Mikor

úgy érzem, elveszítettem valahol a mindennapok sodrásában az örömre való képességemet, vagy unatkozom, millió dolgom mellett és közepette is, vagy mikor olyannak tűnik a lelkem, mint egy lámpás, amit épp eloltottak - akkor visszamegyek oda, ahol még úgy emlékszem, égett a láng. Egészen egyszerű dolgokat teszek. Korán reggel sétálni indulok a hajamat ráncigáló szélben, színes leveleket gyűjtök, hazaérve gyertyát gyújtok, papíron kertet tervezek, hosszasan hallgatok, szavak nélkül imádkozok, ok nélkül is sírok, s végigolvasok, ha lehet, egy egész hosszú napot. Jelen vagyok. Leülök a konyhaasztalhoz, és nem sietek, magamat adom ajándékba, az időmet, a figyelmemet annak, akinek szüksége van rá(m). Nem ezektől tér vissza az öröm. De utat készít neki, s oly szükséges, mint hosszú idő után kinyitni egy bezárt szobában az ablakot. Oly szükséges, mint védeni a szívben a kicsi lángot. Mert ha kialszik, vele együtt elfogy az erő is, s szürke lesz, s fény nélküli, s elhagyatott körülöttünk a világ.

Through the eyes of love.

Érettségi tabló helyett úgy döntött annak idején az osztályunk, hogy mindegyikünk kap egy-egy saját fényképalbumot. Még emlékszem, hogy rólam egy rettenetesen hideg reggelen készült fotó, talán kémiaóra előtt, egy társunk készítette, mert a mi osztályunk hivatalos fotóst sem akart, meg semmit sem, ami amúgy szokásos volt. Arra is emlékszem, hogy egyáltalán nem éreztem jól magam abban az osztályban, mert számomra úgy tűnt, mindenféle szempontból kilógok onnan, s nem csak azért, mert mindenkit sokkal jobbnak, menőbbnek, okosabbnak és szebbnek láttam magamnál. Én az albumban is csak úgy gyorsan átlapoztam a saját fotómat tartalmazó oldalon. Hogy ne is lássam.
De a gyerekeim most ráakadtak, s ők egyszerűen csodálatosnak látnak engem. Olyan kis helyesnek. Teljesen rendben volt szerintük - s nekem csak az ő véleményük számít - a ruhám, az arcom, a mindenem.
Én máshogy emlékszem. Akkor úgy gondoltam, nincs nálam jelentéktelenebb személy ezen a világon.
Nos, úgy tűnik, tévedtem.

Váratlan

dologból annyi, de annyi történt az utóbbi időben, hogy teljesen hozzászoktam.
Helyzetek, esetek, törések, veszteségek, kiadások - egy idő után már majdhogynem mindegy.
Csak az ezen a héten véletlenségből összetört üvegajtó-, tányér-, gyertyatartó- és pohártörmelékek darabjai megtöltenek egy egész nagy vedret.
Tegnap például az ebédlőasztal fölötti csillár esett le, magától.
Ma pedig, az irodába beérve azzal fogadott a főnököm, hogy sajnos nem működnek a gépeken a programok, nem lehet ma dolgozni.

Ezen a ponton döntöttem úgy, ha már váratlan, akkor legyen ezúttal valami jó.
Például idő. Akár több óra is, amikor azt csinálok, amit akarok. Aranyló napsütés az arcomon, naplóírás a Duna partján, kávé a sétához, képeslapok, a piacról virág, álomszerű lassúsággal felém úszó hattyúk, a gyerekeknek pedig hosszasan, szeretettel kiválasztott apró ajándékok, csak úgy, semmilyen alkalomból, csak úgy... váratlanul.

Ott álltam

szombaton is - mint annyiszor máskor már az itt eltöltött évek során - a környék valamelyik csodaszép, így ősszel már javában hideg templomában éneklő kicsiny, falusi kórus első sorában. Magam mögött hagyva az itthoni káoszt egyszerűen csak úgy beléptem, mintha egy másik időbe és térbe, egy ilyen tiszta, hűvös, ünnepélyes helyre, hol minden szónak és mozdulatnak helye, ideje és jelentősége van. Ennyi. Egyszerűen csak jó volt, mintegy ellenpontjaként az életem többi részének ott állni, végtelenül hálásan, hogy ott állhatok, mintha csak nem lennék én se más - mi többre, szebbre vágyhatnék? -, mint egyetlenegy szó, amelynek helye, ideje és jelentősége van az időnek és térnek ennek a metszéspontjában, amelyben élnem adatott.

