Zsoltárok.

Ha tudom, vagy úgy gondolom valakiről, hogy szomorú, beteg, vagy rosszkedvű, esetleg elkeseredett, akkor én vagyok az a személy, aki megpróbálja őt felvidítani. Levelet írok, vagy képeslapot, ajándékot készítek és elküldöm postán, ebédet főzök, látogatóba megyek, közös programot szervezek, mesélek, túl sokat beszélek, vigasztalok, bátorítok - ha akarja ezt a másik fél, ha nem.

Néhány napja egész délután csak ültem és szomorkodtam. Semmi különösebb okom nem volt rá, esetleg csak annyi, hogy sokkal jobban fájt a jobb karom, mint eddig bármikor, de ez még nem ok a szótlanságra vagy a teljes visszahúzódásra. (Végre orvoshoz menni vele, ehhez talán már elég ok, valóban.) És emlékszem, mennyire hálás voltam, hogy senki sem próbált meg mindenáron felvidítani. Nem arról volt szó, hogy nem vették észre a rosszkedvem, vagy közömbös lett volna a bánatom - egyszerűen csak érezték, nem mástól várom el, hogy boldoggá tegyen, s kaptam néhány órát, amikor lehettem annyira szomorú, amennyire csak akartam.

Rólam amúgy nem sokan tudják, ha problémáim vannak. Betegen is elmegyek dolgozni, s csak egészen ritkán panaszkodok. Egyrészt azért, mert valóban derüs hozzáállásom van az élethez, másrészt pedig tudom, ebben a szenvedésekkel teli világban, másokhoz képest kivételesen könnyű életem van. Nincs jogom siránkozni.

Az elmúlt hétvégén elolvastam a zsoltárokat, mind a százötvenet. Körülbelül hat-hat és fél óra kellett hozzá. S a flow-szerű, folyamatos olvasása ezeknek az imáknak teljesen kimozdított az egyensúlyomból. Arra jöttem rá, hogy panaszkodni lehet és szabad. Soha életemben ennyi bosszúálló, irigykedő, kesergő, haragvó, önigazult kijelentést, mint amennyi itt egy helyen van, még nem olvastam, nem hallottam. És persze, vannak ujjongó, kérlelő, bűnbánó, Istent magasztaló mondatok, az előbbieknél sokkal több. Mégis. Az emberi szív mélyéből előtörő érzelmek leplezetlensége meglepett. És az is, hogy ezeknek helye van a Szentírásban. S ha ez így van, akkor lehetséges, az én hasonló érzelmeimnek is helye van valahol ebben a világban.

Minden második hét hétfőjének az estéjét az imacsoportommal töltöm. Ez így azért nem egészen igaz, mert néha csak minden második hónapban jutok el. Időnként csak négyen ha vagyunk, máskor akár tízen is. Nem zárt társaság, nem is különösképpen baráti, s annyira különböző korúak, származásúak és érdeklődésűek vagyunk, hogy amúgy biztosan nem sok közünk lenne egymáshoz. Amit a legjobban értékelek magunkban, az az őszinteség. Egy kegyetlen világban, ahol elvárják, hogy mindig erősek legyünk, ne zavarjunk, ne öregedjünk meg, ne legyünk negatívak, ne legyünk passzívak, léteznek helyek, ahol lehetek gyenge. Zavarhatok. Elmondhatom azt is, ha pillanatnyilag képtelen vagyok hinni, s rendben van, ha a beszélgetés végén sokkal több kérdés van bennem, mint az elején volt.

Egy-egy ilyen este egészen konkrétan és praktikusan úgy zajlik, hogy teát főzünk, énekelünk néhány dalt, röviden mindenki elmondja, hogy mi történt vele az elmúlt két hétben - minek örül, mi miatt bánkódik -, ezután imádkozunk - egymásért és a világért -, végül elővesszük a Szentírást, és egyszerűen csak beszélgetünk egy adott szöveg mentén. Egy ideje a Lukács evangéliumát olvassuk.
Az elmúlt hétfő este úgy alakult, hogy éjszakába nyúlóan csak arról beszélgettünk, mi nyomja a szívünket. Ó egek, nagyon-nagyon sok minden nyomta a szívünket. Mikor azon gondolkodtunk, inkább ne is vegyük elő a Szentírást ma, hiszen olyan késő van, akkor egyikünk azt mondta: de hát akkor csak magunk körül forogtunk! Emeljük fel a tekintetünket valamire, ami több önmagunknál.

Olvastam egy történetet egy burmai újságíróról, akinek hosszú időt kellett börtönben töltenie. Az elején minden erejét elvette a félelem, a harag, az aggodalom. Aztán eldöntötte, élni akar. Ezért elkezdte reggel rendbetenni az ágyát. Összehajtogatta a takaróját, lassan, odafigyeléssel fogyasztotta el a reggelijét. Minden reggel elénekelte az összes dalt, amire csak emlékezett, és felidézte élete szép emlékeit. Ebéd után mindig panaszkodott, sírt, zokogott. Megengedte magának, hogy kiöntse a lelkét, de határt szabott a sírásnak. Késő délután mindig a jövőre irányította a gondolatait, terveket szőtt arra vonatkozóan, hogy mit szeretne még elérni az életben. Este pedig, közvetlenül elalvás előtt elképzelte a legapróbb részletekig, milyen lesz majd hazaérkezni. Elkezdte megünnepelni a vasárnapot, mint különleges napot. Ehhez kérelmezett egy gyertyát, amit meg is kapott négy hónap után. Mikor rájött, hogy gyufát nem adtak hozzá, azt is kérelmezett, egy hónap múlva azt is megkapta. Így minden vasárnap reggel meggyújtotta a gyertyát, ez volt az ő istentisztelete, ez adott neki reményt arra nézve, hogy egy szép napon szabad lesz újra.

Mindennek, aminek köze van ahhoz, hogy emberek vagyunk és emberi érzéseink vannak, helye  és ideje van az ég alatt. Nem az az igazi imádság, amit azután mondunk el, miután valamennyire ráncba szedtük magunkat. Panaszkodni szabad. Kell. Mint ahogy határt is szabni neki.

Olyan fárasztó vagyok, mikor mindig mindent rendbe akarok hozni. Mikor mindig mindenkit boldoggá akarok tenni. Magamat is. Mintha rajtam múlna.

Töredezetten írtam, túl hosszasan. Pedig egyetlen mondat is kifejezthette volna, amit gondolok:

Nem kell ahhoz mindig boldog legyek, hogy boldog legyek.

Könyvek.

