Őszi mese.

Ma itthon voltam, s ki-kinézve a reggeli teendők közben konyhám ablakán, egy fél óra leforgása alatt a következő állatokat láttam: egy rigót, két galambot, egy vörösbegyet, cinkét, verebet, egy szarkát,  fakopáncsot s két mókust, ahogy mogyorót ráztak maguknak a bokorról, majd elásták vagy ezer különböző helyre a kertben. Láttam még egy vakondot is, kétségbesetten ásta magát befelé a föld alá, ugyanoda, ahonnan két perccel azelőtt Mici - akinek közben macskaeledeles doboz rázogatásával próbáltam elterelni a figyelmét - rángatta ki. S ha már így beleavatkoztam a természet rendjébe, úgy döntöttem, kint fogyasztom el a reggelimet. Hátha befogad a táj, az ősz, a kert, hátha befogadnak az állatok. A tervem csak félig sikerült. Egyedül Mici fogadott be, a többiek - a rigó, galamb, vörösbegy, cinke, veréb, mókus, szarka, fakopáncs, vakond - mind eltűntek, köddé váltak s csenddé. Vagy talán csak a saját odújukból figyeltek engem, mint ahogy én szoktam őket, mintha egy képeskönyvet néznék, a konyhám ablakának üvegén át.

Ami megmarad.

Ahogy telnek a napok, a hetek, az évek, mindig vannak dolgok, szokások, emberek, amik-akik csak úgy eltűnnek. Hirtelen, viharos szakítással vagy észrevétlenül, apránként. A gyerekek is felnőnek, már nem akarnak velünk utazgatni, saját kalandokra indulnak. Lassan kiürül a ház, vagy mégsem, csak jelentősen megváltozik benne az élet ritmusa. Van ami elkopik, kimegy a szokásból, megunjuk. Vagy saját elhatározásból, hosszas fontolgatás után lemondunk róla, hogy odaszánhassuk magunkat más, fontosabb dolgoknak.
Tegnap jöttem rá - egy régi baráttal való rövid levélváltás révén -, hogy nem olvasok már blogokat. Ez azért mégsem igaz, mert amiket régebben olvastam, azokat tulajdonképpen mind olvasom most is. Hűséges olvasó típus vagyok. És azért mégis igaz, mert nem nagyon van mit olvasni. Akik régebben írtak, azok közül egy kezemen meg tudom számolni, hányan írnak még mindig. A saját bejegyzéseimhez érkezett kommentek száma alapján nem csak az írók, az olvasók száma is fogyatkozik.
Változnak a dolgok, és ez tulajdonképpen jó. Annyi új, a sajátunkénál sokkal érdekesebb, színesebb világ létezik. Egy-egy új nyelv megtanulásával megsokszorozódik az elérhető, érthető tartalmak száma, és én kíváncsi vagyok, mindent tudni, olvasni, látni akarok.
És mindig, újból és újból eljutok oda, hogy tudatosan lemondok erről-arról. Ami tulajdonképpen érdekelne. Csak akkor nem lenne időm, figyelmem minden nap lassú sétára menni egy idős nénivel, aki egyébként az anyósom. Nem lenne időm naplót írni a kockás füzetbe. Nem lenne időm csak úgy nézni őszi reggeleken a dombokra aláereszkedő ködöt. Nem lenne időm a saját kollégáimra, kórustársaimra, az emberekre, akik lehet, hogy nem annyira érdekesek, újszerűek, mint ahogy én sem vagyok sem túl érdekes, sem túl újszerű, de itt vannak és én is itt vagyok. Reálisak vagyunk.
Néha lemondok ezekről a távoli világokról és leülök a konyhaasztalhoz. Kicsit odébb tolom a reggeli után még ott maradt tányérokat és bejegyzést kezdek el írni ugyanabba a régi, ütött-kopott, hosszú évek óta szeretettel írt blogba. Ez a bejegyzés is arról fog szólni, amiről az összes többi. Talán nem is érdemes megírni. És mégis megírom, mert van, ami megmarad. S mert hiszek abban, hogy minden életnek jelentősége van. S mert mindenkinek szüksége lehet néhány keresetlen, emberi, jó szóra egy ilyen esős, semmi különös, hétköznap reggelen.