Mikor

el kellett mennem a minap itthonról két egész plusz egy fél napra, a gyerekek gondoskodtak mindenről és mindenkiről, aki akkor éppen nálunk volt.
Felosztották maguk közt a házimunkát, főztek, takarítottak, sütöttek palacsintát, rendeltek pizzát, elmentek sétálni a nagymamával, odafigyeltek rá, hogy közösek legyenek az étkezések, s hogy meg legyen gyújtva a gyertya is ilyenkor az asztalon.
Amint hazaértem, abban a pillanatban visszaadták a felelősséget. Hangosabbra tekerték a zenét a fülhallgatójukban, eltűntek a szobájukban, azóta újból otthagyják reggeli után a tányérjukat az asztalon, s szólnom kell megint, hogy segítsenek megteríteni ebédre, továbbá szinte soha sem jut eszükbe visszarakni a sajtot a hűtőszekrénybe, mikor megeszik éjféltájban a második vacsorát.
Csak közben én már tudom, hogy sokkal többre képesek, mint amit bárki is kinézne belőlük, hogy a szavaim lehet, mind egy szemig falra hányt borsóként pereg le mellettük, de a példámat - akarják vagy sem - hordozzák.
S még azt is tudom, amit mindig is tudtam.
Hogy m é l t ó a k a beléjük vetett rendíthetetlen bizalmamra.

Világgá mentem,

hogy aztán ott várjak sokáig, türelmesen, kicsit dideregve egy sziklán, hátha egyszer csak felszáll a szép kilátást előlem elfedő ködtakaró.
Nem szállt fel.
Rejtve maradt a völgy, rejtve a remény és a jövő titka, rejtve a távolban a Duna, s még távolabb a hegyek vonulata is.
S csak amikor végre lemondtam, mint számomra elérhetetlen szépségről, a távoli tájról, akkor láttam meg azt, ami mindvégig ott volt a szemem előtt: a hallgatag erdőt, a hajamat hullámos tincsekbe rendező párát, néhány szem édes, túlérett szedret, esőcseppeket egy földre hullott sárga falevélen, kanyar mögött váratlanul előbukkanó gyönyörű forrást. Ki tudja, milyen halkan sűvítő hangja van egy fára lélekszakadva felrohanó mókus farkának? Én tudom. Csupán csak egyike volt azon kincseknek, amiket számlálatlanul szórt lábaim elé a velem együttérző, reggeli erdő.
Világgá menni egyébként azért szoktam, hogy elmondhassam azt, ami elmondhatatlan. Például: nem biztos, hogy bírni fogom. De hogy mégis: ha nem lehetséges, hogy könnyebb legyen, akkor hadd legyen valamennyivel több az erő.
Igazából azért vártam annyira, hogy felszálljon a köd, mert valamiféle égi jelnek, valamiféle sikeres, kerek történetnek tekintettem volna, ha kitartásom jutalmául végül megláthattam volna a tájat.
Kerek történet helyett kaptam egyetlen puzzle-darabnyit.
Válaszok helyett néhány, a lélek beporosodott rétegeit mindenestül felforgató kérdést.
Távoli kilátások helyett kézzelfogható, vigasztaló szépséget.
S ahelyett, amire vágytam, meglehet, pont azt kapom, amire szükségem van.

Nem tudunk

másokkal sem annál sokkal szebben bánni, mint ahogy azt saját magunkkal tesszük, ezért van az, hogy az utóbbi idők képességeimet néha szinte hogy meghaladó erőfeszítései után én ma reggel sokáig aludtam, s miután felébredtem, sokáig maradtam az ágyban, sőt, ott ittam meg a kávét is, sőt, még olvastam is, és csak úgy néztem az ablakon át az októberi esőt, egyúttal megengedtem mindenkinek, a vendégnek is, hogy saját maga keresse meg és készítse el a reggelijét, és egészen őszintén beismerem, hogy nem tudok mindennek megfelelni, aminek kellene, nem is akarok, és még őszintébben hadd mondjam el, hogy nem vagyok tökéletes, és egyúttal megengedem mindenki másnak is ezen a világon, hogy ne legyen tökéletes.

Kaptunk

egy csomagot a minap, volt benne alma, körte, szőlő, barack, tök, édesség, annyi üveg saját készítésű zakuszka, többféle savanyúság, nyers ételízesítő, és ki tudja még micsoda, hogy alig győztem bepakolni a kamrába, háromféle kalács - üres, diós és mákos -, de komolyan mondom, még lefagyasztott töltött káposzta is volt benne. Amikor felhívtam a küldőjét, hogy megköszönjem, már nem emlékszem pontosan, mit válaszolt, mindenesetre valami olyasmit, hogy ó fiam, nem küldött ő semmi különöset, csak amit ott ni, a kamrában, ház körül, a kertben talált, szóra sem érdemes, a kalácsot már pénteken megsütötte, reméli, nem lett közben, míg ideért hozzánk, túlságosan száraz.
#anyacsakegyvan 

Egy mondatban.

