A furcsa angyal.

"What is the knocking?
What is the knocking at the door in the night?
It is somebody who wants to do us harm.

No, no, it is the three strange angels.
Admit them, admit them."
(D.H. Lawrence)

Nemrég arról beszélgettünk valamelyik kisasszonnyal - nővérnek tanul -, hogy mikor olyan páciensei vannak, akik teljesen elveszettek, félénkek, és semmiképpen sem akarnak a jelenlétükkel bárkit is zavarni, valamiért mindig én jutok az eszébe. És ezekkel az emberekkel pluszban is kedves. Hát most itt vagyok, a szüléseken túl, ami ugye nem számít, először kórházban. A nagyhangú, vidám, ügyetlen-ügyes, ügyeletes nővér megkérdezte tőlem - talán az elveszettségem, félénkségem és zavarni nem akarásom okán -, először vagyok-e kórházban. Majd plusz kedvességgel bánt velem. Talán eszébe juttattam az anyukáját. (05.14)

Nincsenek nagy gondolataim. Nincsenek kívánságaim. Nem félek a vizsgálatoktól, a belőlem itt-ott lógó tűktől. Most ez van. Meglátogatott egy ilyen furcsa angyal. Bizonytalanság, erőtlenség, szenvedés formájában jött el hozzám, s nem akar tanítani semmire, nem büntet semmiért, nem oktat ki, nem számol le velem, nem árulja el, minek mi az értelme. Csak ül az ágyam szélén, ahogy a folyosóról beszűrődő fény megvilágítja az éjszakát, olyan természetesen ül, mint a csillagok a nyári égbolton. Mint a madarak a fán. Mint ahogy egy aláhulló toll megpihen egy kinyújtott tenyéren. Nem vagyok egyedül. (05.15)

Szeretetháló tart meg. Váratlan látogatás, imák, gondolatok, üzenetek. Képek a kinti világból. Míg felvételek készülnek a fejemről, a szűk csőben azt képzelem, ide-oda repülök a felhők fölött.

Harmadik nap. Berendezkedem lassan. Van saját infuziós állványom, szekrényem az ágy mellett, a nevem ott áll az ágy végében egy cetlin. És van egy másik otthonom, idebent. Egy-egy épp hogy csak kibírható, túlélendő, fájdalmas vizsgálat közben ide jövök. Itt felidézem azokat az időket, amikor a legboldogabb voltam. Amikor a gyerekek egészen kicsit voltak és mi éltük a saját eseménytelen, csodálatos életünket. Mosogattunk, este rájuk adtam a pöttyös pizsamát, eső után csigát mentettünk a bicikliúton. Most én vagyok a csiga. Hordozom az emlékeimet, ide húzódom vissza, ebbe a kedves otthonba a lelkem közepén.(05.16)

Wo darf man hier weinen? (05.17)

Diagnózis: agyhártyagyulladás.
Nem vettem komolyan a testem jelzéseit. Hetek óta nem működik, de én tovább hajtottam, gyötörtem, kihasználtam.

Főorvosi bók: Sie haben ein wunderschönes Gehirn.

Még egy diagnózis: jóindulatú daganat a fejemben. Még kicsi. De növekszik. (05.19)

Itt szétesik a kórháznapló. Majdnem egy hétig nem vagyok képes szinte semmire. Nagyon rosszul vagyok. Otthon nélkülem ünnepelnek születésnapot. Nem tudok küldeni ajándékot. Aztán megláttam a belső udvaron a rózsákat. Boldog vagyok: virágszirmokat csomagolok egy papírba, azt küldöm. És szívem minden szeretetét. (05.22)

Ma hazajöhettem. (05.26) Tizenkét nap után olyan vagyok, mint aki visszatér az életbe. Lassan meggyógyulok. Még hosszú út áll előttem. De most itt vagyok. Május vége van, eltelt egy hónap, ilyen értelmetlenül. Értelmetlenül? Mindig annyira féltem a szenvedéstől. Egy vérvételtől is az ájulás kerülgetett. Ha mást nem, megtanultam elfogadni azt, ami van. A kiszolgáltatottságot, a semmit. A mindenen átragyogó szeretetet. A végtelen napokat. Az ágyamon ülő kedves, furcsa angyalt.

"Mi ez a kopogás?
Mi ez a kopogás az ajtón az éjszakában?
Valaki az, aki rosszat akar nekünk.

Nem, nem, a három furcsa angyal az.
Engedd be őket, engedd be őket."
(D.H.Lawrence)