Minden olyan szép! #17

Szerdánként - néha csütörtökön - megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.  

-  Tavasz. Egy hét leforgása alatt leesett körülbelül tizenöt centiméternyi hó, majd az alatta levő rétegekkel együtt el is olvadt két nap alatt az egész. Elképesztő. A kertben kinyíltak a hóvirágok. Egy fakopáncs egész nap csak kopácsol. S láttam egy mókust végigrohanni az udvar végében. Néha fúj a szél, vizet árasztó tavaszi szél, s esik a finom szemű eső, a tűlevelek végén ott remegnek ilyenkor a kristálycseppek.Tegnap délután kisütött a nap. Főztem egy csésze kávét és kiültem, idén először, a kertbe, elfogyasztani. Olyan szép volt. Ülni a kert végében a lépcsőkön, behunyt szemmel odafordulni a fény felé, engedni, hogy Lizzie befészkelje magát az ölembe. Isten hozott, szép tavasz, végre!

- Podcast. Bár nem vagyok egy nagy podcast hallgató, a Mel Robbins podcast utolsó részét már kétszer is meghallgattam. Annyira reménykeltő és inspiráló. Ami az elmúlt évben szó szerint majdnem megbénított - a tény és a tudat és főleg a tapasztalat, hogy a mesterséges intelligencia által elindított változások gyakorlatilag fokozatosan elveszik a munkámat, legalábbis azt a módját, amit nagy fáradozások árán eddig bejárattam, szóval ezt most már képes vagyok másképp látni. Egyrészt egy munkahelyen még mindig számít az, hogy ki milyen ember. Tiszteletteljes, szorgalmas, kész a tanulásra, a változásra, akár az átmenetileg kevesebb munkára. Egyszóval még mindig számít a jellem. A hozzáállás. Hogy hogyan fogadom a kritikát. Múlt hónapban egyszer megkérdeztem, bemehetek-e gyakorolni és tanulni egy nap a szabadidőmben. Ez az idő meg fog térülni majd a fizetett órákban. Új lendületet és kedvet érzek ebben, a már meglévő munkámban. Valahogy kicsit mindig úgy gondoltam rá, hogy hát igen, nem az igazi, de ez van. De ha ez van, akkor érdemes szívvel és örömmel végezni. Ezen a téren határozottan érzek változást magamban.

- Visszatérve a podcasthez. Állítólag minden emberi életben legalább hét-nyolc lehetséges élet van. Nincs hely, idő mindegyikre. De tervezhetünk egy kicsit tágasabban is, mint csak egy életre. Nem csak egyfélék vagyunk. Például én nem csak könyvelő vagyok. Szerethetjük, érthetjük a számokat és lehet például egy műtermünk, ahol festünk. Mindkettő lehet igaz. A két meghívott Stanford professzor kifejlesztett egy három kérdésből álló eszközt, ami segíthet legalább elképzelni, mi minden lehetséges: ha mindent ugyanúgy csinálok tovább, mint most, ha nem változtatok semmin, hol fogok tartani öt év múlva, milyen ember leszek?/ ha minden megváltozik és elveszítem a munkát, ami most van, mi a B terv, miből fogom kifizetni a számlákat?/ ha nem számít a pénz, a kor, ha nem nevetne ki senki s ha abszolút lehetséges is lenne, mi lenne az az álom, amit megpróbálnék megvalósítani? Nem kell tudnom a válaszokat ahhoz, hogy már csak a kérdésektől kicsit szabadabban tudjak lélegezni.

- A kötésprojektem. A legtöbb apró-cseprő hibát, amit eddig elkövettem, észre sem lehet venni. Együtt fogok tudni élni velük, azt hiszem. De becsúszott egy elég nagy hiba a fő mintába is. Észrevettem. Majd, ki tudja miért, kötöttem tovább. Olyan érdekes volt, tudtam jól, úgyis el fogom bontani, de azért még megkötöttem néhány sort, hátha lemondok róla. Persze, visszabontottam. Vannak hibák, amiket érdemes időben helyrehozni, mint aztán egy életen át hordozni (a leendő, saját kötésű kardigánom esetében szó szerint) vagy rejtegetni őket. 