Teljes szívvel.

Egy ideje minden reggel rajzolok egy apró szívet a csuklómra. 
Nem költői ihletettségből.
Először - valamilyen konkrét eset kapcsán - inkább csak valami kétségbeesésféle motivált, azt hiszem, valami elszántság, szenvedély, féltés, elkeseredés. Emlékeztetni akartam önmagam, nehogy elszalasszam, nehogy folyton elrontsam az egyetlen célt és utat, amiért és ahogy meggyőződésem szerint élni érdemes: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, lelkeddel, értelmeddel...szeresd felebarátodat, mint magadat.
Nincs időm minden mondatomat, tettemet utólag analizálni. Nincs időm eldönteni - menni kell tovább -, megfelelt-e vajon a mércének, ami az embernek önmagában véve itt amúgy is megugorhatatlanul magas. Ha egyedül élnék valahol egy szép erdő közepén, szelíd őzikék társaságában, talán akkor, esetleg...
A kezeim ritkán tétlenek, a kis szív gyakran a szemem elé kerül. Néhány mondatot másképpen fejezek be miatta, mint ahogy elkezdem. Néhány mondatot ki sem mondok hangosan. Vagy épp hogy kimondom. Nem számolom, már egyetlen, enélkül elkallódó jó szóért is megéri.
Estére elhalványul. A nap utolsó mosatlanjait amikor még elmosom, arra gondolok: még látható egy kicsit, ma is kitartott, ma is megtartott, ma is elég volt.
Másnap reggel pedig újrarajzolom.

Examen.

Ha megkérdezném magamtól, mi volt az elmúlt néhány napban a legszebb élményem, akkor egy egészen félreeső mozzanatot választanék. Pedig lenne ennél sokkal látványosabb, dicsőségesebb, a komfortzónámtól messze történősebb is. Mégis azt a pillanatot választanám, valamelyik késő délután, ott a mosogatókagyló mellett, kezeimmel a habos vízben, amikor bejött a konyhába a férjem, és beszámolt valamiről, vagy kérdezett valamit, vagy mondott valamit, amiben nem értettünk amúgy egyet. S én tudtam úgy válaszolni, olyan (szerető) hangsúllyal és olyan (jó) szavakkal, hogy végül - egy lehetséges, és régebben minden bizonnyal meddő vitatkozásba torkolló végkifejlet helyett - arra tett megjegyzést, hogy megváltoztam. Hogy ez a mostani énem sokkal kedvesebb.
Ezt választanám, mert nem veszek észre magamon semmiféle változást, mégis megtörténik. Mint az orchideák ahogy időnként meg-meglepnek gyönyörű virágokkal.
Ezt választanám a váratlansága, a reménnyel való teljessége miatt. Míg élek, lehetséges a virágzás, a meglepetés.
S ezt választanám, mert olyasvalaki mondta ezeket a szavakat, aki valóban ismer. Aki előtt nincs időm hosszasan csiszolgatott mondatokat megfogalmazni. Aki előtt nem tudok filtert tenni, mint valami sejtelmes instagram-fotóra, a valóságra. Akivel nem csak néha talákozom, nem csak azután, ha előtte már ráncba szedtem magam valamennyire.

Hetente legalább egyszer - bár jó lenne naponként - Szent Ignác Examen című imáját alapul véve megvizsgálom önmagam. Reflektálok arra, ahogy az elmúlt nap vagy napokban éltem. Megnézem, mi az, amiért köszönettel tartozom, mi az, amiben jó voltam, mi az, amiben hibáztam, mi az az élmény, amiről szeretném, ha növekedne, kibontakozna. (Így jutott eszembe ez a történet ott, a mosogatókagyló mellett. Különben elfelejtettem volna.) S végül, bármi is történt, leteszem, továbblépek s új reménnyel tekintek a holnapra.

