Míg e sorokat írom,

kitekintek az ablakon, s látom, havazik. Végignézek a nappalin, s látom, kicsomagolatlan bőröndök hevernek itt-ott. Szétnézek a konyhában, s látom, nincs itthon kenyér. Valamelyik kisasszony hosszas keresgélés után épp megtalálja az iskolástáskáját. Szemem láttára ér véget az egyhetes szabadság, s nem értem, mitől vagyok ennyire fáradt.
Hozzáöltözöm a novemberhez. Színeim a fehér, a kék, a szürke s a barna legkülönbözőbb árnyalatai.
Én szeretek is utazni, meg nem is. Percek alatt teremtek magamnak otthont a világ legzsúfoltabb várótermében is akár, ha van nálam egy könyv, egy füzet, egy toll. Mindig van. A kávé csak kedves ráadás.
A gyerekeim unatkoznak, ha várni kell - olvassatok, mondom, írjatok naplót, mondom - de ők nem olyan filozofikusak, mint én, mondják. Jó gyerekek. Elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok.
Időnként összecsomagolunk és elutazunk, hogy különbözőségeink ilyenkor még szembetűnőbb talaján mégiscsak meglássuk a templom szépségét, mi belőlünk épül. Teljesen hétköznapi pillanatok miatt megyünk el akár ésszerűtlenül messzire. Autózunk az esőben, a gyerekek alszanak, mi csendben vagyunk, közben klasszikus zene szól a rádióban. Ilyesmik. És sok szép különleges látnivaló is, persze. És várótermek, eltévedés, egymás félreértése, egymás idegeire való menés, természetesen. És sok nevetés, nagyvonalúság, viccelődés, és csokoládé, és tea, és képeslapok, és mindenféle.
Minden utazás ott kezdődik, ahol éppen vagyunk, de én már rájöttem, csak titkolom:
az emberek azért járják be a világot, hogy végül hazaérkezzenek oda, ahova tartoznak, hogy végül hazaérkezzenek saját magukhoz. 

Istentisztelet.

Ma majdhogynem nem késtünk el.
Szinte odaértünk kezdésre.
Útközben odafelé, átautózva egy apró városkán, láttam egy templomba igyekvő idős házaspárt: néhány méternyire voltak már a kaputól, és centiméterenként haladtak előre, irdatlan lassúsággal. Nagyon hajlott volt a hátuk, arcukon a ránc nagyon sok, a hölgy járókerettel. Az úr nevetve, a korlátba kapaszkodva mutat neki valamit botjával fejünk fölött az út túloldalán, ahogy elsuhanunk mellettük.
Útközben hazafelé pedig, éppen kinyitva a párhuzamos utcában parkoló autónkat látom, érkezik biciklijén David, az álnéven itt élő menekültfiú. Hát te, David, mondom. Kicsit később értél ma ide, mint máskor szoktál. Igen, igen, mondja, eltévedtem, másfelé vezetett el a GPS. Mutatja telefonján a térképet, nézem, mintha tudnék tájékozódni. Kérdem, hogy van a kismacska, hív, menjünk el egyszer megnézni. Aztán nem is tartom fenn tovább, de lelkére kötöm, menjen csak, úgy láttam, van még sütemény és kávé, egyen, igyon, pihenjen egy kicsit, mielőtt hazaindul.
Van, aki elmegy a templomba, s megáll legelől, hálát adva, hogy ő nem olyan bűnös, mint más.
Van, aki elmegy, megáll leghátul, nem mervén felemelni tekintetét a bűnei miatt érzett szégyenkezéstől.
Van, aki csak úgy elvan.
Van, akinek egyáltalán nincs is bátorsága elmenni.
Van, aki egyáltalán nem is akar elmenni.
Van, aki nem tud elmenni.
Van, aki elindul, de olyan messze lakik, vagy olyan lassan tud menni, vagy olyan peches, vagy úgy eltéved, hogy jó, a végére ha odaér.
Ilyenek vagyunk. Ilyen mindenféle népségek.
Csak az számít, hogy szólnak még a harangok. Van még meghívás. Csak az számít, hogy - ahogy tudunk, ahogy vagyunk - elinduljunk végre...

