A gyerekek

nagyon várják már a decembert, az ünnepi készülődést, én meg hagyom magam jól együttsodortatni az örömükkel. Tegnap este horgoltam néhány hópehelyszerűséget és ma előkészítettem az adventi gyertyákat egy kicsi mandarinosládába. Fehér és zöld. Ilyen színű lesz idén nekem a karácsony.

Ez most pont olyan,

mint mikor a betűk nem akaródznak összeolvasódni...külön-külön mindegyiknek megvan a neve, de együtt értelmetlenek még. Délutánonként ölemben tartva a copfost próbáljuk hozzáragasztani a "l"-t az "e"-hez, akkor is megdicsérve és összepuszilva, mikor én mondom ki helyette, hogy "le". Észre sem fogja venni, mikor egyszer tényleg ő fogja kimondani. A nap legszebb része nekem.

Nyilván mindenki megtanul olvasni. ( Még én is.)

Kötöttem

(Fotó made by Sára :)

magamnak ujj nélküli kesztyűt, mert már rég szerettem volna egy ilyet. Így utólag végiggondolva egyszerűbb lett volna tán egy egyszerű téglalapot kötni és a hüvelykujj helyét nemlevarrni a végén. Persze hosszas töprengések után inkább segédkötőtű használatával bonyolítottam az egyszerűt. Mert sokkal jobb egy bonyolított kesztyűben inni a forró csokit a balkonon és különben is. Jó kedvem lesz tőle.

"De jó ilyenkor dalra kapni,
és igazán elszomorodni,
és úgy táncolni, mintha filmen,
egy igazán szép dal mögött."
(Molnár Krisztina Rita: Felhúzott vállam fölött)

Teszem-veszem

az otthonról kapott almákat. Jó sokáig elállnak a hidegben. Néha eszünk egyet-egyet, néha pedig felcikkezem és beteszem a serpenyőbe. Nagyon finomak a csirkehússal együtt megsütött almaszeletek, igazán.
Végre letakarítottam az erkélyt, kiöntöttem a virágföldet és kimostam a ládákat. Esőben. A feladat "nagyszerűsége nyomasztva hatott le kebelemre" (Kossuth) már hosszú hetek óta. Oktalanság a halogatás, s mégis képes vagyok egész nap halogatni, s mikor megunom, előlről kezdeni. Futni ma sem voltam. Ó. Ne várjatok ma tőlem mesebeli bejegyzést.

Ez megint

egy olyan nap, mikor beteg is a gyerek meg nem is, köhög is meg nem is, hát marad itthon. És hát megint valahogy sokkal kevésbé tűnik halódónak, miután felhívtam az iskolát is meg a logopédust is, hogy lemondjam a mai foglalkozást, ki érti ezt. Akárhogy is, fátylat rá, egy kis pihenés nem árt, elég nehéz a hatévesek élete amúgy is.
Mostanában, s tulajdonképpen mióta megszülettek a gyerekek, nagyon igénylik a mesét. Sok-sok mesét, amit persze én olvassak fel. Esténként többek között éppen La Fontaine féle tanmeséket olvasunk, én is nagyon élvezem.
Arra gondoltam, ha már van ez a kettesben-délelőtt Enikővel, akkor találjunk ki mesét. Ebben nem vagyok jó, de próbálkozni azért lehet. Készítettem régebben egy ilyen kis egyszerű babát, aki eddig a konyhában lakott egy pici csészében (ha már én nem vagyok konyhatündér, akkor legyen valaki...), de most elneveztük Malvinkának és ő lesz a mesedélelőtt főhősnője.


Malvin lakását már berendeztük a betegágy melletti kisasztalon.


Enikő kerti virágokat rajzol a mesébe.


A főhősnő ábrándosan néz a gyertyafénybe.

Egyszerűen

nagyon szépnek találom, mikor egy német kislány magyarul akar tanulni Sára kedvéért, (kétszemélyes nagggyon titkos társaságot alkotnak amúgy :)), és egész délután tartó, zárt ajtók mögötti gyakorlás eredményeképpen végül felolvassa nekem a Arany Lacinak c. vers első kilenc sorát, aminek eredményeképpen végül én könnybelábadt szemmel odaadom nekik a saját titokban tartogatott csokimat.

Amikor a főhősnő haza akarta vinni a napot és sikerült neki.

