Főpróba.

Körülbelül tíz hónapja eldöntöttem, hogy idén végigmegyek az El Camino valamelyik szakaszán. Még tisztán emlékszem a pillanatra. Éppen dolgoztam, két bérelszámolás között született meg a gondolat. De nevezhetném hívásnak is, mert olyan érzés volt, mintha hívott volna valami, valaki, nem tudom megmagyarázni, azóta sem sikerült kielégítő választ adni, ha valaki kérdezi, miért. Legtöbben az életközepi válság egyik jelét látják egyébként az ilyen és hasonló jellegű döntésekben. Talán azért nem nevezhető teljesen előzmények nélkülinek az ötlet, mert abban az időszakban a zarándokénekeket olvastam a Zsoltárok könyvében.* A szép szövegek olvasása időnként kiszámíthatalan következményekkel is járhat.

Én voltam a legjobban meglepődve. Olvastam már néhány zarándok beszámolót, de soha nem vágytam ilyen kalandra. Most mégis itt vagyok. Két hét múlva, húsvéthétfő reggelén indulok.

A portugál El Caminora esett a választásom, a Porto és Santiago de Compostela közötti táv körülbelül 280 km hosszú szakaszára, azt hiszem, leginkább azért, mert nagyon szeretném látni az óceánt.

Azt hittem, mostanra edzettebb leszek annál, mint amilyen vagyok. Hiszen már az első nap majdnem huszonöt kilométert kell megtegyek. De néhány héttel ezelőtt, egy huszonhárom kilométeres túra után napokig bicegtem, véleményem szerint azért, mert nem vettem túl komolyan a bemelegítést, nyújtást. S úgy terveztem, hogy legalább két hosszú túrát megteszek majd hátizsákkal is, de erre már nincs időm. 

Ma viszont volt egy szabad délelőttünk. Megpakoltam a hátizsákot és jó társaságban elindultam, csak egy rövid túrára. Egy egészen szerény főpróbára. Mert csak ezzel a hozzáállással van esélyem végigjárni az utat, végigélni az életet: ha nem adom fel a terveimet, önmagamat, akkor sem, ha csak töredékesen, tökéletlenül tudom teljesíteni azt, amire hitem szerint hívást kaptam.

S még egy apró üzenet mindenkinek, aki múlt nyáron egy-egy zine vásárlásával támogatta ezt az álmomat: a repülőjegy árának egy részét nektek köszönhetem. Köszönöm.

* tizenöt, egymás után következő zsoltár (120-134)

Egy mondatban.

Minden nap visszavágni a szárakat, friss vízbe tenni, lerajzolni, lefotózni, kiválasztani egyetlen szálat, azt lepréselni, utánaolvasni a származásának, a latin nevének, hosszasan elnézni, gyönyörködni benne, írni róla, beszélni róla, álmodni róla - a virágcsokrok szépségét megköszönni sokféleképpen lehetséges. 

 

Ebben az egy mondatban az az érdekes, hogy tulajdonképpen szomorúnak indult.

Arról szólt eredetileg, hogy minden szépség mulandó.

Ezért minden, a megőrzésére irányuló igyekezet kedves és sajnos hiábavaló. 

 

Útközben rájöttem: igen, de én döntöm el, milyen irányba vezetem a mondataimat.

Itt van ez a szép hervadó virág, itt vagyok én, kicsit én is szép és hervadó, itt van ez az élet, ezek a hírek - talán nem a hírek olvasásával kellett volna kezdeni a napot? -, s itt vannak ezek a szavak, ingyen. Mindenki használhatja őket jóra is, rosszra is. A szavak világokat teremtenek. Utakat készítenek. Emberséget közvetítenek. Közösséget teremtenek. Vagy nem.

Ami engem illet,  hirtelen teljesen lehetetlennek éreztem, hogy legalább ezen a mikroszinten ne a köszönet, ne a jövő, ne az öröm irányába terelgessem őket. 

 

Ha valami szép, nem az a szomorú, hogy elmúlik.

Az a szomorú, ha nem köszönöm meg.