hétvégén is

korán, nagyon korán csörög az óra, mellőlem munkába indul valaki ma is.
megsimogatom és megcsókolom a kezét, tisztelettel és köszönettel...úgy mindenért.
elkészítem a reggelijét, s miközben visszabújok még kicsit az ágyba, megemlítem az eldugult vécét.
hallom, amint indulás előtt még megjavítja.
az élet, a szeretet olyan reális.
néha kilépek ebből a realitásból. egyedül. nem jöhet velem senki. könyvekbe merülök, szavakba, miket senki sem olvas el, irdatlan hosszú sétákba a magányos, ébredő erdőben, ücsörgésbe a kis rejtett tó partján.
de mindig visszajövök. nem csak a lábam, a kezem, a lelkem is visszajön. melegszendvicset és mézes teát viszek ágyba az ébredő kamaszoknak, bevásárlólistát írok, szennyeskosarat kiürítek, nem túl lelkesen, de nem is sietve, és egyáltalán nem rosszkedvűen.
csak úgy, reálisan.
minden perc megáll kicsit, pontosan egy percnyi időre, felragyog és tovatűnik, igen, pont itt, ebben a szombat reggelenként szokásos szétesettségben is.
néha megállok egy tisztás közepén vagy megállok a konyhám közepén vagy megállok egy számolás közepén, s hallgatom a levelek hullását, hallgatom a percek múlását.
hallgatom, milyen ritmusra dobog bennem, milyen ritmusra dobog a világban Isten szerető, fájdalmas, gyönyörűszép szíve.

A mosoly.

Én már el is felejtkeztem róla.
Azt hittem, már rég elhagyott, már rég elveszítettem, mint annyi minden mást is, útközben valahol.
Apróság, nincs is szinte semmi jelentősége, de én szerettem. Hozzám tartozott.
Gyakran mosolyogtak rám az emberek az utcán, a boltban, köszöntek is kis tétovasággal, mert azt hitték, ismerem őket.
S én visszaköszöntem, gondolván, biztos ők ismernek engem.
Pedig nem. Csak az a pici mosoly tévesztett meg folyton-folyvást mindenkit.
Viseltem az arcomon, akaratlanul, tudattalanul, szinte észrevétlenül. Az enyém volt, csak úgy.
Mert minden, ami ajándék, az csak úgy van.
Mert minden emberi arc olyan gyönyörű, s visszatükrözzük az egymásét, akkor is, ha mi magunk már tükörbe sem merünk nézni reggelenként, vagy ha mégis, mosolyogni már nem is nagyon tudunk.
S akkor egy esős, ködös, közönséges kedd este, ahogy járkálok a boltban a polcok között, azon tűnődve, mit is főzzek holnapra, három ismeretlen is egyszer csak mosolyog, biccent, köszön...s én innen tudom:
Nem hagyott el. Nem veszítettem el.
A mosoly még mindig megvan!
Még hordozom, csak úgy. Ajándék.

fel a dombon,

majd végig a templom melletti erdei úton, a kereszt és a kis kápolna közötti tisztásról az új ösvényen át, azon, ami a fák kivágása után képződött még múlt évben, majd egy nagy kört téve eljutni a házikóig, s onnan ugyanígy vissza, a kápolna, a tisztás, a kereszt, a templom, a domb...- bárcsak így ismerném saját magamat is, ahogy ezt a helyet, ezt az erdőt, s benne minden fűszálat
az erdő fölött szürke az ég, szürkületben szürkék az utak is, a fenyőfák meg amúgy sem színesednek
csak mennék és mennék, a végtelenségbe, úgy tekerem többszörösen is szorosra magam körül a hallgatást, mint egy piros takarót
sose térek haza üres kézzel, ma sárga virágokat szedtem: kis lámpások ők az út mentén
a domb tetején megállok még kicsit, akkor indulok csak tovább, mikor látom felragyogni a fényeket a távoli tanyákon
fölöttem végtelen az ég, nem jutok most eszébe éppen senkinek, nem félek most éppen semmitől, csak a fák ölelnek bátortalanul ideiglenes menedéket az út fölé, amelyen megyek hazafelé