A nappalink ütött-kopott kis asztalán gyűjtöm a könyveket, amiket ebben az évben már elolvastam, s azokat is, amiket éppen olvasok. Itt időzöm a legszívesebben, ha jut rá időm, s ha nem, akkor is. A legközelebbi barátaim folyton kinevetnek, hogy sose találom például az autókulcsom, ha kellene, s míg keresés okán kipakolom túlzsúfolt táskám tartalmát éppen ott, ahol vagyok, legalább két-három könyv is előkerül mindig. Van időd ezeket olvasni míg napközben ide-oda mész? - kérdezik. Persze nincs, de sose lehet tudni, és nekem van igazam, mert a kicsi időrések is értékesek, s egészen apró lépésekkel is messzire lehet jutni.
Kicsit szomorúan állapítom meg amúgy, hogy alig olvasok magyarul. S míg egy évvel ezelőtt még figyelemmel kísértem, milyen új magyar könyvek jelennek meg, ezt mostanára valahogy feladtam, elengedtem. Ugyanakkor sokat olvasok németül, angolul, olyan könyveket, amelyek számomra itt elérhetőbbek - használtan veszem őket, interneten. Nehéz elfogadni, egy egész élet is túl rövid hozzá talán, hogy mindent nem lehet. Az ember itt véges, a lehetőségek száma pedig majdhogynem végtelen, s nem is tudom...csak nekem jut eszembe olyan könyvek miatt bánkódni, amiket soha nem fogok elolvasni?
Februárban mindenesetre - és többek között - egy számomra teljesen új íróval ismerkedtem meg, a neve Eugene H. Peterson. Ragyogó mosolyú teológus ő, lelkész, író, költő és fordító. A határidőnaplójában olyan nevek találhatóak bejegyezve, mint Karl Barth, Jean Calvin, Fjodor Dostojewski, Sören Kirkegaard - s ezek a találkozások nem mást jelentenek, mint egyszerűen csak háborítatlan olvasási időt. Arra bíztat, hogy legyünk igényesek abban, amit olvasunk. Menjünk vissza a forráshoz. Keresztényként olvassuk magát a Szentírást, ne csak valakinek a Szentírásról való magyarázatát. Ne féljünk a nehezen érthető szövegektől. És még arra is bíztat, hogy mindenki állítsa össze a saját könyv-listáját, azt, ami neki fontos volt, hogy azzá váljon, akivé lett. Vagy - és ezt már én teszem hozzá magamnak - válasszam ki azokat a könyveket, amiket ezután elolvasva közelebb kerülhetek ahhoz a személyhez, akivé válni szeretnék. Hiszen soha sem mondhatom, már mindent értek, s hogy köszönöm, de már nem akarok változni. Dehogyis értek mindent, változni pedig mindig-mindig szeretnék tudni, amíg csak élek, amíg csak szükséges.

Képeslapok.

De jó lenne mindenkinek képeslapot küldeni, akit szeretek! Csak úgy. Mert ugyan még havasak az utak, de mégis, én tudom és érzem, közeleg már a tavasz. Tavaszköszöntő képeslapot még soha nem írtam, senkinek. Eddig.
Persze, nem tudok mindenkinek küldeni, akit szeretek. Ezért kiválasztok csupán csak hat személyt. Egyik ezért különleges, a másik azért.
Valaki azért, mert ő a legkedvesebb. Valaki azért, mert sokkal fiatalabb nálam, és jól esik olyasvalakinek üzenni, aki egy teljesen más életszakaszban van, mint én. Van aki azt sem tudja, hogy létezem, csak én tudom, hogy ő igen, de szeretném megköszönni, hogy inspirál, s hogy szélesíti a világomat, a gondolkodásomat. Van, aki példakép. Van, akit csodálok, a bátorságáért, őszinteségéért, küzdeni tudásáért, nagyvonalúságáért.
Írok németül és írok magyarul, lassan, kézzel, személyeset.
Eugene Peterson egyik könyvében olvastam, hogy levelet írni a mai világban olyan, mint lovaskocsival közlekedni autó helyett.
Ezért, pont ezért, mert ennyire ritkaság, megadom a módját. Különleges képeslapokat rendelek, különleges személytől, messzi földről. Aztán várom napokig a postást, mikor hozza őket. Aztán főzök egy csésze teát. Utána leülök, kibontom a csomagot, nézegetem a képeslapokat. Kiválasztok egyet, és megírom. Minden nap csak egyet, vagy kettőt.
Tervezgetés, várakozás, megérkezés, meglepetés, s ez a folyton fel-felbukkanó késztetés bennem, hogy örömet szerezzek valamiképpen, ha tudok...így válik ünneppé számomra a hétköznapok rohanásában egy apró gesztus - a tavasz, a lovaskocsik, s a barátság ünnepévé.

A kislánya

világra jötte óta képtelenség úgy elmenni a főnöknőm mellett, hogy ne mesélne róla valami szépet, vagy ne kapná elő a telefonját, a legújabb fotót, videót közösen megtekintendő. Hát persze, hogy megnézek minden egyes fotót! hát hogyne csodálnék meg minden egyes kis videót! - még ha csak annyi is látható rajta hosszú perceken át, ahogy egy egészen kicsi baba figyelmesen néz egy színes labdát.
Ma arra gondoltam, az újdonság varázsa esetemben ugyan már kissé megkopott, de talán én is készíthetnék egy videót például arról, ahogy valamelyik kisasszony lépésszámlálót telepített a telefonjára, s mikor kiértékeltük egyik napját, amit úgy tölthetett, ahogy akart, a mindenféle órákra lebontott diagramokból kiderült, összesen talán háromszor-négyszer ha megmozdult addig, míg hazaértem. Gondolom, nagyjából akkor, mikor már annyira megéhezett, hogy ezt enyhítendő muszáj volt elmennie a hűtőszekrényig és vissza.
Nekem ez az időszak is kedves. Edzett vagyok és lelkes, még akkor is, ha folyton-folyvást egyebet sem teszek, csak keresem a bejáratot a gyermekem lelkéhez a falakon át, amiket szótlanságból, sértődöttségből, bezárkózásból épít maga köré.
Szelíd határozottsággal túrázni hívom, s ha másért nem is, a lépésszámláló miatt eljön. Egy ideig inkább csak hallgat, majd - mint annyiszor máskor és máshol - az ajtó, mi nem nyílt ki parancsra, kérésre, könyörgésre: kinyílt csak úgy, belülről, magától.
Felvételt készíteni róla nem lehet. Talán csak egy fotót kettőnkről, az én kedvemért. Emlékül. Ő egyszerűen csak gyönyörű rajta, én pedig már megint nem tudom, hova kell nézni. Majd egyszer, egy szép napon, talán megtanulom.

