Ezután

nyugodtan szólíthattok művésznőnek, mert nem csekély kreativítás és aprólékos türelem kellett ahhoz, hogy ezt az edényszobrot létrehozzam, csak arra kell vigyázzak, nehogy valaki kihúzzon valahonnan mondjuk egy kiskanalat vagy valamit...

Dies und jenes...

csak hogy felvágjak a multilingualizálódásommal, illetve, hogy lássátok, ha csigabigatempóban is, de azért nagy sóhajtozások közepette csak haladok én is a német nyelvvel. Valamennyire.
Na, hát ma reggel elmentem vásárolni ezt-azt, és hát meg kellett állapítsam, hogy:
1. Megdrágult a kedvenc kávém.
2. Már tele vannak a polcok csokimikulásokkal. (Szerintem a csokinyuszikat is ki kellene már pakolni, mert karácsonytól már csak egy ugrásnyira van a húsvét)
3. Már megint nem tudtam ellenállni, és megvettem az októberi Praktikát, pedig mindig megfogadom, hogy nem fogom, mert nekem úgyse sikerül úgy semmi, ahogy ott le van fényképezve. És amire azt mondják, hogy kijön 280 Ft-ból, az nekem...na hagyjuk. Szóval megint megvettem, hogy lett volna szívem ott hagyni, mikor most rendkívüli akcióként volt hozzá egy egyedülálló dekupázsizé is. De legalább nem vettem meg semmilyen főzős magazint, mert azok is álomszépek, de nekem nem sikerül úgy egy kaja se , ahogy ott írja, arról nem is beszélve, hogy a külseje meg se szokta közelíteni a csodás lefényképezett társaiét.
4. S ennek már nincs köze a vásárláshoz: lehet, hogy a filmekben szépen működnek a családi ebédek, meg biztos mindenki másnál is. Tudjátok: mindenki leül, szépen társalogva eszünk, ilyesmi. Nálunk ez a következőképpen néz ki:
4.1. Tízszer elmondom, hogy legyenek szívesek ebédelni jönni. Asztal már rég megterítve.
4.2. Ha végre mindenki ott van, megfogjuk egymás kezét, hogy elmondjunk közösen egy nyúlfarknyi imát. Haha! Ez a cél! A valóság: Anna és Sára éppen haragban, tehát ők nem adnak egymásnak kezet.
4.3. Kivételesen mindenkinek ízlik a paradicsomleves, a többit nem tudom, mert a lappangó ellenségeskedés asztal alatti majd feletti perpatvarrá vadul a két lyány között. Ki és be, illetve elrohanások, már nem tudom követni.
4.4. Néhány évre megint elhalasztom az az amerikai álmomat, hogy úgy fogunk étkezni, mint a filmekben, vagy jobb helyeken szokás.

It's time for me to...

beszélni az életem más dolgairól is. Mégpedig őszintén. Remélem, az már kiderült, meg hát aztán egy sereg ember közületek ismer, mint a rossz pénzt, (vagy ez más szólásmondáshoz passzol?), hogy keresztény vagyok. Elég rég megtértem, és hát gondolom, már rég előrébb kellene tartsak "a hit dolgaiban", de olyan időszakaim vannak néhány éve, hogy örülök, hogy egyáltalán hiszek. Azt, amit régen olyan egyértelmű volt elfogadni, hogy úgy van, azt az ember, legalábbis én, egy idő után megkérdőjelezi. Kételkedésből kételkedésbe esik. Az egyértelmű számomra, hogy nem egyedül vagyunk, hogy Isten van, Ő teremtett, hogy értelme van ennek a néhány évnek, amit itt töltünk. Amikor keresztény lesz valaki, akkor rálép egy útra, amin menni kell, tehát nem állunk egy helyben, mindig fejlődünk, és ez egy olyan út, aminek célja és értelme van. Külsőleg pont olyan emberek vagyunk, mint mások, nincs se több pénzünk, se kevesebb problémánk vagy betegségünk. Az egész nem arról szól, hogy mi akkor most több kedvezményt kapunk Istentől.
Ja, hát voltak olyan időszakok ezen az utamon, amikor minden világos és tiszta volt. És vannak olyan időszakok, amikor semmi se világos, és semmi se tiszta. De annyit már megtanultam már csak a túrázásaink során is, hogy minden más út ilyen. Rálép az ember egy ösvényre, vannak bizonyos jelek felfestve, és akkor megy, akkor is, ha süt a nap, de nem áll meg és nem fordul vissza akkor sem, ha dörög az ég és zuhog az eső, és nem lát maga előtt már egy árva jelet sem.
Na, hát nem tudom, mit még írhatnék erről. Csak gondoltam, azért mégis írok valamit, mert hozzám tartozik ez is, vagy inkább én tartozok hozzá, és hát, bár most éppen nem vagyok a helyzet magaslatán, szívesen beszélek bárkivel erről (is).:)