belefáradva

bonyolult életem megélésébe, egészen egyszerű tennivalókra vágyom:

kenyeret sütni, töklevest kis citromlével megízesíteni, képeslapot küldeni valakinek, naplót írni, munkába indulás előtt a hideg derengésben még gyorsan kiteregetni, könyveket rendelni, nagyokat hallgatni, hosszasan ölelni (ha mást nem, akkor a macskát), színes kesztyűt kötni, végigkönnyezni az igehirdetést, millió krókuszhagymát elültetni, gesztenyét szedni, kis falusi templomban szívből imádkozni, gyertyát gyújtani, a Nap felé fordítani arcom, kökényt és csipkebogyót és galagonyát gyűjtögetni, felszedni a leesett diókat az út széléről, friss ágyneműt húzni, segíteni a matekleckében, altatódalt zongorázni, hinni a barátság erejében

belefáradva összetett, elvont, túlbonyolított, agyontöprengett gondolataim kigondolásába, egészen egyszerű emberi szavakra szomjazom:

örülök, hogy látlak.
ember vagy. te is hibázhatsz.
gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve. én nyugalmat adok nektek.

a nagy utak mind egyszerű, kicsi lépésekből állnak.
sokszor nem indulok el. sokszor nem ülök le írni sem, mert amit mondanék, az a legnagyobb jóindulattal nézve is csak dadogás, töredékei egy félbeszakadt nagyszabású gondolatnak.
de talán ezek sem hiábavalóak, talán ezeket is elolvassa a Csend túloldalán valaki, talán ezeket is érdemes leírni.
talán, talán.
no, majd meglátjuk.

nem felmentésre

vágyik az emberi lélek, hanem megbocsátásra.
meleg, hivogató, felszabadító megbocsátásra.
de ezt még mi saját magunknak sem vagyunk képesek megadni, hogy várhatnánk el hát mástól...
mindannyian emberek vagyunk, s az emberi történetek mind-mind törékenyek.
szeretünk, de nem mindenestül.
megbocsátunk, de soha többé nem szólunk egymáshoz.
ezért úgy hiszem és úgy tudom: a remény, az irgalom csakis az emberin túlról érkezhet a világunkba.
az elhívás mindenesetre pont ezekre szól, reményre és irgalomra...magunk felé, mások felé.
az elhívás nem csak a bűnteleneknek, a jóknak és az igazaknak szól.
mindenkinek szól, és elveszíthetetlen.
minden bánat és kudarc részévé válik a történetünknek, hozzánk tartozik mindörökre, de nem azért, hogy tönkretegyen.
mindenből építhetünk valami használhatót, valami szépet...lehetséges, hogy tévedek...
csak annak a reménysége hiteles, ki járt már olyan mélyen, ahonnan mélyebben már aligha lehet, önmagához képest legalábbis.

mindenesetre itt az ősz, a kedvenc évszakom.
minden nap hosszú sétákat teszek az erdőben,
esténként és reggelenként pedig gyertyafénynél melengetem fényre vágyódó, fázó lelkemet.

zsonglőrködéseim

legvégére érve általában nem marad más hátra, mint abbahagyni végre a kapaszkodást.
mint az a lobogó szárnyú kisbogár is a múltkor száguldozó autóm szélvédőjén az autópályán.
mint a sárguló levelek is a fákon, amint éppen cipőm elé hullanak, ahogy futva sietek át reggelenként a vizes utcákon.

legyen szelíd a szél, mely visszaviszi az apró utazni vágyókat oda, hol kisbogarakra méretezik az álmokat.
legyen puha a kéz, mely felemeli a földről az elmúló szépséget.

legyen mindenki valakinek szívbemarkolóan fontos.