A hivatásról

beszélgettem egy kedves baráttal, aki tanárként pontosan vissza tudott emlékezni, mikor, sőt, azóta pontosan tudja azt is, mire hivatott el, sőt, meg is él belőle. Én egyébként se visszaemlékezni nem tudok, se pontosan nem tudom, se azt, hogy mikor, se azt, hogy mire, és egészen biztosan - bármekkora szeretettel is készítgetem nap mint nap a könyveléseket, bérelszámolásokat a világ eme behavazott, csendes sarkában működő kis adótanácsadási irodában - nem abból élek meg, amit a hivatásomnak tartok.

Egy nagy fazék gőzölgő lencseleves az asztalon. Egy blog, amit hosszú évek óta írok, nagy-nagy kedvvel, csak úgy. Anyósommal a lassú séták. Az ajándékok, amiket postán küldök. Titkos elhatározások, a csak magamnak való írások, másokért való imák, dolgok, miket a világ nem tart számon,  s csak nekem fontosak. Hétköznapi életet élni nem mindennapi módon. Hirdetni az evangéliumot - a hozzám hasonló csetlőknek, botlóknak, csodabogaraknak. Valaki anyukájának lenni. Barát, társ, bajtárs, képmás. Ezek a hivatásom töredezett, a teljesség s határozott tudás igényét nélkülöző darabkái, részei egy nálam sokkal nagyobb, egy a határaimnál sokkal szélesebb képnek.

Régebben azt hittem, a hivatás olyasmiről szól, amit tenni a világon csak én vagyok egyedül képes.
Nem tudom már mikor kezdtem sejteni, erről szó sincs.
Az elhivatás arra vonatkozik, amit bárki más is meg tud tenni, de ahogy én teszem, úgy senki. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem úgy.
Ez olyan egyszerű, és olyan nehéz: lenni csak az, aki vagyok én, a legmártább Márta, egyetlen kedves, reménykeltő gondolat Isten ceruzájának a hegyén.

A lépcsőház

falára kiragasztott világtérképet már úgy megszoktam, hogy szinte soha rá sem nézek. Néha leválik a mind inkább szárazzá váló gyurmaragasztó, amivel a falhoz még évekkel ezelőtt odaerősítettük volt. Mindig a jobb felső sarka válik le amúgy, s mikor visszanyomkodom, meg-megállok. Nézegetem a világot, az országok, városok neveit, nézem, hol lakhatunk körülbelül mi, hol lakhatnak körülbelül azok, akiket szeretek.

Van egy világtérképünk a falon, jegyében a gondolatnak, hogy otthonunk az egész világ. Nézem, milyen szép és nagy és széles, addig nézem, míg ezzel egyidejűleg én magam kisebbé nem válok, s szomorúságaim, gondjaim - eme nagysághoz képest legalábbis - valamivel kevésbé fontossá, önmagammal éppen arányossá.

Ha örömöm van, az más. Akkor fordítva működik minden. Hatalmassá válik a tál, a cukor, a liszt, a tojás s a tej. Óriásivá a jókedv, a mosoly és az éhség. A palacsinták jókora csészealjként repkednek fordulás közben a levegőben. Elengedhetetlenül fontossá válik az együttlét. Míg készül a vacsora, főzünk magunknak egy-egy nagy csésze teát. A mellécsepegett tésztából megpróbálok - sikertelenül - rajzolni egy méretes rókafejet. S miután mindenki jóllakott, s magamra maradok, oly irdatlan lassúsággal törlöm tisztára a konyhapultot, amennyire csak lehet. Még őrizném e kicsi, kedves világot. Mielőtt emlékké válik, még megállítanám. Egészen óriásira nagyítanám, nagyon-nagyon fontossá, önmagammal éppen fordítottan arányossá.

Egy csésze kávé.

Néha eszembe jut, hogy német ismerőseim, barátaim lényemnek pont azt a kicsi, számomra mégis szinte legkedvesebb részét nem ismerik, amit kifejezni ezen blog által is jól-rosszul, de rendületlenül próbálok. A betűk, a szavak szeretetét, az anyanyelvem szeretetét lehetetlen megmagyarázni valakinek, aki nem tudja elolvasni az írásaimat. Susanne barátnőm, aki mellesleg irodalomtanár, megígérte, megtanul magyarul, csak azért, hogy elolvashassa a szövegeimet. De addig is, míg ez bekövetkezik, éljük az életünket, s addig is, míg éljük az életünket, arra gondoltam, ma meglátogatom. Nemrég műtötték. Nem érzi jól magát. Magamat és egy történetet vittem neki ajándékba, én is mástól kaptam.

Volt egyszer két barátnő, akik havonta egyszer találkoztak, hogy megigyanak együtt egy csésze kávét. Ilyenkor leültek egymással szemben, mindegyik kezébe vett egy-egy maréknyi kávészemet, és elkezdték sorolni, milyen bánat, szorongás, stressz érte őket az elmúlt hónap folyamán. Minden nehézség emlegetésénél félretettek egy-egy szemet, addig, míg már nem jutott eszükbe semmi. Akkor vették a kávészemeket, és egy kézi kávéőrlővel mindet megdarálták. Aztán vettek két csészét, és megáldották őket. Megfőzték a kávét, kétfelé osztották, tejet-cukrot adtak hozzá, s végül nyugodtan, jókedvűen megitták. Hiszen az élethez hozzátartozik a keserű is, hozzátartozik az üres csészék által jelképezett saját térnek a szükségessége is, és hozzátartozik, de még mennyire! - a jó, a finom, az édes is.

Mikor hazaértem, láttam, egy másik barátnőm küldött néhány fotót. Emlékek egy elmúlt, ugyanilyen hideg, februári elsejei napról, mint amilyen a mai. Pontosan egy éve csak azért vezettünk ő is, én is 150 km-t oda, majd ugyanennyit még aznap vissza, hogy félúton találkozzunk és megigyunk együtt egy - vagy két - csésze kávét. Mit mondhatnék erre. Csak annyit, hogy teljesen, de teljesen megérte.

Hogy érdemes-e

az amúgy is túl korán kezdődő napot csak azért még korábban kezdeni, hogy végül - sikertelenül egyébként - egy egészen rövid, egysoros vers fordításával töltsem el ezt az értékes, drága áron megvásárolt időt, nem tudom. Szerintem érdemes.
Nayyirah Waheed verseire véletlenül találtam rá. A wikipédia szerint talán ő a legnépszerűbb költő az Instagramon. Nem tudom. Nem fontos. Számomra elég ez az egyetlen sor.
"Stay soft. It looks beautiful on you." (Nayyirah Waheed)
Maradj lágy. Maradj szelíd. Maradj formálható. Olyan szépen mutat rajtad.