Nem nagy dolog,

de azért elmondom, hogy érdekes, ahogy Anna viszonyul a különböző színekhez és mintákhoz. Mert ugye nem mindegy milyen színű tányérból eszik, meg ilyenek. Van néhány Sárától örökölt ruha, amit nem vesz fel, mert fél a mintázatától. Például ma egy nadrág piros csíkjaitól tartott. Jó, nem nagy ügy, veszünk fel másikat, de olyan fura, vagy mi...
A másik: ha van valakinek egy rövid ( kb. egy -másfél oldalas) népmeséje, megköszönném és karácsonykor küldenék neki mézeskalácsot érte, ha elküldené nekem. Sárinak lenne szüksége rá egy mesemondó versenyen, és nekem csak olyan nagyon hosszúúúúak vannak...( Lehetőleg legyen benne az is, hogy :"szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!" :)...najó, csak viccelek).

Biztosan mindenki olvasta már, de azért ideteszem...

Portia Nelson: Önéletrajz öt rövid fejezetben

I.
Sétálok az utcán.
Egy mély lyuk van a járdán.
Beleesem, elvesztem.
Nincs segítség.
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Úgy csinálok, mintha nem látnám.
Újra beleesem.
Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.
De nem az én hibám!
Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesem... ez puszta megszokás.
A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok.
Az én hibám!
Azonnal kijövök.

IV.
Ugyanazon az utcán sétálok végig.
Egy mély lyuk van a járdán.
Megkerülöm.

V.
Egy másik utcán sétálok végig.

Az este

olyan hírt kaptunk, hogy padlót fogtunk tőle. Bááár, be kell valljam, hogy mint már annyiszor az életben, a szívem mélyén, vagy hogyismondják ennek, éreztem és tudtam. Ilyesmi nem először fordul elő velem, azt hiszem, ezt nevezik női intuíciónak, mert férfiaknál még nem nagyon láttam működni, igaz, én csak egyet ismerek közelebbről, és hát nála nem működik, na.:) De jó hír, meg minden, csak amolyan padlótfogós. És még mielőtt kombinálnátok, nem vagyok terhes vagy ilyesmi. Majd úgyis kiderül. :))))
Amúgy meg Enikő lázas volt reggel, de aztán elmúlt neki, mikor már elmúlt az ovibamenés veszélye is .:) És olyan igazi őszi idő van, reggel szinte végig egyesben vezettem az iskoláig a zuhogó esőben, meg minden, és hát ugye mondtam már, hogy én annyira szeretem ezt az időjárást... Ha értenék a fényképezéshez, állandóan ilyen őszi képeket készítenék, így is készítek, de csak a fejembe raktározom el őket.
Jaj, annyira szeretek ajándékot kapni. Adni is, de most olyan kapós kedvemben vagyok. Nem vásárolt dolgokat, persze, hanem olyan igazi ajándékokat. Mint például az a pici fehér virág, amit Enikőtől kaptam az este. S ma reggel megkaptam az idei első karácsonyi ajándékomat is. És amúgy is nagyon szerncsés vagyok, mert szinte minden nap kapok valami szép gyerekrajzokat, meg ilyeneket. Azt hiszem , most bééééééé-fejezem, mert péntek lévén, olyan igazi hálás és békés, meg örömteli, meg ilyesmi hangulatom van, na nem mintha okos dolog lenne a hangulataimra hagyatkoznom, de azért nem árt, ha néha igen. :)))))))))
U.I. S még csak annyit, hogy a legújabb szakácskönyvem tanácsát megszívlelve és abból kiindulva, ma méltósággal fogok fogadni minden elrontott palacsintát, meg a dolgokat, amiket elfelejtek megcsinálni, meg ilyeneket. :))))))

Hát mit mondjak?