ujjaimban lehetőséget álmodik a kapaszkodás: két dolgos kezet, simítást, búcsúintést, kenyérsütést.
színes falevelekről álmodik a fájdalom. mi idelentről nézve értelmetlen zuhanás, az odafentről talán hazafelé tartó bogarak megfáradt repte, kitárt kezek bizalma, felszabadító megbocsátás...megannyi aláhulló haiku egy-egy esős, szomorkás őszi reggelen.

eltelt a nyár,

s most itt ülünk mi ketten, egy rózsaszín borítójú füzetbe firkálgató lány s egy meglehetősen kövér, fehér macska, az ébredező kertben. próbáljuk megtervezni az elmúlt hetek folyamán kissé szétesett háztartásunkat. abban mindketten egyetértünk, az étel a legfontosabb. hogy minden nap kerüljön valahogy meleg leves az asztalra, hogy készüljön táplálék a testnek is, a szívnek is, s hogy legyen jó hazajönni annak, aki éppen távol van.
a magam részéről az is cél, hogy legyen jó annak, aki éppen otthon van az, ha én hazajövök. mielőtt munkából megérkezve kiszállok az autóból, a visszapillantó tükörben mosolygósra rendezem arcom, ha már magától nem mindig akar derüs lenni.
ahogy belépek az ajtón, részleges vakságért is fohászkodom, hogy ne lássam a rendetlenséget, a szünidős délutánokon a konyhaasztalok reggelizős maradványainak csendéletét, ne lássak mást, csak a szemek sugarát, ahogy arcomat fürkészik, s visszatükrözik azt, amit ott látnak.
a messzeségbe tűnik már a szokásos, a gyerekek kedvéért történő, egyhetes tengerparti nyaralásunk. két apró történetet hoztam magammal.
  
ha az élet citrommal kínál, csinálj belőle limonádét

odaérve láttam, hogy bérelt lakásunkban a látszólagos rend mögött nagyon is koszos a konyha, az edények, a fürdőszoba. de nem akartam panaszkodással, háborgással tönkretenni a hangulatot, hát egyszerűen kerestünk egy boltot, vettünk néhány tisztítószert és citromot, majd elküldtem a családom strandolni. jómagam suvickolással töltöttem az első napot, majd fáradtan, egy pohár frissen készült limonádéval a kezemben vártam, hogy leszálljon az este s fülsüketítő cirpelésbe kezdjenek a dalmáciai tücskök.

a szél fúj, ahová akar

mindenki többé-kevésbé unottan, csendesen napozott a parton. a víz, mint mindig, gyönyörű és tükörsima volt. aztán hirtelen, a semmiből, beindult egy kis szél - de ha engem kérdeztek, egyszerűen csak egy angyal szállt át a tájon és fel akarta vidítani a megfáradt embereket - s ettől hullámzásba kezdett a tenger. percek alatt vált örömtelivé, felhőtlenül boldoggá a hangulat. mindenki a hullámok közé vetette magát, mindenki nevetett, ugrált, játszott, kiabált, a felnőttek éppúgy, mint a gyerekek. én is, de csak miután annyi ideig néztem az emberek arcát, míg biztos voltam benne, sose fogom elfelejteni, milyen kevés is elég a boldogsághoz.