Ha el kellene magyaráznom, de nem kell, hogy miért költök a fizetésemből jóval többet, mint lehetne, könyvekre - és ezzel egyidejüleg jóval kevesebbet új ruhákra, csokoládéra, ékszerre -, akkor talán egyszerűen csak megmutatnám ezt a verset. Mert engem ez éltet. Mert amióta ismerem, úgy gondolok a szelídségre, mint egy ruhára, egy kendőre, amit a vállamra terítek, miután sietősen magamra húzom reggelenként az egyszerű farmernadrágot, pulóvert.

Aki szelíd, az nem feltétlenül hallgatag, nem mosolyog folyton, nem biztos, hogy engedékeny és halk szavú. Aki szelíd, az nagyon is erős. Tud veszíteni. Tudja hordozni a távolságot, a titkot, a csöndet, a félreértést, a befejezetlenséget, az aszimmetriát, a búcsút. Le tud mondani a bosszúról. Nem cinikus. Tud bocsánatot kérni. Meg tud bocsátani. Megengedi, hogy néhány gondosan kiválasztott ember miatt néha megfájduljon a szíve, így is óvja, védi a megkeményedéstől. Régi bűnöket nem emleget, kifejezetten ragaszkodik hozzá, hogy ő is tévedhet. Tudja, mikor hallgasson, tudja, mikor beszéljen, s tudja, mikor csukja be maga után az ajtót.

A szelídségről tulajdonképpen nem tudni, egészen pontosan milyen. Manapság mindenesetre ritkaság. Érték. A szívnek olyan belső hozzáállása, amelyért érdemes erőfeszítéseket tenni. Némely emberen itt-ott észre lehet venni. Úgy néz ki, mint egy gyönyörűszép, láthatatlan köpeny a reggelenként sietve felhúzott farmernadrágon, pulóveren.

Ma reggel

rózsaszínre festette a hajnal a dombok mögött az eget. Később láttunk egy nagy mezei nyulat az út mentén, és erről eszünkbe jutottak a régi szép idők, amikor még Rémusz bácsi meséit olvastuk fel hangosan esténként. Volt tíz percnyi időm munkakezdés előtt, ezért egy utcalámpa alá parkoltam az autómat, hogy lássak olvasni. Később küldtem postán csak úgy, semmilyen alkalomból, valakinek egy ajándékot. Ma mindenkire mosolyogtam, akivel csak találkoztam, s mindenkivel folytattam egy akármilyen rövid társalgást. Estefelé pedig, hazafelé jövet hangosan végigénekeltem az utat autóban.

A mai napot egyébként és eredetileg és egyszerűen csak túl akartam élni.
Maradjunk annyiban, hogy nagyon nehéz volt.
De meggondoltam magam, nem tehetek róla, még ott a legelején, a rózsaszínű ég alatt és miatt.
Eldöntöttem, hogy csak egy napig nem bánkódok a múlton, egyetlen napig nem félek a jövőtől sem. Jelen leszek, itt és most, a saját életemben.
S jöttek sorban a nyúl, az emlék, az olvasólámpa, a mosoly, az emberek, jött a nehéz is, a fájdalmas, s jött a csönd, a kedvesség - így, egyetlen egyszerű hétköznapban eljött hozzám az egész mindenség.

Mikor Mózes, ott fent a hegyen, megkérdezte a neki az égő csipkebokorban megjelenő Istentől, hogy mi a neve, Ő azt felelte: Vagyok, aki vagyok. Így szólj Izráel fiaihoz: a Vagyok küldött engem hozzátok.*
S azóta lehet tudni az Ő lakóhelyét. Ha gondolatban folyton, ahogy én szoktam, a múltban időzök, vagy a jövőben, akkor elmulasztom a találkozást itt és most, ahol Ő mindig van: a jelenben.
 
*Mózes második könyve 3:14

A többi

hozzám hasonló korú bakfis fogalmam nincs, hogyan csinálja, de én azt vettem észre a minap, hogy nem is az élet, a főnök, a család, a tennivalók végtelen listája az, ami hajszol, hanem én, saját magamat.
Siettetem magam a munkaidőm végén, mikor már látom, hogy ugyan tovább kell maradnom, de nem szeretném megváratni közben a gyerekeket sem.
Sietek munka után bevásárolni, majd utána haza, hogy ne legyen túl sokáig egyedül a Mama sem.
Képes vagyok ledolgozni hét-nyolc órát úgy, hogy sajnálok magamtól közben egy fél órányi ebédszünetet.
Az egyik nap aztán a múlt héten, talán szerdán, sóhajtottam egy nagyot, és feladtam ezt az egész reménytelen küzdelmet.
Úgysem tudok mindenütt ott lenni, mindenkit hazavinni, mindenkinek a kedvére tenni, és ezt nem is várja el tőlem tulajdonképpen senki.
Hatalmas, látványos újévi fogadalmak hiányában beérem tehát ilyen egészen apró változásokkal:
Nyugodtan, szeretettel fejezem be minden nap a munkám, ha így tovább tart, akkor is.
A gyerekek, ha sietnek,  hazamehetnek iskolabusszal.
Túlórás napokon félidőben elmegyek sétálni egyet a parkban.
Ha nem tudtam előre megfőzni az ebédet, hazaérve eszünk inkább szendvicset, s csak estére készítek valami igazán finomat.
Én szeretek sok embernek főzni, szeretek hétköznap is gyertyafényes, virágokkal díszített asztalt teríteni!
A magamra vállalt sok sietés miatt viszont sokszor úgy élek, mintha rágás nélkül nyelném le az ételt.
Nem tudom, a hozzám hasonló korú, helyzetű lányok hogyan hordozzák az örömöket-terheket, de én azt látom, kicsi változtatásokkal is szebbé lehet tenni az életet. Élhetővé. Kedvesebbé. Reménytelibbé.

Ma reggel,

amikor is az egész éjjelen át tartó szakadatlan, elszánt havazás következtében túl nagy kihívás lenne akár csak friss zsemléért is lemenni a faluba, ezért kénytelen vagyok verseket fogyasztani reggelire, a következő kérdéssel fordulok a mindenséghez: lehetséges, hogy tényleg nincs magyar fordítása Mascha Kaléko verseinek? Vagy csak én nem találom őket? Ha így van, akkor értem, miért kellett nekem majdnem tíz éve már, hogy ideköltöznöm, miért kellett nagy keservek árán ezt a rettenetes, gyönyörű nyelvet úgy-ahogy megtanulnom. Hogy egy ilyen behavazott reggelen olvashassam ezeket a verseket, azért.