- Lista arról, hogy mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban: gyakran kinézni munka közben a kis irodám óriási, a szobához képest túlméretezett ablakán a kertben/ home office hét, ami lehetővé tette, hogy két barátnőmmel is találkozzam reggelire, kávéra/ teregetni az udvaron/ késő esti palacsintasütés/ hogy befejezhettem néhány már régóta húzódó feladatot, szeretem befejezni, vagy legalább méltón abbahagyni, ha valamit megígérek, elkezdek/ az első idei adóbevallás elkészítése egy barátnak, akitől meg akartam kérdezni, mi szépet fog venni magának a reméltnél több visszaigényelhető összegből, de ő még előtte azt mondta, hogy jó ajándék lesz majd a szüleinek/ a vasárnapi istentiszteletről hazaérkezve lefeküdtem és majdnem estig aludtam, félálomban éreztem, ahogy a férjem betakar/ a világutazó gyermekem kérésére felhívni egy vietnámi légitársaságot, hogy csatoltassak egy csomagfoglalást a hátizsákjának a mai, Bangkokba szóló jegyéhez - sikerült. 

- Minden olyan szép. S minél konkrétabban fogalmazunk, minden még annál is szebb. 

Minden olyan szép! #16

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.  

- Egy nap. Például a tegnapi nap. Hétköznap. Az első dolog: tízórait csomagolni a férjemnek, utána kávé és napló. Hamarosan, még nem tudom mikor, várom a főnöknőm üzenetét, hogy mikor kezd érkezni a munka, indulnom kell az irodába. Bizonytalan vagyok, mivel töltsem el a ki tudja mennyi időt. Olyan érzés kicsiben, mint az élet. 

Olyan a reggel, mint egy összegubancolódott időgombolyag. Nem tudom, honnan kezdjem el gombolyítani. Megéri-e egyáltalán fáradozni vele.

Végül elkezdem a tornánál. Ha egész nap ülni fogok, a testemnek szüksége van a mozgásra. Előveszem a kis súlyzóimat, elindítom a szokásos workout videót.

 

- Pray As You Go.  Az edzés végén hullahoppkarikázom. Olyan hosszan, amíg a mai Pray as you go podcast rész tart. Körülbelül tizennégy perc. Minden nap meghallgatom. Van benne egy kis zene, egy Szentírás részlet, néhány gondolkodásra, imádságra indító kérdés. Napi istentisztelet elvitelre. Angolul értőknek nagy szeretettel ajánlom.

 

- Időgombolyag. Még mindig nem érkezett üzenet, van időm nyugodtan zuhanyozni, felöltözni, reggelizni. Csomagolok magamnak is ételt. Beágyazok, rendbeteszem a konyhát. Végül még arra is van időm, hogy megtanuljak két sort a Hafez versből, amivel mostanában foglalkozom.

 

- Munka.  

Végül elindulok. 

Egy kis felgöngyölített, képzeletbeli időgombolyagot tartok a tenyeremben. 

Egy szépen megélt reggel békességét. 

A nap többi része koncentrált munka. 

Este, kilépve az irodából, friss hó fogad. Olyan szép. Lassan, nagyon vezetek haza. 

Eltelt egy nap. 

Annyi mindent szerettem volna még. 

Annyi mindent szeretnék még!

Több időt például ennek a bejegyzések az írására is. 

Minden olyan töredékes. 

De ez ami van, most ez a minden. 

És ez, talán, remélem,

elég. 

Szépen élni.

Az előző bejegyzésnél kaptam egy kérdést arra vonatkozóan, hogy engem mi motivál a szép életre. 

A szép élet - az egy vágyódás.

Így kezdődik. Látok valakit, olvasok, megfigyelek valamit, és hirtelen eláraszt az érzés, hogy ezt én is szeretném. Ez azt jelenti, hogy amit látok, már rég ott van bennem. Talán még csak pici magként, lehetőségként, de nem lennék képes így reagálni, ha nem lenne ott bennem is a készség, a képesség. 