vannak vidékek,

ahova visszajárok, kedves helyek és hegyek, ahol otthon vagyok, s ahol úgy érzem, képes vagyok több, mint húsz kilométer távolságot s több, mint ezerötszáz méter szintkülönbséget egy nap alatt oda-vissza megtenni, ahol fiatal maradok, míg világ a világ, és még két nap...
ezért évről-évre jövök, s Ionică bácsi már majdnem húsz éve, hogy ugyanolyan örömmel üdvözöl és csókol kezet a hegyek lábánál, ahonnan elindulunk meghódítani a világot s a csúcsokat...
s igaz, hogy minden évben vagy eltévedünk, vagy szétmegy a bakancs a lábamon, vagy majd' szívrohamot kapok valamelyik meredek sziklán, de idén nem...
idén csak estem egy óriásit...
már a csúcs után, visszafele úton egyszer csak kilazult egy kő a lábam alatt s én teljesen, de teljesen elvesztettem az egyensúlyom...de aztán megálltam, egy-két bukfenc után, egy idő után fel is álltam, s úgy vánszorogtam vissza, méltósággal! - csak kicsit sántán, csillagokat látva a fájdalomtól...a térdemből csorgó vérhez odatapadt a nadrágom, a csontjaim sajogtak, a fejem kissé szédelgett, s még a szép új kalapomnak is elszakadt a karimája...
de közben meg mégis boldogan, szemem és lelkem nem tudva betelni a hegyek szépségével...
boldog voltam, hogy élek, hogy járok, hogy fájok...
az uram mindenesetre kijelentette, legközelebb csak akkor hajlandó velem elindulni bárhova is, ha gyakorlom előtte még kicsit a fejreesést és a duplaszaltót...

nincs

neki múltja.
nincs neki jövője.
a szeretet csak úgy van.

kivirágzik egyetlen kis szélfutta magból
a város szürke betonépületei közül
valamelyiknek bármelyik
egészen kicsi, észrevétlen résében

#ragyogószavak

reggel a tónál

                   
           ...amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret...(János evangéliuma 21:9)

megállsz konyhám ajtajában míg odakint felkel a Nap
nagyot nézek: itt vagy, nekidőlve lazán a félfának
meg sem fésülködtem még ma, a kávét főzöm éppen
előveszek két kis csészét, egyet neked, egyet nekem

szelsz két karéj kenyeret, illatoznak a pirítóban
feltalálod magad, látom, a huszonegyedik században
szótlanul mosolygok rád, könnyeim befelé folynak
üljünk le megpihenni partján e feneketlen tónak

"gyere, egyél"- ülsz asztalhoz, viszem a csészéket, kávét
míg keverem a kockacukrot, felolvasod a reggeli igét
nem kérdem, ki vagy. tudom. eljöttél s ez meglepett.
mielőtt munkába indulok, hálát adsz még, és megtöröd a kenyeret

2016. augusztus 18.
  

ábécé-

sorrendbe rendezve családtagjaim keresztnevét a következőképpen tudom feléjük leginkább kifejezni a szeretetem:
- veszek hazafelé jövet egy zacskó gumicukrot (de az is jó, ha elmegyünk ruhát vásárolni)
- kimegyek az udvarra focizni
- vegetáriánus lasagne-t készítek vacsorára
- kiporszívózom és lemosom az autót
mert a filozofikus hajlamú lányoknak valamilyen homályos oknál fogva direkt praktikus család adatik!
arra gondoltam, jól van. legyen akkor a vegetáriánus lasagne. ledolgoztam szépen az összes mai szokásos- és túlórát, majd hazafelé jövet bevásároltam. vettem padlizsánt, cukkinit, hagymát, fokhagymát, répát, gombát. itthon először is töltöttem magamnak egy fél pohár, a címke szerint 'kellemes, fiatalos, édes ízű' bort, majd maximumra állítottam füleimben azt a punk-rock-folk-jazz egyveleg zenét, amit mostanában hallgatok.
aztán órákig csak szeleteltem, kevergettem, mosogattam, rétegeztem.
vegetáriánus lasagne-t sütni nagyon lassú, nagyon hosszadalmas, nagyon fárasztó művelet.
mennyivel egyszerűbb lenne csak annyit mondani, hogy
hahó! van fogalmad róla, mennyire szeretlek?

egy szelet

banánkenyér, kis tálka biomüzli tejjel és mézzel, natúr joghurt áfonyával, málnával, dióval, saját készítésű áfonyalekvárral, egy csésze epres-narancsos tea, néhány szelet alma ma a reggelim.
telistele jósággal, hálával, édes liliomillattal a reggel.
érik az áfonya, a málna az erdőben, csak ki kell nyújtani a kezem: megtelik.
a munkahelyem amúgy stresszesebb és kimerítőbb, mint valaha, de ma...
...ma van időm maroknyi friss finomságból lekvárt főzni, egyetlen reggelire valót, nem többet.
van időm gazdagon megteríteni az asztalt, ha csak egy személyre is.
ünnep van!
ma is felkelt a Nap, s felragyognak sugarai a jókra és a rosszakra.
ma is felkelt a Nap, s felragyognak sugarai még rám is.