Ma reggel nagyon determinálva voltam, hogy dirr-durr, meg sitty-sutty, de már elmúlt. Ha egyszer TÉNYLEG abba akarom hagyni, nem szólok előre, mert lebeszéltek róla, meg minden. Sokkal fontosabb az a jó kis beszélgetés, amit Sárával folytattam, megpróbálom visszaadni a szavait: Anya, azt hiszem, a Szórádi Andris szeret engem. Tudod, honnan gondolom? Mert azt mondta, hogy szép a rajzom, és megdicsérte az esőköpenyemet. Igaz, hogy a Katának írt szerelmes levelet, de engem is szeret. Képzeld, anya, ez szomorú lesz: a Horváth Dani meg a Szórádi Andris kaptak egy-egy fekete pontot, mert fociztak az osztályban és leverték azt a szép virágot, amit Zsófi hozott. Én nagyon sajnáltam őket, mert ha én fociztam volna, lehet, hogy én is levertem volna, ők arról nem tehetnek... Szóval, így van a helyzet a Szórádi Andrissal...:)

Eszembe jutott,

hogy abbahagyjam ezt az egészet. Ja, ez nem a kezdő blogoló elmerengése, azon már rég túl vagyok, hogy bevetek egy ilyen költői kérdést, aztán meg örülök, hogy mindenki azt mondja, jajnehogymár, hiszen így meg úgy, milyen nagy szükség van erre. Csak nem tudom, mi is ennek az egésznek az értelme. Tökjó írni, és nagyon jó visszajelzéseket kapni, meg minden, meg is szoktam már, valószínüleg komoly elvonási tüneteim lennének, ha már nem írnék. De azt látom, hogy mind többen kattintanak ide, akiket nem is ismerek, akik nem jeleznek egy szóval sem, hogy "hát heló, ez meg ez vagyok, csak hogy tudd, én is részt veszek ilyen módon az életedben." Persze ez egy ilyen műfaj, ha már vállaltam, hogy kilépek a világhálóra, nem lehetnek semmiféle elvárásaim, persze, tudom. Mondjuk, ebbe bele se gondoltam az elején. Mert én nem sokat gondolkozok, mikor írok valamit, csak leírom, aztán kész, és aztán lehet engem szeretni, vagy nem, dicsérni , elítélni, kibeszélni, odamondani. Lehet, hogy aki keresztény, azt mondja, hogy hát alig ír valamit a keresztény dolgokról ( az ember néha nem ír pont arról ami a legjobban foglalkoztatja, vannak ilyen emberek is), aki ateista, azt mondhatja, hogy ugyan már, mit mind prédikálok itt...Szóval, nem is tudom, kell-e ez nekem. Nem akarok én megfelelni senkinek, de azt sem nagyon akarom, hogy egy sereg ember csak a futópálya széléről nézzen, ahogy én csetlek-botlok a hétköznapi kis életemben. Annyira azért nem vagyok érdekes.
Na, ez kikívánkozott. Most már sokkal jobb. :))))))

Márta-ramblings

Na, hát itt van a lovacskás dal, ha éppenséggel valakit érdekel. Közben meg erre is ráleltem, és eszembe jutott a film, emlékszem, egyszer éjjel néztem meg felirat nélkül, a földön ülve, meg minden, és valamiért nagyon tetszett, pedig hát nem valami nagyon mély, meg ilyenek, de azóta is ez az egyik kedvencem. Milyen érdekes, hogy egy-egy illathoz, vagy dalhoz adott esetben hozzátársítunk valamilyen élményt, aztán utána mindig eszünkbe jut, ha találkozunk vele. Például nekem a Bee Gees -ről mindig a matek szigorlatom jut eszembe, és ha megszólal valahol az All my sorrow, akkor talán még valami deriválásokat is meg tudnék oldani, amúgy meg biztosan nem. Aztán van egy bizonyos illat, nem tudnám mihez hasonlítani, amiről mindig a vonatozás jut eszembe, de nem akármilyen vonatozás, hanem kifejezetten azok az utazások, amikor valamiért Budapestre kellett utazzak. Nagyon szerettem oda menni, egy időben többször is kellett, és tetszik a város, meg minden, bár talán nem laknék (vagy nák?) ott, de a Duna partján kifejezetten szerettem bóklászni, meg a 4. vagy a 6.-os villamosra felülni. Volt, amikor pont az ellenkező irányba mentem, mint kellett volna, de hát az emberek nem a tájékozódási képességemért szeretnek, ha szeretnek. Hát ilyenek vannak. Amúgy meg azon gondolkozom, hogy vajon miért nem értem én mégsem ennek az egész egészségügyi biztostítós rendszernek az átalakítását, pedig egyszer már érteni véltem, de amit ma reggel hallottam a rádióban róla, az annyira nonszensz, hogy szerintem vagy a hírbemondó beszélt összevissza, vagy én értelmezek dolgokat összevissza, vagy mindkettő, mert az biztosan nem lehet, hogy a kormánykoalíció beszéljen zöldségeket...

