Április tizenötödike...

 

...idén az első nap, amikor az ébresztőóra csörgése után meleg köntösben, kötött zokniban, naplóval, kávéval a balkonon kezdem a napot. Kicsit szorosabbra tekerem a vállamon a hosszú sálat. Még mindig hűvösebb van, mint jól esne s mint gondoltam. Mégis, emelem poharam, a szezont ezennel megnyitom.

A műanyag kerti széken, amit időnként megfogadok, hogy kicserélem valami előkelőbbre, kifakult, kissé félrecsúszott barna ülőpárna. Még mindenütt ott van a hosszú tél nyoma. Vékony porréteg, fagyos szürkeség.

Lecsavarom a toll kupakját, majd didergő kézzel új bejegyzést kezdek. Ünnep van, írom. Az év első, idekint elkezdett napjának ünnepe. 

A kávé egy vastag falú üvegpohárban. Aktuális kedvenc. Valaha mécsestartó volt, azt hiszem, az oldalán egy domború felirat: s  h  i  n  e.  S ahogy lassan fogy a kávé, a folytatás:  a    l  i  g  h  t . Íme a mai üzenet: shine a light. Ragyogjon a fényed. Az egyetlen igazán fontos tétel a tennivalók listáján.

Hallom, ahogy Lizzie felszalad a macskalétrán, hosszasan settenkedik körülöttem, majd hirtelen az ölembe ugrik. Rá a füzetre, nem tűrve ellentmondást. A levegőben tartom a füzetet míg befejezem a már elkezdett mondatot. Majd csak ülök egy ideig, simogatva a cicám fejét. Érzem, ahogy rám bízza, ahogy elengedi magát. Lassan elnehezedik. Akkor sem mozdul, amikor óvatosan felállok, hogy bevigyem a nappaliba.

Olyan érzés, mintha magát az életet hordoznám. Az is, az élet teljessége egy ilyen egészen kicsi állatban, aki teljes szívvel éli az életét, s pontosan az és annyi, akinek lennie kell. Nem több, de nem is kevesebb.

Olyan érzés, mintha a szívemet hordoznám. Gyengéden, engedve, hogy megzavarja a napirendemet, figyelve, vajon boldog-e, dobog-e, lobog-e, szeret-e, felragyog-e még néha benne és általa a fény...