Lassan

kiürül a teáscsészém és közben holnap lett a mából. Inkább holnap éjjelre hagyom a megkezdett könyv végét. Amúgy pedig mindig is tudtam, nincs csudálatosabb népség az írókénál. Amin én napok (vagy évek teltek el?) óta gondolkodom és gondolkodom, ők néhány sorban elém rakják szépen, hogy aztán csodálkozva nézzem: ez az én életem.
Jól van.



"Azt látom, belátom, hogy szükség van itt rám. Csak néha azt hiszem, valakire van szükség és nem rám, egy névtelen ezermesterre, ki szerető, feleség, család, titkárnő, anya, anya helyett anya, lakberendező, szakács, kukta, lelki vigasz, korrektor, kertész, telefonoslány, dajka, bejárónő, barát, egyet fizet százat kap, háziasszony-etűd, nápolyi bohóctréfa, egyszerre fut ki a tej, kap nyaklevest a gyerek, nem kap, tévedésből, borravalót a postás, úszik a húslevesben a kisebbik (lábtempó! ne lazsálj!), telefonozni szomorú természetű apámmal, közben valakivel, ismeretlen nyelven, Münchenből, eközben sormintát csinálni százalékszámítás alá, azt fiammal együtt, avval karöltve még csak nem is kapizsgálni, ezzel megvetést s lenézést kiváltani, végül zokogva-nevetve „mosatlan edények bandájába” rogyni és összefoglalón hüppögni: én is publikálni akarok (taps).

Én vagyok a Nagy Pótlék, igen megtisztelő, minden, ami nincs, az vagyok én. De én vagyok.

Én választottam. Szabad vagyok és kötött, ez az állapotom."

(Esterházy Péter: Hrabal könyve)