Sári-napló

Sára engedelmével megosztom veletek a naplóbejegyzéseit, mert már ilyenjei is vannak neki.:) Eddig nem olvastam, de ma este elárulta, hogy rólam is írt benne, és elolvashatom, ha akarom. Hát most már nem csak én írok róla, hanem ő is rólam. Helyesírási hibákat nem javítom ki, jó? Szóval:

- Elmentünk fagyizni Lucával.
- Augusztus 15 dikén, szerdán Lucájéknál alszok.
- 3000 forintom van.
- Augusztus 25. én jötünk visza a tengerről.
- Már 2. osztájos vagyok.
- Már tudok olvasni.
- Már tudok bepakolni.
- Már tudom az ABC-t.
- Már tudok írni.
- Nagyon szeretek iskolába járni.
- Anya nagyon kedves, de néha szokot mérges is lenni. ( Japersze, miután már vagy 50X elmondtam, hogy menjenek fogat mosni...:), de azért általában tényleg kedves vagyok :))
- Én szeretem ezt a családot nagyon de nagyon.
- Van uzsi táskám.
- Van új táskám. ( Nem tudom, miért írta ezt, mert a tavalyit használja most is...)
- Van már angol könyvem.
- Tudok már történeteket olvasni.
- 2 . kis testvérem van nekem.

Egyik kedvencem

a Republictól az a dal, amelyben szó van a bizonyos lovacskáról, aki elszaladt. Már megint nem tudom a pontos szöveget. És hát ez csak arról jutott eszembe, hogy az ember észre sem veszi, ha elszalad vele a ló, vagy még rosszabb, átesik az állat egyik oldaláról a másikra. És ha olyan szerencsés, hogy van, aki ezt még a szemébe is mondja, az nagyon rosszul tud esni, főleg akkor, ha a ténymegállapítás még igaz is...

A mai napom

az amolyan fuvarozgatós volt. Amúgy a többi is ilyen, valami taxi-service-nél is dolgozhatnék ( vagy nák?) már. De ma csúcsforgalom volt, nem is sorolom el, hogy kiért, hova, hányszor kellett menni. Estefelé Enikő tortát kért, hát sütöttem neki. Ennyi. Ezzel el is telt a nap. És amúgy meg sírhatnékom volt, csak nem találtam rá semmi okot, hogy hozzáfogjak, aztán meg, mikor láttam, mennyi komment jött a hagymás témához, jól felvidultam. Mert az ember jól eltipródik az életén, meg a céljain, meg ilyesmin, nem tudja már mit kitaláljon, hogy min agyaljon, pedig egy jó kis hagymás téma minden kedvetlenséget és ilyesmit el tud tüntetni.

Biztos

mindenki rájött már, de én csak ma délben, hogy a hagymát úgy lehet könnyezés nélkül apróra vágni, hogy az ember felteszi a napszemüvegét, de jó bármilyen más szemüveg is, például búvárszemüveg vagy ilyesmi, de nekem ez volt kéznél. :) Amúgy megvettem a "Főzzünk örömmel" (Polcz A.) című könyvet, és remélem, most már végre megtanulok én is normálisan főzni. Nagyon tetszik, főleg, hogy ilyenek vannak az elején:
Néhány általános szabály a háztartásban (Murphy után szabadon):
- Férjem véleménye: Ha az orrod előtt van az egyszerűbb megoldás, akkor nem fogsz rájönni. (Ez így igaz, mert a szemüveges megoldásra is T. jött rá:))
- Szerintem: Ez fokozottan vonatkozik a tárgyakra: ami az orrod előtt van, azt nem találod. (Ez is igaz, tegnap tűvé tettem a konyhát a fogpiszkálóért, hogy lássam, átsült-e már a sütim, és végén láttam, hogy ott volt a kenyértartó előtt, ahol vagy 20X megnéztem.)
- Továbbá: Ha elpakolsz valamit, mert azt hiszed, hogy ma már nem kell többet - rögvest újból szükséged lesz rá. Bármi, amit leejtesz a konyhában, rossz helyre esik. Ha kemény és nehéz, akkor előbb a lábadra. Ha olajos, akkor a ruhádra.

