Nagyszombat.

A nap, amikor nem történik semmi. A gabonamag a földben, csendesen pihen. A szeretett személy már nincs köztünk. Mindenütt hatalmas kövek - a sír előtt, a szívek előtt. Amiben annyira hittünk, hirtelen összedőlt. Amiben szívből reménykedtünk, nem következik be. 

Nagyszombat. A nap, amit szívesen átugranánk, átaludnánk. Kétségbeesés és remény között. Háború és béke között, félúton. A csend, a válasz nélkül maradt kérdések, a lelkiismeretfurdalás napja. Amikor úgy tűnik, győzött a rossz. A nap, amit el kell viselni, ki kell bírni. Úgy tűnik, egy örökkévalóságig tart. 

S a legrosszabb talán az, hogy hozzászokunk. Hogy már nem is várunk semmire. Feladjuk. Bezárkózunk - kis, élhetőbb világokba. Csak rosszabb ne legyen.

Ez az időszak is méltó az ünneplésre. A megemlékezésre. Vagy legalább a megemlítésre.

Ma elültettem száznyolcvan virághagymát. Dáliát, kardvirágot, íriszt, liliomot, fréziát. Nyárról és virágoskertől álmodom. Békéről. Értő és érző emberi szívekről. Búzáról. Feltámadásról. Csupa olyan gyönyörű dologról, ami felett nincs hatalmam. 

Nagyszombat. Indulás után - útközben. Azoknak, akik hisznek a megérkezésben, nem mindegy, milyen lesz az út. Minden lépés fontos. Minden nap fontos. A legcsendesebb, a legátmenetibb is.

Reggeli ima.

Luther Mártonnak tulajdonítják a következő mondatot: "Ma sok a dolgom, ezért többet kell imádkoznom". Nem tudok ennél szebb, biztatóbb gondolatot elképzelni ezekben a napokban, mikor nincs időm rendesen főzni, kialudni magam, hosszasan olvasni, készülni az ünnepre vagy elültetni végre a virághagymákat. Nincs időm végiggondolni, leírni egy saját mondatot. Vagy amikor lenne, túl fáradt vagyok már bármihez, aminek értelme, jelentősége van. Ezért lázadok. Harag és rezignáció nélkül. Nem várom meg az estét, mert akkor már késő. A nap kezdetén imádkozok, hosszabban, lassabban, mint szokásosan, szavakkal és szavak nélkül, talán csak azzal, ahogy elkészítem - majdhogynem művészi szinten - a mindennapi reggelimet: zabkása almával és mézzel, hozzá egy csésze tea.

Nemrég

szem- és fültanúja voltam egy rövid beszélgetésnek. Egy gyógyszertárból éppen kilépő és pénztárcáját még rendezgető férfihez, akit elég jól ismerek, odalépett egy idősebb úr, nem is lépett, hanem már messziről integetett és sietett, mintha valami nagyon fontos közölnivalója lenne, majd mikor hallótávolságba ért, megkérdezte: van egy lejed? Nem is, van két lejed? A férfi elővett, nagyvonalúan, mint mindig, az éppen elpakolt pénztárcából egy ötlejest, majd tovább akart menni, de az úr nem engedte, feltétlenül és tényleg, csak két darab egylejest szeretett volna, kávét akart venni a kioszkban. Hát jó, a férfi visszavette az ötlejest, előkeresett két lejt, odaadta. Az öregúr boldogan megköszönte, elvette, majd elsietett megvenni a kávét, miközben arról mormogott valamit, hogy az embernek legyen becsülete. Ha két lej is elég, ne akarjon mindjárt ötöt. 

Így állok én is itt, kicsit mindig kéregetve, időt kérnék, a napok rohanásában, mindig csak még egy kis időt, nem is, legyen inkább kettő, hogy néha-néha mély levegőt vegyek, s észrevegyem a nárciszokat, a fák árnyékát. Becsületes koldus vagyok, nem kell az egész nap. Csak egy kis idő. Néha. Ez, itt és most, tökéletesen elég.

A térkép.