Ma reggel kisütött egy pillanatra a nap. Mintha. A házak éppen eltakarták előlem. Felkaptam a fényképezőgépet és szaladtam ki az utcára, a házakon túlra, hátha sikerül egy kis sárgát begyűjteni, legalább az ablakok tükröződésében. Közben találkoztam Thomassal, a sarki idős autósoktatóval. Kezet fogtunk, azt hitte, dolgozni indulok valahova, pedig én csak nagy haszontalanul napot akartam fogni. Mire megfordultam, a fény már eltűnt. Azért továbbmentem az utca végéig.
A öröm megmaradt. Láttam egy múlt század eleji emeleti eladó lakást. Ablakai kissé piszkosak, a csipkefüggyönyöket is ott hagyták. Ilyesmi lakásba költözhetett Thomas Hardy regényében Elizabeth-Jane, mikor megtudta, hogy Lucetta férjhez ment az ő titkos szerelméhez. Láttam egy tipikus cipészmestert a nyitott ablakon át. Láttam a giccseket áruló, kávézó bevándorló piacosokat. Én is egy bevándorló vagyok, aki időnként mintha otthon érezné itt magát. Legalábbis ilyen szürke reggeleken mindenképpen, mikor mintha kisütne a nap egy pillanatra aztán kiderül, hogy tényleg.

Szerinted

borostás vagyok? Nem. Mit nem!?

( Csodás öregkor vár ránk. )

Lepréseltem

egy kis napsárgát meg egy kis pirosat, hogy mikor beköszöntenek a hidegek meg a ködök legyen mit nézegessek.

Majd, ha

nem kell háromfele figyeljek a két szememmel, és nem kell hárompercenként újragyújtani a kialudt mécseseket, és nem kell a felvonulók lába közül kihalásznom az elgurult lámpásainkat, meg úgy egyáltalán, akkor majd vinni fogok állványt is az ilyen esti fotózáshoz és lesznek jobb képek is. Remélem, ez nem mostanában lesz.

Szóval itt a házunk előtt vagyunk még, amint jól elkésve bár, de elindulunk a Sankt Martin Umzug-ba. Nagyon szép volt látni a többi későkása kis lámpáshordozót is.


Itt az evangélikus templomban még bent volt a nép egy áhítaton.


Itt már a katolikus templomnál vagyunk, ahová szépen átvonultunk, és éppen mindenki magasra emeli a lámpását. Közben házi sütésű kifliket osztogattak, és akinek jutott, az meg kellett ossza egy társával, azt hiszem, ez is hozzátartozik a szép Márton napi hagyományhoz.

Nézzétek

el a lámpásmániámat ezekben a napokban, de például mióta a múlt évben összevesztek a gyerekek a Márton napi menetben az egy szem lámpásunkon, azóta vártam az idei novembert, mikor végre mindenki saját lámpással mehet majd felvonulni. Ma lettek készen, már csak pici gipsszel akarom rögzíteni a mécseseket a lila-fehér gömbök alján, hogy ne csúszkáljanak majd összevissza. Magamnak is készítettem egyet, mert ilyen nagy gyerek vagyok én még mindig titokban, és ennek is megvan a maga haszna és szépsége, mert a gyerekek kis barátnője is szeretne velünk jönni, így hát jól neki adom majd a lámpásomat. Az ember nem magának ültet fát, nem magának vesz csokit és nem magának fabrikál lámpást. :)

Annyira

egyszerű ötlet, hogy nekem sose jutott volna eszembe, szóval nem én találtam ki, de azért az ilyen kis szépségekkel is úgy vagyok, mint jótanácsokkal az Oscar Wilde: szeretem továbbadni. Ha már én is ingyen kaptam.

Kis-

betegem kivánsága almalé volt és semmi más, hát kezem-lábam törve siettem venni persze. Közben csöpp kis időt szakítottam kíváncsinak lenni az estében elzúgó autók látványára. Szeretem ezt a megfoghatatlan, szép világot, amiben élek.

Mióta

ilyen hosszúak az esték, megint előkerültek a fonalak, kötőtűk, horgolótűk, miegymások. Fejembe vettem ugyanis, hogy sapkát kötök a gyerekeknek, csak leírást nem találtam, legalábbis olyat nem, amit úgy értettem is volna. Ezért abból indultam ki, aminek a kötését a sálon kívül ismerem: a zokniból. Egy sapka az olyan, mint egy zokni orra nagyban. Így sikerült Sárának egy sapkát kötni, hozzá pedig sálat is akkor már. Nagyon örülök neki: egyrészt mert kiderült, tudok sapkát kötni, másrészt mert tetszik a tulajdonosának, ami egy mindjárt tíz éves leányzónál nem kis dolog.

A novemberi

nap csupán egy-egy pillanatra bújik elő mostanság. Ha elég fürge vagyok, meglátom az almák tetején. A forró csoki pedig mindenfélére jó. De legfőképpen arra jó, hogy megkapaszkodjunk a csésze fülében, míg kevergetjük-kavargatjuk. Készülnek Szent Márton napra a lámpásaink, igazi mécsesekkel, igazi ragacsos szöszmötöléssel. Lett légyen pedig bármilyen gondterhelt a szív, a fényből jut is, marad is.