#aviláglegelkoptatottabbszava

a szeretet erősebb, mint a halál.

erősebb félrehallásoknál, félreértéseknél, konyhapulton hagyott megszáradt kenyérnél, padlóra esett vizes törölközőknél, számláknál, elveszített jegygyűrűnél, elfelejtett évfordulónál, szemem alatti sötét karikáknál, semmi kis rosszkedveknél is?

a szeretet legyőzi a távolságot.

legyőzi a közelséget is?

a szeretet elfogad olyannak, amilyen vagyok.

elfogad olyannak is, amilyen nem vagyok?

a szeretet olyan, mint egy ötszázeurós bankjegy. olyan, mint egy nagy csokoládés, tejszínhabos torta, tetején rumos meggyel. olyan, mint egy Nobel-díjas regény.

nincs szükségem másra, csak egy kis aprópénzre. 
lisztet, élesztőt, olajat és sót szeretnék venni belőle, mindennapi kenyerünket megsütendő. 
világhírű regényt írni pedig nem tudok. másfélét sem amúgy.
csak pár jó szót firkálok néha: semmi kis üzenetek a konyhaasztalon.
csak pár szép mondatot, néhány mindennapi küszködésből váratlanul felragyogó gondolatot - szeretettel a néhány barátnak, ( de leginkább csak saját magamnak,) kinek talán még szüksége lehet rá.

folyton

a szeretet nyomait keresem, amerre járok

látom az idős, hajlott hátú bácsi lépteiben, siet átfele az úttesten, minél inkább siet, annál inkább botladozik, fenntartja a komplett reggeli forgalmat, ügyetlen mozdulatokkal int oda időnként a világnak, bocsánatot kérve, hogy létezik, hogy lassú s vannak még tervei, talán csak zsemlét venni megy az unokájának

hallom az elbocsátott munkatársam hangjában, megölelem búcsúzóul, minden rendben lesz, mondom, örülök, hogy megismertelek, mondja, s én hiszem helyette is, hogy ez itt még nem a vég, hogy van lakója odafent az égnek

érzem a itató töredezett tapintásában, itt oltják szomjukat a macskák, a madarak s láttam, ahogy egyszer egy zöld kicsi gyík is

mindenütt keresem, leginkább ott, hol nem számít rá senki

- én úgy hallottam, a szeretet erősebb, mint a halál! -

örömre találok világom
szomorú tájain, amerre járok
örömre az arcomon, 
a szememben
liebesnachricht-ra életem
margóján, szépségre
autóm visszapillantó tükrében

nem szeretném

megmagyarázni tudni, de olyankor szokott előfordulni, mikor nem számítok semmi jóra.
ülök valahol, mondjuk az irodában, a számítógép előtt. gyorsnak kell lenni, okosnak, szépnek nem muszáj, csak pontosnak és tökéletesnek, szóval csupa olyasminek, ami nem vagyok.
s miközben küszködöm, egyszer csak - okkal vagy anélkül - majd kiugrik a szívem a boldogságtól.
mintha angyal szállt volna át a szobán, apró ajándékokat szórva szét a levegőben, nekem.
ez lehet egyszerűen csak egy jótanács, amit a kávéfőző előtt várva hallottam néhány perce a kolléganőmtől, hogy, mittudomén, hogyan kell gondozni az orchideákat.
egyébként úgy, hogy hetente egyszer teljesen fel kell tölteni a kaspót vízzel, majd fél óra után teljesen le is kell önteni róla.
a mi irodánkban a legszebbek az orchideák a világon!
itthon az én egyetlenemet hónapokig elfelejtettem meglocsolni, s azt is csak véletlenül vettem észre, mert pont eltakarta a függöny, hogy virágzik.
szerényen, fehéren, finoman, s mégis-mégis...
én nem nagyon tudok mit kezdeni mostanság a kegyelem fogalmával. nem tudom megmagyarázni, magamra vonatkoztatni, ingyen elfogadni. egyszer megkérdeztem volt valakit, akit megbántottam: mondd, miért nem büntetsz egyáltalán? már csak azért sem, válaszolta, mert épp elég nehéz végignézni, ahogy bünteted és bántod te saját magadat.
az elkoptatott szavak fényét visszaadni sokkal nehezebb, mint gondoltam. nem is nagyon sikerül.
inkább csak teszem a dolgom, s ha tollam hegyére pottyan véletlenül egy miniatür történet, leírom, amit megértek belőle:
kegyelem az, mikor szép hófehér virág nyílik az ablakomban.

