Mielőtt dolgozni indulok, még elvisszük egymást a kutyával egy nagy sétára az erdőbe. Igyekszem úgy indulni, hogy ne kelljen közben rohanni, s visszaérve még legyen időm teát főzni, szendvicset csomagolni. Ahogy beérünk az erdőbe, már figyelek, tudom, hol bújnak elő az első hóvirágok tavasszal az út jobb oldalán. Most is ott vannak. A legtöbb még csak megannyi apró lándzsahegyként mered elő a fűből, de az egyik, a legszorgalmasabb már itt van. Teljes szépségben pompázik. Máris nyúlok a telefonom után, a kabátom jobb zsebében van, de még mielőtt elővenném, meggondolom magam. Lassan visszacsúsztatom. Ellenállok a késztetésnek, mely sürget, hogy próbáljam meg kihozni a legtöbbet a pillanatból.
Mint valami pénzügyi befektető, nyereségre éhesen, azonnal válaszolni akarok, reagálni, begyűjteni, megőrizni, szétosztani, megsokszorozni a pici szépséget, ami egyszerűen csak...van.
Ugyanaz a kicsit kényelmetlen érzés fog el, mint mikor hallom, ha valaki, nagy szeretettel, az emberi kapcsolatokba való befektetésre tanít. Mert a szó azt sejteti, hogy valamiféle megtérülést várunk. Hálát, elismerést, valamilyen ügy számára való megnyerést, a dolgok olyan irányú változását, ahogy az nekünk a legjobban tetszik.
Pedig minden találkozás és kapcsolat, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy ott vannak az életünkben, mint a virágok az út szélén, még akkor is, ha mi ültettük, öntöztük őket - végső soron ajándék. Nem követtem volna el hibát, ha lefotózom a virágot, s azzal sem követnék, ha minden időmet, erőmet szétosztogatnám, minden ajándékot kamatostul viszonoznék.
Mégis. Ez a kicsi hóvirág az út szélén ma megérintett bennem valami mélységet. A helyet, ahol nincsenek befektetések. Ahol elég csak az, hogy mindannyian itt lehetünk, külön-külön és együtt, ezen a szép világon.
