Útra kész.

Körülvesznek a nagyszombati készülődés kellékei: a konyhában előkészítve egy nagy fazék, a zöldségek felaprítva, már csak el kell készíteni a levest. A nappaliban több adag mosás után egy óriási kosár tele szélfutta, napfény illatú száraz ruhával. Az ágyhoz támasztva a hátizsákom. A kis asztalkán különböző tárgyak, ruhák, útlevél, útinapló, gyógyszer, minden, amit az El Caminora tervezek vinni, grammra lemérve. Egy utolsó mérlegelésre várnak: még csak ezután dől el, mi az, ami végül bekerül a három héten át majd otthont biztosító zsákba.

Csend van, szinte hallani a gyöngyvirágszirmok nyílását a kerti bokor alatt. Most vettem észre őket, ahogy felpillantva kinéztem az ablakon.

Kihúzok néhány tételt a tennivalók listájáról - hálás köszönet a félkész ételekért a boltban! -, tudatosítom, mennyire elfáradtam az elmúlt hetek hajszájában (nem tudom másképp nevezni). 

Leegyszerűsítem a dolgokat, hogy több időm, erőm, figyelmem maradjon arra, ami valóban fontos. Elidőzök a mai ige mellett. Napról napra haladva eljutottam Lukács evangéliumának utolsó részéhez. Előre elolvasom a feltámadás történetét. 

A szöveg egy részében egy út van leírva. Egy két órás gyalogút Jeruzsálem és Emmaus között, ami tapasztalatom szerint körülbelül hat-hét kilométernek felel meg. Ketten mennek, a szívük csordultig csalódással, szomorúsággal. Egy harmadik személy csatlakozik hozzájuk. Végigbeszélgetik az utat, majd mikor célhoz érnek, az új ismerős tovább akar menni. Maradj velünk, kérlelik, maradj velünk, mert mindjárt alkonyul. Az "idegen" elfogadja a meghívást. Majd a vacsoránál ismerik fel, lassan, az asztalnál, egy gesztusról, a különleges módjáról annak, ahogy csak ő tudja megköszöni, megtörni, majd átnyújtani a kenyeret.

Mélyen megérintenek ezek a mondatok. "Maradj velünk." "Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték." "Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?" "Még abban az órában útra keltek."

Megérintenek, talán azért, mert én magam is hosszú útra készülök. 

S mert eszembe juttatja: csak azért, mert valamit nem látok, nem értek, nem éltem át, nem azt jelenti, hogy nem létezik vagy lehetetlen. Lehet, csak annyit jelent, valami akadályozza a látásomat. 

Abban reménykedem, útközben olyan csodákat is észreveszek, amiket itthon eddig még nem.

 

Áldott, szép húsvétot kívánok, valódi, szívbéli ünnepet.

Három hét múlva újból jelentkezem.

Április tizenötödike...

 

...idén az első nap, amikor az ébresztőóra csörgése után meleg köntösben, kötött zokniban, naplóval, kávéval a balkonon kezdem a napot. Kicsit szorosabbra tekerem a vállamon a hosszú sálat. Még mindig hűvösebb van, mint jól esne s mint gondoltam. Mégis, emelem poharam, a szezont ezennel megnyitom.

A műanyag kerti széken, amit időnként megfogadok, hogy kicserélem valami előkelőbbre, kifakult, kissé félrecsúszott barna ülőpárna. Még mindenütt ott van a hosszú tél nyoma. Vékony porréteg, fagyos szürkeség.

Lecsavarom a toll kupakját, majd didergő kézzel új bejegyzést kezdek. Ünnep van, írom. Az év első, idekint elkezdett napjának ünnepe. 

A kávé egy vastag falú üvegpohárban. Aktuális kedvenc. Valaha mécsestartó volt, azt hiszem, az oldalán egy domború felirat: s  h  i  n  e.  S ahogy lassan fogy a kávé, a folytatás:  a    l  i  g  h  t . Íme a mai üzenet: shine a light. Ragyogjon a fényed. Az egyetlen igazán fontos tétel a tennivalók listáján.

Hallom, ahogy Lizzie felszalad a macskalétrán, hosszasan settenkedik körülöttem, majd hirtelen az ölembe ugrik. Rá a füzetre, nem tűrve ellentmondást. A levegőben tartom a füzetet míg befejezem a már elkezdett mondatot. Majd csak ülök egy ideig, simogatva a cicám fejét. Érzem, ahogy rám bízza, ahogy elengedi magát. Lassan elnehezedik. Akkor sem mozdul, amikor óvatosan felállok, hogy bevigyem a nappaliba.

Olyan érzés, mintha magát az életet hordoznám. Az is, az élet teljessége egy ilyen egészen kicsi állatban, aki teljes szívvel éli az életét, s pontosan az és annyi, akinek lennie kell. Nem több, de nem is kevesebb.

Olyan érzés, mintha a szívemet hordoznám. Gyengéden, engedve, hogy megzavarja a napirendemet, figyelve, vajon boldog-e, dobog-e, lobog-e, szeret-e, felragyog-e még néha benne és általa a fény...

Mindennapok.

Napok óta főzöm ugyanazt az egy tál tök egytálételt. 

Így nevezem, pedig van benne még édesburgonya, sárgarépa, paprika, hagyma, krumpli, és spenót is.

Egyik nap megvettem a hokkaido tököt és az édesburgonyát. Minden más volt már itthon.

Két napig nézegettem őket a konyhapulton.

Harmadik nap megpucoltam minden hozzávalót.