Ami a földgömbön egy apró pont, egy felnagyított Google Maps térképen pedig idegen szemeknek mit sem jelentő vonalak halmaza, az nekem fák és illatok és színek. Külső és belső domborzat. Nyelvek. A sajátom, az anyanyelv, s egy másik, amit később tanultam meg, és lassabban, szomszéd gyerekektől, óvodában, iskolában. Mivel nem találtam, mikor múlt héten ott jártam, az üzletekben térképet a szülővárosomról, rajzoltam egyet. A lányomnak. Hat, A4-es lapokra kinyomtatott részletet ragasztok össze úgy, hogy az utcák illeszkedjenek egymáshoz. Ez a minta. Az utcanevek egy része ismeretlen, talán megváltozott közben vagy elfelejtettem vagy soha nem is tudtam, elég volt ismerni az irányt, az épületeket, kis boltokat, átjárókat, hogy térkép nélkül is mindig hazataláljak. Iskolából jövet többnyire kerülőutakon, hogy tovább tartson a mindig kicsit továbbszőtt belső történet. Bejelölöm a számomra fontos helyeket, narancssárga filccel össze is kötöm, egy körutat tervezve, otthonról indulva és ugyanoda érkezve. Kincskereső játék a gyermekemnek. Ez itt a kórház, ahol születtem. Itt laktunk, hat vagy hét éves koromig, ebben a tömbházban. Még emlékszem a karácsonyfa mesebeli fényeire a matt üvegablakon át, a szomszéd szobában. Az ágyterítő mintájára s a szőnyeg színére. Ez itt a park, benne a szökőkút s a nagy fa, melynek tövében gyermekként miniatür, mesebeli kertet műveltem. Ez itt az óvoda, az ott az általános iskola. A piac. A templom. A színház. A líceum. A stadion. S városunk büszkesége, a kastély. A házunk, a szüleim építették. Az utca egy dombon, azóta, mintha ez lenne a sorsom, kis megszakításokkal minden lakás, ház, ahol laktam, egy-egy domb tetején, minden hazafelé vezető út fáradságosan, felfelé.

Rajzoltam, mivel nem találtam a boltokban szebbet, a lányomnak a szülővárosomról egy térképet. 

Ami engem illet, nem tudnám már megmondani, hol végződik a külső táj és hol kezdődik a belső.

Ennyi év után, azt hiszem, a kettő már egy és ugyanaz.

16436.

Ha választhatnék egyetlen napot, ahol meg-megállíthatnám az időt, az a születésnapom előtti nap lenne, minden évben. Egyrészt, mert ez történetesen az öcsém születésnapja is egyben. Másrészt, mert tegnap így, a negyvenötödik előtt is éreztem a várakozást, a szinte gyermeki örömet, a lét ünnepét, az élet rendkívüliségét. Évente legalább egyszer nyugodtan érezheti magát mindenki különlegesnek „csupán“ csak amiatt, hogy él. Nem számít, mennyire ügyes, mennyire szép, mit ért el az életben. Maga a lét: ajándék. Az örömnek való előre örülés, a Vorfreude pedig a legszebb. Karácsonyhoz képest mindig is sokkal jobban szerettem az adventet. Aztán ma. Olyan szép volt a reggel.  Kimentem a domb túloldalán levő „kövemhez“, végignézni, ahogy a hátam mögött felkelő nap bevilágítja lassan a messzeséget. Utána reggeli. Egy kávézóban. Végül kiválaszthattam az ajándékomat: fűszernövényeket, virágokat a balkonládákba. Délután el is ültettem őket. 

Ha választhatnék egyetlen napot, a születésnapom előtti nap lenne, minden évben. 

Mint egy régi házat, úgy járom be az életemet. Ellenőrzöm - az emberek zárkózottabbak mostanában -, nyithatóak-e még az ajtók. Befúj-e a szél az ablakon, meg-meglibbentve a függönyt. Hiszek-e még a csodákban. Várok-e még valamire. Van-e bennem kíváncsiság, tudásvágy. Elképzelhetőnek tartom-e, hogy ér még meglepetés. Előkészítem a szívemet. Hogy készen álljak, mikor a reggel hűvösében kicsit dideregve, boldogan, másnap elkezdek egy új fejezetet.

Régi álmok.