Nem eszik olyan forrón a kását...

Az úgy volt, hogy ezen a hétvégén pakolászunk egyik szobából a másikba, ugye. Másképpen fogalmazva, ha nem volt dolgunk, csináltunk magunknak. De aztán közben kiderült, hogy mennyi előkészítő munkálat is tartozik az egész projekthez: T. új számítógépasztalának megtervezése , ( az enyémé el van napolva, talán örökre, de hát így jártam :)), aztán a bútorlapok megrendelése, aztán összerakása. Anna új íróasztalát szintén saját kezüleg csináljuk. Szóval, ott tartunk, hogy még a tervek is csak félig, na jó, negyedig vannak meg. Örülök, ha karácsonyra megleszünk. Ma pedig, az elnapolások örömére elmentünk kirándulni a kőszegi hegységbe, ahova a múlt szombaton akartunk menni. Szelídgesztenyét egy szemet sem találtunk, nem tudom, idén később érik, vagy mi. De azért egy jót túráztunk. Na jó, semmi sem tökéletes. Közben végig kellett hallgassunk különböző nyafogásokat, meg ilyenek, de úgy összességében véve jó volt, szép volt. T. talált a sűrűben egy elhagyott hátizsákot, benne voltak a gazdája papírjai, útlevele, és azt visszavittük neki. Kiderült, hogy egy héttel ezelőtt az autójából lopták el. Szóval hát így telt a mai napunk...

Enikővel postán

Hát ma nagyon szorgos voltam: délelőtt kitakarítottam cakkom-pakk a lakást, aztán meg cakkom-pakk a gyülit is. :) Azám, mi mindenre jut idő, ha összekapom magam! Aztán voltam Enikőért, és elmentünk a postára feladni egy levelet. Vagy 20 -25 percig eltötyörögtünk, pedig csak EGY ember volt a posta épületében, mikor bementünk. Először is beálltam mögé. Ez nem volt valami bölcs döntés, mert vagy öt perc múlva, mikor még mindig ott álltam, látom, hogy egy új kliens simán odamegy egy töküres nyitott ablakhoz. Dehát nem álltam át, mert ugye mindjárt ugyis sorra kerülök itt is. Közben a másik ablaknál kiszolgáltak vagy 5 -6 embert. Közben már esz a méreg, de azért se megyek át a másik ablakhoz. Az embernek legyenek elvei! Mikor VÉGRE az előttem levő végzett volna, pont akkor Enikő kikapta a kezemből a levelet, és a kezében levő párizsis zsemlével együtt megbotlott a sima padlón, és hasra esett. Zsemle szétrepül, a levél is. Mire összeszedem a levelet, meg a zsemlét, Enikő elrohant világgá ki az épületből. Mit volt mit tegyek, elmentem utána. Mire visszajöttünk, mindkét ablaknál hosszacska sor. Megint beálltam. Ezuttal minden simán ment. :)

Most olvastam,

hogy hosszú betegség után meghalt Polcz Alaine. Nem hallgattam ma rádiót, biztos ott is bemondták. Kicsit mellbe vágott ez a hír, mert nagyon szeretem az írásait, és egyik példaképem azért, mert azokból a hihetetlen szenvedésekből és nehézségekből, amikben része volt az életben, ki tudott hozni valami jót, amivel aztán másokon tudott segíteni. Egyik barátja elmondta, hogy egy zsoltáridézettel kívánt elbúcsúzni a világtól: "Mint az szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uram!" Biztosan sokan tudjátok, de azért elmondom, hogy ő volt a magyar hospice létrehozója, és sok könyvet írt a gyásszal és haldoklással kapcsolatban. De például írt egy könyvet a macskákról is. :) Állítólag már régóta készült a halálra, úgy "mint ahogy mi készülnénk arra, hogy egy barátunkkal lemegyünk, és megiszunk egy kávét." Nem találkoztam vele soha, mégis hiányozni fog.

"Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig; megállnak, megvárják amíg ellepi őket a hó." Mészöly Miklós

"Ezt a könyvet is befejezem, és lassan, lassan - remélem - az életet is. Talán tudom majd jól lezárni. Reménykedem. Trappolgatok még egy kicsit, s aztán megállok, mint a bölények. " Polcz Alaine ( Egész lényeddel )

Nekem nincs kedvenc

évszakom. De ha lenne, akkor az ősz lenne az. Nem is akartam írni erről, mert az ilyen megihletődött bejegyzésekre általában nincs mit kommentelni, de hát ejsze nem vagyok én kommentfüggő. Ma reggel olyan jó kedvem lett, mikor jöttem hazafelé az autóval az ovitól, mert azt láttam, hogy nagy füves területeken a fűszálak telistele vannak harmattal, és ahogy a nap megsütötte őket, hát az csodás volt....még jó, hogy nem mentem neki semminek! Tegnap este meg egyik városszéli uton, ahol gyakran járok, ott bóklásztak valami fácánfiókák, annyira édesek voltak. Satuféket kellett bevágnom, hogy el ne üssem őket. Gondolkoztam is, vajon hogy tudnám meggyőzni őket, hogy kissé arrébb sétáljanak...Ma is ott mentem, és megkönnyebbültem, hogy nem láttam egy fácánfiókatetemet sem. Mostanában már sárga leveleket és gesztenyéket gyűjtünk a gyerekekkel. És én szeretem ezt az időjárást is, hol esős, de például most olyan idős-hölgyek-nyaraszerü. Tökjó.

Úgy gondolom, hogy

anyósom megérdemel egy külön bejegyzést. Úgyse fogja elolvasni, mert nincs számítógépe meg persze netje sem, de éppen ezért jól kibeszélem a háta mögött. Sose szerettem az anyósvicceket ( főleg azt a porhanyósat nem). Na, szóval, a kapcsolatom kedves anyósommal furán indult. Az az igazság, hogy nem nagyon kedvelt engem. Ezt én is éreztem, meg mástól is visszahallottam, de ez szerintem főképpen amiatt volt, mert T. egyetlenegy fia és még nagyon fiatal volt, mikor én "elcsábítottam". Miután összeházasodtunk, lassan, de biztosan megszeretett engem. Aztán megszülettek a gyerekek, és már nem volt visszaút a szeretet útjáról. :) Szóval, csak azt akarom mondani, hogy én is megszerettem őt, és sokmindenben példaképem, és nagyon jó, hogy legalább ő a közelünkben lakik, ha már az én drága anyukám olyan messze van. Legfőképpen azt tanultam meg tőle, hogy utólag lehet bocsánatot kérni azért, ha valakit rosszul ítéltünk meg. Meg az is jólesik, hogy most mindenkitől csak szép és dicsérő szavakat hallok vissza magamról, mert az emberek olyanok, hogy előbb-utóbb minden hallott dolgot továbbadnak. Szóval, hát, így vagyunk mi ketten az anyósommal.:) Ja, és mind bíztatom, hogy írja le az élete történetét, még ha csak néhány oldalon is, hogy megmaradjon az utókor számára. Ő tanítónőnek készült, el is végezte a sulit, de nem engedték leérettségizni, mert választania kellett a tanítás és Isten között, és hát ő az utóbbit választotta. Ez a kommunizmus legsötétebb korszakában volt. Aztán több évig otthon volt, mert nem volt munkája, de ezidőben megtanult gyönyörűen kézimunkázni. Később könyvelő lett. Mondtam is neki, hogy lehetne ez az élete mottója: "Ha megdobnak citrommal, készíts belőle limonádét!"

Még tart a rend

a kamrámban, ezért nagyon hamar megtaláltam valami minimum három éves Negro cukorkákat, és most nagyon jól fognak. Megint rekedtre beszéltem magam ma este. Úgy volt, hogy egyszer csak hallom, hogy éktelen nagy csetepaté hallatszik a fürdőből. Sikítások, puffogások. Én már nem lepődöm meg semmin. Aztán jön a két nagyobbik leányzó sírva-ríva, egymásra mutogatva. Nagy nehezen kihámoztam, hogy az egészet vagy Sára, vagy Anna kezdte, ezt nem tudtam eldönteni. Sára lefröcskölte Annát hideg vízzel, erre Anna fejbe vágta a fésüvel. De hogy a fröcskölés előtt mi volt, azt már örökre jótékony homály fedi. Ez legalább olyan elmés kérdés, mint az, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás...