880,9 km.

Ennyi van még hátra hazáig.
Pedig már ma reggel elindultunk!
Csak mindenütt megálltunk ahol megtetszett valami: egy templom, egy fa, egy híd, egy akármi.
Olyan szép volt ez a hét! Nem magától értetõdõ, hogy eljöhettünk. Csak úgy lehetett, hogy lehetõvé tették segítõ kezek, szívek, vállak.
(Anyu, Apu: köszönöm.)
Hogy mi lehessünk egy egész hétig fiatalok és gondtalanok. Elélve bagetten & sajton & paradicsomon. És fésû nélkül - otthon felejtettem. Egyszer még az autónkat is majdnem ellopták! De csak addig, míg ki nem derült: rossz helyen parkoltunk és elszállíttatta a rendõrség. Mennyi kaland és emlék!
Egyértelmû, hogy nem állok még készen a mindennapokra.
#útinapló

meglehet

folyton túlzásokba esem
de úgy látom valóban

minden ember a legjobb akivel valaha találkoztam
az életemet változtatja meg minden könyv amit olvastam
s ma is - újból - az életem legszebb napja volt

a "csodálatos" szót meglehet
tényleg túl gyakran használom
könnyelmûen pazarlom
érdemtelenül

de az egyetlen amit gyûjtök az életben
azok a jó szavak
a szép szavak
s hogy használjam is õket
attól egyáltalán nem félek

#útinapló #útközben #szívgyakorlatok

zsoltár útközbenre

szeretek útközben lenni
már indulás után
még érkezés elõtt
mindenütt átmeneti otthonra lelni
a mások konyhájában
egy kis falusi templomban
egy hegyi tó partján
vagy egy idõs férfi mosolyában
aki az apámra emlékeztet
szeretek mindenütt egy darab papírra & tollra találni
s egyszerû zsoltárokat írni
így útközbenre
#útinapló

"Muttis kleine Welt"

- állapította meg kedvesen
mikor így másfél hónap után, végre!
néhány napra hazajött s szétnézett
életem kusza kulisszái mögött:
vázlatok, gombolyagok, időpontok,
mosogatókagylón felejtett teástasakok,
s tervek, ígéretek, melyeket
nem mindig tudok betartani.
Ez itt kérlek, egy amolyan
one-woman show,
s a főhősnő hajlamos a felhők fölött járni,
már ami az álmokat illeti.
Néhány napra hazajött,
hozta a szennyes ruhával teli bőröndöt
hozta a szonátákkal tömött kottásfüzetet.
Zongorázott, míg sütöttem a bundáskenyeret.
Félig odaégettem, inkább őt filmeztem
kicsit titokban, maradjon akkorára is zene,
ha már rég visszament.
Összeborogatta az épp rendberakott szekrényemet,
kölcsönvette a legszebb pulóveremet,
kölcsönvette a kávéscsészémet,
s még mielőtt visszautazott,
valami csoda,
valami külön az anyáknak félretett
kegyelem folytán,
egyszer csak 
feloldódott bennem
a szívemet összepréselő,
felhőként fölöttem lebegő,
napokon át visszafojtott,
későbbre tartogatott
sírás.

Helyesírás.

(Majdnem azt a címet választottam, hogy "Hejesírás", de egyrészt fáj így leírni a szót, másrészt egyáltalán nem annyira vicces, mint amennyire első pillanatban gondoltam volt.)