Láttam, amint egy férfi épp akkor ér oda a postaládájához a reggeli újságért, mikor az álmos gyerekekkel teli autómmal áthaladtam a kis falu központján, és láttam, amint egy kicsi mókus sértetlenül átevickél a zsúfolt utca túloldalára az iskola előtt, és új krumplis receptre találtam egy reklámújságban, és kaptam jó tanácsokat az kerthez, amit a mostani tönkretett helyett fogok létrehozni, és megfőztem az idei ősz első töklevesét, és láttam egy könyvébe mélységesen belemerült taxisofőrt az állomás előtt, és valaki takarót terített rám, mikor kimerülten elaludtam a fotelben, és én azért gyűjtöm évek óta az ilyen és hasonló pillanatokat, észrevéve, leírva vagy lefotózva őket, betöltve velük egész füzetet, szívet és elmét - bár igazából tudom, hogy csak egy játék - mert a mostanihoz hasonló embert próbáló időkben épp hogy az ilyen egyszerű, gyerekes szokások tartják egybe a világot, hitetik el, hogy az élet megy tovább, hogy az élet a legmegterhelőbb napokon is utánozhatatlanul, felülmúlhatatlanul, hihetetlenül és annyira, de annyira s z é p .

A félelem.

A félelemnek az a bizonyos fajtája, amire gondolok, nem más, mint az olyan dolgoktól, eseményektől való rettegés, melyeknek csak a biztos bekövetkezése tudható, minden más - a mikéntje, pontos időpontja, a hogyan továbbja, megoldása - nem. Olyan mint egy árnyék, ami követ az utcán. S amikor hajnalban egyszer csak megcsörrent a telefon, - mindig is így képzeltem el, hogy hajnalban fog megcsörrenni a telefon, - akkor már tudtam, hogy itt van. Eljött az idő. Megfordulhatok, szemébe nézhetek az árnyéknak, ami évek óta követ. Addig nézem, míg kicsivé válik, ismerőssé, elviselhetővé. Időnként majdhogynem fogást is találni az egészen új feladattal együttjáró terhen, örömön. Megváltozhatatlan. Az egyetlen szabad elhatározásból fakadó, az egyetlen szóba jöhető választás tehát az, hogy az egész helyzetet így ahogy van, egyszerűen csak elkezdem szeretni.
Mert egyedül a szeretetben nincsen félelem.
Sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet.
Mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.
(1 János 4:18)

Tükrök.

Az tény és való, hogy az egész házban nincs egy normális tükör. Amolyan nagy, egész alakosra gondolok, ami előtt lehetne hosszasan készülődni, iregni-forogni, amibe lehetne indulás előtt még egy utolsó pillantást vetni s aztán visszarohanni, hogy - teljesen feleslegesen amúgy, de - valamilyen kedvezőbb összhatás reményében teljesen átöltözzünk. Ilyen tükör azonban nincs, és ez annyiban azért mégsem egészen igaz, hogy valamelyik kisasszony szobájában van egy, csak mivel maga a tükör nagyon régi darab s ráadásul homályos is, valamint a tetőtéri kis szoba egyetlen ablakán beáramló fény amúgy is jótékony félhomályba burkolja a készülődéseket, ezért mi folyton azt képzeljük magunkról, hogy szépek vagyunk. Így mutatja a tükör, ezzel az érzéssel lépünk ki lobogó hajjal, felemelt fővel az ajtón.
Hogy aztán napközben valahol valamelyik neonfénnyel megvilágított fürdőszobai vagy próbafülkébe helyezett egész alakos tükör kíméletlenül szembesítsen a valósággal. Az álmatlan éjszakák s az évek nyomával az arcomon, a rakoncátlan frizurával, a plussz kilókkal s a ki tudja még mivel, aminek elbátortalanító hatásával mi nők, teljesen feleslegesen amúgy, de mégis kínozni szoktuk magunkat.

S mikor néha valahol valaki, valami számomra egészen érthetetlen elfogultsággal egyszer csak azt mondja: olyan szép vagy! - olyankor én tudni szoktam, nincs szükségem még arra az egyetlen homályos tükörre sem.
Csak szerető emberek szerető szemeire van szükségem.
Olyan szép minden egyes barát szeme, mint megannyi aranyszínű ablak. Mint megannyi égő gyertya. Mint megannyi ragyogó lámpás. Mint megannyi kicsi, kristálytiszta tükör.

