 

Ő csak egy utas a sok közül. Időnként felnéz, könyvként olvassa tovább mégiscsak a tájat, az embereket, az útközbeni apró, néha idegesítő, de legtöbbször egyszerűen csak tökéletlenül is szép, fáradt, emberi történeteket.