A saját,

szokásos reggeli sietésemből, már kabátban-sálban és táskával a vállamon fordultam vissza, hogy készítsek még gyorsan egy uborkás-sajtos szendvicset, odatettem a hátizsákjára, hogy biztosan észrevegye, majd, mivel őt magát sehol sem találtam, elköszönés nélkül voltam kénytelen elindulni, hogy aztán a ház előtt lássam, nem tűnt el, ott van, ő is épp a saját, szokásos reggeli sietéséből lépett ki, hogy eltakarítsa a havat az autómról ahelyett, hogy mondjuk szendvicset készítene magának - mindezt annak a hétköznapi, csendes, a másik javát a magáénál fontosabbnak tartó szeretetnek a nevében, amiről ritkán szólnak a rádióban a dalok, nem nagyon írnak az újságokon a címlapok, ami csak úgy van, mint útszélen az apró virágok, s olyannyira feltűnés nélküli, hogy én is csak így estére vettem észre,  mennyire szép.

Januári olvasmányok

Utoljára talán John Steinbeck Érik a gyümölcs c. csodálatos könyvét olvastam ilyen keservesen, le-letéve, minduntalan össze-összeszoruló szívvel, mint Arundhati Roy új regényét, az A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma címűt. (Egyébként az én hibám, tudhattam volna. A másik könyve, Az Apró Dolgok Istene című sem volt könnyű olvasmány.) Körülbelül négyszáz oldal után van, azt hiszem, az első olyan mondat, ami valami szépet ír le, talán egy ölelést. A könyv cselekménye India kitaszítottjai, számtalan konfliktusa, háborúja, a terror körül bontakozik ki, nagyon-nagyon lassan, rengeteg érthetetlennek tűnő, különálló, a könyvnek majdhogynem a végéig különállónak is maradó történet formájában. Ha a káoszt szerette volna valamilyen új formában megjeleníteni az író, akkor ez, azt hiszem, sikerült. Mert talán nem is lehet máshogy elmesélni egy történetet, ami töredezett, ami romokban hever. De engem érdekelnek ezek a történetek is. Szeretem megkeresni bennük azt, ami mégis szép. A legkedvesebb rész talán az, amikor az egyik főszereplő, egy Tilo nevű nő, akinek menekülnie kell, beköltözik fogadott gyermekével a Jannat-fogadóba. Ezt a fogadót egy temetőben alakította ki a társadalom kivetettjeit, sérültjeit, hajléktalanjait ilyen-olyan formában képviselő néhány ember. Olyan fogadó ez, ahol van hely nem csak kettőjüknek, de a kutyájának is, sőt a kutyája összes kölykének is. Tiszteletére kiöltöznek a lakók, és welcome partyt szerveznek, léggömbökkel, étellel, itallal. S Tilo, ez a tanult, okos nő, életében először úgy érzi, otthonra talált.
Fogalmam nincs, jó-e a könyv vagy sem. Nem tudom. Néha úgy gondolok az irodalomra, mint egy idegenvezetőre, akinek az a hivatása, hogy kivezessen szűk világomból, kiszélesítse keskeny határaimat. Hogy megmutassa azt, ami van, úgy, ahogy van, a sötét helyeket is. De ezt nem teheti meg anélkül, hogy egyúttal fel ne hívná a figyelmet ezeken a legsötétebb helyeken is felvillanó, újra és újra reményt keltő fénysugarakra. Mindig arra jutok végül, hogy a jó könyveknek, az irodalomnak az a feladata, hogy segítsen élni. S ha így nézem, akkor ez a könyv jó. (Engem legalábbis) segít élni.

Ahogy

kinéztem ma reggel a konyhaablakon, lassan, álomszerűen alászálló hópelyheket láttam.
Amit ők láthattak volna benézve ugyanezen az ablakon, az egy hosszú kockás flanellingben álldogáló, borzas, kissé elkínzott arcú lány.
Nem tudtam aludni az éjjel. A fájdalomtól nem, s ez utóbbit a később a szájsebészeten töltött nap sem tudta - egyelőre - orvosolni. Amiatt sem, mert egy jó barátnőmet tegnap műtötték, s hogy fájdalmai majdhogynem csillapíthatatlanok, az összetöri a szívemet. Ráadásul újból belegondoltam, milyenek lesznek az elkövetkező évek, s elkezdtem hirtelen félni.
Ilyenkor, mikor egyszerre érek el fizikai és lelki teljesítőképességem határára, mikor bezáródik az Ég, és elfogy körülöttem a levegő - mindig attól tartok: ha eddig nem, akkor most fog kiderülni, hogy amiről mindig írok, beszélek, azok csupán csak szép szavak. Blöff. Magam sem vagyok biztos benne, van-e mögöttük tényleges fedezet.
Nehéz őszintén örülni a csokor sárga tulipán látványának az asztalon, ha közben épp azt próbálom kiszámolni, hány óránként vehetek be egy újabb fájdalomcsillapítót úgy, hogy mégse terheljem túl a szervezetemet. Nehéz türelmesnek lenni, hálásnak, figyelmesnek. Nem is vagyok az. Olyasmiért büntetem a családtagjaimat, amiről ők nem tehetnek.
De aztán pont itt és pont most, egyikük megfogalmaz néhány mondatot:  
Te mindig olyan kedves vagy. Most természetes, hogy nincs már türelmed hozzánk. Menj pihenni. Én majd elrendezek ma este helyetted mindent.

Néhány egyszerű mondat is elég ahhoz, hogy megnyíljon az Ég, legyen újra levegő, kitáguljon a határ, s elfogadhatóvá váljon az, mi elfogadhatatlan.
Néhány szó is elég, hogy megértsem, én is csak egy ember vagyok.
Csak néhány szó, s még azt is megértem:
embernek lenni éppen elég.

Vasárnapi gondolat.