Ősz.

Az Ősz a legeslegkedvesebb évszakom. Tudom-tudom. Már milliószor elmondtam. Idén Svédországban találkoztam vele először. Láttam az erdőkben, a tavakon tükröződő hajnali fényekben, s egy hajó fedélzetén vagy a mólón, ahogy kifújta belőlem a maradék szomorúságot is a szél. Láttam a pirosra festett faházak függönytelen ablakainak párkányán esténként felkapcsolt lámpák fényében. Ott volt a vendéglátóink kedvességében, az éjfélig is elhúzódó beszélgetésekben egy-egy pohár bor mellett, az egymással megosztott történetekben, s abban is, hogy süthettem köszönetképpen egy tortát a konyhájukban.
Svédországban borongósak az őszök s végtelen hosszúságúak a telek. Ilyenkor születnek az új ötletek, az új dalok, versek, ebben a látszólagos semmittevésben, ebben a növekedéshez oly szükséges megpihenésben. 
A végigdolgozott nyár után jó volt messzire repülni, szépet látni, s most jó, nagyon jó újból belesimulni a hétköznapokba. Hiszen itt vagyok a legtöbbet, itt történnek az igazi csodák is: itthon, a konyhámban, az íróasztalnál, és leginkább bennem, itt legbelül.
Ha közben túl nagy lesz a szürkeség, ha mind korábban száll le az éjszaka: én is lámpást gyújtok, ahogy a svédektől tanultam.
Világítson minden ablak, legyen fényes minden tekintet, ne legyen mégse olyan sötét az éjszaka...

Útközben.

Ma úgy esett, hogy egyedül utazom Magyarországról Németországba. Otthonról haza. Vonattal. Útközben vagyok. Az utolsó kilométereket az erdőn át már lehetetlen ilyen későn tömegközlekedési eszközzel megtenni, várom hát a lassú sötétedésben, egy még nagyobb lassúsággal elfogyasztott kávé mellett, hogy értem jöjjön valaki.
Útitársaim s köztük jómagam sokszínűségére viszont, egy rossz szó, nem sok, annyi sem lehet. A következő személyek és személyiségek társaságában töltöttem a mai napomat: egy fiatal angol szerelmespár, egy enyhén ittas roma családapa, aki felváltva hol nótázott, hol nemlétező angol nyelvtudását csillogtatta, aztán később Bécsben leült velem szemben egy hangosan telefonáló nő, akinek így végül sokkal többet megtudhattam a magánéletéről, mint ahogy én azt valaha reméltem vagy szerettem volna, aztán egy kutya és a hozzá tartozó gazda, s végül egy iszonyúan ápolatlan, magában beszélő őrült. Miután a következő állomásnál jegy hiányában letessékelték a vonatról, egy két idősebb hölgyből s egy orrkarikás tinédzser lányból álló alkalmi társaság, kiknek fél füllel, akaratlanul kihallgatott értelmes, kedves társalgása órákon át magával ragadott, meghívott, hogy üljek át én is közéjük. Hamarabb is odaülhettem volna, mondták, hisz még ők is szenvedtek a szagtól, látványtól. De én elég élhetetlen vagyok s nem is akartam megbántani szegényt, hisz van baja így is épp elég, gondoltam, ezért nem ültem el a közeléből. Aztán még beszélgettünk egy ideig így négyesben, a két idősebb hölgy, az orrkarikás lány és én. Magamat fogalmam nincs, egy szóban minek nevezzem. Legbelül mindenki kortalan. Szép volt.
Jó utat, viszontlátásra, köszöntem el leszálláskor mosolyogva.
Jó utat, jó utat, köszöntek el útitársaim is mosolyogva. Jó szórakozást, tette hozzá az orrkarikás lány.
Még hallottam, ahogy hátam mögött egyikük megjegyezte: mennyi, mennyi színes találkozás!
Ahogy élünk, úgy utazunk, s ahogy utazunk, úgy élünk. Csak önmagunkat tudjuk adni, semmi mást. Mindenesetre, vannak ilyen napok. Nem teszünk semmi hőstettet, nem születnek tanulságos történetek. Nem marad meg belőlük más, csak néhány futó, véletlen találkozás...egy-egy ablakból megpillantott, tovarohanó állomás, peron, hideg kávé, végeláthatatlan várakozás mielőtt estére hazaérkezünk.