David, az álnéven

itt élő menekült fiú, ki nem tudja még, maradhat-e, s ha nem, mégis hová menjen - haza már csak azért sem, mert nem szeretné, ha saját fanatikus családja oltaná ki életét - szóval, e sok mindent megélt fiatalember egy egészen kicsi plüss-egeret s egy egészen vidám gyerekkönyvet választott ma az istentisztelet után megrendezett bring-and-take vásáron*, mert hogy képzeljem csak el: magához fogadott a múlt héten egy kismacskát, neve ugyan még nincs, de szerette volna, hogy legyen mivel játsszon s legyen miből mesét olvasnia neki esténként.

* kipakoljuk használt, de szép és jó dolgainkat, mikre nincs már szükségünk - aki szeretné őket, ingyenesen elviheti

néha

azt képzelem, tudom, milyen érzés, ha egy gyűrött vonalas füzet a legjobb barátod. ez egyébként nem igaz, de attól még érzés, és tudhatom is, milyen az.
a kerti házikó fapolcán néhány kedvenc könyv. ezekben laknak a többi  egyetlen, legjobb barátaim. ez sem teljesen igaz amúgy, de attól még barátok, csak nem tudnak róla(m), pedig én ámulva lépek be mindannyiszor az általuk létrehozott csodálatos világokba.
magam választotta száműzetésem akkor foszlik semmivé, mikor kopogtat ajtómon a feltétel nélküli szeretet. s ha kopogtat, én ajtót nyitok. félreteszem a füzetem, a könyveim, teát főzök, majd addig beszélgetünk, míg ránk sötétedik. vagy fázni kezdünk az esti hűvösben, vagy lehull a szívről minden teher, vagy egyszerűen csak majd' elalszunk már a mondat közepén. az emberi lélek olyan gyönyörű.
lennék én is gyűrött vonalas füzet. lennék könyv valakinek a polcán, akit nem is ismerek. de leginkább lennék mások ajtaján kopogtató feltétel nélküli szeretet.
ha nem lehetek füzet, legyek bár csak egy lap.
ha nem feltétel nélküli szeretet, egyszerűen csak szeretet: törékeny, tökéletlen és emberi.
ha nem egy egész könyv, hadd legyek apróbetűs jegyzet, itt-ott a margón: itt jártam, éltem, szerettem, nem tűntem el csak úgy, nyomtalan.

ha újrakezdhetném.

ha újrakezdhetném az életem, a házasságom, az anyaságom s az összes barátságom, lett légyen az bármily felszínes vagy mély, nem biztos, hogy bármit is másképp tennék. mert adott pillanatban csak annyi eszem és szívem van, amennyi. s az életet visszafele élni sajnos nem lehet.
mégis. ha újrakezdhetném, talán valahogy így fogadnálak:
Isten hozott a világomban! Isten hozott a világodban! tudod mit? egészen biztos, hogy csalódni fogsz bennem.
persze, nem kezdhetem újra. nem is akarom. vagyok, aki vagyok, s ezen nincs mit se magyarázni, se sajnálkozni, se rejtegetni.
az a kérdés, hogy kellek-e így is.
s mikor átélem, hogy igen, kellek, akkor csoda történik.
az olyan szavak, mint kegyelem, remény, hit és szeretet, szavak, melyeket úgy, de úgy elkoptattunk, tönkretettünk, félreértettünk és kiforgattunk: újra élni kezdenek.
ragyogni. gyógyítani. éltetni. áldani.
( azért zártam be egy időre a blogot, mert nem tudtam, miről írhatnék még. azért nyitottam meg, mert jó lenne visszaadni valahogy a szavak eredeti fényét.)