A legtöbb dolog, amit szépnek tartok az életemben, így indul. Másoktól tanulok, a mai napig. Mindenkitől lehet tanulni valamit. 

 

A szép élet - az egy fájdalom.

A végességünk tudata. Hogy, hadd mondjam ki úgy, ahogy van: mindannyian meghalunk. Hogy, ha vagyunk elég szerencsések, előtte még megöregszünk, és azt csak a legbátrabbak tudják igazán szépen. Ettől olyan különleges minden. Van, aki hisz egy másféle folytatásban - én igen -, van, aki nem. Tény: ez a világ, ez az élet, ahogy itt és most érzékeljük, egyszer véget ér.

Nem áll rendelkezésünkre végtelen mennyiségű február. 

Ez a gránit égbolt felettünk, ezek a szürkésen olvadozó hókupacok az utca szélén, az első hóvirágok a kertben: csak annyiszor láthatom őket, ahány év adatik az életemben. 

Ez a gondolat kicsit mindig ott van a háttérben. 

Fáj is, persze, de annál édesebbé, szebbé tesz mindent.

 

A szép élet - az egy válasz. 

A szép élet mindennapi. Szolgálat. Mindennapi szolgálat. Kézzelfogható. Olvasható. Fegyelmezettség. Játék. Bátorság. Rutin. Szabadság. Figyelmesség. Szeretet. Ezek a szavak jutnak hirtelen eszembe.

 

A szép élet - az egy kérdés: hogyan akarom kifejezni a szeretetemet? 

Mert néha úgy érzem, csordultig van a szívem szeretettel.

És akkor kitalálom például, hogy leginkább úgy, ha minden szerdán arról írok a blogba, hogy mit láttam szépnek az elmúlt héten. Akkor is írom, ha fáradt vagyok, vagy nincs kedvem hozzá. Így mondom el, hogy köszönöm. 

A szép élet ilyen egyszerű elköteleződések sorozata. Ritmus. Ki-belélegzés. Kérdések, válaszok. Adok. És nagyon sokat kapok.

 

Ma délre megyek dolgozni. Sokat havazott az éjjel, most is megállás nélkül esik. Egyedül reggelizek. Megterítem szépen az asztalt, majd elmegyek sétálni az erdőbe. Mintha puha párnákon járnék. Ráérek kicsit később is amiatt aggódni, hogyan jutok le az autóval erről a meredek dombról. Most belépek egyszerűen, mintha egy nyitott ajtó lenne, a pillanat örömébe.  

Minden olyan szép! #15

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Késő este. Visszaolvasok a kézzel írott naplóban, hogy lássam, mi szép történt velem, mióta legutóbb írtam a blogra. És látom, mennyi oldalt teleírok csak azzal, hogy tervezek valamit, álmodok valamiről. Eleve, sokszor, egy-egy régi gondolatot keresve visszalapozok a régebbi füzetekben is, s mindegyik csordultig van tervekkel, alkotóvággyal. A sok készülődéshez képest elég kevés konkrét megvalósítást tudok felmutatni. Nem bánom. Szeretem egyszerűen csak érezni, hogy élek. Hogy millió meghívással áraszt el az élet és minden érdekel. Minden válaszra késztet. Egy kis reggeli jegyzet-részlet, amit Lizzievel az ölemben próbáltam írni: Felkelt a nap és beragyog mindent. A háztetőket. A kémények bádogborítását. A kéményekből kanyargó füstöt. Tükröződik az ablakokban, megsokszorozza önmagát a fény. Beragyogja a hajamat is. A völgyben szétterülő ködpaplant. Az élet egyszerűen csak élni akar. Bennem. Körülöttem. Általam. Puha és rendetlen. Játékos. Ad és kér. Játszani akar velem. És bennem. Őszinte és tökéletlen. Olyan igazi. Választ vár. Nem fél zavarni. Ölbe veszem. Megsimogatom. Magamhoz ölelem. Úgy szeretem. Miről beszélek? Ma reggel macska formájú az élet. Én én válaszolok. Szia, kismacska. Szia, élet.