A tegnapi bejegyzésben elkövettem egy akkora helyesírási hibát, mint talán még soha.
Ezzel több bajom is van.
Egyrészt az, hogy leírtam.
Másrészt az, hogy nem vettem észre - bár éreztem, valami nincs rendben.
Sőt. Kétszer is leírtam - lévén szó egy saját magamat idéző szövegről -, és mégsem vettem észre.
Sőt. Többszörös újraolvasás és ellenőrzés után sem vettem észre. A magazinba bekerülő írások általában hosszú gondolkodás eredményei, sokáig írom, majd amikor késznek nyilvánítom, félreteszem s egy idő úgy veszem elő őket, mintha tőlem független írások lennének.
Harmadrészt az a baj, hogy bár a bejegyzésben díszelgő hibát kijavíthattam, a már kiküldött újságokban levők örök időkre megmaradnak.
Negyedrészt világosság derült arra a titokban bennem ott levő hajlamra, mely úgy ítél el mást (s nem csak helyesírási) hibákért, hogy azokat én magam is elkövetem.
S itt végre felfedezhetek valamit, ami nem baj.
Egyrészt azért, mert legközelebb kevésbé fogok mást (s nem csak) a helyesírási hibái miatt elítélni. Magyarázatot keresek rá. Talán nem volt ideje sokat olvasni. Talán nem magyar környezetben él. Talán csak pont olyan fáradt és feledékeny, mint én.
Másrészt alázatra késztet. Bizakodásra mások nagylelkűségében. Elszántságra, hogy ez ne tartson vissza a tevékenységeim folytatásában.
Harmadrészt bízhatok benne, hogy lesz valaki, aki szól. Mindenkinek köszönöm, aki vette a fáradságot, hogy írjon, figyelmeztessen. Köszönöm, hogy nem mindegy.
Negyedrészt itt vannak a fotók, amiket esti sétáim során készítek a tehenekről. Már rég keresem a témát, amihez hozzáilleszthetném őket. Szeretem, ahogy beállnak, pózolnak. Bődületesek, viccesek. Jókedvre derítenek. Minden este eszembe juttatnak valami fontosat: nem kell az életet - s benne önmagunkat - akkor is halálosan komolyan venni, amikor nem az.

Fény.

A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. *

És amikor engedjük, hogy a bennünk levő fény ragyogjon,
avval engedélyt adunk - akár akaratlanul - másoknak is,
hogy ugyanazt tegyék. **

Szerintem fontos, hogy megmutassuk magunkat. Ne dicsekvésből, ne panaszkodás céljából, de - vállalva a félreértés veszélyét is - mégis jelen legyünk a világban. Hogy az utánunk jövő generáció ne csak a tökéletesre sminkelt, fiatal címlaplányokat lássa. Hanem a hétköznapi nőket is. A középkorúakat is. Akik irodában, kasszánál, betegágynál keresik meg a mindennapi kenyerük árát. A közvéleménynek, a médiának mi is legyünk része, a képet árnyalva, a látókört szélesítve, reményt adva, önmagunkat és a véleményünket felvállalva, ha tévedtünk volna, azt meggondolva, kiigazítva, minden esés után újból és újból felállva. ***

Legyen fény felettünk, alattunk, körülöttünk.
Legyen ott a fény bennünk.
Legyen. S ha ott van, ragyogjon.

* Máté evangéliuma 5:15,16
** Marianne Williamson (saját fordítás)
*** a magazin második számának  Kortalan szépség c. cikkéből idézve (elfogyott minden példány, de 1-2 hetes átfutási idővel - mert dolgozom is közben - szívesen készítek még, ha valaki utólag szeretne még belőle)

Vannak napok,

melyek pont úgy néznek ki, mint a kosaramban található, folyton készülőfélben levő, elrontott, elbontott, újraszámolt, újrakötött, időnként menthetetlenül összegubancolódott kötésprojektek egyike-másika.
Nekifogok ennek is, annak is, a főznivalónak is, a mosnivalónak is, az ígéretek betartásának is, az elmaradt dolgok pótlásának is.
Pedig egyszerre mindig csak egy dolog az, ami valóban szükséges.
Ma ez nálam az volt, hogy a káosz kellős közepén először is elvégeztem a napi tornámat. S még az is, hogy nap végén, mikor legszívesebben inkább valami sorozatot néztem volna, elmentem, mint minden pénteken, imádkozni a barátaimmal a világért.
Mikor azt az egy tennivalót, amiből már ki tudok indulni, megtalálom - az mindig olyan, mintha csoda történt volna.
Mintha a mindennapok összekuszálódott fonalai között ráleltem volna arra az egyetlen szabad szálra, ami már válhat új kezdetté.
Ahonnan göngyölíthetek már egy gombolyagot.
Amiből már újraköthetem a mai napot.
Csak a mait.
A holnapival majd holnap foglalkozom.