Fülöp találkozott Nátánaéllel, és így szólt hozzá: "Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: Jézust, a József fiát, aki Názáretből származik." 
"Származhat-e valami jó Názáretből?" - kérdezte tőle Nátánaél. 
Fülöp így válaszolt: "Jöjj, és lásd meg!" 
Amikor Jézus látta, hogy Nátánaél közeledik feléje, azt mondta róla: 
"Íme, egy igazi izráelita, akiben nincsen álnokság."
János evangéliuma 1:45-47

Újból és újból rácsodálkozom arra, ahogyan Jézus néz az emberekre. Ránéz Nátánaélre, s nyilván látja, mennyire előítéletes ez az ember. Látja, mennyire szűk a látóköre. Ő az az embertípus, akinek meg sem fordul a fejében, hogy valahonnan máshonnan, az ő elképzelésein túlról - például a katolikusoktól, protestánsoktól, idősektől, fiataloktól - is származhat valami jó. Látta ezt jól, az első mondata róla és hozzá mégsem erre vonatkozik. Olyan ragyogó, tiszta szavakat használ vele kapcsolatban, mint igazi, álnokság nélküli. Felemeli őt. A jót nézi benne, azt, ami valóban értékes.
S ott van egy másik eset, amikor odavezették hozzá a házasságtörésen ért asszonyt. Az első mondata hozzá felszabadító erejű volt: nem ítéllek el téged. És csak utána mondta, hogy: menj el, és mostantól fogva ne vétkezz. Mindkét mondat fontos. A sorrend is nagyon fontos.
Rólam vajon mit mondana, ha találkoznánk?
Először az jutott eszembe, hogy inkább csak semmit. Se jót, se rosszat. Észre sem venne.
Aztán, ahogy néztem, hogyan kel fel ma reggel a dombok mögött a Nap, megkockáztattam egy másik gondolatot is.
Ha Ő valóban a jót nézi az emberekben, akkor lehetséges, mégiscsak észrevenne.
Lehetséges, mégiscsak mondana valamit.
Íme, egy lány, aki megbecsüli azt, amije van. Íme, egy lány, aki tud szeretni. Aki ragaszkodik hozzám. Aki nagylelkű. Íme, valaki, akinek valóban szép a szíve. 
Persze, igazából fogalmam nincs, mit mondana. De abból, amit többek között Nátánaélnek mondott, arra következtetek, valami jót. Valami felemelőt, az értékeimet kiemelőt, valami számomra meglepőt. Valami egészen-egészen megrendítőt. Valamit, amitől megváltozna az, ahogyan másokra és magamra nézek.

Nem egészen

két hét után ma reggel újból dolgozni indultam. Nagyon korán keltem, nagyon halkan teát főztem a termoszba, betettem egy könyvet a táskába, majd a napok óta tartó esős, szeles időben lementem a falu központjába, a 6:40-es buszhoz. Iskolaidőben lehetetlen rajta helyet találni, ma csak ketten utaztunk. Szép volt. Magam sem értem miért, mitől és honnan, de egyszerűen csak elárasztott az öröm. Azt sem tudnám megmondani, minek örültem. Mindennek.
Talán egész adventben nem hallani, látni az örömnél gyakoribb szót. Karácsonyi díszekről, dalszövegekből, dekorációkról próbálja magát becsempészni az emberi szívekbe.
Hogy aztán, mikor már rég kialudt a szilveszteri tűzijáték utolsó szikrája is, így érkezzen meg hozzám: meglepetésszerűen, csendesen, egy ilyen dísz nélküli, magányos, sötét reggelen.

Ha elfelejteném,

melyik évben járunk éppen, egyszerűen csak megkérdezném a legnagyobb gyermekemet, hány éves. S ha azt mondaná, tizennyolc, akkor tudnám, kétezertizennyolcat írunk. S még azt is tudnám, egy napja nagykorú lett, ez utóbbit az agyam egyébként felfogta már, a szívem még nem. A születésnapja előtti éjszakán teleragasztottam a konyhaajtót a tizennyolc év alatt róla készült fotókkal, ezt volt az egyik ajándékom.
Nem tudnám megmondani, mikor nőtt meg, csak a teljesség igénye nélkül kiválogatott és egymás mellé tett sok-sok pillanatfelvételt szemlélve látjuk a változást, a folyamatot.

Még ennél is kevésbé tudnám megmondani, mit teljesítettem az elmúlt évben, miben fejlődtem, lettem-e egyáltalán jobb, bölcsebb, érettebb. A lélek rezdüléseiről nem készülnek pillanatfelvételek.
Ami biztos: negyven éves lettem. (Szeretek negyven éves lenni!)
Utaztam elég sokat, ha csak néhány napra is, de volt alkalmam járni Izráelben, Franciaországban, Olaszországban, Svédországban, Erdélyben, Szlovéniában.
Az évnek legalább a felét házon belüli és kívüli, tervezett és tervezetlen, pénzt és idegeket felemésztő, nagy felújításokkal töltöttük.
Ötszemélyes háztartásunk hatszemélyesre bővült.
Írtam a blogba majdhogynem kilencven bejegyzést.
Rendszeresen jártam kóruspróbákra, s az imacsoportba is újból bekapcsolódtam.
A munkahelyem ugyanaz.
A legjobb barátom ugyanaz.
Olvasni sokkal kevesebbet olvastam, mint amennyit szoktam, vagy szerettem volna. Tényleg jóval kevesebb időt szánhatok magamra.
Sokat sétáltam.
Megnövesztettem a hajamat.

Az új évre való tekintettel idén is választottam mottót, János evangéliumának az egész tizenötödik részét, mely összefoglalva így hangzik: maradjatok meg a szeretetben. 
A választás egy jóval hétköznapibb helyzetből indult amúgy, egy ajándékboltban láttam még az ősszel egy pici tálcát, amelyen az állt, hogy stay in love. Nagyon tetszett, meg is akartam venni, de aztán mégis visszaraktam, mégis a kosárba tettem, mégis, mégse, mégis, mégse, végül otthagytam, amit a mai napig bánok. Az üzenetet viszont viselem a szívemben, a kezemben, a szememben.
Nem baj, ha a szép új év végén sem fogok tudni felmutatni majd semmi különlegeset.
Csak szeretnék jó lenni. S szeretnék megmaradni, mindenféle feltűnés és pillanatfelvétel nélkül is, még egy évig a szeretetben.