amennyire

a reggeli ima, annyira a reggeli az asztalon.
amennyire a reggeli, annyira a reszkető kis pipacsok odakint a nyári esőben.
amennyire a pipacsok, annyira amit olvasok, írok és gondolok.
amennyire amit gondolok, annyira a melegszendvics s a hosszú ölelések ott, hol leggyakrabban keresztezik egymást útjaink: a fürdőszoba ajtaja előtt.
amennyire a fürdőszoba ajtaja, annyira a bűnbánat s a bűnbocsánat s a szív tisztasága s a hála őszintesége s az életszentség.
minden fontos, de a mindenhez én itt kevés vagyok.
legyen most elég annyi, hogy kimegyek, bár szívesebben olvasnék, tollasozni a kislányommal. s talán még annyi, hogy szeretettel hajtogatom össze utána a megszáradt konyharuhákat, miközben türelmes kedvességgel próbálom meg esetleg kideríteni az aktuális veszekedés okát, még ha csak egy eltűnt hupilila árnyalatú körömlakk is lenne az, akkor is.

magvető-blues

                     
                                        "ha a földbe esett gabonamag el nem hal..."

kis gabonamag a levegőben,
félúton valahol kéz és föld között:
úgy szerettelek

legyen imám talaj alattad,
legyen könnyem eső fölötted,
mosolyom legyen Nap, sóhajom szellő

s amikor egyszer majd
kalász kezd szökkenni, csodaszép
új élet s ragyogás belőled:
felejtsd el, engedd el
halálod fájdalmát,
ne sirasd, ne keresd:
a kéz, mely elvetett, pihenni tér

énekszó kanyarog, amerre
visz az út, aranyló
földeken érlel a kegyelem
aratást, kenyeret,
kinyújtott két kezet,
amíg a megfáradt
vándor lassan
hazaér

2016.07.06

kérdések, válaszok

folytatódik a blog? igen, folytatódik.
ugyanúgy, mint eddig? nem, nem ugyanúgy.
mi változik? minden. leginkább a szívem.
ezenkívül? írásaim az Egyetlen Olvasónak szólnak, aki igazán számít. az összes többi olvasó is egyetlen és számít is, de hozzászólás írására ezután nem lesz lehetőség. statisztikát évek óta nem figyelek. legyünk szabadok, én is, ti is.
méltó vagy az írásra? nem. és mégis: számomra ajándék és elhívás.
még valami? köszönöm. 
mit köszönsz? mindent.

mikor

a világért sem vallanám be, mennyire haragszom rád, mert nem találsz ugyanolyan csodálatosnak, mint én téged, mert szólsz, mikor hallgatni kellene és hallgatsz, mikor szólni kellene, mert nem találod ki titkos kis elvárásaim, mert képtelen vagy viszontszeretni, mert fáradt vagy és sosincs időd rám, s ezért azzal büntetlek, hogy hallgatok, vagy kifogástalanul szép, ámde szeretetlen mondatokkal bombázlak, hadd érezd csak rosszul magad, furdaljon csak nyugodtan a lelkiismeret, de úgy, hogy közben bebizonyíthatatlan legyen sértettségem s mesterkedéseim szánalmassága, melyeken átlátsz egyébként, természetesen, s legyek bár e mélységesen, fájdalmasan, gyönyörűen emberi történet bármelyik szereplője adott esetben, s legyél bárki az a másik, ha őszintén belegondolok, csak egy dolgot szeretnék. egyetlen apró dologra vágyom mindennél jobban. hogy tudd:
én igazából rózsaszirmokat jöttem szórni rád, nem pedig mérgezett nyilakat.