Írni

ezt a blogot s a bloghoz kapcsolódó handmade magazint az egyik legnagyobb örömem az életben. Olyan, mint egy pulóver, amit magamnak kötök - illik rám. Olyan mint egy leves, ami a konyhámban főzök. Mint egy living room koncert, barátokkal, néhány hallgatóval. Olyan, mint egy kézzel írt levél a postaládában. Mint egy elszakíthatatlan kapocs az anyanyelvemmel.
Az itteni barátaim néha megkérdezik, mivel foglalkozom. Mikor meglátogatnak, látják a folyamatos gondolkodás, alkotás nyomait. Próbálom nekik elmesélni. Néha németül is írok már egy-egy szöveget. A baráti körben én írom a képeslapokat, s már tartok kisebb beszédeket. Lassan ide is megérkezem.
De ez egy sokáig tartó folyamat. Egy egész életen át tart megérteni, hogy nem kell tökéletesen írni, nem kell mindent tudni ahhoz, hogy mégis szabad legyen létrehozni valamit, aminek - legyen az bármilyen kicsi, de -  jelentősége van.

Nyomok.

A mellkasomon - fogmosás közben nézem éppen - vékony függőleges csíkok itt-ott, ahol az éjszakai oldalfekvéstől apró redőkbe rendezte magát a bőr.
Hasamon - s lelkemen - még mindig és mindörökre a három terhesség csíkjai.
Szemeim körül hajszálfinomságú ráncok - nevetéstől, néha sírástól.
Az ujjamon - ha éjszakára le is teszem - akkor is ott a jegygyűrű helye, vékony fehérség az amúgy napbarnított tájon.
Bal térdemen az évekkel ezelőtti hatalmas esés emlékeztetője.
Mindenütt a nyomok, amik csak úgy megtörténnek.
Ma reggel, álom és ébredés határán hirtelen fájni kezdtek a nyomok, a láthatatlanok. Főleg azok, amiket - akaratlanul is - más lelkében én magam hagytam hátra szeretetlen, figyelmetlen, sietős léptekkel.
De aztán,  a reggeli mozdulatok közben a konyhában valahol félúton - még mielőtt az első kávécsepp elérte volna a csésze alját, még mielőtt a teafű feloldotta volna ízét a forró vízben, még mielőtt a szelet kenyér kipattant volna a pirítóból -, vettem egy darab üres papírt, jeléül annak, hogy minden nap egy új lap.
Osztogathatom magamnak, másnak.
Nem írom rá újból a tegnapi hibákat.
Valami mást írok rá. Valami újat.
Megváltoztatom a régi, beidegződött mintákat.
S ha nem sikerül, holnap újból kezdem.

Kommunikáció.

Néha - főleg ha én beszélek - csak az a fontos, hogy mit. A hogyan - főleg nekem - szinte mindegy. (Nem mindegy. Másodlagos.)
Máskor - főleg ha más beszél - fontos a mit, és fontos a hogyan. Különben megsértődök.
De amikor minden múlófélben van s nem marad meg más, csak ami nagyon-nagyon, nélkülözhetetlenül, vitathatatlanul fontos: akkor teljesen mindegy, hogy mit.
Akkor csak az a lényeg: hogyan.
#mindig #szeretettel