Én mindig is

nagyon sokra tartottam T.-t. Nemcsak tartottam, de tartom is, bár ezen ő vitázna velem, hogy akkor meg miért mondok neki ellent annyiszor. Szerintem ha valakit nagyon becsülünk, attól még lehet vitázni vele, és én csak azzal vitázok, akiben megbízok, akit szeretek, meg akivel van értelme. Ha ezek a "feltételek" nem teljesülnek, befogom a számat, mert szerintem nem éri meg. Na, hát nem csodálkoznék, ha most azt hinnétek, hogy nálunk mindig áll a bál. Dehogyis. Nagyon is békés család vagyunk. Egyszer egy egyedülálló barátnőm elemezve az általa látott, megfigyelt házaspárok egymáshoz viszonyulását, azt mondta, ő sohse megy férjhez, mert nem bír elviselni ennyi feszültséget. Mi, a többiek, akikről szó volt, meg csak bámultunk, hogy mi a csudáról beszél, hol itt a feszültség? Nekünk ez egyfajta játék, és ha élcelődünk is vagy vitázgatunk is egymással, azért tudjuk ki a főnök, legalábbis én tudom (nem én :)).
Hogy egy konkrét példát is hozzak, például ez a blogolás-dolog is olyan, hogy teljesen más a véleményünk róla. Ő például egyáltalán nem érti miért van szükségem erre. Nem is csodálkozom, mert nem az a naplóírós típus. Aztán időnként beleolvas, ezt onnan tudom, hogy megkérdi: Te, ki az az X, meg ki az az Y? Mert ugye van néhány olyan barátom, akit csak így "ismerek". S tudom, nem hagyná ki, már a tisztesség kedvéért sem, hogy rendszeres időközökben kicsit ne cikizzen a "blogmániám" miatt.
Még rééégen, lánykoromban, mikor még csak álmodoztam arról, hogy milyen is az igaz szerelem, azt hittem, hogy olyan, hogy minden mondata után odateszi, hogy "szívem", és minden reggel piros rózsát és kávét hoz az ágyba. Most már tudom, hogy azt is megkérdezi, hogy hova tettem a papucsát és elmagyarázza, hogy mire figyeljek oda, mikor legközelebb beparkolok az udvarra.

A palacsintás

pószthoz hasonlóan most belinkelhetném egyik megfázásosat is, mert hát beleestem az e heti esedékes nyavalyába. Ezután csak akkor fogom említeni az egészségi állapotomat, ha semmi bajom. Amúgy semmi komoly, csak éppen egy oktávval lennebb van a hangom, a meseolvasásaim végére pedig már csak suttogok, ilyesmi. A legjobb az egészben az, hogy így éjjel-nappal hordhatom a jó kis piros-narancssárgacsíkos sálamat, mert azt nagyon szeretem. Enikő már második napja nem megy oviba, mert elhitette velem tegnap reggel, hogy ő rettenetesen beteg és köhög szegény. De például azóta, hogy felhívtam az ovit és kijelentettem néhány napra, egyet sem köhögött, sőt egy árva pézsét sem használt el. Pedig már azt hittem, engem nem lehet becsapni ilyesmivel.
Amúgy meg az jutott eszembe, hogy én mennyire le vagyok maradva kultúrális szempontból. Például ezer éve nem voltam színházban. Mikor még Székesfehérváron laktunk, gyakran jártunk színházba is, koncertre is, mert volt egy barátunk a zenekarban, és ő szerzett nekünk olcsóbb jegyeket. Igaz, akkor nem volt még gyerekünk. De azóta se voltunk sehol. Meg múzeumlátogatásban is le vagyok maradva. Ha bekerülnék egy puccosabb társaságba, hát hozzá se tudnék szólni semmihez.

