Visszajelzések.

Ma, mielőtt indultam volna könyvklubra, az ajtó elé le volt téve egy kis csomag. Már el is felejtettem, hogy Claire, a kanadai El Camino barátnőm néhány héttel ezelőtt elkérte a címemet. Egy ideig nézegettem a postaládát, de általában, mint legtöbbször, üres volt. Gyorsan lefotóztam, küldtem neki egy üzenetet, írtam, majd csak később fogom kibontani, amikor visszaérek.

Ahogy mentem az autóhoz, láttam, a postaládában is van valami. 

Egy képeslap volt, kivettem, de nem olvastam el. 

A könyvklubon az egyik társunk mindenkit meglepett azzal, hogy egyszer csak elővett a táskájából egy könyvet. Ő írta, ő maga fogja kiadni is, ez még csak a prototípus volt. Engem különösen meglepett, mert közölte, én fogok kapni majd egy tiszteletpéldányt, éspedig azért, mert az én El Camino utam inspirálta arra, hogy elkezdjen írni. 

Mikor hazaértem, először is elolvastam a képeslapot, kiderült, egy olyan személytől kaptam, aki egy ideje tagja a könyvklubnak, tehát nem sokkal előtte találkoztunk is. Azt szerette volna megköszönni, hogy segítettem neki, amikor az év elején volt egy nagyon szomorú időszaka. Egyébként csak annyival, ha ezt segítségnek lehet nevezni, hogy sokat beszélgettünk és nem akartam mindenáron felvidítani. 

Végül kibontottam a Claire csomagját is és leesett az állam. Egy képeslap volt benne a lehető legkülönlegesebb szöveggel. Arról szólt, hogy pontosan egy évvel ezelőtt jártuk végig az utat, és hogy milyen szép, hogy megismerhettük egymást. Claire légikísérőként dolgozik amúgy, és a búcsúvacsorán megemlítettem neki, szoktam nézni egy kanadai légikísérő kötős vlogjait. Kiderült, egy nagyon kedves kolléganőjéről van szó, írt is neki, be is jelöltük egymást az Instagramon, vele is. Ilyen kicsi a világ. Most megkérte, kössön nekem egy fejpántot. Ezt küldte el ajándékba az egy éves Camino évfordulóra. Hogy pont a kedvenc színemben készült, az sem véletlen. Az Instagram fotóim alapján következtette ki, hogy tetszeni fog.

Én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egyszerre ennyi visszajelzést kapjak. 

Az ember éli az életét, próbál kedves lenni mindenkivel, vagy legalábbis normális, próbálkozik mindenfélével, amire vagy érkezik válasz, vagy nem, néha túl sokat ad, néha túl keveset, de az az igazság, nem tudhatjuk, mit jelent a jelenlétünk másoknak.

Néha nem is derül ki, soha.

Néha pedig összeérnek a sok apró történetszálak és összefonódnak és valami szép alakul ki belőlük.

Oda-visszatükröződik, 

láthatóvá, kézzelfoghatóvá válik a szeretet. 

Itt tartom a kezemben egy fejpánt, egy képeslap, egy könyv formájában.

 

Minden lépés fontos lehet. Felejthetetlen találkozásokhoz vezethet. Megvigasztalódáshoz. Gyönyörű dolgokhoz. 

És néha, nagy ritkán, megadatik, hogy lássuk is mindezt. 

De akkor is folytatnunk kell, ha mégsem.