Mikor

- mert még mindig nem tudok ennél érettebb viselkedést felmutatni s mert nem mindig tudok mihez kezdeni egy helyzettel, ami tulajdonképpen megoldhatatlan - a séta közepén megfordultam, és elindultam határozott léptekkel, kemény szívvel a másik irányba, akkor utánam jött és megkérdezte, van-e fogalmam arról, hogyan érzi magát, mikor elfutok, ha nehézség van. Van-e fogalmam arról, hogy neki az olyan érzés, mintha eldobnám őt. hogy aztán újra felvegyem, amikor nekem az jobban megfelel.
A szavai megsebeztek. Tükröt tartottak elém. S a kép, ami ott kirajzolódott, kicsit másképp nézett ki, mint amit én magamról képzeltem. Nem volt instagram-kompatibilis, nem volt blogba való. Ott a hibákról legfeljebb utólag ha illik írni, már rég elfeledett harcként, szép mondatba sûrített bölcsességként, ami jól hangzik ugyan, csak nem biztos, hogy bárki is tud kezdeni vele bármit is.
Pedig lehet, néha elég lenne annyit mondani, hogy én sem vagyok tökéletes. Én is küszködöm, leginkább magammal.
Az igazam védése helyett talán elég lenne csendesen, egyszerûen bocsánatot kérni.
Talán az is elég lenne - hosszasan csiszolgatott gyöngymondatok helyett - néha leírni azt, ami a szívemen van, így gyorsan, munkakezdés elõtt, hibák javítgatása nélkül, a parkolóban, a mobiltelefonomról.

A nyári reggelek

mindig úgy kezdődnek, hogy kiülök egy csésze forró kávéval a balkonra. Általában még nagyon korán van. Hűvös van. Észreveszem, kókadoznak a nagyra nőtt paradicsompalánták a cserepekben, elfelejtettem őket tegnap este megöntözni. Leteszem a párkányra a kávét, visszamegyek a konyhába vízért, megöntözöm a paradicsomokat, kézbeveszem a kávésbögrét, leülök.
Csodaszép nyári reggel van, még mielőtt elkezdődik a nap, kiülök a balkonra egy csésze forró langyos kávéval nézni a tájat.
Mielőtt egyetlen kortyot is ihatnék, a földszintről nyávogás hangjai szűrődnek fel hozzám. Megérkezett Mici. Éhes. Mikor éhes, nem csak úgy nyávog, mint ahogy az összes többi, normális macska teszi, hanem egészen mélyre viszi a hangját s olyan keserves jajveszékelésbe kezd, mintha éppen most halna éhen. Nincs kedvem ebben a pillanatban lemenni a lépcsőkön és enni adni neki. Tehát lapítok. Hátha elfelejti, hogy itt vagyok. Lélegezni is alig merek. Egy idő után elhallgat, de amikor hirtelen, visszatarthatatlanul eltüsszentem magam, abban a pillanatban ő is újrakezdi, kinézek rá, visszanéz, már rohan is hátra, a kerti ajtóhoz, már tudja, ma reggel is ő győzött, leteszem a párkányra a kávét, indulok felbontani neki egy konzervet.
Csodaszép nyári reggel van, a nap még mielőtt elkezdődött volna, már rég elkezdődött, hallom, Mama is húzogatja már a redőnyöket, de azért nem adom fel. Gyorsan leülök a csésze langyos  hideg kávéval a kezemben, vetek egy gyors pillantást a tájra, majd indulok. Jó reggelt!

Középen.