Nahát, most igazán

nem érdemes új bejegyzést írnom. Olvassátok el ezt a májusi pósztot, mostanra is érvényes, azzal a különbséggel, hogy az első szétcincált palacsintám beleesett a gondosan elkészített tejes kávémba, amiből még csak egy kortyot ittam. :(

Az úgy kezdődött,

még évekkel ezelőtt, hogy mondtam T.-nek: "Te T., nem jó ez így, ahogy van. Cseréljünk szobát a gyerekekkel." Mondtam ezt azért, mert nekünk van egy nappalink, ott vagyunk nappal. És van két ún. félszobánk, egyikben alszunk mi, a másikban a kicsik. De az övék a kissebbik szoba. És oda alig fért be egy emeletes ágy, és egy másik kiságy, amit Enikő már majdnem kinőtt, nem is nagyon akar már aludni benne. Tehát mese nincs, új ágy kell. S az már tényleg nem férne be hozzájuk. A mi szobánk éppen hogy csak egy picivel nagyobb, de mégiscsak nagyobb. Nade, T. nem akarta a cserét. Mostanáig. Mert most úgy állítja be, mintha ez az egész szobacsere az ő brilliáns ötlete lenne. Pedig mondtam neki, hogy hát nem ezt mondom már évek óta?! Na mindegy. Egy régi szomszédasszonyom azt mondaná erre, hogy mi nők, legyünk okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Semmiképpen se fordítva, ami nálam ugyan sokszor előfordul. Szóval, már vettünk is egy galériaágyat, és hamarosan kezdjük az átcipekedést, meg talán még a falakat is megfestjük egy kicsit.
A másik dolog, ami olyan kis lájtos vita tárgya nálunk az, hogy kilenc év házasság után én is szeretnék végre egy saját íróasztalféleséget. ( Magda, együttérzéssel olvastam a kuckós bejegyzésedet :)). Tudjátok, egy helyet, ami csak az enyém. És most itt a nagyszerű alkalom, hogy kibulizzam magamnak. Számoltunk, osztottunk, szoroztunk, és csak egy 50 cm-es szélességű asztal jönne ki, ennyi hely van. T. szerint ez szóba se jöhet, mert ilyen asztal már tiszta csúfság lenne. Szerintem meg nem, mert ha kicsi is, mégiscsak az enyém lenne. És T. nem érti, miért nem jó nekem az ő munkaasztala, mert ő szívesen odaenged engem. Hát mit mondjak, aki ezt startból nem érti, annak úgyse tudom elmagyarázni. Nade, ezt leszámítva, izgatottan várom a hétvégét, mert lesz ez a jó kis felfordulás, és hátha addig meg tudunk egyezni az asztalkámon is. :)))

Éppenséggel van

tíz percem Sára zongoraórája és Anna szolfézsórája között, és éppen ezért kihasználom az időt, hogy elmondjam: mivelhogy mostanában próbálom megreformálni az életemet,- hiába no, hatással van rám ez a belföldi politikai környezet - másképpen fogalmazva itt a rendcsinálás ideje minden téren: szekrények, a fejem, a gyerekek ceruzái, ilyesmi. És hát, szóval, arra gondoltam, hogy én olyan összevissza imádkozom. De tényleg. Annyi téma van, hogy mikor nekifogok, kapkodok ide is, oda is. És ezt olyan nemjó. Éppen ezért újra feltalálva a spanyolviaszt, minden napra beosztottam valamit, amiért imádkozom. Például hétfőn a családom tagjaiért, kedden becses önmagamért, szerdán a barátokért, igen, még a blogbarátokért is. Csütörtökön a gyülekezetünkért és a város-országért, éééééés pénteken amolyan hálaadó napom van, amikor mindent számba veszek, és megköszönöm. Szombat-vasárnap nem nagyon van időm imázni, mert tudjátok ,mindenki itthon van, aztán nincs egy perc nyugtom se. :) Na, hát ezt találtam ki.

Azon gondolkozom,

hogy milyen keskeny az a határ, mikor az ember, de főleg az ember lánya már úgymond kontroll alatt tartja a háza népe dolgait. Tehát van egy pici kis vonal, amelynek hol alatta vagyok, hol felette. De sokszor inkább csak alatta. Engem ma sokszor elfogott egyfajta pánik, hogy ha fejre állok, akkor se tudom rendesen rendbetartani a lakást, akkor se tudok a Példabeszédek 31 asszonya lenni, pedig nagyon szeretnék. Lehet, hogy van, aki érti, miről beszélek. Azt hiszem, ideje lenne megtanulnom rendesen beosztani az időmet. Van aki tíz gyereket nevel, s mellette könyvet ír, meg ilyesmi, tehát elvileg mindenre van bőségesen idő, csak én nem tudok vele bánni.