 Mikor harmincöt évesen valóra váltottam egy régi álmot és elkezdtem zongoraórákra járni, elég hamar kiderült, nem lesz belőlem zongoraművész. Nem is ez volt cél. Egy-másfél év után amúgy is abba kellett hagynom, család és munka mellett nem jutott időm plusz kedves dolgokra. Tegnap, majdnem tíz évnyi szünet után, rátaláltam néhány régi kottára. Szinte mindent elfelejtettem. Az ujjaim még mindig lassúak. Csak az öröm maradt meg. Leporolgattam, hadd ragyogjon. A melléütéseket nem bánom. Így elmondhatom, tudok olyan jól zongorázni, mint Madame Florence Foster Jenkins énekelni. S vele együtt még azt is, hogy "People may say I can't sing. But no one can ever say I didn't sing." Lehet azt mondani rám, hogy nem tudok énekelni. De azt senki sem mondhatja, hogy nem énekeltem."

A költészet világnapjára.

Régi, feledésbe merülő fotókkal teli doboz az élet. A fényképek hátulján egy-egy halványuló felirat. Dátum, nevek, apró szövegrészlet. Többnyire félretéve, néha kiteregetve az asztalon. Oldalról egy lámpa barátságos fénye.

Azon gondolkodom, hogyan lehetne összekapcsolni a részleteket, a szerteszét heverő feliratokat sorba rakni hogyan, s hozzá ritmust, fényt, dallamot honnan.

Nem lehetetlen.

Csak most kell a hely az asztalon. Vacsorához megteríteni, utána még befejezni a hazahozott munkát.

Majd egyszer összerakom. 

Megélem, megírom. 

Verssé alakítom - az életet.

Feladat.

Nem kell mindenki lennem. Csak egy. A sok milliárd közül. 

Elég lesz? Talán elég lesz.

Talán még a világ javítgatásának kétségbeejtő, gyönyörű feladatát illetően is.

Mindennapi történeteink.

 Szürke, hideg reggel. Egy hely a világban, ahol írni, olvasni, élni lehet. Nem magától értetődő. Az égen felhők, az asztalon könyvek. Mindenhez apró jegyzetek. Mindjárt folytatni a nagytakarítást ott, ahol tegnap abbahagytam. Később hosszú séta, talán letöltök hozzá egy új hangoskönyvet. Történeteken, történetekből élek. 

Addig nehéz, míg nem tudom eldönteni, melyik belső hangra hallgassak. Mert az válik a leghangosabbá és az fog visszatükröződni a beszédemben, a tetteimben. Van egy hang, ami azt mondja, minden mindegy, nem érdemes felkelni az ágyból. Ha hagyom tovább beszélni, még azt is hozzáteszi, van egy tábla narancsos csokoládé a szekrényben, egyem csak meg nyugodtan az egészet, reggelire. Van egy, amelyik soha semmiért nem vállalja a felelősséget. Mindig más a hibás. Van egy, amelyik azt mondja, az élet csak úgy történik, nincs rá különösebb befolyásom. Nem tehetek semmit. Van egy, amelyik azt hiszi, csak ő tudja, mi a jó, mindenkinek. Van egy, amelyik folyton fel van háborodva, mert a többiek nem teszik meg, vagy nem úgy, ahogy kellene, a maguk részét. Mindegyik ott van bennem. Egyik hangosabban kiabál, mint a másik. 

És van egy, amelyik azt mondja: mindegy mit hoz az élet, az én dolgom itt és most az, hogy a jót tegyem. Hogy együttérző legyek. Nagylelkű. Bátor. Tele örömmel, reménnyel és szeretettel. Hogy bízzak Istenben. A végső történet happy end-jében. Attól függően alakul a napom, hogy melyik hangnak adok helyet. Mert az összes többi lassan elcsendesedik. A végén csak egy marad. S egyelőre még én döntöm el, melyik legyen az.

Rendezvous...*

A februárra tervezett kávézás március elejére tolódott. Egyrészt eszembe sem jutott. Másrészt néhány napig elképzelhetetlennek tartottam, hogy szabad folytatni az életet, még ha nem is lehetséges úgy, mint eddig. De aztán, mivel sem a munkámat nem adtam fel, sem az összes többi találkozót nem mondtam le, sőt, a nagytakarításnak is nekifogtam, és tervezem, milyen virágokat ültessek idén a kertbe, úgy gondoltam, folytatom ezt a legalább egy évre tervezett projektet is, melynek célja és értelme, hogy magamat is ugyanolyan komolyan vegyem, mint mindenki mást. Hogy megtanuljak bizalommal teljesen belépni egy étterembe és elfogyasztani egy szerény ebédet, végül egy espresso mellett elolvasni az újságból néhány cikket. Majd megtekinteni egy kiállítást, azzal az érzéssel, hogy aznap valószínűleg én voltam az egyetlen látogató. Bejárni keresztül-kasul a várost. Készíteni néhány fotót. Hogy aztán új erővel, friss gondolatokkal és örömmel - igen, még ezekben az időkben is megkockáztatnám az örömmel teljes élet lehetőségét - térjek vissza a mindennapi életembe.