...

Mert nem örülök
mindenkor

Mivel hajlok rá,
hogy eltökélten álljak tétován,
-dermedten bámulva oda,
hol nincs látnivaló -,
hát gyakran rág a bűntudat,
a félelem,
hogy nem moccanok
és nem örülök
mindenkor,
pedig írva van, hogy örülj
és az is, hogy ne félj.

Molnár Krisztina Rita

Semmi

kis mulatságokkal köszöntjük a novembert. Olyan ritka a jó hangulat manapság, mindig van mi elrontsa. De a mi regényünk főhősei ma szállingózó kalácsillattal és erdei sétával ünnepeltek. A legkisebbik pedig horgolt egy egész gombolyagnyi lila láncot, ment szobáról szobára, ahogy hosszabbodott a lánc, és csak horgolt és horgolt. Lett légyen bármi is a lánc sorsa, jó látni az "értelmetlen" alkotás örömét egy kicsi arcon, és még azt is jó látni, ahogy a nemtökéletes fotók adják vissza legjobban azt, amiről beszélek.

Ma

én ébresztettem a hajnalt. És majdnem elestem a deres, csúszós fapadlón, mikor kimentem kicsit mezítláb a ködbe dideregni.

Anna-mese.

Úgy alakult, hogy ma Anna végzett leghamarabb az órákkal, ezért megvártam az iskola előtt. Ilyen nagyon örült nekem.


Azt a kevés kettesben töltött időt azzal tettük különlegessé, hogy elmentünk venni nagyon szép gombokat az általam horgolt mamuszra. Emlékszem egy reklámra még azokból az időkből, mikor tévét néztem...felsorolták, mi mibe kerül és a végén hozzátették, hogy az élmény az megfizethetetlen. A szépgombok nagyon drágák, de a hosszas válogatás, tanácskozás élménye, amelyet nem szakít meg egyetlen egy testvér hozzászólása sem...hát az tényleg megfizethetetlen. :)


A mamusz pedig olyan lett, hogy nemtudomhogy, de egyik kicsit nagyobb, mint a másik, pedig számoltam a szemeket...viszont a kisgazdája szerint észre sem lehet venni, és ezekkel a gombokkal igazán nagyon csinos.

Mindenféleségek.

Nincs még egy éve annak, hogy megvettem életem első fonalát elhatározván, hogy én akkor most kötni meg horgolni fogok, és akkor ezek szerint ennyi sok fonalat vettem meg pluszba azóta. Mondjuk olyan rengeteget azért nem kötöttem és nem horgoltam ám. Mert mondjuk az én alkotási ihletettségem is olyan, mint ahogy a dal is mondja: meggyújtom eloltom, meggyújtom eloltom. A szennyestartókosarat azért vettük, hogy a gyerekszobában majd gyorsan lehessen beledobálni a játékokat, vagy úgy egyáltalán gyorsan lehessen beledobálni a szanaszét levő dolgokat, ha váratlan vendég jönne, de inkább a maguktól gyarapodó fonalaimat tartom eztán benne. A szennyest amúgy a világ összes kosara sem tudná már tárolni, mert a mosógép elromlott, és én úgy mosok ideiglenesen kézzel, hogy most már értem miért mondta régen anyu, inkább menjek tanulni, mert nem vagyok való a kétkezi munkára.


Jöhet a tél. De csak miután kötöttem még egy pár zoknit.


Ez egy tál alma. A világ legfinomabb almája. Mert otthonról való, azért.


Ez pedig a legújabb tolltartóm. Csak lefotóztam, hogy megmutassam és el is teszem gyorsan, különben elkérik tőlem egyesek, pedig nekem ez most kell. Jó kis régi fatolltartó, amiben jó ceruzának lenni.

Általában

nem akaródzik beszámolni mindenről, amit elolvasok, mert nem tudom miért nem, de most mégis elmondom, hogy elolvastam Steinbecktől az Édentől keletrét, és legnagyobb örömet az előszóban levő "az alkotás leírhatatlan gyönyörűsége" szófűzés szerezte.

Igazából

kicsit eltűntem, igazából ha nagyon akartam volna, tudtam volna írni, ezek szerint nem akartam nagyon meg sehogysem, de próbálok visszajönni szívvel és lélekkel, igazán. Olyan könnyű lenne néha csak eltűnni, de emlékeztetem magam, hogy tulajdonképpen milyen nagy öröm nekem ez a hely itt és ami jó, arra vigyázni kell.
Voltunk Pápán és visszautazás előtti nap jöttem rá, hogy én nyolc évig éltem ott, de soha nem fotóztam le ezeket a szép épületeket. Így utólag nem is értem magamat.