- Munka. Sokat dolgozom. Ma este írtam valakinek egy üzenetet, már beszéltünk korábban erről a témáról, s megkérdeztem, szokta-e úgy érezni, hogy nem elég jó a munkájában. Mivel minden változik, s folyton új dolgokat tanulok, sok apróbb hibát vétek. Minden hiba szóvá is van téve. Elméletben tudom, hogy a kritika a javamat, a tanulást szolgálja, mégis úgy érzem egy idő után, hogy már csak hibázom. Megkérdeztem ettől a jóbaráttól, hogy van-e valamilyen tanácsa a számomra. Azt válaszolta, az érzés teljesen érthető. De a hibázás nem azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó. Hanem azt, hogy növekszik a tudásom. És hogy próbáljak meg olyan kedves lenni magamhoz, mint amilyen kedves egy barátomhoz lennék hasonló helyzetben. Szerintem ez olyan szép gondolat. Soha de soha nem mondanám egy barátnak, akármennyit is hibázna, hogy szégyellje magát. Soha nem használnék olyan kemény szavakat, mint amilyeneket saját magammal szemben szoktam. 

- Kötés. Befejtem a lábszármelegítőt a gyermekemnek. Már postáztam is. És hosszas keresgélés után kiválasztottam a következő projektet, egy kardigánmintát. Magamnak. Igazi kihívás. Nagyon szeretem. A szép sárga színű fonal különböző színű háttérrel teljesen más és más árnyalatúvá válik. A kezeim között létrejövő minta, amiről azt hittem, én soha nem tudnék ilyet: egy csoda. 

- Reggelenként megkérdezem, hogy mit kér, mit vár ma tőlem az élet? (Eleve, ez is feladat és cél: gyakrabban megfordítani a rendszeresen csak a magam szempontjából megfogalmazott gondolatokat, kérdéseket.)  

- Hullahoppkarika. Megtaláltam újra. Használom újra. Mindig nehéz nekifogni a napi sportnak, de utána a zuhanyzás és az izomláz: csodálatos érzés. 

- Boldogság. Brianna Wiest egyik könyvéből olvastam ma reggel egy rövid esszét. A háromféle boldogságról ír. 

Az első az élvezetekkel kapcsolatos: egy finom étel, egy pihepuha ágy boldogságát mindenki ismeri és értékeli. 

A másodikat kegyelem általi boldogságnak nevezi. Amikor látjuk, mennyi mindent kaptunk az életben, ami nem a mi érdemünk. És meg is tudjuk, akarjuk köszönni valakinek, aki nem mi magunk vagyunk, aki nálunk nagyobb. 

A harmadik, és igazából, mivel az első kettőt rendszeresen érzem és gyakorlom, engem most ez érdekel: a kiemelkedő teljesítmény általi boldogság. 

Gyakran elkerüljük, mert munkával, megerőltetéssel, fegyelmezettséggel jár. Hosszú távú célok kitűzésével. A jutalom pedig nem látható azonnal. 

Ez a gondolat ma nagyon inspirált. Elgondolkodtam, milyen hosszú távú céljaim vannak. Eleve, mivel már nem vagyok a legfiatalabb, mire van reálisan nézve időm még az életben. Még nem értem a végére a gondolkodásnak, de máris más fényben láttam a munkahelyi küszködéseimet, az izomlázat, a bonyolult kötésmintával való hosszas bíbelődést. Mindegyiknek van köze a hosszú távú céljaimhoz. És minden apró megerőltetés, még a legtökéletlenebb is, hozzájárul a teljes képhez. Nem az a lényeg, elérem-e a céljaimat. Hanem hogy milyen emberré válok közben. S hogy képes vagyok-e olyan szeretettel beszélni magamhoz közben, ahogy azt a barátaimmal teszem. 

 

- Virág. Elhatároztam, minden hónapban veszek magamnak egy csokor vagy egy cserép virágot. A január virágja a fehér amarillisz volt. Még mindig virágzik. A februáré a puha, érzékeny, sárga mimóza. Minden hónapnak lesz egy saját virágja. Ez az én luxusom. Egy csokor virág, a legnagyobb szeretettel gondozva, hogy sokáig eltartson és sokáig örömet szerezzen.