Keresem az egyensúlyt.
Mert jó lenne kiegyensúlyozottnak lenni, vagy legalábbis elfogadni, hogy ez legjobb esetben is nagyjából ha lehetséges, néha csak egy-egy szép fotó erejéig. Egyetlen megörökített pillanat nem mutatja sem az előtte levő rohanást, harisnyakeresést, ruhapróbálgatást, utolsó pillanatban levő vasalást, nem látszanak rajta a félreértésből, figyelmetlenségből adódó sértődések. Nincs rajta az utána levő, éjszaka közepéig való beszélgetés sem a poharakkal, használt tányérokkal megrakott konyhaasztalnál, amit rendberakni már nem volt senkinek sem ereje.
Keresem az egyensúlyt így mindennek a közepén: a nap közepén, az év közepén, s talán - így negyvenen kissé túl - az életem közepén. Keresem tegnap és a holnap között, múlt és jövő között, emlékek és a még javában szövögetett álmok között. Keresem így középen, a generációk között, fogva az előttem és kicsit még az utánam levők kezét is, amíg szükséges, amíg lehetséges. Keresem, kitől tanulhatnék, ki az, aki példakép, de azt is, kinek lehetek én az, hiszen van már mit továbbadnom.
Legnagyobb erényemnek talán azt tartom, hogy nem várok azonnali, végérvényes választ. Mozdíthatatlanságra, rendíthetetlenségre - ami engem illet - nem számítok. Bármikor eleshetek, eltévedhetek. Hálás lennék, ha megmaradhatnék még sokáig annak, ami-aki vagyok: keresőnek. Örökös egyensúlyozgatónak. Örökös újrakezdőnek, útrakelőnek.

Provence.

Nyáron mindig Provence-ba vágyódom.
Provence nem feltétlenül a csodaszép vidék valahol messze, Franciaország délkeleti részén.
Provence mindig ott van, ahol éppen vagyok mikor rám köszönnek a forró nyári napok.
Benne van minden apró csodában, látnivalóban az út mentén, mit ezerszer megtettem már az itthoni erdőkben. Benne van minden gyermekkori emlékben. Ott van a térdig érő fű harmatos érintésében a csupasz lábszáramon. A tücskök cirpelése, a méhek zümmögése, a száraz tobozok illata, az apró izzadságcseppek a homlokomon, a virágok színe, a zöld sok-sok árnyalata, s végül a kis erdei medence jéghideg vize, a forrásvíz íze - ez mind-mind Provence.
Visszaérve alig tudom összeszedni magam, hogy legalább a legfontosabb dolgokat elvégezzem. Nehéz céltudatosnak lenni egy ilyen szép napon. Nyári zápor után vágyódik a táj, a kert, az utca.
Szavakat keresek, hogy megfogalmazzam a nap, a pillanat szépségét. Hogy kifejezzem valahogy a hálámat.
Végül elfogadom, elég, ha félig-meddig vagyok hasznos. Ha félig-meddig találok megfelelő szavakat. Ma elég, hogy létezem, s hagyok mást is egyszerűen csak létezni.

Virágnyelv.

Talán ez az egyetlen, amiben hasonlítunk: mindketten nagyon szeretjük a virágokat.
( És még abban is, hogy ugyanazt az embert is szeretjük: ő a fiát, én a férjemet.)
Soha annyit nem tanultam a szeretet küzdelmes mivoltáról, mint ebben a két évben, mióta velünk él.
Egyetlen, régesrég kimondott igen szócska egészen beláthatatlan következményekkel is járhat.
A mindkettőnk számára nehéz kezdet, a korkülönbség - negyven év! -, a félreértések, a különbözőségek, a belefáradás, a betegség, a feledékenység, a napok egyformasága próbára tennék talán a nálam sokkal edzettebb, az életszentségre és szeretetre nálam sokkal elszántabb magányos harcosokat is.
Tegnap este bejött az udvarról és átadott két szál gyökerestül kitépett virágot. Átöleltem és nevettem, úgy örültem neki. Mert a virágok nyelvét nem lehet félreérteni. Nem lehet összezavarni, elfelejteni, nem lehet belefáradni. Örültem, mert úgy tűnik, így kapcsolatot tud teremteni, a lelke mélyén ott levő szépet ki tudja fejezni. Ebből már lehet hídat építeni, ezt még meg lehet őrizni.
Az idei nyár attól olyan szép, hogy folyton tele van a konyhám virággal.
Van köztük két szál fehér mezei virág, ami attól különleges, hogy boldogabbá tesz, mint bármilyen más, ennél látványosabb siker, amit elérhettem volna. Az ő történetüket meséltem el ma. Fogadjátok úgy, ahogy én írtam: szeretettel, tisztelettel...

