Wednesday, February 11, 2026

Minden olyan szép! #15

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Késő este. Visszaolvasok a kézzel írott naplóban, hogy lássam, mi szép történt velem, mióta legutóbb írtam a blogra. És látom, mennyi oldalt teleírok csak azzal, hogy tervezek valamit, álmodok valamiről. Eleve, sokszor, egy-egy régi gondolatot keresve visszalapozok a régebbi füzetekben is, s mindegyik csordultig van tervekkel, alkotóvággyal. A sok készülődéshez képest elég kevés konkrét megvalósítást tudok felmutatni. Nem bánom. Szeretem egyszerűen csak érezni, hogy élek. Hogy millió meghívással áraszt el az élet és minden érdekel. Minden válaszra késztet. Egy kis reggeli jegyzet-részlet, amit Lizzievel az ölemben próbáltam írni: Felkelt a nap és beragyog mindent. A háztetőket. A kémények bádogborítását. A kéményekből kanyargó füstöt. Tükröződik az ablakokban, megsokszorozza önmagát a fény. Beragyogja a hajamat is. A völgyben szétterülő ködpaplant. Az élet egyszerűen csak élni akar. Bennem. Körülöttem. Általam. Puha és rendetlen. Játékos. Ad és kér. Játszani akar velem. És bennem. Őszinte és tökéletlen. Olyan igazi. Választ vár. Nem fél zavarni. Ölbe veszem. Megsimogatom. Magamhoz ölelem. Úgy szeretem. Miről beszélek? Ma reggel macska formájú az élet. Én én válaszolok. Szia, kismacska. Szia, élet.

- Munka. Sokat dolgozom. Ma este írtam valakinek egy üzenetet, már beszéltünk korábban erről a témáról, s megkérdeztem, szokta-e úgy érezni, hogy nem elég jó a munkájában. Mivel minden változik, s folyton új dolgokat tanulok, sok apróbb hibát vétek. Minden hiba szóvá is van téve. Elméletben tudom, hogy a kritika a javamat, a tanulást szolgálja, mégis úgy érzem egy idő után, hogy már csak hibázom. Megkérdeztem ettől a jóbaráttól, hogy van-e valamilyen tanácsa a számomra. Azt válaszolta, az érzés teljesen érthető. De a hibázás nem azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó. Hanem azt, hogy növekszik a tudásom. És hogy próbáljak meg olyan kedves lenni magamhoz, mint amilyen kedves egy barátomhoz lennék hasonló helyzetben. Szerintem ez olyan szép gondolat. Soha de soha nem mondanám egy barátnak, akármennyit is hibázna, hogy szégyellje magát. Soha nem használnék olyan kemény szavakat, mint amilyeneket saját magammal szemben szoktam. 

- Kötés. Befejtem a lábszármelegítőt a gyermekemnek. Már postáztam is. És hosszas keresgélés után kiválasztottam a következő projektet, egy kardigánmintát. Magamnak. Igazi kihívás. Nagyon szeretem. A szép sárga színű fonal különböző színű háttérrel teljesen más és más árnyalatúvá válik. A kezeim között létrejövő minta, amiről azt hittem, én soha nem tudnék ilyet: egy csoda. 

- Reggelenként megkérdezem, hogy mit kér, mit vár ma tőlem az élet? (Eleve, ez is feladat és cél: gyakrabban megfordítani a rendszeresen csak a magam szempontjából megfogalmazott gondolatokat, kérdéseket.)  

- Hullahoppkarika. Megtaláltam újra. Használom újra. Mindig nehéz nekifogni a napi sportnak, de utána a zuhanyzás és az izomláz: csodálatos érzés. 

- Boldogság. Brianna Wiest egyik könyvéből olvastam ma reggel egy rövid esszét. A háromféle boldogságról ír. 
Az első az élvezetekkel kapcsolatos: egy finom étel, egy pihepuha ágy boldogságát mindenki ismeri és értékeli. 
A másodikat kegyelem általi boldogságnak nevezi. Amikor látjuk, mennyi mindent kaptunk az életben, ami nem a mi érdemünk. És meg is tudjuk, akarjuk köszönni valakinek, aki nem mi magunk vagyunk, aki nálunk nagyobb. 
A harmadik, és igazából, mivel az első kettőt rendszeresen érzem és gyakorlom, engem most ez érdekel: a kiemelkedő teljesítmény általi boldogság. 
Gyakran elkerüljük, mert munkával, megerőltetéssel, fegyelmezettséggel jár. Hosszú távú célok kitűzésével. A jutalom pedig nem látható azonnal. 
Ez a gondolat ma nagyon inspirált. Elgondolkodtam, milyen hosszú távú céljaim vannak. Eleve, mivel már nem vagyok a legfiatalabb, mire van reálisan nézve időm még az életben. Még nem értem a végére a gondolkodásnak, de máris más fényben láttam a munkahelyi küszködéseimet, az izomlázat, a bonyolult kötésmintával való hosszas bíbelődést. Mindegyiknek van köze a hosszú távú céljaimhoz. És minden apró megerőltetés, még a legtökéletlenebb is, hozzájárul a teljes képhez. Nem az a lényeg, elérem-e a céljaimat. Hanem hogy milyen emberré válok közben. S hogy képes vagyok-e olyan szeretettel beszélni magamhoz közben, ahogy azt a barátaimmal teszem. 
 
- Virág. Elhatároztam, minden hónapban veszek magamnak egy csokor vagy egy cserép virágot. A január virágja a fehér amarillisz volt. Még mindig virágzik. A februáré a puha, érzékeny, sárga mimóza. Minden hónapnak lesz egy saját virágja. Ez az én luxusom. Egy csokor virág, a legnagyobb szeretettel gondozva, hogy sokáig eltartson és sokáig örömet szerezzen.

1 comment:

Éva said...

Azzal is kezdted az írásodat, hogy a nap felkelt, és beragyogott mindent. Nekem is volt egy ragyogás élményem mostnában.
Sopronban a Hűségkút tetején lévő aranyozott országalmát sütötte meg egyszer a nap hosszú kihagyás után. Tekintetet vonzó és emlékezetes fénye volt.
A sok kritika után az állandóan hibázás érzése...
Olvastam valahol egy mondatot, amelyben nem volt benne a veszteség, a te esetedben a "hibázás" szó, hanem hogy inkább tanulsz belőle.
Szó szerint így hangzik: "Néha győzöl, néha tanulsz." (Varga Bettina) Nekem ennek a mondatnak a végére az illene, hogy:... néha vesztel. De nem ezt írja le, hanem hogy tanulsz. Tudatosan ez a mondat vége, és nem véletlenül, mert ez a biztató hozzáállás.
Más!
Talán emlékszel, hogy egy bejegyzésedben egyszer leírtad, hogy szépen felöltöztél, és még karkötőt is tettél magadra. Én írtam utána egy kommentet, és arra jöttek biztató válaszok is.
Pár napja írtam a blogomban a történetről, és ez lett belőle:

https://editeva.blogspot.com/2026/02/hadd-csorogjenek.html

Köszönöm az írásodat!