Mimóza.

Tegnap Münchenbe utaztam. 

Mint mostanában mindig reggelenként, ködborította tájban indultam el. Az utcalámpákat már lekapcsolták s ahol az autólámpák fénye érintette a fagyos aszfaltot, ott volt csak a szürkeségben némi ragyogás. Pont elég volt ahhoz, hogy jókedvem legyen. 

Bekapcsoltam a rádiót. A BR-Klassikon egy Mendelssohn számot konferáltak fel az Orchestre de Chamre de Paris előadásában. A darab címe: "Capriccio Brillant h-Moll, op. 22." Agytornának sem rossz megpróbálni észben tartani mindezt, hogy aztán fel tudjam jegyezni, amikor leparkolok az állomás előtt.

A brilliáns szóról valami nagyszerű, hangos, kiemelkedő, kiváló jut eszembe. Pedig egyszerűen csak ragyogást jelent. Utánaolvastam, az olasz brillare szóból ered, ez pedig a latin beryllusból, ami szó szerint lefordítva egy drágakő fényére utal. Ha megvilágítják, még az aszfalt is drágakőként ragyog egy ködös reggelen.

Nem kell ahhoz a legnagyszerűbb, legkiemelkedőbb legyen valaki, hogy brilliáns legyen. Ragyogni csendesen, halkan is lehet. Visszafogottan. Hűségesen, kitartóan. Kinek milyen a fénye, azzal ragyogni ott, ahol. Már csak azért is érdemes volt elindulni, hogy újra eszembe jusson ugyanez az egy gondolat, ami már olyan rég formálja a mindennapjaimat.

Visszafele, mielőtt elindultam az állomásra, még megkerestem a kedvenc virágárusomat a Marienplatzon. Mindig árul ilyenkor mimózát is. És mindig, most is rózsaszín selyempapírba csomagolta és elmondta, miközben összeszedte a pénztárcájából a visszajárót, ugyanazt viccet. 

A vonat zsúfolásig tele volt. 

Végül találtam egy szabad ülést. 

Úgy tartottam végig kezemben mimózát, mintha nem is virág, 

hanem egy fénylő, törékeny lámpás lenne. 

 

Minden olyan szép! #14

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Hobbi. Ha nem készítettem volna jegyzeteket, biztos én magam sem hinném el, hogy januárban elolvastam hat könyvet. Ebből egy hangoskönyv, de úgy döntöttem, ez is számít. Egy pedig újraolvasott könyv. Ez utóbbinál Patti Smith M Train című könyvéről van szó, mindjárt írok ehhez valamit. Ha nem készítettem volna majdnem mindegyikről fotókat, én magam sem hinném el, mennyi mindent kötöttem. Egyiket sem magamnak. Egy zoknit, egy ujjatlan kesztyűt, egy vállkendőt s a férjem kérésére egy saját tervezésű elemlámpatartót is. Annyira boldoggá tesz, annyira vigasztaló, ha valami hasznosat, szépet készíthetek másoknak. Most éppen egy lábszármelegítőt a gyermekemnek.

- Patti Smith. Az M-Train utolsó oldalain visszaemlékszik arra az időszakra, amikor meghalt a férje. A temetés napján úgy érezte, nem tud felkelni az ágyból. A testvére felrázta és azt mondta, muszáj felkelnie. Segített neki felöltözni és elvitte autóval a templomba. Útközben azon gondolkodott, mit is mondjon majd. A rádióból hirtelen felcsendült a What a wonderful world című dal. Hirtelen úgy érezte, ez egy jel a férjétől. Ő volt az, aki mindig azt mondta Pattinek, hogy ez az ő dala. De mindig úgy érezte, ez nem lehet igaz, túl nyers nő ő ehhez. És akkor eldöntötte, ezt a dalt fogja elénekelni a gyászistentiszteleten. A capella. Végül pedig hozzátette a nagy csendben: itt van, most már a te dalod. 