* ...magammal

Reggel.

Odakint egyhangú, szürke ég, hótól fehérlő háztetők. Egy új nap, s mintha egy egészen új időszámításban. Az asztalon könyvek, tányér, benne néhány éjfél körül elfogyasztott mandarin héja. A vázában rózsák. Fülhallgató, laptop, munkahelyi papírok. Egy fehér gyertya. Napló, toll, ceruza, mai ige*. Hosszú, végtelennek tűnő történet a tél, folyton újramesélve, mindig kicsit másképp, s minden egyes alkalommal kicsit igazabban. A mosogatókagyló, tűzhely, szennyeskosár, felmosó vödör körüli feladatok egyfajta menedék, nem érzi magát az ember mégse épp annyira tehetetlennek. Legbelül félelem, s egyúttal valami ennél sokkal nagyobb is. Van, amit soha senki nem vehet el. 

Minden háború ott kezdődik, hogy valaki vét valaki ellen. S valaki úgy dönt, hogy nem bocsát meg. Az őrizgetett sértődésekből lassan keserűség lesz. Bosszúvágy. Ellenségeskedés. Erőszak. Háború. Általában csak ekkor kapjuk fel rá a fejünket. Ekkor válik kezelhetetlenné, problémává, hírértékké. De ha elkezdem visszafelé tekerni, mint valami gombolyagot, mind kisebb és kisebb lesz. Mind tisztább, átláthatóbb. A kiindulópont lassan egészen úgy néz ki, mint én. 

Van küzdelem, ami nem odakint a harcmezőn dől el. Már sokkal hamarabb eldől. Láthatatlanul. Valahol idebent.

* Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? (Zsoltárok 27,1a)

A táskámban

és kabátzsebemben található kis to-go könyvtárból két könyvet is kiolvastam az elmúlt egy-másfél héten. Mint mindig, többnyire útközben, apró szünetekben. Az egyik Agota Kristof Die Analphabetin-je, a másik Ray Bradbury Fahrenheit 451-je. Ez utóbbi a sötét jövőben játszódik, ahol háború dúl és minden könyvet elégetnek. Természetesen nem a könyvek, mint tárgyak megsemmisítése a cél, hanem a bennük található bölcsesség és szépség. Arról szól, hogy van egy nem is olyan kicsi csoport, aki ellenáll. Nincs fegyverük, nem harcolnak. Többnyire az erdőkben tartózkodnak, ide-oda vándorolnak. Vagy kisvárosokban, falvakban élnek, visszavonult, csendes életet. S mindegyik megtanul egy-egy könyvet, vagy csak egy részletet. Majd, mivel nem szabad megtartani a könyveket, elégetik őket. A megtanult szövegeket mindenki megőrzi, ismételgeti, annak reményében, hogy a háború végén mindent újból leírnak és továbbadnak. Mikor a főszereplő, Guy Montag, csatlakozni akar a csoporthoz, megkérdezik tőle, mivel tud hozzájárulni a közös kincshez. A Prédikátor könyvével, s talán a Jelenések könyvéből valamennyivel, válaszolja. A Prédikátor könyve rendben van, még akkor is, ha már van egy emberük, aki tudja. Montag, - mondják neki - légy óvatos, vigyázz az egészségedre...ha ezzel a másik emberrel történne valami, te leszel a Prédikátor könyve. S így végződik a történet, ahogy megy tovább a csapat az erdőben, kívülről, mindegyik, mint egy-egy csavargó. Belülről mindenki könyvtár. Hogy értelmet nyerjen az angol közmondás: don't judge a book by its cover, ugye.

Millió módon megérintett ez a piros, a zsebemben kissé viharvertté váló könyv. Egyrészt elgondolkodtam, melyik könyvet választanám. Másrészt, elkezdtem memorizálni - bárcsak ne lennék annyira feledékeny - szívemnek kedves szövegeket. Belakni őket, belülről. Megélni őket. S nem tudom, melyik lenne az, ami a legszebb, a mindenek fölött álló, a legfontosabb - csak az tudom: lenne benne egy nagy fazék forró leves, kenyér, egy szűkös ebédlőben egy túl kicsi asztal. S hogy elférne mellette az egész világ, mégis, és békében.