Harmadik nap estéjén elhalasztottam a főzést, vizet öntöttem a krumplira, hogy ne barnuljon, s kis, zárható edénykébe tettem a hagymát, mert már mindenütt hagymaillat terjengett.

Negyedik nap végül felaprítottam mindent. Ez a munka neheze.

Majd megfőztem.

Reméltem, elég lesz majd egész hétre, de örülök, ha mára éppen jut mindhármunknak még egy kis adag - hármunknak, az egyik gyermekünk hazaköltözött átmenetileg, befejezni a szakdolgozatát.

Ez a tök egytálétel, amit joghurttal tálalok, néhány csepp tökmagolajjal és serpenyőben pirított mandulával, olyan boldoggá tesz. 

Olyan boldoggá, ahogy csak a hétköznapi dolgok, az egyszerű házimunkák tudnak tenni a végeláthatatlan irodai munka szüneteiben. 

Reggelenként felírom, mit szeretnék elvégezni: például megvarrni a vászonszatyor leszakadt fülét. Ki is mosom, kivasalom, majd szépen összehajtogatom. Alig tudok elképzelni ennél nagyobb megelégedettséget. 

Az érzés, hogy valamit elkezdek, a lehető legszebben elvégzek, az élet minden más területén ritka. 

Az érzés, hogy átnyújthatom ajándékaimat a világomnak, ez a legszebb. Egy tál étel. Egy rövid szöveg. Egy megjavított használati tárgy.

Így mondom el, szavakkal, szavak nélkül, hogy nagyon szeretlek. 

Úgy örülök, hogy létezel s hogy létezem.

Főpróba.

Körülbelül tíz hónapja eldöntöttem, hogy idén végigmegyek az El Camino valamelyik szakaszán. Még tisztán emlékszem a pillanatra. Éppen dolgoztam, két bérelszámolás között született meg a gondolat. De nevezhetném hívásnak is, mert olyan érzés volt, mintha hívott volna valami, valaki, nem tudom megmagyarázni, azóta sem sikerült kielégítő választ adni, ha valaki kérdezi, miért. Legtöbben az életközepi válság egyik jelét látják egyébként az ilyen és hasonló jellegű döntésekben. Talán azért nem nevezhető teljesen előzmények nélkülinek az ötlet, mert abban az időszakban a zarándokénekeket olvastam a Zsoltárok könyvében.* A szép szövegek olvasása időnként kiszámíthatalan következményekkel is járhat.

Én voltam a legjobban meglepődve. Olvastam már néhány zarándok beszámolót, de soha nem vágytam ilyen kalandra. Most mégis itt vagyok. Két hét múlva, húsvéthétfő reggelén indulok.

A portugál El Caminora esett a választásom, a Porto és Santiago de Compostela közötti táv körülbelül 280 km hosszú szakaszára, azt hiszem, leginkább azért, mert nagyon szeretném látni az óceánt.

Azt hittem, mostanra edzettebb leszek annál, mint amilyen vagyok. Hiszen már az első nap majdnem huszonöt kilométert kell megtegyek. De néhány héttel ezelőtt, egy huszonhárom kilométeres túra után napokig bicegtem, véleményem szerint azért, mert nem vettem túl komolyan a bemelegítést, nyújtást. S úgy terveztem, hogy legalább két hosszú túrát megteszek majd hátizsákkal is, de erre már nincs időm. 

Ma viszont volt egy szabad délelőttünk. Megpakoltam a hátizsákot és jó társaságban elindultam, csak egy rövid túrára. Egy egészen szerény főpróbára. Mert csak ezzel a hozzáállással van esélyem végigjárni az utat, végigélni az életet: ha nem adom fel a terveimet, önmagamat, akkor sem, ha csak töredékesen, tökéletlenül tudom teljesíteni azt, amire hitem szerint hívást kaptam.

S még egy apró üzenet mindenkinek, aki múlt nyáron egy-egy zine vásárlásával támogatta az álmomat: a repülőjegy árának egy részét nektek köszönhetem. Köszönöm.

* tizenöt, egymás után következő zsoltár (120-134)

Egy mondatban.

Minden nap visszavágni a szárakat, friss vízbe tenni, lerajzolni, lefotózni, kiválasztani egyetlen szálat, azt lepréselni, utánaolvasni a származásának, a latin nevének, hosszasan elnézni, gyönyörködni benne, írni róla, beszélni róla, álmodni róla - a virágcsokrok szépségét megköszönni sokféleképpen lehetséges. 

 

Ebben az egy mondatban az az érdekes, hogy tulajdonképpen szomorúnak indult.

Arról szólt eredetileg, hogy minden szépség mulandó.

Ezért minden, a megőrzésére irányuló igyekezet kedves és sajnos hiábavaló. 

 

Útközben rájöttem: igen, de én döntöm el, milyen irányba vezetem a mondataimat.

Itt van ez a szép hervadó virág, itt vagyok én, kicsit én is szép és hervadó, itt van ez az élet, ezek a hírek - talán nem a hírek olvasásával kellett volna kezdeni a napot? -, s itt vannak ezek a szavak, ingyen. Mindenki használhatja őket jóra is, rosszra is. A szavak világokat teremtenek. Utakat készítenek. Emberséget közvetítenek. Közösséget teremtenek. Vagy nem.

Ami engem illet,  hirtelen teljesen lehetetlennek éreztem, hogy legalább ezen a mikroszinten ne a köszönet, ne a jövő, ne az öröm irányába terelgessem őket. 

 

Ha valami szép, nem az a szomorú, hogy elmúlik.

Az a szomorú, ha nem köszönöm meg.