Az örömről.

Egy befőttesüvegben szerénykedő virágcsokor deríti fel a mosogatókagyló körüli szokásos reggeli káoszt. Orbáncfűcsokor, én szedtem, a tegnap esti séta során. Mindenféle sárga virágot nagyon szeretek, mert lámpás-szerű fényt csempésznek bárhova, ahol vannak: egy esőben ázó rétre, egy elhagyatott kertbe, egy mosatlannal megpakolt konyhapultra.
Tele a van a ház virágokkal. A konyhaablak párkányán van két szál rózsa, ezeket a Kedvesnénitől kaptam. Az asztalon van néhány szál pünkösdi rózsa, ezeket a tengerimalacra való vigyázás miatt kaptam egy másik szomszédtól. Ugyanott van egy cserépben egy kis rózsabokor is, azt a Mama kérésére vette nekem az ápolónő, aki addig vigyázott rá, míg mi szabadságra utaztunk. A nappaliban van egy csokor mezei virág, ezt a gyerekek szedték, mikor valamelyik este kiültek a dombtetőre naplementét nézni. Egy kosárban az idei első levendulatermés illatozik.
Mindenütt ott vannak, amerre csak nézek, kint is, bent is, színek és illatok, múlandó emlékeztetők az el-elillanó, meg-megújuló mindennapi életöröm szolgálatában, különleges naplóbejegyzései az értelmesen, szolgálatkészséggel és kedvességgel megélt vagy megélni próbált életnek.

Vannak ezek a megmosolyogtató, könnyfakasztó kis videók, melyek megörökítik a siket csecsemőt, amikor a csodaműtét után először meghallja az édesanyja hangját, vagy a színvak férfi reagálását, amint a csodaszemüveg segítségével először látja meg a színeket, vagy az idős hölgy ujjongását, aki kilencven évesen először repül a fellegek fölé, vagy az amerikai gyerekek meghatódását, amint az amerikai katona apák hosszú idő után először érkeznek haza, vagy a kislány örömét, amikor végre megkapja azt a kiskutyát, akire mindig is vágyott. Szép pillanatok, sírva-nevetve nézem őket én is.

És vannak az események, melyekről általában nem készül videofelvétel. Aki mindig is látta a színeket, annak könnyebben átsiklik a tekintete az erdő ezernyi zöld árnyalatán. Aki mindig is hallott, annak fel sem tűnik a hajnali harangszó szépsége.  A lehetetlenre törekednénk, ha az első pillanat, élmény, csók szívdobogását és intenzítását várnánk folyton-folyvást magunktól. Ha megkapnánk, valószínűleg túl sem élnénk.

Néha, vagyis mindig azon gondolkodom, mi a feladatom ebben az életben. Mi az, ami nem feltétlenül csak az enyém, de amit pontosan úgy, mint én, senki más nem tud elvégezni.
Néha azon is gondolkodom, mit írjak még ebbe a régi, talán divatjamúlt blogba. Hiszen már mindent leírtam. Nekem, azt hiszem, sose lesz fanpage-em. Sose lesz sok followerem. Talán valami egészen másra van igénye ennek a világnak, a kedves olvasónak.

De aztán egy nyári estén sétálni hívnak, s én hazahozok néhány szál világító, utánozhatatlan szépségű kis virágot.
S így másnap, a reggeli kávékészítés megszokott mozdulatai közben már tudom, újból eszembe jut. Majdnem elfelejtettem! Az a feladatom - kitartóan, észrevétlenül, már-már unalmasan, újrafogalmazott hűséggel -, hogy felhívjam a figyelmet arra, amit amúgy mindenki más is lát, tud.

Az a feladatom, hogy emlékeztessek.
Úgy, mint a virágok.
Úgy, mint az összeszokott útitársak, akik sok beszéd nélkül is értik egymást.