Talán

csak nagyon kevés olyan körülmény van, ami vissza tudna tartani a szokásos hosszú sétáimtól.
Eső, szél, köd, kora reggel, késő este, egyedül vagy másokkal, mindegy. Többnyire egyedül. Néha kettesben. Nagy ritkán - és akkor azt ünnepnapnak nyilvánítom - ráveszem a lányaimat is, jöjjenek velem. Megkerüljük az erdőn át a dombot, s tudjuk, elindulni már csak azért is érdemes, mert olyan jó aztán hazatérni. Visszaérve, a ház előtt én eldöntöm, még felmegyek a templomig. Onnan nézem az esteledést s a tájat, mintha nem láttam volna már eleget. Hagyom, hadd rángassa hajamat s hadd vágja arcomba a hópelyheket az éles szél. Ilyenkor érzem azt, hogy élek. Mert itthon, a jó melegben s a tennivalók közepette néha még ezt is elfelejtem. Mint ahogy azt is, hogy amivel annyit küszködök, s amitől mindig úgy elfáradok, az pont az, amiről régen még álmodni sem mertem: otthon, gyerekek, család, könyvek, egy régi zongora, s még egy macska is.
Néha elgondolkodom, mi ez a nyugtalanság bennem, ami hajt, hogy menjek-menjek.
Olvastam egyszer egy nőről, akinek az volt az álma, hogy Norvégia egyik kicsi szigetén élhessen egy világítótoronyban. Mikor végül ott élt, azzal töltötte a napjait, hogy főzött a vendégeknek, s az önkénteseknek, akik környezetvédelmi munkákat végeztek a környéken. Szerette a munkáját, szerette a vendéglátást. De hetente többször is csónakba ült, átevezett egy másik szigetre, s onnan nézte sokáig a világítótornyot, az otthonát. Kívülről nézte, hogy ne felejtse el: ez volt az álma. Kicsit távolabbról nézte, hogy emlékezzen rá: egy valóra vált álomban él.

24.

Azzal a fotóval, amit a reggeliről fogok mindjárt szétküldeni a gyerekeknek szeretnék mindenkinek szép, jó, derűs, megható, boldog, áldott karácsonyt kívánni.
Mert olyan az Isten országa, mint egy szeretettel megterített asztal, ahol mindenkinek jut hely és pöttyös csésze. Ahol nem kell ajándékot vinni a házigazdának, s nem kell fizetni az ételért. Ahol nem kell elrejteni a tényt, hogy szegények vagyunk, sánták és vakok. Ahova tényleg jöhetünk úgy, ahogy vagyunk.

"nem fenyeget - hivogat
nem követel - elfogad
nem veszik el tőle - szívesen odaadja
végül önmagát is odaadja 
a  szó, mely alapja minden tápláló történetnek
a búzaszem, mely része a mennyei kenyérnek

időtlen idők óta hivogat,
asztalt terít az egész világnak"
(2016 december 22.)

Boldog karácsonyt!

(íródott Ézsaiás könyve 55:1 és Lukács evangéliuma 14:12-14 kegyelemmel teljes szövegei alapján)

23.

Idén is megérkezik hozzánk a karácsony, és idén sem hirtelen.
Volt helye újból az adventnek, a várni tudásnak, a meg-megállásnak.
Hajnalban mindig inkább csak magamnak írtam, olvastam. Sok borús, szürke reggelen éreztem úgy, ezek a percek legalább annyira fontosak, mint a ruha, amit magamra öltök - mintha fénybe öltöztettek volna, és örömbe.
S úgy szerettem esténként is ide leülni. Hogy megpróbáltam valamit továbbadni abból, amit a nap folyamán kaptam és gondoltam, az segített figyelmesnek lenni, nem csak magammal törődni. Valahol azt olvastam, a jó írás ismertetőjele az - mint ahogy szerintem egy jó ruha, ház, használati tárgy, festmény, vers, bármi más ismertetőjele is -, hogy az olvasó felismeri benne önmagát, s megnyitja Isten felé a szívét. Ha a figyelem ehelyett az íróra - a ruhát varróra, a házat építőre - irányul, akkor valamit nem jól csinálunk.

A legrosszabb szokás nem is egy rossz szokás, hanem egyszerűen csak az, hogy megszokjuk a csodát.
Felnőttként, miután végigdolgoztuk az egész adventet, s miután gondoskodtunk ajándékról, ételről, italról, tiszta ruháról az egész családnak, elég nehéz úgy fogadni a karácsony csodáját, olyan hittel és  tiszta szívvel, mint a gyerekek.
De én akkor is nagyon vágyom rá. Újból és újból és újból.
Holnap meggyújtjuk a negyedik gyertyát is az adventi koszorún. A karácsonyi történetben pedig olvasni fogunk arról, hogy mikor a pásztorok elmentek Betlehembe, s elmondták az angyaloktól hallott üzenetet, mindenki aki ott volt és hallotta, az elcsodálkozott.
Én is erre várok, én is erre készülök. Ott lenni, elcsodálkozni, rácsodálkozni, nyitott szívvel fogadni a karácsonyi üzenetet: 
Velünk az Isten!  
Ne féljetek!

22.

Mindig szép élmény számomra, ha valamelyik gyermekem valóban kíváncsi lesz rám, arra az emberre, aki a szokásos anyai szerepemen túl vagyok. Tegnap este egyikük megkérdezte, mit írok. Mondom, blogot. Kis történeteket az adventi kalendáriumba. S mert érdekelte, megmutattam neki, hogyan kell fotót feltölteni, s hogyan szerkesztem a bejegyzéseket. Érdekelte az is, olvassa-e egyáltalán valaki az írásaimat, s hogy szeretik-e. Majd kérte, olvassak fel neki is egyet-kettőt. Megmutattam, az egyszerű statisztika szerint a nyolcasra kattintottak a legtöbben, tehát felolvastam azt, majd a félig kész huszonegyest is. Szerettem volna, hogy lássa, hogyan készül el egy bejegyzés. Hát úgy, hogy megírom nagyjából, amit szeretnék, majd annyi szót törlök le, amennyit csak lehet. Végül ő nyomta meg a közzététel gombot, közölte, hogy szerinte mindkét írás nagyon szép, és továbbállt. Gondolom, a blogot, a családom többi tagjához hasonlóan, továbbra sem fogja olvasni ő sem. De hogy egy pillanatra rámcsodálkozott, az szép volt, igazi szívbéli találkozás.

Az advent szó a latin adventus Domini kifejezésből származik, ami azt jelenti: az Úr eljövetele.
De nekem néha eszembe jut, az is lehetséges, Ő már itt régesrég itt van.
Szép szívét már szélesre kitárta, értünk már mindenét ideadta, s arra vár, mi is megérkezzünk végre.
Arra vár, kíváncsiak legyünk arra, ki Ő valójában, azon túl, hogy gondoskodik rólunk.

Az adventi utat nem is kell teljesen végigjárni.
A cél sohasem a megtett táv volt, a cél mindig is a rácsodálkozás volt a szívre, mely dobogásban tartja a világot.
Az adventi úton eltévedni is szinte lehetetlen, a megérkezés majdhogynem elkerülhetetlen.
A találkozás a megérkezés, s az mindig félúton történik valahol...