Csorogtak a könnyeim, ahogy olvastam.

Eszembe jutott egy interjú is vele. Arról mesélt, hogy egyszer szomorú volt, középkorúként nézte magát a tükörben, ahogy elkezdett őszülni, nem tudta szépnek látni magát hirtelen. És akkor fogta ezt az érzést s megírta a Gratitude című dalt.

Nem szeretnék semmit fűzni ezekhez a történetekhez. Önmagukért beszélnek. Gyönyörűek. Így is lehet.

 

- Új barátság. Múlt héten elfogadtam egy kávémeghívást egy kórustársamtól. Egy kávézóban találkoztunk és nagyon jót beszélgettünk. Igazából semmit sem tudtunk egymásról eddig. Megkérdezte, mi a munkám. Mondtam, könyveléssel és bérszámfejtéssel foglalkozom. Ó, ha annyi száz euróm lenne, ahányszor hallottam már, amit ő is mondott: azt hittem, valamilyen művészféle vagy! Talán a puha sárga kabátom miatt gondolta így, amit mostanában újra sokat hordok. Ki tudja. Örülök, hogy nem csak egyfélék vagyunk. Örülök, hogy még mindig bármi és bárki lehetek. Persze, ez túlzás. Mégis így érzem.

 

- Staycation. Ezen a héten van néhány kvázi szabadnapom. Kvázi, mert munka is van azért. De megpróbálok mégis minden nap valami különlegeset is becsempészni a napjaimba. Hétfőn és kedden barátokkal találkoztam, ma termálba mentem, sőt, szaunáztam is. Esténként dolgozok. Tegnap a barátnőmmel rendeltünk valami finomat, elmondom a receptet: vajaskenyéren grillezett zöldségek - cukkini, répa és paprika -, a tetejére juhtúrót morzsoltak. Fogyasztás előtt megmelegítették nekünk. Annyira egyszerű és szép és finom!

 

- Időbeosztás. Tegnap este meghallgattam a Mel Robbins podcastjének legújabb részét. Arról szól, hogyan osszuk be egy-egy hét százhatvannyolc óráját. Annyira keservesnek éreztem a januárt, olyan érzésem volt, mintha folyton rohannék önmagam után, ezért nagy érdeklődéssel hallgattam. A tanácsok közül többet is feljegyeztem és elhatároztam, megpróbálom beépíteni a napjaimba. 

Például azt, hogy legyen egy meghatározott lefekvési időpontom. 

Hogy a kora délutáni mélypontokra időzítsek valamilyen testmozgást. 

Hogy ne a napokat nézzem, hanem a heteket. Ha valamit - sport, olvasás, akármi - hetente háromszor-négyszer elvégzek, az már rendszeresnek számít. 

Minden hétre tervezzek egy nagyobb és egy kisebb kalandot. Kevésbé fogom úgy érezni, hogy kifolyik az idő a kezeim közül. 

Változtassak a történeteken, amit magamnak és magamról mesélek. Például, hogy: nincs időm semmire. Csupa stressz az életem. Mondjam inkább azt, hogy: igen, sok a tennivalóm és van időm mindenre, ami fontos nekem. A belső történeteink határozzák meg, hogyan értelmezzük azt, ami történik velünk.

És ami a legjobban tetszett: a gondolat, hogy amikor pihenünk, azt kétféleképpen tesszük. Vannak olyan tevékenységek, amelyekhez azért kell egy kis megerőltetés, például ilyen az olvasás vagy egy találkozás egy baráttal. És vannak olyan tevékenységek, amiket mindenféle megerőltetés nélkül végzünk: ilyen például az Instagramot görgetni a telefonunkon. Mindegyiket szabad, mindegyiknek megvan a helye, de érdemes az erőfeszítést igénylő szórakozásokat először "elvégezni", különben elmaradnak.

 

Este van már, s mivel az immár meghatározott lefekvési időpontom előtt még olvasni, írni  is szeretnék, ezt itt most befejezem. 

Holnap újabb kalandok várnak ránk. 

Jó éjszakát, világ!