Állomások.

Kora reggel. Odakint még sötétség. Havas háztetők az utcalámpák fényénél. Hallani, ahogy sűvít a szél. Szíve - egyes szám, harmadik személyben - túlérzékeny anyaszív. Arcán visszaparancsolt könnyek helye. Idő érlelte anyaarc. Mindannyiszor megszenvedi a gyermekeitől való elválást. A nyilvános összeomlást viszont csak ritkán engedi meg magának. Vasalásba, hajtogatásba, csomagolásba, felesleges nyüzsgésbe, főzésbe menekül, hogy ne essen szét, látványosan, apró darabokra. Érti az észérveket. Hogy felnőttek, s hogy időnként úgyis újra jönnek. Újból és újból elengedi őket. Szeretete felettük: levegő és égbolt.

Kora reggel. Néhány óra múlva indul a vonat. Az állomások attól függően leginkább vagy legkevésbé kedvelt helyek, hogy a vonatok érkeznek-e vagy távoznak. Naplójába összeírja a látogatás néhány napja alatt megosztott perceket. Gilmore Girls. A komplett első évad. Chai latte. A chai latte habján apró, kakaóporból készül szív. Az ajándékba kapott könyv alakú fülbevaló. Még egy kör Qwixx. A Jugendstil művészeti album lapozgatása. Madártej. Lencsefőzelék.  Idő. Emlékek. S az édes érzés, hogy anyaként még gondoskodhat időnként kedvenc ételről, meglepetésről, tiszta ruháról. 

A vonat közvetlen indulása előtt egy piros masnival átkötött apró csomag, útravalóul. Benne képeslap, egy kis zsebpénz, sudoku füzet. Hozzá radíros ceruza. Minden apró részletre gondolni. A képeslapon szavak, melyeket nehéz lenne szemtől szembe, könnyek nélkül elmondani. 

S miután elindul a vonat, s miután a sötétített ablakokon át úgysem látni az arcokat, ezért mosolyogva integetni mindenkinek, akinek szüksége lehet rá, s mikor már lehetne könnyezni, összeomlani, akkor, „valami csoda,/ valami külön az anyáknak félretett/ kegyelem folytán“ egyszer csak, mint mindig, szétoszlik benne a szívét összepréselő, felhőként fölötte lebegő, napokon át visszafojtott, későbbre tartogatott sírás. Könnyed léptekkel indul a peronon át hazafelé.

Odaadás.

Szinonimái: bizalom, kitartás, elkötelezettség, hűség. Igyekezet, szorgalom, lelkesedés. Buzgalom, törekvés, ambíció. Önzetlenség, szolidaritás, jószívűség, alázat. Áhítat, imádat.

Németül: Hingabe. Angolul: devotion.

Titokban, személyesen: az év szava. Próbálom megérteni, körülírni, kibontani, összerakni. Lefordítani. S megélni.

Hogy mi köze van ennek a mimózákhoz. Annyi, hogy még soha nem láttam virágzó mimózát élőben. Csak képeslapom volt róla. Valamiért, talán éppen a választott szó miatt, úgy éreztem, most van hozzá a legmegfelelőbb pillanat. A leghidegebb télben. Mikor nem ünneplünk amúgy és különösképpen semmit. Ha csak az életet magát nem. Február a legjobb időpont minden újrakezdeni. Most, mikor már feladtunk minden létező és nem létező újévi fogadalmat.

A mimózák. Rendeltem magamnak valamennyit. Persze, így utólag, már ami a mennyiséget illeti, kicsit túlzóan, nicht wahr? Bár, ami a szépséget illeti, talán nem lehet eléggé túlozni. Eléggé extravagánsnak lenni.

Hogy minden szál elférjen, a házban létező összes vázára szükségem volt. S míg teletöltöttem őket sorban vízzel, mindegyikben felismertem magamat. Az ürességet. A használhatatlanság, feleslegesség érzése - lassan eltűnik. Hordozóivá válunk a szépségnek. Minden apró gondolat, tett és gesztus odaadássá válik. Ünnepé. Az élet ünnepévé.