21.

1943 sötét, háborús adventjén, mikor kiderült, a karácsonyt is börtönben kell töltenie, arra kérte levélben Dietrich Bonhoeffer a barátait, hogy ne sajnálják, ne aggódjanak miatta. Tudta ugyan, hogy nagyon nehéz lesz, de azt is, hogy néha pont a nehézségekben van esély valami igazinak az átélésére.
Nem a nagy, emberfeletti erőt igénylő csaták őrölnek fel minket, hanem a mindennapok apró küzdelmei.
Paradox módon könnyebb helytállni az embert próbáló, különlegesen nehéz helyzetekben. Valahogy könnyebb szeretni a tragédiában, vagy amikor valakinek az elvesztése egészen reális lehetőséggé válik.

De engem mindig is az érdekelt, hogyan kell szeretni a mindennapok megszokottságában. Hogyan kell hősnek lenni egy szürke, esős, novemberi hétfőn. Hogyan kell ragyogni, amikor senki sem látja. Hogyan kell szabadnak maradni, ha manipulálni akarnak. Hogyan kell kedvesnek lenni, ha közben teljesen kétségbe ejt az emberi kicsinyesség és butaság. Hogyan kell reménykedni naivítás nélkül. Hogyan kell szerelmesnek lenni egymásba húsz év után is. És lehetséges-e vajon különleges életet élnie valakinek, aki egyébként és amúgy teljesen átlagos.

Úgy szeretem a karácsonyi igehirdetésekben mikor kimondják azt a mondatot, hogy Velünk az Isten!
Mert én nagyon sokszor - lett légyen szó bár nagy csatákról vagy apró küzdelmekről - nem érzem, nem látom, hogy velünk lenne. Nagyon sokszor hiányzik nekem.
Valakinek a fájó hiánya pedig - talán nem tévedek nagyot, ha így gondolom - nem más, mint egy másik formája annak, hogy vele együtt legyünk.

20.

Emelem kalapom mindenki előtt, akinek sikerült többféle karácsonyi kekszet megsütnie anélkül, hogy a családja azt már el is fogyasztotta volna.
A szülők előtt, akik észben tartják az időpontokat, a határidőket, és részt vesznek az összes gyerekük összes karácsonyi rendezvényén.
A tanárok előtt, akik ugyanezen rendezvényeket megszervezik.
Mindenki előtt, aki képeslapot küldött idén a barátainak.
Vagy aki saját kezüleg készít ajándékot a szeretteinek.
Azok előtt, akik tudják már, milyen karácsonyi ajándékkal lepik meg a férjüket.
Azok előtt, akik megpucolták a lakásuk ablakait, vagy legalább halvány reményük van rá, hogy ez még karácsony előtt sikerülni fog.
Azok előtt, akik törődnek a hajléktalanokkal, a szegényekkel, a szenvedőkkel, a magányosokkal.
Ahelyett, hogy frusztráltan, kétségbeesve és irigyen nézném csodálatos teljesítményeteket, én inkább emelem most a kalapom.
Őszintén büszke vagyok rátok!

19.

Az aktuális naplóm első lapjait mindig szabadon hagyom, mégpedig azért, hogy mikor az év folyamán olyasmit hallok vagy olvasok, ami a szívemhez szól, azt oda beírjam. Amolyan útjelzőként, ha elakadok. Van itt minden. Versrészlet, dalszöveg, zsoltárok. Igen, úgy tűnik, a zsoltárokat szeretem leginkább. S ezek között is van egy mondat, a legkedvesebb, a legelnyűttebb:
"Uram, előtted van minden kívánságom, nincs elrejtve előtted sóhajtásom." (Zsoltárok 38:10)
Mert legtöbbször nem az van, amit szeretnék, hanem az van, ami van. Lett légyen az bár megbántottság, igazságtalanság, mindenféle búbánat, harag, bizonytalanság - mi máshoz kezdhetnék velük? Odaviszem őket az oltárhoz. Néha csak ennyi, amire képes vagyok, néha még ennyi sem.  Nem sírok, nem kiabálok, nem magyarázkodok, nem oldom meg őket. Addig sem másokra zúdítom, addig sem másokat büntetek, míg ott állok csendesen, s hagyom, hogy lelkemnek hajlékot építsen, örökkévaló menedéket az Úr.

18.

A telefonomra telepített egyszerű, időjárást előrejelző alkalmazás lehet, hogy apróság, mégis az egyik legkedvesebb dolog az életemben. Figyelmeztet, ha esni fog az eső, hogy vigyek magammal esernyőt. Mostanában folyton azt közli, havazni fog, öltözzek fel melegen, vagy induljak el hamarabb, mert csúsznak az utak. Ma délután kivételesen azt, hogy hideg, derüs éjszakára lehet számítani, látni lehet majd a csillagokat.
A csillagok említése eszembe juttatta: tényleg, ma nem is néztem még felfelé. Néztem hajnalban a friss havat, ahogy gyors lapátolással egy keskeny ösvényt vágtam magunknak a ház előtt, aztán néztem a számító- s számológépet órákon át, utána a bevásárlókosarat, a tűzhelyet, a telefont, s a mosogatókagylót. Nem túl izgalmas, de az én hétfőim kellékei mindenesetre így néznek ki.
Felvettem a kabátomat, és kimentem. A kertben térden felül ér a hó, hát belegázoltam a közepébe, s forogva lassan körbe-körbe felnéztem az égre. Valóban derüs volt, hideg és tiszta, s valóban ragyogtak a csillagok.
Ma sokat gondoltam az angyalokra. Nem a kicsi, édesekre, nem az aranyozottakra az áruházak polcain. Úgy tudom, héberül ugyanazt a szót - „mal’ach“ - használják az angyalra, mint a küldöttre. A feladatuk is hasonló. Üzenetet hoznak, jó hírt közölnek, készítik az utat. Olyasvalamire hívják fel a figyelmet, ami nem az övék, nem az ő dicsőségüket fényezi. Tulajdonképpen mellékszereplők. Postások. De nélkülük nem működne a világ, s elképzelhetetlen lenne az a régvolt legelső karácsony.
Nehezen vonszolta önmagát ez a nap. De volt benne legalább egy tiszta, igaz pillanat, mikor rövid időre bár, de túlláttam szűk kis életem keretein. Tényleg így volt, ahogy mondom. Bizonyíték rá a kert közepén egy igazi hóangyal.